Felszólalás adatai

DR. VOJNIK MÁRIA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hallgatók! - akik követik a parlamenti vitát. Új közmegegyezés kell. Ennek a kialakításával kapcsolatban legyen az első mondatom a tízmillió magyar állampolgártársamé, akik türelemmel viselik az egészségügy átalakításának folyamatában a rájuk rótt terheket és megpróbáltatásokat. Legyen a második mondatom az egészségügyben dolgozó orvosoké, ápolóké, kisegítő személyzeté, akik ezekben a megpróbáltatásokban erejükön felül, etikai, morális és szellemi tartalékaikkal türelmesen kivárják, amíg a politikusok hozzásegítik őket ahhoz, hogy nagyszerű szakmájukat méltóképpen folytathassák az emberek érdekében.

Tisztelt Politikustársaim! Nagyon nagy a mi felelősségünk és nemcsak abban, hogy milyen döntéseket hozunk a lakosság egészségügyi állapotának javításában, hanem abban is, hogy milyen megegyezés lesz közöttünk, hogy valóban ezek a célok teljesülhessenek. Nagyon nagy a mi felelősségünk, amikor egy vita három órájában egymást akartuk legyőzni, ahelyett, hogy a lakosság kritikus egészségi állapotát fenyegető betegségeket akartuk volna legyőzni. (Dr. Takács Imre tapsol.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Hazánk lakosságának egészségi állapotára és a halálozási arányaira vonatkozó adatok sokkolóak. Az ezredforduló Magyarországán férfiaink várható élettartama nem hosszabb, mint 1930-ban volt. A civilizált világon belül a magyar demográfiai viszonyok nemcsak hogy a legrosszabbak, hanem ez a tendencia megfordulni sem látszik. Az adatok mögött súlyosan beteg embertársaink vannak, és az ő drámai életminőség-romlásaikról kell önöket tudósítanunk. Ebben a helyzetben működik és szolgál egy olyan egészségügyi ellátórendszer, amely maga is alapvető reformokra szorul, és egyszerre küszködik e reformok súlyának minden gondjával és a pénznélküliséggel. Ennek a válságnak a mélységét elöljáróban egy adattal érzékeltetném.

(13.00)

Míg arról beszélnek néhányan, hogy a rendelkezésre álló közpénzeket vajon átláthatóan, világosan, jól és hatékonyan használtuk-e fel, tudni kell mindenkinek, hogy mekkora pénzről beszélünk. A miniszter úr által rendelkezésünkre bocsátott munkaanyagot használom. Magyarországon 38 ezer forint egy évben egy főre az egészségügyre fordítható keret. Ugyanez Németországban - visszaszámítva a költséget - durván 550 ezer forint, az Amerikai Egyesült Államokban - a dollárt visszaszámítva napi árfolyamra - durván 800 ezer forint. Akinek van füle, hall vele!

A XX. század első felében, sőt 1970-ig Magyarországon a születéskor várható élettartam és életkilátás nem volt rosszabb, mint Nagy-Britanniában vagy Dániában. Ez a trend fordult meg, és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi áll e mögött. A kutatások, melyeket megrendelésre, politikai megrendelésre és saját szakmai indíttatásukból akadémikusok, kutatók, szociológusok végeztek el, ráirányították a figyelmet arra, hogy milyen szoros kapcsolat van a társadalmi kohézió jelentőségének az egészségvédelemben. A kulturális, a társadalmi azonosságtudat, a szociális kohézió az egyik legjelentősebb egészségvédelmi forrás. Ugyanígy a közmegegyezés, a közös érdekek védelme és elfogadása, ugyanígy a társadalmon belüli bizalom nemcsak a gazdaság egészséges működésének feltétele, hanem a legjobb egészségmegőrző tényező. Amikor egymással vitázva, egymást legyőzve az ellenségeskedést, az irigykedést, netán a gyűlöletet szítjuk föl, mi magunk járunk elöl legrosszabb példával és teszünk meg szinte mindent az egészségi állapotunk rontásáért. Ezt is tessék figyelembe venni!

A mai magyar társadalomban az emberekben, állampolgártársainkban a rossz tapasztalatok sora alakította ki, hogy bizalmatlanok legyenek. Mégis a legfontosabb lépést romló egészségi állapotunk megfordításában az összetartó folyamatok erősítésében és közbizalom megerősítésében kellene látnunk. Az egészségünk megóvása már az óvodás kortól a családban és az iskolában el kellene hogy kezdődjön. Nagy elődeink vannak ebben, tisztelt képviselőtársaim, három nevet mondanék: Markusovszky Lajos, Fodor József, Trefort Ágoston. Képviselő Urak! A nagy elődök példáját nem elfelejteni, hanem követni kell! S amikor népegészségügyről beszélünk, egy folyóiratról kell megemlékeznünk, melyet miniszter úr már említett, az a bizonyos Népegészségügy, amely lassan már betöltötte a száz évet.

