Felszólalás adatai

ELNÖK: Tisztelt frakcióvezető-helyettes úr, kérem, foglaljon helyet. Nem teszek mást, mint eleget tettem az ön felkérésének: rendet tartok a Házban. Köszönöm a figyelmét. (Taps a Fidesz és a Kisgazdapárt soraiban.)

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló törvényjavaslat általános vitája. Az előterjesztést T/4163. számon, a bizottságok ajánlásait pedig T/4163/1. és 2. számokon kapták kézhez. (Folyamatos zaj. - Az elnök csenget.)

Hamarosan megadom a szót - csak közben azt kérem, hogy biztosítsák majd, hogy az előterjesztő elmondhassa felszólalását - Hende Csaba államtitkár úrnak, a napirendi ajánlás szerinti 15 perces időkeretben. (Az elnök ismét csenget.) Továbbra is azt kérem a tisztelt Országgyűlés tagjaitól, biztosítsák annak feltételeit, hogy az előterjesztő nyugodt körülmények között el tudja mondani hozzászólását. Úgyhogy kérem, hogy vagy foglaljanak helyet, vagy aki el akarja hagyni az üléstermet, az távozzon.

DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! 2001. augusztus 20-án véget ér a millenniumi év, amelynek során a magyar állam megalapításának és fennállásának ezeréves évfordulóját ünnepeljük. (Folyamatos zaj.)

Az ünnepségsorozat kiemelkedő eseménye volt a Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról szóló 2000. évi I. törvénynek az elfogadása, a Szent Korona és a koronázási jelvények Országházba történt átszállítása 2000. január 1-jén. Azon az estén és éjszakán - mit sem törődve a nagy hideggel - magyarok tízezrei jöttek el ide, hogy láthassák a Szent Koronát. Az érdeklődés a mai napig sem lanyhult: a magyar nép végeláthatatlan tömegben, megható buzgalommal tiszteleg a Szent Korona előtt. A nemzet csattanós választ adott e törvény ellenzőinek: a milliós zarándoksereg a lábával szavazott és szavaz a törvény mellett. Én azt hiszem, ez az igazi népszavazás.

A millenniumi esztendő hatalmas változást hozott a nemzeti jelképek használatában is. 2000. augusztus 20-a óta minden középületet - legyen az iskola, kórház, hivatal vagy laktanya - a Magyar Köztársaság zászlajával kell feldíszíteni. Az éjjel és nappal fennen lobogó piros-fehér-zöld zászlók a nemzeti büszkeség méltó kifejezői.

Hazánkban alig van olyan falu vagy város, amelyik ne tartana számot a kormány által adományozott millenniumi emlékzászlóra. A települések népe - s ez nekünk örömteli meglepetés, míg az örök fanyalgóknak keserű csalódás - mindenütt emelkedett, szinte áhítatos lélekkel fogadja a zászlókat mint becses ereklyéket.

Tisztelt Országgyűlés! Az ünnepi esztendőben már eddig is sokat tettünk azért, hogy a nemzet önbecsülését erősítsük, és méltóképpen emlékezzünk meg a mögöttünk hagyott ezredévről. Mindez azonban nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk történelmünk azon nagyjairól - de ugyanígy azokról a honfitársainkról is, akiknek nevét a történelemkönyvek nem őrizték meg -, akiknek a hősi önfeláldozása nélkül ma nem létezne Magyarország, és nekünk nem lenne hazánk.

A kormány ezért javasolja, hogy törvény örökítse meg ama magyar hazafiak emlékét, akik az elmúlt ezer évben a haza szabadságáért, függetlenségéért és fennmaradásáért fegyverrel vagy anélkül harcoltak.

A hazáért való kiállás vérzivataros történelmünkben mindig hitet és önfeláldozó elszántságot követelt. Ennek az állításnak az igazolására hosszas magyarázat helyett hadd forduljak az irodalomhoz és hadd idézzem Gárdonyi Géza nyomán az egri vár hős védői kapitányának, Dobó Istvánnak az esküjét:

"Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott idegen zsoldosok voltak. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet."

"Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be a testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!"

Tisztelt Ház! Hány és hány magyar, Árpád honfoglaló vitézeitől Szent László katonáin, a muhi és a mohácsi sík hősein, a '48-as honvédeken és a két világháború bakáin át az '56-os forradalom pesti srácaiig és Tóth Ilonáig tett és tartott meg ilyen esküket!

(16.20)

Mindezek közül tömörségében is a legkifejezőbb a Magyar Királyi Honvédségben szokásban volt tiszti eskü. Egykor az ifjú hadnagyok, kardjukat egyszerre kirántva csak annyit kiáltottak: "A hazáért, mindhalálig!"

Tisztelt Ház! E törvényjavaslat elsősorban azokról szól, azok előtt tiszteleg, azoknak állít szándéka szerint örök emléket, akik esküjükhöz híven fegyverrel a kézben, parancsot teljesítve estek el a hazáért. Hadd hajtsak fejet most előttük a keleti front poklát megjárt, orosz fogságban elhunyt nagy költőnk, Gyóni Géza Hazatérés című versének egy rövid részletével: "Te már elérted, halott katona, / Amit mi jaj-jaj mindhiába várunk: / Téged takar a béke bársonya, / Már mind valóság, mi nekünk csak álmunk."

Tisztelt Országgyűlés! A kormány meggyőződése szerint a magyar hősök emlékének megörökítése az utókornak olyan kötelessége, amely önbecsülésünk, nemzeti azonosságtudatunk megtartásának alapvető feltétele. Az önök előtt fekvő törvényjavaslat előkészítőit és benyújtóját ez a megfontolás vezérelte. A kormányt e szándékában megerősítették a különböző társadalmi szervezetek és polgárok hasonló kezdeményezései is. A törvényjavaslat kifejezi a nemzet választott képviselőinek tiszteletadását a hősök előtt, akik emlékét törvényben örökíti meg: a hősök emlékének ébrentartására május utolsó vasárnapját a magyar hősök emlékünnepévé nyilvánítja.

A kormány fontosnak tartja, hogy a hősök emlékének ápolására egy konkrét nap jelöltessék ki, mert ez teremt alkalmat az évenkénti rendszeres megemlékezésre. A javaslat ezért nem jogi, de erkölcsi követelményként írja elő, hogy a magyar hősök emlékünnepén az állami szervek, a helyi önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi szervezetek és a magánszemélyek méltó ünneplés keretében róják le hálájukat a nemzet hősei előtt.

Az emlékünnep időpontjának megválasztását történeti előzmény indokolja. A korabeli Országgyűlés 1924-ben a XIV. törvénycikkel megörökítette az első világháború hősi halottainak emlékét, és május utolsó vasárnapját a hősök emlékünnepévé avatta. Az elmúlt években jelentős társadalmi igény volt ennek felelevenítésére, és szinte minden településen meg is ünnepelték a hősök napját.

A javaslat által megválasztott időpont tehát egy korábbi ünnep felidézése, és annak szélesebb értelemmel való felruházása, hiszen immár a bármely korban a hazáért küzdött hősök emlékének ápolását szolgálja.

Az emlékünnep időpontja egybeesik a gyermeknappal. Kétségtelen, ha egyazon napra két ünnep esik, előfordulhat, hogy az egyik esemény háttérbe szorul. Itt azonban alapvetően más a helyzet. E két ünnep éppen a lelki összekapcsolódásra teremt lehetőséget. Az egyik esetében a múltról, a másiknál pedig a jövőről van szó. Egy nép egymást követő nemzedékeinek végeláthatatlan láncolatát titokzatos kapcsok fűzik egymáshoz. Aligha tévedünk, ha azt hisszük, ez a láthatatlan kötelék tartja egyben, s teszi néppé a sokaságot. Az egyes ember és a nép is az elődeitől veszi a példát, a követésre szóló mintát, s nehéz helyzetekben az erőt, a bátorítást tőlük nyeri.

A gyermeknek magától még nincs annyi belátása, hogy ezt az igazságot felismerje. Mi, mai felnőttek, anyák és apák vagyunk az a láncszem, amelynek erősen kell tartania, különben a lánc, amelynek folytonosságáról elődeink ezredévnél is régebben híven gondoskodtak, éppen nálunk szakadna meg. Erősen kell hát fognunk lelki értelemben is egyik kezünkkel apáink, nagyapáink, s minden ismert és már ismeretlen ősünk kezét, másik kezünkkel pedig fiaink, lányaink kezét szorítjuk, s nem is engedjük el soha. Hatalmas felelősség, s egyben magasztos hivatás szülőnek lenni. Isten adjon erőt mindnyájunknak, hogy ezt a hivatást zaklatott korunkban híven tölthessük be! A jövendő kettős ünnep, a hősök emlékünnepének és a gyermeknapnak az egybeesése, a múlt és a jövő jelképes találkozási pontja, egyben szülői felelősségünknek is hű megjelenítője lesz.

