Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

KÉSZ ZOLTÁN (független): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Túl vagyunk az 1956-os forradalom kirobbanásának, valamint a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának évfordulóján. Történelmünk ünneplése pontos leirata annak, hogy milyen országban élünk.

Lássuk, hogyan emlékeztünk a forradalomra! Magyarország két legfőbb közjogi méltósága nem tartotta fontosnak, hogy itthon legyen és a magyar néppel együtt ünnepeljen. A szavaiban hazafias miniszterelnök már szimbolikusan is elhagyta Nagy Imre örökségét. Az 1956-os hősök előtti főhajtás és a nemzet egységének megteremtése helyett fontosabb volt neki saját pártpolitikai érdeke, a nemzetközi pártcsaládjának kongresszusán való részvétel. Ez a pragmatikus, de méltatlan és gyáva cselekedet beismeréssel ért fel, pontosan rávilágít Orbán Viktor gondolkodására. A miniszterelnök önmaga elől futamodott meg, amikor úgy döntött: neki többet jelent az európai politika jobboldali elitjével lenni, mintsem a magyar emberekkel együtt megállni egy pillanatra, és szembenézni azzal, hogy hova jutottunk.

Persze könnyen előfordulhat, hogy ez csak alibi volt, mert ha őszintén kellett volna beszélnie, azzal korábbi önmagát hazudtolta volna meg. Mert mit kellett volna mondania egy őszinte Orbán Viktornak? Például azt, hogy az elmúlt öt évben általa szabadságharcnak nevezett minden megmozdulása kamu volt. Vagy azt, hogy szembefordult az 1989. június 16-ai, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédével, sőt szembefordult Nagy Imre örökségével is. Biztosak lehetünk benne, ha ma lenne egy Nagy Imrénk és olyan egységes nemzetünk, amely fellázad a kizsákmányoló, szabadságunkat veszélyeztető hatalommal szemben, Orbán Viktor lenne az első, aki ellenforradalmároknak nevezné a szabadságharcosokat. És elmondhatná azt is, hogy csak saját politikai érdekét szolgálja Magyarország gazdasági, szellemi megosztásával. Ma 1 százaléknyi bennfentes él jól a másik 99 százalék kárára, miközben emberek szóba sem állnak egymással, ha nem azonosak a politikai nézeteik.

Magam Veszprém független országgyűlési képviselője vagyok. Sajnos Veszprém is a pártpolitikai csatározások terepe, amióta a Fidesz bevezette, itt is külön ünnepel a kormánypárt és az ellenzék. Én ‑ ahogy korábban, úgy idén is ‑ mindkét megemlékezésen jelen voltam. Előbb a városi ellenzék több pártjával és csendes magánemberekkel, majd a városvezetés által szervezett, központi ünnepségen. Nem hagyott nyugodni a gondolat: vajon mit szólna ehhez a mai megosztottsághoz Brusznyai Árpád, a neves klasszika-filológus, a diákjai által csodált tanár, a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács vezetője, akit kivégzett a diktatúra? Biztos vagyok abban, hogy örülne, ha emlékét közösen ápolnánk mi, magyarok.

1956. október 23-a többek között arról szólt, hogy miként tud egy nemzet néhány pillanatra egységesen gondolkozni, hogyan válhat erőssé a nép a hatalommal szemben. Akkor egyszerre lett hős a géplakatos, az egyetemista, a tanár, a miniszterelnök. Nem ideológia mentén, hanem egy szabadabb élet reményében fogott össze a baloldali munkásosztály, a polgári középréteg, a liberális és a konzervatív. Akik akkor részesei voltak az eseményeknek, azokat különleges kapocs kötötte össze.

Göncz Árpád, az egykori ’56-os elítélt, Magyarország legszeretettebb köztársasági elnöke így emlékezett erről a különleges összetartozásról és Brusz­nyai Árpádról: „Brusznyai Árpáddal sorstársak voltunk. Emberi egyénisége miatt rótták ki rá a halálos ítéletet. Humanista, békés, emberséges ember volt. Ez a forradalom az emberiség forradalma volt az embertelenség fölött. Ez a forradalom nem veszett el, ennek Brusznyai Árpád a győztese. Akiket kivégeztek, hősi halottak voltak. Sírjukat ápolni, példájukat követni kell. Brusznyai Árpád nagy ember volt. Ő állva, nem összerogyva ment az akasztófa elé.”

(23.20)

Engedjék meg, hogy felidézzek egy személyes emléket is. Egy rokonom a forradalom bukása után az Egyesült Államokba menekült. Ő mesélte el nekem a következő történetet. Egy amerikai, második világháborús megemlékezésen beszélgetésbe elegyedett egy mellette ülő pilótával, aki elmesélte neki a legemlékezetesebb bevetését, azt, amelynek során valahol a Bakony és a Balaton között egy város lőszergyárát bombázták. „Szóval te vagy az, aki a házunkat lebombázta?” ‑ kérdezte Laci bácsi, hiszen a köd miatt az amerikai bombázók Veszprém nagy részét aznap lebombázták. „Katonaként a feladatomat teljesítettem” ‑ mondta a veterán, majd a két idős ember egymás nyakába borult, együtt sírtak és együtt szidták a háborút. Laci bácsi arra tanított, hogy a legnehezebb dolog valakinek megbocsátani, de ha ez megtörtént, rájövünk, mennyivel jobb a béke, a közös célok, mint a folyamatos árokásás és ellenségkeresés.

Tisztelt Képviselőtársaim! Hiszem, hogy megbocsátással felül tudunk emelkedni a vélt és valós sérelmeinken, és így lehetünk mi is méltó utódai ’56-nak. Soha nem adhatjuk fel annak reményét, hogy a nemzeti egységet újra meg tudjuk teremteni, és ebben nekünk, a parlamentben ülőknek is rengeteg felelősségünk van. Köszönöm szépen.