Felszólalás adatai

DR. KURUCSAI CSABA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Független Kisgazdapárt határozott álláspontja, hogy találni kell a Magyar Országgyűlés ülésrendjében olyan alkalmat, amikor a társadalom széles rétegeit érintő kérdésben a parlamenti pártok kifejthetik álláspontjukat. Erre a célra az egyik alkalmas fórum a politikai vitanap intézménye.

Számomra emlékezetes marad az elmúlt két év európai integrációs vitanapja, különösen a 2000. évi, mert az Európai Unió Bizottsága éves országjelentése mellett a képviselők rendelkezésére állt a Külügyminisztérium részletes háttéranyaga, amely kiegészítő információkat tartalmazott a vitanap vállalt témájához. Legalább ilyen fontos kérdés a társadalmi kohézió, az elszegényedés megállítása is, ezért feltétlenül indokolt annak vitanap keretében történő tárgyalása. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el aggályunkat, hogy tartunk a parttalanságtól, a "túl sokat markolunk, keveset fogunk" veszélyétől.

Az elszegényedés rendkívül összetett jelenség. Foglalkozik a kérdéssel a szociológiától az egészségügyig, a szociálpolitikától a regionális politikáig számtalan tudományág. Tartok tőle, hogy itt és ma sok párhuzamos üzenet hangzik el, kevés esélyt kínálva az építő dialógusra. A Független Kisgazdapárt képviseletében a témához kötődő általános érvényű megállapításaink mellett a hangsúlyt az egészségügyi ellátás területi egyenlőtlenségeire kívánom helyezni.

Tisztelt Ház! Több mint tíz évvel a rendszerváltás után nem vitatható, hogy a társadalmi feltételek kiépítésének vannak vesztesei és nyertesei. A nyertesek azok, akik a rendszerváltás előtti állami tulajdonból a privatizáció, a kárpótlás révén jelentős vagyonokhoz jutottak; akik a piacgazdasági viszonyok kiépítésének kezdeti szakaszában kapcsolati tőkéjük vagy korábbról az átlagosnál nagyobb megtakarítások felhasználásával gazdagodtak meg. Mi jutott a veszteseknek? Ha szerencséjük volt, megvásárolhatták önkormányzati tulajdonú lakásukat - igaz, viszonylag kedvező áron. Ezzel magukra vették minden nyűgét és baját a volt tanácsi lakásuknak, mindenekelőtt azt, hogy új keletű tulajdonosként társasházuknak nem képződött felújítási alapja, pedig nagyon kellett volna, mert a lakások többségére már az eladás pillanatában több százezer forintot kellett volna költeni. Korszerűtlen volt a fűtésrendszerük, közösségi volt a vízhasználat elszámolása, elhasználódott, és ma is az, az épületek többségének állaga. Tetézte a bajt, ha a családfő vagy mindkét családfenntartó elveszítette az állását, és kiszorultak a munkaerőpiacról.

Még mielőtt a nyertesek és vesztesek kérdését tovább boncolgatnám, feltétlenül tisztázni kell, hogy a folyamat nem a rendszerváltással, a piacgazdasági feltételek megteremtésével kezdődött. A rendszerváltáshoz a szocialista társadalom egy meghatározott rétege igen kedvező kondíciókkal érkezett; értendő ez akár a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt kedvező pozíciójától, a jövedelmi viszonyokon át, egészen a rendkívüli előnyöket jelentő kiépített kapcsolati tőkéig.

Az 1968. évi gazdasági reformok, a gazdasági liberalizációt követően a jövedelemkülönbségek már 1972-re hasonlóak voltak, mint a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban. Az 1970-es évek legelején a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmi kategóriába tartozó háztartások egy főre vetített jövedelmében közel ötszörös eltérés volt. A jövedelemszabályozási rendszer liberalizálásával és a második gazdaság erősödésével a főállású jövedelmek és a mellékkeresetek egyaránt hozzájárultak a munkajövedelmek szóródásához. Ugyanakkor az inaktív, döntő hányadában nyugdíjas rétegen belül, a mezőgazdaságból élők nyugdíjjogosultságának korlátai miatt, az öregségi járadék és a mezőgazdaságon kívüli ágazatokból nyugdíjba vonultak saját jogú nyugdíjai közötti óriási különbségek nagyfokú jövedelemszóródást eredményeztek. Az általános jövedelmi egyenlőtlenség a nyitás megtorpanásával, a gazdasági helyzet fokozatos romlásával és az inaktív rétegek jövedelemkülönbségeinek jelentős mérséklődésével az 1970-es évek végére csökkent. A szocialista rendszer 1978-cal induló válsága már megmutatkozott az aktív réteg csökkenő jövedelmi különségeiben is. Erre az időre az inaktívak kirívó jövedelmi különbségei a mezőgazdasági járulékosok fokozatos kihalásával már megszűntek.