Hazánk történetét súlyos csapások, külső támadások sorozataként is leírhatjuk. Sajnálatos, de nem zárhatjuk ki, hogy hasonló megpróbáltatások a jövőben is érik majd a magyarságot. A nemzetünk iránti kötelességünk nemcsak arra terjed ki, hogy a haza hívó szavára tartalékos katonaként, eskünk szerint csatasorba álljunk, ha kell. A magyar jövő iránti felelősségünk arról is gondoskodni, hogy fiaink hazafias szellemben nevelkedjenek, és lélekben készüljenek fel a haza védelmére. Szükség van ezért arra, hogy olyan alkalmakat teremtsünk, amikor gyermekeink magukba szívhatják azoknak a magyar hősöknek a tiszteletét, akik kardjukkal megszerezték, és ezerszáz éven át, vérük hullatása árán megtartották ezt a hazát nekünk, mai magyaroknak.

Mindezt megrendítő erővel fejezte ki egy beszédében Mindszenty József bíboros, aki nem karddal, de a kereszt erejével ugyancsak derekasan, hősként harcolt a magyar szabadságért. Így szólt a hercegprímás: "Az élők hazudnak, a holtak nem hazudnak. Amire intenek, rendületlenül követjük. Hűek leszünk hazánkhoz, az ősök hitéhez és erkölcséhez. Ez a mi erőnk, reményünk és vigasztalásunk." A kormány szilárd meggyőződése, hogy ezt az összefüggést az állam és a társadalom szervezetei, illetve honfitársaink közül mind többen felismerik, és élnek a naptári egybeesés adta lehetőséggel, vagyis az együttes ünnepléssel.

Tisztelt Országgyűlés! A javaslat nem feledkezik meg arról sem, hogy a magyar hősökről a honfoglalás millenniumán, 1896-ban is méltóképpen megemlékeztek, ezért fejet hajt a budapesti Hősök terén található millenniumi emlékmű állítói előtt. A javaslat figyelmet fordít arra, hogy a Hősök terének állapota összhangban legyen az emlékmű által kifejezett szellemiséggel és méltósággal. A Hősök tere nemcsak az idegenforgalom kitüntetett pontja, hanem diplomáciai események és állami megemlékezések színhelye is.

Sokak véleménye az, hogy a tér mai állapota gyakorta nem méltó a hősök iránti tisztelet és kegyelet érzéséhez. A törvényjavaslat ezért a fővárosi önkormányzatnak felhatalmazást ad a Hősök terére vonatkozó, a tér kiemelt műemléki minőségével, emlékhelyi jellegével összhangban álló közterület-használati szabályozás megalkotására. Hangsúlyoznom kell, hogy ez a fővárosi szabályozás természetesen nem írhat elő a gyülekezési jog tekintetében korlátozást, ez ugyanis alkotmányellenes volna.

Tisztelt Országgyűlés! Meggyőződésem, hogy a magyar hősökről való megemlékezés olyan, a mának szóló, s nem a múltba meddőn révedő nemes cél, amely szükségessé teszi a törvény megalkotását, és szervesen illeszkedik a millenniumi esztendő megemlékezéseinek sorába. Annak bizonyítására, hogy e törvényjavaslat valóban a mához és még inkább a magyar jövőhöz szól, ismét a költőhöz, ezúttal Illyés Gyulához fordulok: "Ne feledd a tért, ahol elestek ők, a földet se feledd. Bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfijai, az a föld szent ügy hős helye lett. Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had bár legutolsó hátvéde ledőlt, míg nem feleded, nem nyugszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget emészt el ott vagy akárhol a sírhant. Új hont érlel a föld."

Tisztelt Ház! Erősen remélem, hogy a törvény vitájában és elfogadásakor ugyanaz a nemzeti egység fog kifejezésre jutni, mint amelynek fényes megnyilvánulása volt a magyar zászló kitűzéséről szóló törvényjavaslat egyöntetű támogatása.

Kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló törvényjavaslatot vitassa meg, és fogadja el.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a Fidesz, az FKGP és az MDF soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! A bizottságok jelezték, hogy nem kívánnak előadót állítani, így most a képviselői felszólalások következnek, a napirendi ajánlás szerinti 10-10 perces időkeretben. Először az írásban jelentkezőknek fogom majd megadni a szót.

(16.30)

Ismertetem az első három felszólaló személyét: Ughy Attila képviselő úré a szó elsőként, Fidesz-Magyar Polgári Párt; őt követi majd Zuschlag János az MSZP részéről és Dögei Imre pedig a Kisgazdapártból. Ughy Attila képviselő urat illeti a szó.

UGHY ATTILA (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm szépen a szót. Kedves Képviselőtársaim! Az 1998-2002-es parlamenti ciklus második emléktörvény-javaslata fekszik most előttünk. Mindannyian tudjuk azt - azt gondolom, ezekkel többé-kevésbé egyet is értünk -, hogy a parlament a figyelmét elsősorban a tényleges jogalkotási folyamatokra kell hogy fordítsa, és hogy ez legyen a legfontosabb a parlament munkájában.

De azért azt gondolom, hogy néhány törvényjavaslat tárgyalásánál kivételt kell tennünk, mint ahogy kivételt tettünk a Szent Korona-törvényjavaslat megtárgyalásánál 1999 decemberében, hiszen az volt a 2000. év első elfogadott törvénye. Azt gondolom, hogy ugyanígy most, e törvényjavaslat tárgyalásánál is kivételt kell tennünk azért, mert a rendszerváltozás utáni parlamenti ciklus ennek az évtizednek, ennek az eltelt tíz évnek egy komoly adósságát próbálja most leróni, vagy próbáljuk most felszámolni.

Az előttünk fekvő T/4163. számú törvényjavaslatban a jogalkotók szándéka szerint emléket állítanánk azoknak a hősöknek, akik Szent István államalapítása óta önfeláldozásukkal tették lehetővé, hogy mi most, 2001 májusában Magyarországon, a Magyar Országgyűlés épületében és magyar nyelven vitathassuk meg akár ezt a törvényjavaslatot vagy akár bármilyen más törvényjavaslatot. Az utolsó ezer esztendő magyar mártírjainak cselekedetei az adott kor adott pillanatában lehet, hogy teljesen feleslegesnek tűntek, hiszen könnyen előfordulhatott az, hogy a csata a hősies önfeláldozás ellenére elveszett, sőt az is lehet, hogy az egész háború elveszett, de mégis ezen apró vitézségek egymásra rakódása tette lehetővé, hogy a magyar nemzet ezer esztendőt átvészelve éljen ma is a Kárpát-medencében.

Ennek a törvényjavaslatnak azonban van egy másik, nem betűvel leírt üzenete. Ha egy kicsit patetikusan szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ennek a törvénynek van egy komoly szellemi tartalma, szellemi hordaléka is. Ez nem másról szól, mint arról, hogy a jogalkotó szeretne emléket állítani azoknak a névtelen hősöknek, akikről csak a történészek vagy a levéltárban ülő levéltárosok, szakértők tudják, hogy mikor milyen személyes áldozatot hoztak a haza oltárán, mert nevüket elfelejtettük, és a feledés pora hullott azokra a tettekre is, amelyeket akkor ők végrehajtottak. Ezért nincsen például ezekről a névtelen hősökről elnevezve utca, tér, híd, általános iskola, művelődési ház országszerte. Vagy ha mégis el van nevezve, akkor annyira pici, lokális, isten háta mögötti pici kis helyeken, hogy senki nem tudja azt, hogy mikor és mi köthető ezeknek a nevéhez, még akkor is, ha ezek az emberek közvetlenül a környéken laknak.

Igen, valóban ezekről az emberekről is szól ez a törvény, és elsősorban ezekről az emberekről kell hogy szóljon. Azokról a vértanúhalált halt papokról, akiket a korai magyar feudalizmus idején a hitükért a pogányok üldöztek és meggyilkoltak, azokról a magyar vitézekről, akik az akkori német birodalommal szemben, a Német-római Császársággal szemben vették fel a harcot, arról a megyebíróról vagy országbíróról, aki egyedüliként állt csatasorba a tatár hordákkal szemben, azokról a végvári vitézekről, akik mindenféle külső segítség nélkül próbálták az osztrák birodalom és a török birodalom határvonalán, a senki földjén védeni az ott élő magyar parasztokat, magyar jobbágyokat, az elbukott szabadságharcok honvédő hőseiről, az első világháború magyar katonáiról és a második világháborúban elpusztult, elhurcolt magyar katonákról, akik akár a Don-kanyarban estek a szovjet csapatok áldozatává vagy a tél áldozatául.

Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt gondolom, a nemzetközi gyakorlatban abszolút nem ritka, hogy akár emléktörvényben vagy emléktörvényhez hasonló jogalkotási módszerrel emlékezzenek meg azokról a hősökről, hazafiakról, akik az országért, a nemzetért, a hazáért estek el. Gondoljunk csak az Egyesült Államokra, ahol nemcsak törvényben emlékeznek meg róluk, hanem külön az arlingtoni temetőben, Washington mellett találhatunk egy külön emlékhelyet, amit két fegyveres katona őriz. Egy mécses található ott, ahol az amerikai szabadságért elesett katonáknak állítanak emléket, ráadásul félórás őrségváltással. De hogy a világ másik pólusáról is mondjak egy példát, a Vörös tér közelében a Kreml hátsó falánál szintén található az Orosz Föderációban egy ilyen emlékmű. Tehát azt gondolom, a nemzetközi gyakorlat is azt bizonyítja, hogy ilyenre szükség van, és ez abszolút nem idegen az országoktól.

Engedjék meg, hogy felszólalásom legvégén néhány technikai szót szóljak a törvényjavaslatról, illetve a törvényjavaslatnak arról a pontjáról, amely a május utolsó vasárnapi időpontról szól. Azt gondolom, május utolsó vasárnapja már amúgy is hagyományosan a magyar hősök emléknapjává vált a rendszerváltás óta, csak nem született róla törvény. Én magam számtalan újságcikket és újsághírt olvastam, és ezenkívül számtalan eseményen és rendezvényen vettem részt, ahol akár a doni katasztrófa áldozataira emlékeztek május utolsó vasárnapján, vagy más, a hazáért meghalt hősökre emlékeztek május utolsó vasárnapján úgy, hogy ennek nem volt törvényi alapja. Illetve a magyar jogalkotásban az 1924. évi XIV. törvénycikk már egyszer megemlítette ezt a napot, hiszen az első világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről szóló törvénycikk május utolsó vasárnapját tette ennek az emléknapnak. Azt gondolom, ezt a hagyományt már csak azért is, hiszen ez a magyar közéletben törvény híján is jogfolytonos volt, érdemes és jó ötlet beépíteni, és ezt a hagyományt folytatni.

Mindezekre figyelemmel a frakció és a frakció tagjai egyébként be fognak nyújtani néhány pontosító, módosító javaslatot ehhez a törvényjavaslathoz, de azt gondolom, hogy ezek figyelembevételével a frakció a törvényjavaslatot a tisztelt Ház elé megvitatásra és elfogadásra ajánlja.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Kétperces hozzászólásra jelentkezett Horváth Béla úr, a Független Kisgazdapárt képviselője.

HORVÁTH BÉLA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Örömmel üdvözlöm Ughy Attila fideszes képviselőtársam beszédének azt a kitételét, hogy névtelen hősökről beszélt. A törvényjavaslat lényege valóban ez a kifejezés. Csak érdekességképpen elmondom - talán többen is tudják, talán vannak, akik nem tudják -, hogy a kifejezés Kossuth Lajostól származik, aki 1868-ban Vácott egy honvéd emlékmű felállítása kapcsán egy levélben használta először ezt a kifejezést, hogy névtelen hősök. De ennek a kifejezésnek is volt egy előző kossuthi megfelelője - névtelen félistenek -, amikor a '48-as szabadságharc ismeretlen hőseiről szólt, nevezetesen 1852-ben Birminghamban, angol nyelvű beszédében számolt be a szabadságharc ismeretlen áldozatairól. Akkor ezt a kifejezést használta, hogy névtelen félistenek, amiből aztán - mint említettem - később egy levél során névtelen hősök lettek. Örülök, hogy Ughy Attila is ezt a kifejezést használja, amely végül is az Igazságügyi Minisztérium által beterjesztett törvényjavaslat alapját jelenti.

Érdekességképpen még egyet hadd mondjak el a kétpercesben: külön örülök, hogy itt ül a teremben Szabó János honvédelmi miniszter úr is, hisz az 1924. évi XIV. törvényt a honvédelmi miniszter terjesztette be, most az igazságügy-miniszter, de örülök, hogy a kormány képviselője jelen van, hisz mindketten érintettek. Ennyit szerettem volna két percben Ughy Attilához csatlakozva, kiegészítve elmondani.

Köszönöm. (Taps a Fidesz soraiból.)

(16.40)

ELNÖK: Hozzászólásra következik Zuschlag János, az MSZP képviselője. Megadom a szót.

ZUSCHLAG JÁNOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Egy nemzet életében az emlékezésnek nagyon fontos szerepe van, főleg egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amely az elmúlt egy évezredben a történelem számtalan viharát érte meg, számtalanszor került olyan helyzetbe, amikor eleink súlyos vérveszteségeket szenvedtek, és gyakran olyan ügyekért küzdöttek és harcoltak, amelyek nem vezethettek eredményre. Mondhatnánk, hogy utólag övék volt az erkölcsi győzelem, de abban a pillanatban azokat a csatákat elvesztette a magyar nép vagy a magyar nemzet.

Azt gondolom, egy ilyen nemzet esetében az emlékezésnek különösen fontos szerepe van, és nagyon fontos az, hogy valamennyien mindig emlékezzünk azokra a régi emberekre, azokra a régi hősökre, azokra a régi eseményekre, amelyekből a mai napjaink táplálkoznak, és amelyek megfelelő alapot tudnak adni ahhoz, hogy a jövőre, a következő évtizedek, a következő évek feladataira megfelelő módon tudjuk felkészülni lélekben.

Ha azonban ezt a törvénytervezetet magunk elé vesszük, akkor a Magyar Szocialista Párt tulajdonképpen három ponton, három csomagban tudja azt összefoglalni, hogy milyen fenntartásai vannak a törvénytervezet kapcsán. Az első a törvény megszületésével kapcsolatos, mert mi úgy látjuk, hogy az utóbbi esztendőben nagyon elterjedtek ezek a különböző emléknapok, emlékünnepségek, és degradáljuk a különböző nagy eseményeinket. Ha megnézzük, akkor látjuk, hogy van '56-os mártírok napja, Magyar Honvédség napja, de külön megünnepeljük a különböző nemzeti ünnepeinket, és ezek valamilyen szinten, valamilyen módon egymást oltják ki. Ahelyett, hogy egy-két nagy ünnepre összpontosítanánk, minden héten, kéthetenként, havonként vannak olyan alkalmak, amikor egy picit emlékezünk az eleinkre valamilyen ügy kapcsán, de egyébként nem nagyon foglalkozunk ezzel a dologgal.

Sajnálatos módon az elmúlt tíz évben semelyik kormányzat sem vállalta fel annak a feladatát, hogy ezeket valamilyen módon egységesítse, vagy lépéseket tegyen annak érdekében, hogy ne szóródjék így szét a múltra való emlékezés, hanem valóban kiemeljünk egy-két nagyon fontos emléknapot, emlékhelyet, amikor azt mondjuk, hogy valóban a nemzet egy vagy két napon a múltra, az őseinkre emlékezik. Sajnos, ez a törvény egy picit ezt a játékot folytatja, hiszen egy újabb napot tűzünk ki május utolsó napjaiban, amikor ismételten egy napon emlékezhetünk a régiekre.

A másik a törvény szerkezete, megfogalmazása és stílusa kapcsán merül fel a Magyar Szocialista Pártban mint aggály. Azt gondoljuk ugyanis, hogy a törvény alapvetően rosszul íródott meg: túl patetikusnak tartjuk, és tulajdonképpen egy rendelkező részt látunk benne, a 2. §-t, a többi részt pedig deklarációként lehetne megfogalmazni; olyan nagyon fontos szavak, mint "magyar", "hazafi", "állam", "nemzet" túl gyakran előfordulnak ebben a törvénytervezetben. Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy a három vagy négy oldal összefoglalható lenne egy oldalban, ahol valóban egyszer megfogalmazzuk ezeket a nagyon fontos dolgokat. Ehelyett egy kicsit úgy tűnik, a törvényalkotót az vezérelte, hogy minél többet írunk, minél több paragrafusa van, annál inkább fontosabbá válik a dolog. Azt gondolom, ez nem így van; a dolog annál tiszteletre méltóbb, annál patetikusabb, minél rövidebb, minél tömörebb. Ezt a törvénytervezet ebben a formájában nem tükrözi, és ezért a Magyar Szocialista Párt erre vonatkozóan módosító indítványokat fog beadni.

