Felszólalás adatai

NÉMETH ZSOLT (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Ház! Itt már elhangzott hasonlat a törvényjavaslat kapcsán mézesmadzagos furkósbotról, napnyugtáról. Nekem legjobban a Béki Gabriella által említett fájdalomcsillapító tetszik. Fel is írtam a lap tetejére, hogy “a T/12490. számú törvényjavaslat a fájdalomcsillapítórólö.

Ha magát a dolgot nézném, csak a törvényt, akkor azt mondanám, talán még el is fogadható, lehet, hogy módosításokkal jól működik. De talán nem szabad arról elfeledkeznünk, hogy aki ezt a fájdalomcsillapítót gyártotta, maga okozza a fájdalmat is. Arról már ugyancsak beszélnünk kell, hogy vajon kell-e és milyen mértékben fájdalmat okozni.

A közszférában dolgozókról régóta az a közvélekedés - a régi kuplékban is szerepel -, hogy havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel, tehát évtizedeken keresztül megbízható állásnak tűnt. Nos, a mostani közalkalmazottaknak, köztisztviselőknek a legkisebb okuk sincsen a viccelődésre. Ha végigtekintünk az elmúlt évtizedeken, akkor azt látjuk, hogy talán még ott, a rendszerváltozás környékén a köztisztviselői szférában volt némi elbizonytalanodás, némely területen talán csökkenés is, azonban az önkormányzatok számának növekedése egyben ennek a szektornak a növekedését is jelentette. A közalkalmazotti rétegben ugyanúgy volt egy ilyen bővülés, hiszen az önállóvá vált önkormányzatok törekedtek arra, hogy visszaállítsák az általános iskoláikat, óvodáikat, tehát volt némi bővülés.

Ebben az időben - ha emlékszünk erre - különösen kitüntetett szerepe volt ennek a rétegnek, hiszen ez volt az az időszak, amikor az egykori szocialista nagyipar a végnapjait élte, hatalmas leépítés volt a privát szférában, tehát ez egy különleges lehetőséget adott a közalkalmazottaknak, a köztisztviselőknek.

Azután az évtized közepén azt kellett észrevenniük a köztisztviselőknek, hogy addig soha nem látott mértékben beteszi a lábát a politika, és ez a nyomulás a mai napig is tart, ciklusról ciklusra nő. Szerintem oda jutott el ez a szféra, hogy szabályozás nélkül ma, jelenleg több politikai állás van a közszférában, mint a késő Kádár-korszakban. Szembesítsük ezzel magunkat mi mindahányan, akik itt vagyunk. Nézzük meg, hogy a dekoncentrált szervek vezetőinek, vidéken a megyei szervezetek vezetőinek a késő Kádár-korszakban némelyiknek már párttagnak sem kellett lennie. Ma annak kell lennie, mert különben nem kapja meg a megbízását. Tehát jó esetben a csapdahelyzetbe került, egymást váltó kormányzatok helycserét csináltak, az ő idiótájuk helyett nem a saját idiótájukat rakták, de hogy csere történt, az egészen biztos.

Azt nem tudom, hogyan lehet ennek a folyamatnak véget vetni. Mindenesetre született egy nagyon kiváló tanulmány Verebély Imre tollából a Medgyessy-kormány beiktatásakor: tanácsokat adott arra, hogy vajon hogyan kellene a két oldalnak megegyeznie, hogyan lehet ezt az egymást gerjesztő folyamatot valahol megállítani. Nem tudtuk; én kíváncsi vagyok, hogy erre milyen megoldást lehet tenni.

Talán visszatérek a másik fajta elbizonytalanodásra, amely a közalkalmazottak körében járja manapság. Egyébként itt is volt egy felfutási időszak az előző ciklusban, amikor a kormányzat a gyereklétszámból adódó esetleges pedagógusfelesleget újabb feladatokkal próbálta meg feloldani. Most ennek az ellenkezőjét látjuk, hiszen a költségvetési törvényben megadja a lehetőséget az önkormányzatoknak, a munkáltatóknak, hogy elbocsássanak embereket, tehát a kötelező óraszámon kívüli munkaidőn belül olyan feladatokkal bízza meg, amelyeket egészen addig túlórákkal vagy más foglalkoztatottakkal lehetett megoldani.

(22.30)

Itt van bent egyébként az elbocsátás lehetősége vagy még inkább kényszere.