A fentiek együtthatása vezetett a jövedelemelosztás kiegyenlítettebbé válásához. Az egy főre jutó jövedelmek nemcsak az összlakosságon belül, hanem a rétegek többségén belül is kiegyenlítettebbek voltak 1982-ben, mint 1977-ben. Emlékeztetni szeretném a tisztelt képviselőtársaimat, mire ez az ideálisnak tűnő állapot bekövetkezett, végérvényesen megpecsételődött a szocialista tervgazdaság sorsa, nem véletlenül, pont az ideálisnak tűnő állapot miatt.

Az 1980-as évek végére a rendszerváltás előzményeként egyértelművé vált a szocialista világrend válsága. A rendszerváltás rövid eufóriáját követte az 1990-es évek elejének látványos visszaesése, az életszínvonal drasztikus romlása. Az 1990-97 közötti időszakban a keresetek vásárlóértéke az 1960-as évek elejének szintjére esett vissza, és a fogyasztás is az 1970-es évek szintjére csökkent. Az 1970-es évek elején a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmi kategóriába tartozó háztartások jövedelme közötti ötszörös eltérés 1997-re a kilencszeresére növekedett.

A polgári kormány működése első három éve eredménye, hogy ez az olló nem nyílott tovább. Különös ismérve a rendszerváltás utáni több mint fél évtized magyarországi állapotának, hogy a jövedelmek közötti nagy szóródás nem a legszegényebbeket, hanem a középrétegeket sújtotta. Így adott volt a polgári kormány számára az irány: a középrétegek helyzetének javítása. Mára már egyértelmű eredményei mutatkoznak a kormányzati intézkedéseknek, mindenekelőtt a lakásépítési kedv megélénkülésében, a tartós fogyasztási cikkek iránt megnyilvánuló fokozott keresletben.

(10.20)

De térjünk vissza egy nagyon fontos megállapítás erejéig a rendszerváltás előtti időszakra! A nyolcvanas évek második felére kialakultak a máig meghatározó szerepet játszó főbb egyenlőtlenségi típusok, így a többgyermekes nagycsaládok és a képzettségükből, iskolázottságukból adódóan rossz munkaerő-piaci pozícióval rendelkező háztartások. 1987-ben az első jövedelmi tizedben élő háztartások 78 százaléka aktív kereső volt. A legszegényebb jövedelmi tizedbe tartozók zöme, csaknem 80 százaléka olyan háztartásban élt, ahol két vagy több eltartott gyermek volt. Az egyes tényezők hosszabb távú szerepét is tekintetbe véve megállapíthatjuk, hogy a gyermekszámnak az általános jövedelmi egyenlőtlenségben játszott szerepe mára már csökkent, de még mindig fontos tényező maradt.

A gyermekvállalási kedv nagyfokú visszaesésének paradoxonára, miszerint a gazdagabb régiókban kevesebb, a szegényebb régiókban több gyermek születik, nem kívánok részleteiben kitérni. Ugyanakkor a számok érthetővé, de nem elfogadhatóvá teszik azt a tényt, hogy az egy főre jutó családi jövedelmet egy gyermek vállalása 30 százalékkal, kettő 35 százalékkal csökkenti. Ugyanakkor a Független Kisgazdapárt meggyőződése: a polgári kormány eredményei e területen jelentősek. Visszaállította a gyed intézményét, ezzel elismerte az anyaságot vállaló nő jövedelme pótlásának szükségességét. A másik fontos lépés a gyermekek utáni adókedvezmény bevezetése volt.

A fenti intézkedések az ellenzék sűrűn hangoztatott aggályai ellenére meghozták a várt hatást. Hosszú évek óta először a polgári kormányzás ideje alatt szakadt meg az a tragikus folyamat, amelyben az elhaltak száma meghaladta a születések számát.

Az elszegényedést ez idáig a társadalom legkisebb egysége, a család felől közelítettem meg. Az elszegényedést ugyanakkor egy másik aspektusból, a város és vidék, nagyvárosok és aprófalvak társadalmi hatásai szerint is vizsgálni kell. Itt két terület érdemel feltétlen figyelmet, a munkaerőpiac és az egészségügy helyzete. A munkaerőpiac felől megközelítve, a munkanélküliség hatásai között a települések nagysága, az adott térség ipari struktúrája szerint nagyok az eltérések, mások az esélyei a nagyvárosi, több évszázados ipari kultúrával rendelkező térség szakmunkásának, mint az úgynevezett vidéki középvárosokhoz kötött, kitermelő ágazatban dolgozó szakembernek.