A harmadik probléma, ami megfogalmazódik, az ünnep dátuma. A fideszes képviselő előttem már valóban szólt erről a napról, de mi azt gondoljuk, hogy ez nem szerencsés nap, hiszen ez nagyon régóta már gyermeknapként funkcionál Magyarországon. Tudjuk, az alkotmányügyi bizottságban az igazságügyi minisztériumi előterjesztő elmondta, hogy ennek azért van jelentősége, mert így a gyermekeinket nemzetiebbé lehet nevelni, egyfajta hazafias nevelést lehet nekik tükrözni. Mi viszont azt gondoljuk, hogy ennek a törvénynek nem az a lényege, hogy gyermeknapon ezzel a törvénnyel hazafiasabbá neveljük a gyermekeinket, hanem az a dolgunk, hogy emlékezzünk a régiekre. Az emlékezés nem ugyanaz, hogy ezáltal valamifajta hazafias érzületet próbáljunk a gyermeknapon keresztül a gyermekeinkbe belenevelni, és ezt a két ünnepet valamilyen módon össze próbáljuk keverni, össze próbáljuk társítani. Azt gondoljuk, ez két teljesen különböző ünnep, amit semmilyen szinten nem szabad összekapcsolni, és ezért nagyon fontosnak tartanánk - de ezt már elmondtuk az alkotmányügyi bizottságban -, hogy más napot találjunk erre az ünnepre, hiszen ez valóban fontos ünnep, csak éppen nem ezen a napon.

Azt gondolom, különböző módosító indítványokkal ezen a törvényen még lehet javítani. Lehet akár az időpontján javítani, illetve a törvény módosításain keresztül lehet valóban egy olyan egységes, rövidebb és nem ennyire dagályos stílusban megírt törvényt megfogalmazni és az Országgyűlésnek szentesíteni, amely valóban arról szól, amit mi fontosnak tartunk, hogy emlékezzünk a régiekre, emlékezzünk az áldozatokra; és nem arról, hogy egyfajta valami politikai köntöst akarunk ennek az ünnepnek keríteni, és valakik esetleg ebből politizálni akarnak. Sajnos, az elmúlt hónapokban volt olyan parlamenti ünnepség, amelyet elsősorban a politika vezérelt, és nem pedig az, hogy a megemlékezésre összpontosítsanak az ott részt vevők.

Biztos vagyok benne, hogy ezeket a módosító indítványokat az ellenzék támogatni fogja, és reméljük, a kormánypárt is valóban nemzeti oldalról közelíti meg a kérdést, és arra törekszik, hogy a társadalom minél szélesebb rétege el tudja ezt a törvényt fogadni, és ne csak 50 százalék plusz egy-két szavazat - éppen attól függően, hogy a Kisgazdapárt hogyan áll - segítségével lehessen elfogadni, hiszen ez nyilvánvaló módon kisebb része a nemzetnek, mint ha az ellenzéki pártoknak a véleménye is bele lenne építve a törvénytervezetbe.

Köszönöm. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)

ELNÖK: Hozzászólásra következik Dögei Imre úr, a Független Kisgazdapárt képviselője.

Megadom a szót.

DÖGEI IMRE (FKGP): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nagy örömömre szolgál az, hogy ezt a nagyon fontos eseményt, a hősökről való megemlékezést újra tárgyalja a Magyar Országgyűlés. Az elmúlt ciklusban, 1994-98 között kétszer terjesztettem elő ezt a fontos törvényjavaslatot, mind a kétszer elutasították különböző mondvacsinált ok miatt, egy-két szó eltéréssel. A lényeg az, hogy nem kapta meg azt a többséget, amely ezt az ügyet megérdemelte volna.

Saját magam is és valamennyien tapasztalhatjuk azt, hogy Magyarországot ezeregyszáz éve igen súlyos csapások érték, és mind a mai napig tart az a felelősségre vonás, amely késik. Éppen ezért, amikor erről beszélünk, hogy a magyar hősöknek méltó ünnepet szenteljünk, erkölcsi kötelességünk a tíz-tizenkét évet is helyre tenni, hiszen már közben is el kellett hagyni ezt a csodálatos, felemelő érzést és a hősökre való emlékezést.

Késünk ezzel a döntéssel, és még most is vannak olyan aggályok különböző szavak behelyettesítése folyamán, amelyek tulajdonképpen el akarják feledtetni ezt a szinte kötelességünké vált megünneplést. Alig van olyan magyar család, amely a XX. században ne vesztett volna valakit vagy az első, vagy a második világháborúban, és mélyen megalázva érzik magukat azok a hozzátartozók, a hozzátartozók feleségei, édesanyák, akik nem tudják leróni kegyeletüket, csak magukba zárva, hogy igenis az én fiam, az én férjem hős volt. Természetesen ki kell bővíteni ezt a kört, hiszen nemcsak a fronton, a fogolytáborokban, hanem a koncentrációs táborokban és sok egyéb helyen érte ezt a nemzetet megaláztatás, és azok, akik ezekbe belekerültek, a halál martalékai lettek; mindenképpen egy napot szentelni kell.

Amikor ez a törvény 1924-ben megszületett, a kihirdetés napján életbe lépett. Akkor még nem gondoltak a második világháború szörnyű borzalmaira, de tartoztak azoknak a hősöknek annyival, hogy minden faluban, minden településen hősök emlékművét avattak és állítottak fel.

(16.50)

Talán nincs is Magyarországon olyan hely - a Kárpát-medencéről nem is beszélve -, hogy ne emlékeztek volna meg erről a csodálatos, de fájdalmas emlékről.

Összetört szívek százezrei siratták azokat az embereket, akik ott maradtak. Nekünk tehát kötelességünk nemcsak a XX. század mártírjairól, hőseiről megemlékezni, hanem az elkövetkezőkben is, amikor olyan atrocitás éri a magyar népet, hogy valamilyen oknál fogva hős lesz és az életét adja. Szállóige lett az 1950-es években, ha visszaemlékszünk, akik akkor éltünk... - nem volt ildomos beszélni arról, hogy hősi halált halt vagy a második világháborúban ott volt. Azt a gunyoros választ adták: minek ment el? Ennyire kigúnyolták a magyar nép százezreit! Mindegy, hogy a Don-kanyarban veszett el vagy a koncentrációs táborokban, vagy a fogságban - mennyire megalázó volt! Akkor meg merték hozni ezt a törvényt, hogy ünnepeljük, emlékezzünk azokra a hősökre?

És most felteszem azt a kérdést, valamennyi magyarul beszélő magyar állampolgárnak és valamennyi magyarul gondolkodó állampolgárnak, hogy ezt a törvényt hozzuk meg, ne kötözködjünk, hogy egy-két szó nem illik oda, mást kell odatenni. Én átéltem, kétszer adtam be a törvénymódosítást javaslatképpen, hogy ünnepeljük meg, de elutasították az elmúlt ciklusban. Tegyük helyre, várják azok az özvegyek vagy még élő édesanyák, akik ezt a törvényt szeretnék tisztelni, és boldogan hunyják le a szemüket.

Van a szűkebb hazámban, Törökszentmiklóson, a református temetőben egy csonka fatörzs megformálva; a ma élő édesanya, aki 92 esztendős, oda kimegy, és az van ráírva a sír keresztjére, a sír lábára: "Néma sírkő, drága sírhant, egész világ benne; reményvesztett bús szíveknek öröme, keserve." Azt hiszem, hogy a magyar lelkek szava bele van téve ebbe a pár sorba, és nekünk kötelességünk, hazafias kötelességünk, hogy megemlékezzünk. Így is vannak olyan magyar hősök, akiknek külföldre kellett menekülni és ott elhunytak. De itt, az óhazában, a szülőföldön nekünk legyen egy olyan kegyeleti nap, hősök vasárnapja, május utolsó vasárnapja.

Megrázó élmény volt számomra 1991-ben, amikor Kéri Kálmán tábornok úr felavatta a második világháborúban elesett magyar hősök emlékművét Törökszentmiklóson, a református temetőben. Jelen volt vagy ezer ember. Nem számoltam meg, de az előtér zsúfolásig megtelt, és az egyik volt katonája őszbe borult hajjal - amikor elmondta az emlékbeszédet - jelentkezett nála szolgálattételre. Ez a két ember, aki megjárta a második világháború poklát, egymás nyakába borult és zokogott. És mi most, itt, nem merjük megszavazni? Belekötünk egy-két szóba? Pedig mindnyájan tudjuk: "Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, ó magyar;"

Nagyon kérem a mélyen tisztelt Országgyűlés valamennyi tagját, hogy ennek az ünnepnek a megünneplését fogadjuk el, terjesszük az Országgyűlés elé, vitassuk meg, de az eredmény az legyen, hogy május utolsó vasárnapja a hősök vasárnapja legyen.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

ELNÖK: Hozzászólásra következik Mécs Imre úr, az SZDSZ képviselője. Megadom a szót.

MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Valóban nagy adósságról van szó, hiszen annak a társadalomnak, amelyik a múltját nem ismeri, a múltját nem tiszteli, a jövője is kétséges, és a jövőjét sem érdemli meg igazán. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos dologról van szó, és éppen azért nem lehet elmenni szó nélkül a törvényjavaslat gyengeségei mellett.

Kisfiúként is sok emlékművön olvastam kezdő latintudással azt a feliratot: "Dulce et decorum est pro patria mori" - édes és dicső a halálért meghalni. (Bauer Tamás és Béki Gabriella: A hazáért!) A hazáért, bocsánat. Elfogódott vagyok, elnézést. Tehát a hazáért meghalni...

Tisztelt Ház! Jelenthetem, hogy nem édes dolog, és nem dicső dolog; keserű dolog, kegyetlen dolog, nehéz dolog, "nemakarom" dolog meghalni. De mégis meghaltunk, és meghaltak azok, akik a hazáért éltek, harcoltak, vagy akik mártírként vagy áldozatként életüket vesztették.

Úgy gondolom, hogy a mai kor emberének egyenesen, tisztán és a mai kor nyelvén kell megfogalmazni, nem a régi, koturnusos fogalmazásokkal, nem az álságos, szóvirágos, sallangos kifejezésekkel, melyeknek nincs értelmük, összezsugorodnak a markunkban és kihullanak: dulce et decorum est... Dulce et decorum est, pro patria élni, vivere, az az igazi!

Tehát - és ezt mondhatom - halt meg felkelő mellettem, a kezeim között, és átéltem nyolcvanvalahány társam kivégzését, tudom, hogy miről van szó. Azt szeretném, ha a modern kornak megfelelő modern törvényszöveg születne meg. Nem aprólékoskodás, nem kekeckedés ez, hanem igenis a feladathoz való felnövés, a méltóságos, pontos és a mai kor egyszerűségre való törekvésének megfelelő.

Államtitkár úr idézte Gyóni Gézát. Emlékezzünk híres soraira: Csak egy éjszakára engedjétek őket, csak egy éjszakára jöjjenek oda, és éljék át azt, amikor dulce et decorum est pro patria mori!

Nem lehet ezen a módon! És sallangos, álságos volt az a sok emlékmű, ami mögött valódi szándékok és tiszta érzületek voltak. De nem lehet ma ugyanazt folytatni, ami a két világháború között volt. Úgy gondolom, hogy ez ennek a legfontosabb tanulsága.

A másik, hogy az önkormányzati bizottság vitájában a kormány ott lévő képviselőjétől megkérdeztem, hogy áttekintette-e a minisztérium az emléknapok dzsungelét. Összeírták-e őket, megpróbálták-e rendbe rakni, megpróbálták-e azt átgondolni, hogy a fiatalok vagy az egyszerű emberek hogy élik meg ezeknek az egymásra halmozódását? Kértem, hogy nézze át a minisztérium, és az általános vita keretében ezt mondják el.

Mert vannak fontos nemzeti ünnepeink: az államalapító szent királyunk, István ünnepe. Ott van a tavaszi szabadságünnepünk, március 15-e és az őszi szabadságünnepünk: október 23-a. Megvan a tavaszi gyásznapunk, június 16-a, és megvan az őszi gyásznapunk, október 6-a. Van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, és hadd folytassam; sőt, a mostani programban is benne van a magyar szabadság napja. Ami megint nagyon szép gondolat, nagyon jó, nagyon fontos, de ha túl sok ilyen ünnepnap lesz - ahogy ezt már elmondták mások is -, akkor pont az ellenkezőjét érjük el; akkor az unalmat, a fásultságot eredményezzük.

(17.00)

Nem fogják tudni kötni a dolgokat semmihez. Én tehát azt kérem, a minisztérium segítsen ebben, hogy tekintsük át az összes emléknapot, és valami ésszerű módon csoportosítsuk ezeket. Ne újabb és újabb emléknapokkal álljunk elő, anélkül, hogy megnéznénk a többieket! Hiszen ekkor tudnánk elérni azt a célt, amit szeretnénk.

A másik: a fogalmazások között a törvényjavaslaton belül is különböző fajsúlyú dolgok, különböző kategóriájú dolgok keverednek. A preambulum veretes, nemes gondolatokat tartalmaz, ahogy az 1. § is. A 2. § már egy visszanyúlást jelent a két háború közötti, akkori megtépázott társadalomnak a megnyilvánulásához; a harmadik rész pedig egy gyakorlatias kérdéssel foglalkozik: hogyan lehetne a gördeszkázó gyerekeket a Hősök teréről eltávolítani. Úgy gondolom, ez aránytalan és méltatlan.

Ha elkezdjük elemezni a szöveget, rengeteg olyan dolog van, ami rögtön ellentmondásra kényszerít. Azzal kezdődik, hogy: "Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza számtalan fia és leánya harcolt fegyverrel..." - és mi volt 1001 előtt? Akkor nem magyarság volt? Akkor nem voltak hőseink, fiaink, lányaink, akik harcoltak? Amikor az Etelközből átjöttünk vagy átjöttek eleink, akkor nem történt semmi? Az nem a magyarság volt, azért, mert nem egy nyugat-európai államformában éltek? Tehát az államformától kezdve vannak hőseink és mártírjaink? Ez a fogalmazás megint egy régi-régi, koturnusos, nem is a múlt századra, hanem az azt megelőző századra, az 1800-as évekre jellemző fogalmazás.

Azt mondja az 1. §-ban: "Az elmúlt ezer esztendőben...", tehát megint a millennium igézetében vagyunk, ez szuggerál minket, hogy mindig ezt az ezer évet említsük. Sokkal régebb óta vannak hősök az eleink között, mártírok, akiket becsülnünk kell. Én például Géza fejedelmet - Szabó Magda nyomán - rendkívül nagyra becsülöm, és talán az innováció, a döntő lépés szempontjából nagyobb embernek tartom, mint Szent Istvánt. Lehet, hogy ezzel megdöbbentek néhány embert, de az igazi nagy lépést Gézáék tették meg - és most őket kirekesztjük? Hogy van ez?

Aztán nemcsak magyarok harcoltak a magyar szabadságért. Tessék már végignézni az Aradon felakasztott és agyonlőtt tábornokokat: talán ha a fele tudott magyarul. Itt is mondták már, hogy túl sokszor fordul elő az, hogy "magyar". Ez a fogalom más volt a középkorban, más volt a honfoglalás idején, más volt a vándorlásaink idején, viszont mindenkire ki akarjuk terjeszteni azt, hogy becsüljük őket, és hogy gondolunk, emlékezünk rájuk. És valóban, bár névtelen hősökről van szó, de akinek lehet, adjunk arcot, adjunk tekintetet, adjunk nevet!

A második rész az időpont kérdése. Ez megint összefügg azzal, hogy át kellene tekinteni az ünnepek rendjét, és kérdés, hogy erre a május utolsó vasárnapja megfelelő-e. Lehetne például Nándorfehérvár bevételének időpontja, amelynek lenne közép-európai jelentősége is, éppen most, amikor integrálódni akarunk. Vagy aki a mohácsi emlékhelyen járt, látta ott az osszárium fényképét, nyugodtan vissza lehetne menni 1526-hoz. Vagy lehetne a pákozdi csatának az emlékünnepe, ami minden időben egyértelműen pozitív volt.

A 4. §-sal is problémáim vannak. Az ország számtalan részén az önkormányzatok, a közösségek önállóan hősi emlékművet állítottak fel. Vajon azok miért nem azonos értékűen védendők, ugyanúgy, mint ahogy a millenniumi emlékmű, amelyhez később, '20 körül vagy '20 után helyezték el az ismeretlen katonának a síremlékét? Úgy gondolom, hogy ezt a védelmet ki kellene terjeszteni a mohácsi emlékhelyre is, és ki kellene terjeszteni minden olyan emlékműre, amelyet építettek. (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Például Szigligeten második világháborús emlékmű működött az elmúlt évtizedekben. (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Mindezek alapján a frakció álláspontját szeretném egy mondatban elmondani, elnök úr.

ELNÖK: Képviselő úr, tíz perc állt rendelkezésre az álláspont ismertetésére. Kérem, ha lehet, akkor röviden fejezze be.