Még fenyegetőbb a helyzet a köztisztviselőknél. Kedves képviselőtársaim, ne próbáljuk meg védeni azt, ami védhetetlen. A költségvetési törvényben az szerepel, hogy a köztisztviselői szféra béremelésére nincs fedezet, ezt belső leépítésből kell megoldani, a 13. havi fizetésekkel együtt. Hogy erre aztán majd lesz-e módosító javaslat vagy nem, az egy másik dolog, egyelőre még nem tudunk róla, de a beterjesztett javaslatban ez van, benne van a leépítés. Sajnos fenyegető is, hogy ezt ezen a területen végre fogják hajtani - a közalkalmazotti szférában az ágazati törvények szabnak gátat annak, hogy a leépítéseket meg lehessen csinálni -, és a köztisztviselői szférában el fognak maradni feladatok. Kevesebb közterület-felügyelő lesz ott, ahol ezt köztisztviselői állásban látják el, kevesebb építésigazgatási előadó lesz, meg fogják oldani majd, hogy harminc nap helyett hatvan nap alatt fogják az ügyeket elintézni, és a törvényesség nem fog sérülni. De a leépítéseket végre fogják hajtani ezek az önkormányzatok.

Hogy sok-e ma Magyarországon a köztisztviselő és a közalkalmazott? Erre persze különféle adatokat látunk. Én megbízhatót és korrektet még egyet sem láttam, ugyanis képtelenség jelenleg összehasonlítani a körtét az almával. Hiszen van, ahol kiszervezték már a feladatokat - elhangzottak már erre példák -, például kórházaknál, de tudnék mondani olyan kisvárost is, ahol a szociális ellátást alapítványra bízták. Volt egy időszak, amikor azt inspirálták, hogy ezt kifejezetten jólétiszolgálat-alapítványra bízzák, s ezzel, valamint konyhák vagy a takarítás kiszervezésével egy-egy önkormányzatnál akár 10-20 százalék csökkentést is fel lehet mutatni.

De vajon fel tudjuk-e mutatni ebben a szférában a közcélra fordított összegek csökkenését? Biztos vagyok abban, hogy ez nem minden esetben mutatható ki, vagy ha adott költségvetési soron ezt meg is lehet csinálni, akkor nem biztos, hogy a köztársaság költségvetése számára ez megtakarítást jelent. Mire gondolok? Egészen biztos vagyok abban, hogy egy magáncég számára kiszervezett feladatnál a befolyt adó meg sem közelíti azt, mintha ugyanezt a feladatot közalkalmazottak látják el. Ez egyébként valamennyi területen így van, a mentőszolgáltatástól az előbb említett konyhai feladatokig.

Tehát kimondatott az - mint hallottuk, társadalmi elvárás is -, hogy csökkenjen ez a létszám, hogy sokan vannak. Kérem szépen, nincs emögött semmiféle koncepció. Hogy ez a feladat alapú közigazgatás megteremtése lenne? Szó sincs róla! Itt pénz alapú döntésekről van szó minden területen. Ha az oktatásról beszélünk, akkor hadd említsem meg a Lezsák Sándor kezdeményezésére néhány hónapja elkészült vizsgálatot az iskolabezárásokról. Erről készült egy kiváló tanulmány, amit mindenki dicsért, aztán ez a tanulmány az asztalfiókba került, most pedig ezt sutba dobva más törvényekkel egyszerűen végignyírják a közszférát.

Ha az elején a fájdalomcsillapítóval kezdtem a felszólalásom, akkor hadd is zárjam azzal. Jó, ha van fájdalomcsillapító, de hadd említsek meg egy példát. A középkorban Bajorországban működött egy Eisenbart nevű orvos - mondták őt sarlatánnak is, ma inkább legendákat szoktak említeni róla -, aki úgy járt műteni városról városra, hogy vitt magával egy jó nagy zenekart is. S miközben fűrészelték a beteg lábát - apropó, fűrészelik a beteg lábát; körülbelül annyi a választási lehetősége az elbocsátott köztisztviselőnek, hogy érzéstelenítő nélkül kéri vagy érzéstelenítéssel -, az érzéstelenítés maga a muzsika volt, az, hogy zenéltek közben, gondolván, hogy ez elvonja a beteg figyelmét. De volt egy másik haszna is, az, hogy a nagy csinn-bumm cirkusz elnyomta a beteg jajgatását. Biztos vagyok abban, hogy ez a törvény alkalmatlan arra, hogy elfojtsa a megszorongatott köztisztviselői szféra jajszavait. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)