Milyen kiút lehet ebben a nép-egészségügyileg katasztrofális helyzetben? Az előbb elmondottak mellett el kell fogadtatnunk, hogy az egészség érték, meg kell tanítanunk az embereket ennek az egészségnek a megbecsülésére, az iskolában oktatni kell, a pedagógusokat meg kell tanítani az egészségvédelem fontosságára, és az orvosokat, az egészségügyi dolgozókat meg kell tanítani ennek a tanítására a kölcsönös bizalom elve alapján.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mindez hosszú távú befektetés, sok pénz kell hozzá, erős akarat és közmegegyezés. És eközben fenn kell tartani megbetegedett embertársaink számára egy olyan egészségügyi ellátórendszert, amely a reformok között is működni köteles. Ehhez a működtetéshez további sok pénz kell, mert az egészségügyi technológia, közte a gyógyszer és műszer olyan elengedhetetlen feltétele a gyógyításnak, amelyet nem nélkülözhetünk.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ebben a tekintetben az előző kormányok felemás reformlépéseket tettek. A kritikát elmondtuk, de ugyanez a kritika kell hogy áthassa a mostani kormány munkáját is, mert kapacitáscsökkentésről beszélünk, mert a rendszer átalakításáról beszélünk, mert a kórházi ellátások alapellátásba történő áthelyezéséről beszélünk, de akkor, képviselőtársaim, azt is tudni kell, hogy ide meg pénz kell, mert az alapellátást alkalmassá kell tenni a definitívebb ellátásra. Mert akkor persze gyógyszer is kell, hiszen nyilvánvaló, hogy az ott helyben lévő gyógyításnak helyben lesznek magasabb költségei, a megtakarítás azonban a másik oldalon majd meg fog jelenni.

Azt gondolom, hogy a kórházi ellátásokban abba kell hagyni az esélykülönbségek konzerválását. Miniszter Úr és Képviselőtársaim! Nem igaz, hogy a kapacitásszabályozás önmagában nem hordozta a területi kiegyenlítés lehetőségét. Nem mondom, hogy mindent jól csináltunk. De, miniszter úr, az ön munkaanyagában lévő három kör: a sürgősségi ellátórendszerrel megerősített OEP-finanszírozású kórház; a körön kívül elhelyezkedő, nem sürgősségi ellátóhellyel rendelkező, korlátozottan fenntartott kórházzal; és az ezekhez nem engedélyezett, ezen a körön kívül levő, de az ország perifériáján található kórházak, amelyeket nem fog befogadni az egészségbiztosító - az vajon csökkenti az esélykülönbségeket, vagy növelni fogja azokat? Azt gondolom, hogy nem a kapacitásszabályozást kell átkozni, hanem a kapacitásszabályozást kell úgy finomítani, úgy átírni, hogy abból sem területi, sem gazdasági, szociális és kulturális hátrányaink ne növekedjenek, hanem csökkenjenek.

Az egészségügyi ráfordításoknak vannak pénzügyi korlátai. Ezek a korlátok azonban kétféle módon érvényesíthetők. Az egyik, amelyet úgy hívnak, hogy a finanszírozás kemény korlátja. Ez azt jelenti, hogy megmondjuk, nincs több pénz, és világossá tesszük, hogy egy adott szolgáltatáshoz egy nyilvános rendszeren keresztül ki nem fog hozzájutni, és megmondjuk, hogy nem fog hozzájutni. Ez egy világos beszéd, de fel meri ezt vállalni ma valaki ilyen megbetegedési mutatók mellett?! És van persze az úgynevezett puha korlát. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs elég pénz, nem akkor, nem annyit, nem azt, hanem később, kevesebbet és mást kap a beteg, mint amire szüksége lenne, de ezt persze nem fogjuk megmondani a betegnek. Mert azt gondolom, akkor erről is kellene beszélni, mert amikor csak később jut hozzá egy beteg a krónikus betegségében az ellátáshoz, a rehabilitációjához, amikor a szűrővizsgálatok elégtelensége miatt nem kerül időben felfedezésre a betegsége, és nem kapja meg hozzá a legmegfelelőbb gyógyszert, amikor a kivizsgálás - a diagnosztikai eszközpark fejlesztésének megfelezése miatt - korszerűtlen, akkor azt gondolom, hogy tényleg csak beszéd ez a reform.

(13.10)

Tisztelt Képviselőtársaim! A politikusnak lehet az a dolga, hogy megoldja a taktikai kérdéseket is. De lehet az a dolga is, hogy dönt a stratégiai kérdésekről, és helyes kérdéseket tesz fel a tudósoknak, hogy azok helyes választ adjanak. A helyes válaszok megadását, azt gondolom, tőlük el lehet várni.

Beszélnünk kell még arról, amiről viszonylag kevés szó esett. Meg lehet-e ezt a reformot és a gyógyítás minden lépését lépni egy olyan egészségügyi rendszerben, ahol az ellátók bére olyan alacsony, amilyen? Nem. Nem tettünk meg ezért mi se semmit, és nem tett meg ezért a mostani kormány sem, nemhogy eleget - bocsánat, miniszter úr! -: szinte semmit. Az ön előterjesztésében négy változat van. Ez a négy változat ígér a bírók béréhez hasonló fizetést, a versenyszféra béréhez hasonló fizetést, de ezekből nincs egyetlen fillér sem.

Ideje lesz visszatérnünk az eredeti gondolathoz, a közmegegyezéshez. Mi nyitottak vagyunk és tárgyalókészek.

És ha megengedik nekem, hogy egy mondattal zárjam ezt a beszédet, Rudolf Wirchow mondta: az orvoslás társadalomtudomány is, és a politika nem más, mint az orvoslás szélesebb távlatú alkalmazása.

Javaslom, ehhez tartsuk magunkat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)