MÉCS IMRE (SZDSZ): Igen. Frakciónknak az az álláspontja, hogy a törvényjavaslat a jelen formájában inkább káros, mint hasznos, nagyobb kárt okoz. Ebben a formában nem tudjuk támogatni; módosító indítványokat készítünk hozzá, és a módosító indítványok elfogadásától tesszük függővé a támogatásunkat.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP- és az SZDSZ-frakció soraiban.)

ELNÖK: Hozzászólásra következik Herényi Károly úr, az MDF képviselője.

HERÉNYI KÁROLY (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Államiságunk ezeresztendős ünnepén érdemes megvizsgálni, mi ennek a csodának a titka, hogy ez a kicsiny, maroknyi nemzet ezer esztendőn keresztül ilyen nyelvi elzártságban, ilyen elszigeteltségben, de létezni tudott és meg tudott maradni. Ha az okokat keressük, akkor nyilván keresztény hitünk, hazaszeretetünk, kitartásunk és mindezek mellett, ugyanilyen fontossággal az ünnepeink is szerepet játszottak abban, hogy mi most itt lehetünk és magyarul beszélhetünk. Jól tudták ezt 1944 és '45 tájékán, akik akkor hatalomra kerültek: ha egy nemzetet vagy egy rendszert ki akarsz kezdeni vagy szét akarsz verni, akkor kezdd az ünnepei szétverésével.

Történelmi folytonosság szakadt meg 1944-45-ben, tudatos történelemhamisítás indult. Megindult az úgynevezett szocialista tudat formálása, és ez a szocialista tudat nem tartotta szükségesnek a magyar nemzet ezeréves történelmének hiteles ismeretét, múltunk, gyökereink tudatos vállalását, sőt mindent elkövettek a történelem meghamisítása érdekében, nemzettudatunkat, nemzeti büszkeségünket rombolták, a "bűnös nemzet" tudatát igyekeztek belénk plántálni. Legnagyobb nemzeti ünnepeinket elvették: március 15-e a Tanácsköztársaság vörösterrorjával került egy szintre, és Forradalmi Ifjúsági Napok néven mosták össze 1848 hőseit 1919 vörös terroristáival; államiságunk ünnepét, augusztus 20-át, Szent István ünnepét az új kenyér és az új sztálinista alkotmány ünnepévé alacsonyították; október 23-a megünneplése államellenes bűncselekménnyé minősíttetett, szaporítva ezzel a rendőrség munkáját. Ünnepelhettünk viszont november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom esedékes évfordulóján, mintha bármi közünk is lett volna hozzá, azon kívül, hogy következményeit negyven éven át szenvedtük el.

Sajnos ez a nemzettudatot romboló szándék 1990 után sem hagyott alább. Emlékezzünk csak arra a hisztériakampányra, arra a jajveszékelésre, amitől Horthy Miklós kormányzó hazai földbe való temetése idején volt hangos az ország! Ugyanezek a hangok gúnyolódtak a Magyar Köztársaság jelképeiről, a köztársaság címeréről folytatott vita során; de tetten érhető ez a gúnyos, lekicsinylő stílus akkor is, ha 1956-ról esik szó. Döbbenetes és felháborító, ahogy, hála istennek, egyre kevesebben, de nagy közvélemény-formáló erővel bíró csoportok azokról az '56-os, még köztünk élő hősökről beszélnek, akik életük kockáztatásával fizették meg mai szabadságunk árát. Elég a Hősök terére kimennünk, hogy az ilyenfajta gondolkodás eredményeiről a gyakorlatban szerezzünk tapasztalatot: addig, amíg más nemzet tisztelettel adózik hősei előtt, addig nálunk az ismeretlen katona sírját gördeszka-, görkorcsolya- és BMX-pályának használják rosszul nevelt vagy csak közönyös fiatalok. Az előbb megemlítették itt Arlington példáját, a Vörös teret, én megemlíthetném Athént vagy Varsót, ahol díszőrség vigyázza az ismeretlen katona sírját.

És ha a törvénynek van hibája, akkor egy biztosan van: talán nem a Fővárosi Önkormányzat hatáskörébe kellene ennek az ügynek a rendezését helyezni, mert idáig is lehetősége lett volna, hogy ezen a helyzeten változtasson, de nem tette meg. Azt gondolom, ez a honvédelmi miniszter hatás- és jogköre kell hogy legyen, és ilyen irányú módosító javaslatot be is fogunk adni.

(17.10)

A nemzeti gondolat elutasításáról hozhatok példát a kultúra területéről is. 1992 januárjában, amikor ennek a hónapnak a 22. napját, a Himnusz születésének napját a magyar kultúra napjává nyilvánította az akkori kormány, az előterjesztő minisztérium államtitkára kénytelen volt a kérdések méltatlansága miatt egy televíziós vitát otthagyni. Emlékeztetnék rá, hogy közelmúltunk jó néhány esztendejében hivatalos alkalmakkor nemzeti imádságunk többnyire csak a szovjet himnusz és az Internacionálé társaságában hangozhatott el, mert tudták - és az ellenzők ma is tudják -, hogy egy erős nemzettudat megfosztja a zavaros ideológiákat vallókat, a lelki zavarosban halászókat a siker esélyétől.

Ezért nagyon fontos és mulasztást pótló az előttünk fekvő T/4163. számú, a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló törvényjavaslat, amely nem előzmények nélküli. Elődjének tekinthető az 1924. évi XIV. törvény. Ez a törvény minden esztendő májusának utolsó vasárnapját szentelte az első világháború hősi halottainak emlékezetére. Az előttünk fekvő javaslat a gondolatot és a célt kiterjeszti ezer esztendőre, mert nincs még egy nép Európában, amelyik ennyi hősi vért áldozott volna a hazája védelméért, mint a miénk.

Május utolsó vasárnapját a magyar hősök emlékünnepévé nyilvánítjuk. A törvény elfogadása méltó módon illeszkedik a millenniumi eseményekhez, és folytatja azt a sort, amelyet a 2000. évi I. törvény kezdett meg. A Szent Korona tavaly január 1-jei Parlamentben való elhelyezéséről rendelkezett ez a törvény, kiszabadítva az államiság szimbólumát múzeumi zártságából. (Dr. Szűrös Mátyás: Rabságából!)

Az előttünk fekvő törvény rövid, mindössze öt paragrafusból áll. De nem is kell ennél hosszabb törvény, hiszen az emlékezés és a hősök iránti tisztelet minden igaz magyar lelkében ott él. Fontos törvény ez, értékrendet, erkölcsi rendet helyreállító törvény. Szinte hallom és halljuk, hallottuk az ellenérveket: van ennél fontosabb dolgunk is, inkább a gazdasággal kellene törődnünk, vagy már megint magyarkodunk. Igen, ha úgy tetszik, magyarkodunk. Magyarkodunk, hogy helyreállítsuk nemzeti öntudatunkat, nemzeti büszkeségünket múltunk teljes egészének becsületes és tisztességes vállalásával. Tesszük azért, mert adósai vagyunk hőseinknek, eleinknek. Tesszük azért, mert tudjuk, hogy az egészséges nemzettudat, a nemzeti önismeret a legfontosabb nemzetépítő és nemzetmegtartó erő. Tesszük azért, mert az egységesülő Európában csak erős és egészséges nemzettudattal rendelkező népeknek van sikerre esélyük. A törvény ezt a sikert fogja szolgálni.

Ezért a Magyar Demokrata Fórum az előttünk fekvő törvényjavaslatot támogatja, és az Országgyűlésnek elfogadásra javasolja.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiból.)

ELNÖK: Hozzászólásra következik Fenyvessy Zoltán úr, a MIÉP képviselője. Megadom a szót.

DR. FENYVESSY ZOLTÁN (MIÉP): Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselőcsoportja egyetért ennek a törvényjavaslatnak a szellemiségével, és maga is szükségesnek tartaná a méltóságteljes megemlékezést azokról a magyar hősökről, akiknek az évszázadokon keresztül tanúsított hősi helytállása hozzájárult hazánk és népünk fennmaradásához. A MIÉP képviselőcsoportjának álláspontja szerint azonban elhibázott a hősök emlékünnepének a törvényjavaslatban előirányzott időpontja és módja.

Kisebb problémát jelentene a tervezett ünnep időpontja. Igaz, hogy a két háború között is ezen a napon ünnepelték, de akkor még nem volt gyermeknap. Ma - most ne vizsgáljuk, hogy milyen indíttatásra és kik által kezdeményezve - meghonosodott a gyermeknap május utolsó vasárnapján. Anakronisztikusnak tartom, hogy ugyanazon a napon ünnepeli az ország a jövő nemzedékét, ünnepelve vidáman, amelyen gyászolna, megemlékezve az ország védelme érdekében elesett hősökről. Erre szerintem lehetne alkalmasabb napot találni, például június 4-ét, amely nem ütközik más jellegű esemény időpontjával.