Mások a lehetőségei a hatvanas, hetvenes évek szocialista iparosítása ingázóinak, és megint mások az ugyanebben az időszakban a városokba telepített úgynevezett húzóiparágak munkavállalóinak. Valamennyiüknél kilátástalanabb az aprófalvak volt szövetkezeti tagjainak, melléküzemi alkalmazottainak a helyzete. A munka hiányán túl sújtotta őket az alacsony iskolázottság, a település és térsége - esetenként járásnyi területekről van szó - rossz megközelíthetősége. Ezt a gondot tovább tetőzte, hogy ezek a munkanélküliek tartósan kiestek a munkavállalói körből, huzamosabb ideje nem tudnak elhelyezkedni, és képzettségük, átképzésük sem volt mindig sikeres.

A fentiek miatt megkerülhetetlenné vált a polgári kormány részéről a munkanélküli-ellátórendszer reformja. Ennek lényegi eleme az aktív eszközök súlyának növelése. Ez értelemszerűen jelentette a segélyezés lehetőségének mérséklését, és ezzel egyidejűleg a munkára ösztönzést. Mindezen intézkedések kiegészültek a minimálbér 40 ezer forintra emelésével, így a polgári kormányzás három éve alatt ez a minimálbér csaknem megduplázódott.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ha valaki elemzésnek vetné alá a magyarországi egészségpolitikusok elmúlt évtizedben elhangzott beszédeit, s figyelmet fordítana a kedvelt fordulatok, idézetek összegyűjtésére, abból az egyik legtöbbet idézett mondat bizonyára a következő lenne - idézem -: a lakosság egészségügyi állapotának alakulásában az egészségügy mindössze 11 százalékban felelős. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Így van!) A többi befolyásoló tényező, mint tudjuk, a genetika, az életmód, a környezeti ártalmak csoportjába sorolható.

Ha egy kutató a magyarországi népesség egészségi állapotának és egészségügyi ellátásának társadalmi és területi egyenlőtlenségeit kívánja tanulmányozni, nincs könnyű helyzetben. Ennek ellenére nagy biztonsággal kijelenthető: a települési hierarchia legalján elhelyezkedő települések lakói az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés lehetőségeit tekintve hátrányosabb helyzetben vannak az urbanizáltabb települések lakóihoz viszonyítva. A legalapvetőbb disztinkció szerint a háziorvosi ellátással helyben állandóan rendelkező falu lényegesen jobb helyzetben van azokhoz a falvakhoz képest, ahol ez a lehetőség nem áll rendelkezésre.

Az állandó helyi egészségügyi ellátással nem rendelkező falvak között is minőségi különbséget jelent az, hogy a heti egy alkalommal történő egyórás rendelés egyáltalán biztosított-e vagy sem. Az a tény ugyanis, hogy heti egy alkalommal biztosítani tudják az orvosi rendelést, azt feltételezi, hogy van olyan helyiség, amely megfelel az orvosi rendelés minimális követelményeinek. A kisfalvakban, ahol nincs önálló orvosi rendelő, legalább egy olyan intézménynek működnie kell, amely helyt adhat a rendelésnek. Baranyában sok az olyan település, amely nem tud ilyen helyiséget biztosítani, lévén hogy nincs olyan intézménye, amelyet balesetveszély nélkül használni lehetne.

A területi hátrányok az egészségügyi ellátás esetében is elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a társadalmi hátrányokkal. Ennek többsége nem feltétlenül az urbanizáltabb településektől való távolságot, hanem az azoktól való elzártságot jelenti. Az elzártság oka pedig elsősorban a megfelelő közlekedés hiánya, minél lejjebb megyünk a települések hierarchiájában, annál zártabb, elzártabb e települések csoportja. Ez a tény pedig alapvetően meghatározza az ott élők életfeltételeit. A településen kívüli munkavállalást nemcsak az iskolázottság, a képzettség hiánya, hanem az utazási lehetőségek korlátozottsága is akadályozza. Helyben pedig nincs, vagy csak minimális lehetőség adódik munkavállalásra.

E falvak lakóinak nem sok választásuk marad. A kertben termelt termények, a ház körül nevelt állatok mellett a segélyek és a gyermekekre kapott támogatások jelentik megélhetésük alapját. Minél jobban szegényedik a falu, annál inkább hagyják el a fiatalabb, képzettebb, a munkaerőpiacon még eséllyel megjelenő lakói, és épülnek le a település intézményei. Romlik a falu lakóinak érdekérvényesítő képessége, vagy csak jelentős erőfeszítések árán tudnak ezekből az érdekeikből néhányat megjeleníteni. Sok függ attól, hogy van-e olyan személy a településen, aki ezt vállalja vagy vállalni tudja.