Mint jeleztem azonban, ez a kisebb probléma - a nagyobb gondot maga az előterjesztés üressége jelenti. Ezen azt értem, hogy megint lesz egy alkalom, amikor frázisokat lehet mondani a hősök áldozatvállalásáról, az elmúlt időszak hőseiről, ugyanakkor a még köztünk élő hősök, akár a második világháború még élő hősei, akár '56 hősei közül sokan még most is méltatlan körülmények között vegetálnak. Most majd lesz egy újabb alkalom az elismerések szóbeli kifejtésére, sokaknak a szereplésre, de mindez keveset ér a még élő hősök valóságos, méltó megbecsülése nélkül.

De továbbmegyek: tisztelettel fejet hajtunk a hősök előtt - ez rendben is lenne -, ugyanakkor most békés körülmények között zajlik az ország elfoglalása vagy a mi szemszögünkből nézve: elveszítése. Hőseink egy független Magyarországért, egy minden tekintetben, gazdaságilag is önálló haza védelmében áldozták életüket. Megvalósult-e mindaz, amiért ők a lehető legnagyobb áldozatot hozták? Ma idegen katonák állomásoznak az ország területén, ismét "ideiglenesen" - beláthatatlan ideig.

Ma az Európai Unió szabja a feltételeket, hogy milyen legyen a magyar sajtópolitika, pénzügyi politika, mezőgazdasági politika, jogalkotási politika, és sorolhatnám.

Ma a magyarországi földterületek jelentős hányada - részben törvényesen, de többnyire törvénytelenül - külföldi tulajdonban van. Pár nappal ezelőtti hír, hogy egy Somogy megyei falu lakói már a temetőjüket sem tudják megközelíteni, mert már az oda vezető út is külföldi tulajdonba került.

Ma a privilegizált helyzetet, adómentességet, adókedvezményt élvező külföldi cégek uralják a magyarországi gazdaságot. Ma a még magyarként is ismert cégek - MOL, BorsodChem és így tovább - jelentős hányada is nagyrészt külföldi kézben van.

Ma a nemzetközi pénzvilág irányítóinak, Világbanknak, Valutaalapnak álságos működése következményeként alig elviselhető adósságszolgálatban senyved az ország.

Ma az országban működő bankok között nagyítóval kell keresni a magyar érdekeltségűt.

Ma a magyar munkavállalók jelentős hányada munkájának az eredménye a multik zsebét dagasztja.

Soroljam-e hát tovább azokat a tényeket, amelyek alátámasztják, hogy hőseink vérrel hozott áldozatát, a kivívott eredményeket békében veszítjük el kormányaink közreműködésével? Van-e alapunk ezek után a hősök áldozatára hivatkozva ilyen pótcselekvéssel elvonni a valódi cselekvés iránti igényt?

Ha van ma Magyarországon párt, amelyik kiáll az elesett hőseink által védett értékek megmentéséért, a hőseink által kivívottak megtartásáért, akkor az a Magyar Igazság és Élet Pártja. Mi tartjuk a legnagyobb szabású megemlékezéseket március 15-én, június 4-én, augusztus 20-án és október 23-án egyaránt. Amikor tehát azt mondjuk, hogy nem tudjuk támogatni ezt az előterjesztést, az nem azért van, mert esetleg nem értenénk egyet a hőseink áldozatvállalásairól való megemlékezéssel, sőt, mi azt mondjuk, hogy nem elég a látványos, külsőleges megemlékezés - mint jeleztem, ezt mi külön törvény nélkül is évente többször megtesszük -, de elengedhetetlennek tartjuk, hogy ténylegesen is gondoskodjanak a még élő hősökről azok, akiknek erre lehetősége van.

(17.20)

Ha a MIÉP olyan helyzetbe kerül, nem ilyen féloldalas, pótcselekvés jellegű előterjesztést fog készíteni, hanem olyant, amely valódi megbecsülést jelent a hősöknek, még akkor is, ha az pénzbe kerül. Egyébként megjegyzem, az ünneplés is pénzbe kerül, nem is akármennyibe, csak az a pénz nem kerül oda, ahova kellene: a hősökhöz. Ha a kormányzat komolyan gondolná, hogy mindaz megvédendő, amiért elődeink a vérüket hullatták, netán urambocsá! visszaszerzendő célként jelölné meg mindazt, amit elődeink hősiességük ellenére vagy a belső árulók miatt elveszítettek, akkor nem egy ilyen "nesze semmi, fogd meg jól!" jellegű törvényjavaslatot terjesztettek volna elő, hanem egy tényleges, érdemi intézkedéseket is tartalmazó, magában foglaló anyagot.

Az államtitkár úr expozéjában említette, hogy ez az előterjesztés lényegében az 1920-as években meghonosodott emléknap felelevenítése. Ez így igaz. De akkor az a Magyarország egy mindenektől független ország volt, amelyben jogos volt a hősökről való megemlékezés, hiszen az akkori kormánynak célkitűzése volt a függetlenség megőrzése és az elvesztettek visszaszerzése, míg a második világháború utáni egyik kormányról sem mondható el ez; arról már nem is beszélve, hogy Magyarország függetlenségéről ma, amikor - mint korábban kitértem rá - ezer szálon rángatják, irányítják külföldről és idegenek belföldről is, függetlenségről tehát aligha beszélhetünk.

Összegezve a MIÉP állásfoglalását: a helyzet sajnos ma alapvetően más, mint 1924-ben volt, ennek ellenére, mint a bevezetőmben már jeleztem, a hősökre való emlékezéssel egyetértünk, azt rendszeresen gyakoroljuk is, törvényi felhatalmazás vagy törvényi kötelezés nélkül is, de a jelen előterjesztést a súlyos érdemi fogyatékosságai miatt a MIÉP-frakció nem tudja támogatni.

Köszönöm a figyelmüket.

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra jelentkezett Hende Csaba úr, igazságügyi minisztériumi államtitkár. Megadom a szót.

DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Fenyvessy Képviselő Úr! Anélkül, hogy hosszabban értékelném - mert erre még lesz módom - az ön felszólalását és az egész vitát, szeretnék utalni arra, hogy a gyermeknappal való egybeesés mint kifogás már a parlamenti vita előtt felmerült a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, vagyis a Partizánszövetség részéről, a mai vitában pedig az MSZP képviselője hangoztatta ezt a kifogást. Ha más nem, ez a körülmény megfontolásra kellene hogy intse a Magyar Igazság és Élet Pártját.

Ami a még élő hősök anyagi megbecsülését illeti, ezzel kapcsolatban szeretném a képviselő úr emlékezetébe idézni, hogy a rendszerváltozás utáni kormányok igen jelentős kárpótlási intézkedéseket hoztak, amelyek eredményeképpen vagy kárpótlási jegyben, vagy életjáradékban az üldözöttek kaptak bizonyos ellátást.

Szeretném továbbá elmondani azt is, hogy az Igazságügyi Minisztérium előterjesztésében tavaly novemberben fogadta el a kormány azt a kormányrendeletet, amellyel az önkény idején bírói ítélettel vagy anélkül, de politikai okból, tehát a haza szabadságáért kifejtett aktív magatartásuk miatt üldözött és szabadságukban korlátozott személyek igen jelentős havi nyugdíjkiegészítésben részesülnek.

A legalább három évet elért szabadságelvonás esetén 20 ezer forint, hosszabb időtartam esetében 30 ezer, illetve 40 ezer forint jár, és azok kapnak 50 ezer forintot, akiket halálra ítéltek, de aztán a halálos ítéletet kegyelemből életfogytiglanra változtatták át. Mindez 1,5 milliárd forintjába kerül a kormánynak. Ön utalt arra, hogy önök majd olyat tesznek, ami pénzbe is kerül - nos, mi is tettünk olyat.

Még egy dologra hívom fel a figyelmét: az időbeliségre. Mi előbb alkottuk meg azt a kormányrendeletet, és utána jöttünk ide ezzel a törvénnyel. Köszönöm szépen. (Taps az MDF padsoraiból.)

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra következik Fenyvessy Zoltán úr, a MIÉP képviselője.

DR. FENYVESSY ZOLTÁN (MIÉP): Tisztelt Államtitkár Úr! Talán elhiszi nekem, hogy nem azért kifogásoltuk ennek a dátumnak az egybeesését a gyermeknappal, mert ezt előttünk az antifasiszták és a Szocialista Párt képviselői is kifogásolták. Ha két ember hasonló álláspontra jut valamilyen ügyben, nem biztos, hogy ugyanabból az alapelvből kiindulva jut ugyanarra az álláspontra. Csak jelezni szeretném, hogy például mi sem fogadtuk el a költségvetést, és nem azért nem fogadtuk el, mert a mellettünk ülő két másik párt befolyása alá kerültünk volna, hanem teljesen más indokokkal és alapelvekből kifolyólag. Tehát ez nem igazán érv, hogy mert mások is ezt mondták, ezért mi nem mondhatnánk.

De azt is jeleztem, hogy ez a kisebbik kifogásunk; jó lenne, ha csak a dátumról lenne szó. Én jeleztem, hogy szívesen látnánk egy másik dátumot, esetleg június 4-ét. Azt hiszem, senkinek nem kell mondani, hogy milyen évforduló június 4-e, ami esetleg méltóbb lenne a magyar hősök napjára. Amikor '924-ben ezt meghozták, még nem tudták, hogy majd később a gyermeknap ugyanerre a napra fog esni. Tehát ez az összeütközés akkor még nem merült fel; ma viszont a gyermeknap már meggyökeresedett. Sajnos. Én nem szeretem sem a gyermeknapot, sem a nőnapot, sem a Valentin-napot, semmi ilyen begyűrűzött napot, de van - tény, tudomásul kell venni.

Ami pedig a politikai okból üldözötteknek a különböző pénzügyi segítését jelenti - az államtitkár úr mondta -, én nem a politikai üldözöttekről beszéltem most, hanem a hősökről vagy a hősök leszármazottairól. Tudom, hogy még mindig nagyon sok második világháborús hadiözvegy, hadiárva pénzügyi segítése hiányzik. Tudom, hogy a Felvidékről áttelepítettek segítése hiányzik. Tehát ezért mondtam, hogy volna még mit tenni ténylegesen is.

Köszönöm szépen a figyelmet.

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra következik Göndör István úr, az MSZP képviselője.

GÖNDÖR ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Két percben mindössze a tiltakozásomnak és mélységes csalódásomnak akarok hangot adni annak kapcsán, amit az államtitkár úr tett. Tudom, hogy ő képes arra, hogy érdemben részt vegyen a vitában, mint ahogy az előterjesztését megtette. De az, hogy egy indítványt, egy hozzászólást aszerint minősít, hogy melyik frakcióból indult, számomra, majdhogynem azt mondom, igazolja azt, ahogy a házelnök viselkedik. Ha ezt az igazságügyi tárca is megteheti, ez szörnyű!

Ez ugyanis azt jelenti, amiről eddig beszéltünk: hogy amennyiben ellenzéki oldalról egy törvényjavaslatnak, mondjuk, a helyesírási hibáit próbáljuk kijavítani, önök azt is bőszen leszavazzák. Visszatérve az előző gondolatomhoz: ahogy a házelnök úr ügyrendi javaslatnál megvonhatja a szót Vancsik Zoltán képviselő úrtól, ahogy a szocialista frakcióvezetőt le lehet keverni a televízióban, azzal együtt nagyon félelmetesen haladunk valami afféle irányba, amit már nem jogállamnak neveznek.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra következik Zuschlag János úr, az MSZP képviselője.

ZUSCHLAG JÁNOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Annyiban egészíteném ki Göndör képviselőtársam hozzászólását, hogy nekem is úgy tűnik, arról van szó, amitől tartottam. Az én olvasatomban ugyanis ez a törvényjavaslat az ezer év - vagy amióta van magyarság - összes hőséről szól. Kicsit úgy érzem, hogy az elmúlt ötven évvel foglalkozunk megint, egy kis aktuális kommunistázás, amit ilyenkor politikailag igényel a választóközönség, illetve igényel a pártszimpátia elérése, és nem azzal, hogy itt valóban olyan törvényjavaslat van, ami az elmúlt ezer év összes áldozatáról szól. Ebben az utolsó ötven év szerintem csak öt százalék az idő szempontjából.

Nagyon nem szeretném, ha olyan vita alakulna ki, hogy ebben az ötven évben akarnánk mozogni és politikailag megmagyarázni, hogy most gyereknap, nem gyereknap, ki találta ki, az elmúlt ötven évben ki mit csinált ebben a magyar társadalomban. Mert akkor egészen az inkvizícióig vissza lehetne menni ilyen módon, és elsorolni, hogy ki hol tart egyes társadalmi csoportokat, egyes más rétegeket bűnösnek egyes dolgokban. Azt gondolom, nem erről van itt szó, hanem arról, hogy egy olyan törvényt akarunk elfogadni, amellyel tisztelegni akarunk az elmúlt ezer-ezerötszáz év áldozatai előtt. Gondolom, az államtitkár úr is erre gondol, nem pedig arra, hogy az elmúlt ötven évben történteket akarjuk taglalni.

Köszönöm. (Taps az MSZP padsoraiban.)

ELNÖK: Hozzászólásra következik Hende Csaba úr, az Igazságügyi Minisztérium államtitkára. Kétperces hozzászólásra megadom a szót.

(17.30)

DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Biztos vétkes vagyok, mert akaratomon kívül szítottam egy olyan vitát, amelynek inkább az elcsitítása lett volna a feladatom. Ezért töredelmesen megkövetek mindenkit, akit esetleg megbántottam.

Nézzük a dolgot őt magát, és körmösen nyúljunk a magunk dolgához - mondotta Zrínyi. Nos, először arról, hogy miről nem szól ez a törvényjavaslat. Nem szól a gyereknapról; nem szól arról, hogy ki, mikor, milyen szándékkal vezette be. E tekintetben egyébként Herényi Károly képviselő úr kitűnően állította fel a történelmi korrajzot. A gyereknapot ugyanúgy vezették be, mint az új kenyér ünnepét Szent István napjára, hogy elnyomják a hősök napját - ezt mindnyájan tudjuk.

Az isten szerelmére, ez a törvényjavaslat nem a gyermeknap megszüntetéséről szól! Aki a gyermeknapot akarja ünnepelni, az ezután is nyugodtan ünnepelje a gyermeknapot. Aki pedig a hősök emlékünnepét akarja akár lélekben, akár pedig külsőségekben is megnyilvánulóan, valamilyen rendezvényen való részvétellel megünnepelni, az pedig oda fog menni. Akinek olyan nagy a befogadóképessége, és a vasárnapja is olyan hosszú, az elmegy mind a kettőre, és akkor leszünk a legboldogabbak.

Ne keressünk ellentétet, és ne szítsunk, ne gerjesszünk mesterségesen ellentmondást ott, ahol egyébként egyáltalán nincs ilyen! Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra következik Bauer Tamás úr, az SZDSZ képviselője.

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Vissza kell hogy térjek Hende államtitkár úr előző megjegyzésére, amire a szocialista frakcióból már ketten is visszatértek, de azt hiszem, igen jellegzetes volt az ő megszólalása.

Mit is mondott? Azt mondta a MIÉP felszólalójának, hogy azt az észrevételt, miszerint a gyermeknappal ütközik a dolog, már hallottuk a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségétől meg a Szocialista Párttól; ez igazán elgondolkoztathatná a MIÉP képviselőjét. Ez a fogalmazásmód nyilvánvalóan azt érzékelteti mindenkivel, hogy a MIÉP azért velünk egy bokorban van (Derültség a Fidesz padsoraiból.), közel áll hozzánk lelkiekben, szellemiségben. Hogy lehetséges az, hogy aki a hozzánk közel álló nemzeti érzelmű párt képviselője, az odáig elmegy, hogy ugyanazt mondja, amit az ellenállók, az antifasiszták meg a Szocialista Párt mond?!

Én tudom, hogy Hende államtitkár úr így gondolkodik, mert tudom, hogyan szokott napirend előtt válaszolni a szocialistáknak meg a szabad demokratáknak; és tudom, hogyan szokott nem válaszolni a MIÉP-nek, amikor egy demokratikus kormány politikusa válaszolna nekik. Ez a mostani megjegyzése ugyanezeket a politikai vonzalmait tette a számunkra világossá - hálás vagyok ezért a megjegyzéséért.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra következik Hende Csaba államtitkár úr.

DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Végtelen hálára kötelez, Bauer képviselő úr, amikor a gondolataimban olvasva azt is elmondja, amit én egyébként nem mondanék el. Kérem azonban, hogy a jövőben ezt ne tegye, és a saját gondolataival foglalkozzék, azokat fejezze ki!

A tekintetben pedig, hogy én miről mit gondolok: kérem, hagyja meg nekem ezt a lehetőséget, hogy én magam nyilatkozzam arról, amiről nyilatkozni kívánok! (Bauer Tamás: Most is megtette.) Nem szorulok a képviselő úr szíves segítségére. Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)