A települések társadalmi összetételének változása és fizikai állapotromlása nem feltétlenül jár a népesség számának csökkenésével. A beköltözők azonban még hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok, mint azok, akik ott laknak; munka és állandó megélhetési forrás nélkül levő roma családokról van ez esetekben szó.

A települések és lakóiknak fizikai állapotromlása szinte együttjáró folyamat. A lakosság esetében ezt a romlást felerősíthetik a kilátástalan helyzetre nem megfelelő válaszokat adó társadalmi csoportok, amelyek például az alkoholizálásba menekülnek. E településeken mind a férfiak, mind a nők körében növekszik az alkoholisták száma. E települések lakói az egészségügyi ellátás területén, társadalmi helyzetükből adódóan is súlyos hátrányokat szenvednek el. Egyrészt fel sem ismerik a nem megfelelő ellátás következményeiből adódó hátrányokat, másrészt e tudás birtokában is elégtelenek az eszközeik egy számukra előnyösebb helyzet kiharcolásához.

A hátrányos kistelepüléseken több betegségcsoport esetében is érvényesült az inverz ellátás törvénye, azaz az ellátás elérhetősége fordított arányban áll a lakosság egészségügyi szükségleteivel. Másként fogalmazva: ahol a legnagyobb a szükség, ott a legkisebb a segítség. Ez a megállapítás elsősorban a mozgásszervi, reumatikus, pszichiátriai, neurotikus, depressziós kórképek, alkoholizmus okozta pszichés elváltozások és a fogászati megbetegedésekre különösen igaz. Hátrányban vannak ezen falvak lakosai a terhességgondozást és az újszülöttkori ellátást tekintve is.

A hátrányos kistelepüléseken bár különböző mértékben, de általában a pótlólagos források hiányoznak. Az önkormányzat általában költött az egészségügyi ellátás feltételeinek javítására. A háziorvos vállalkozóvá válását követően azonban a községek vezetése e tehertől már szabadulni kíván, s a felszabaduló, bár továbbra is szükséges forrásokat inkább az egyre súlyosabban jelentkező szociális problémák megoldására szeretné fordítani.

(10.30)

Az, hogy az orvos mennyit fektet be az általa ellátott praxisba, függ a hozzá leadott kártyák számától - alacsonyabb kártyaszám esetén a rezsiköltségek aránytalanul nagyobb mértékben terhelik az orvost, aki így máson próbál meg spórolni -, függ továbbá a körzet fennmaradásának perspektíváitól, a népességet tekintve fogyó-e a körzet vagy sem; függ továbbá az orvos életkorától, mennyi ideig fog még dolgozni; és valószínűleg a betegek fizetőképességétől.

A háziorvosi rendszer megerősödése, az orvosok egzisztenciális állapotának javulása erősítette az alapellátásban dolgozók helyzetét, azonosulásukat helyzetükkel. Egy széles körű felmérés szerint a háziorvosok kedvezően ítélik meg az utóbbi évek változásait. Mielőtt azonban e tényből valaki azt a következtetést vonná le, hogy az apró településen, az egészségügyben, a szociálpolitikában megoldottak a dolgok, ki kell ábrándítanom: a vidék általános állapota javításának csak a kezdeti lépéseit tettük meg, a megoldás hosszú évtizedes felzárkóztatási program keretében lehetséges. Ehhez átfogó területi közigazgatási reform, az ellátó rendszerek további korszerűsítése, a vidékfejlesztés kiterjesztése szükséges. Javítani kell az oktatás minőségi színvonalát, hogy a kistelepülések iskolatársulásaiból mind többen folytathassák tanulmányaikat középfokú intézményekben. Nem minden kistérséget lehet majd autópályával elérni, ez nem is lenne indokolt, de az igen, hogy csökkenjen a nehezen megközelíthető zsáktelepülések száma, létrejöjjenek olyan kistérségi vállalkozási központok, amelyek a munkaerőt helyben tartják. Ennek kezdeti lépéseit tette meg a polgári kormány, elsősorban azzal, hogy a gazdaság jelenlegi állapota reménykeltő, és széles körű és megalapozott fejlesztések lehetőségét rejti magában a Széchenyi-terv.

A Független Kisgazdapárt úgy ítéli meg, túl vagyunk az átalakulás nehezén. Most már az a feladat, hogy a nyertesek maguk érezzék annak súlyát, hogy felelősek a társadalomért, a vesztesek pedig elhiggyék, hogy ebben az országban is van remény és esély az emberhez méltó élethez. Ez a jövő feladata, és ez nem kevés.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az FKGP padsoraiban.)