Felszólalás adatai

DR. LENTNER CSABA (MIÉP): Tisztelt Országgyűlés! Az Alkaloida Vegyészeti Gyárat 1927-ben Kabay János alapította a morfin mákgubóból történő kinyerésére. A gyárat emberfeletti munkával, korszerű tudással és hittel gyakorlatilag a semmiből hozták létre Kelet-Magyarország szegény vidékén, ahol az ipari tevékenységnek nem voltak hagyományai. Évtizedeken át a gyár gyártmányszerkezete jelentősen bővült, majd a rendszerváltozás kezdetétől a pénzügyi helyzete folyamatosan romlott. Ez arra vezethető vissza, hogy először megszüntették a növényvédőszer-gyártó üzletágat, amivel egy több évtizedes ipari kultúrát számoltak fel. A glizofát üzletágat pedig eladták az amerikai konkurenciának, az Alkaloida legjelentősebb vetélytársának, a Monsanto cégnek 1994-ben, valószínű, hogy az 1996-ra betervezett Alkaloida-privatizáció vételi árának lenyomása érdekében.

A szakszerűtlen, pazarló vállalati vezérkar, az állami privatizációs szervezet felelős vezetőinek segédletével, a kényszerű privatizáció zsákutcájába juttatta az Alkaloida Vegyészeti Gyárat. Ennek a szövevényes és szégyenletes privatizációnak a körülményei még ma is alig ismertek. 1993-ban 33 millió amerikai dollár vételárral nyert a Milan Panic alapította, Amerikában bejegyzett ICN cég az Alkaloida privatizációs pályázatán. Az amerikai-szerb cég azonban már az első 4 millió dolláros részletet sem tudta kifizetni. Fedezet nélküli csekkjét a Magyar Nemzeti Bank nem fogadta el, a privatizáció ekkor kudarcba fulladt. Ezt a visszás tényt azonban 1996-ban a privatizációs tender elbírálásánál már nem vették figyelembe. Az 1996-os privatizációs szerződésben végül is egy olyan magyar cég, amely az előző években 70-90 millió dolláros árbevételeket ért el és 60-80 országba exportált rendszeresen, áron alul, sajnos mindössze 11 millió dollárért kelt el.

Sajnos az Alkaloida elvesztéséért és a volt dolgozók teljes ellehetetlenítéséért nem a szláv kötődésű amerikai befektető, Milan Panic okolható elsődlegesen, hanem sokkal inkább az Alkaloida és az Állami Vagyonügynökség privatizációt nyélbe ütő, illetve megtűrő vezetői. A privatizációt követően a gyár '98-ban 1,2 milliárd, '99-ben 5,2 milliárd, 2000-ben pedig 2,6 milliárd forintos veszteséget produkált. A cég 2001-ben 20 millió forintos alaptőkéjű kft.-vé alakult, ezzel egy időben a dolgozókkal korábban 10 százalékos árfolyamértéken megvetetett 1000 forintos dolgozói részvényeket 3 forintra értékelték le.

Az Alkaloida privatizációjával Tiszavasvári és a környékbeli falvak sorsa megpecsételődött. Az amerikai-szerb ICN mára a részvények 90 százalékával rendelkezik. Az ICN a privatizációs szerződésben három évig vállalt létszámmegtartási kötelezettségét ugyan betartotta, a termék- és piacfejlesztésre vonatkozókat viszont nem, így a mintegy 1300 ember legnagyobb része 1999 és 2001 között került elbocsátásra és került a családjával együtt kilátástalan helyzetbe.

A legmagasabban képzett műszaki értelmiségiek szerencsésebb tagjai ma nyugat-európai gyógyszergyárakban dolgoznak, mások elköltöztek Tiszavasváriból. Megint mások Budapestre járnak dolgozni, négyórás napi utazásoknak vannak kitéve. Az elbocsátottak többsége azonban még nem találta meg az új helyét, és nem érti, hogy miért ő és a családja fizet az Alkaloidában történt privatizációs visszásságokért és azoknak a következményeiért. Az Alkaloida privatizációjával tehát tönkrement Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legjelentősebb vállalata, amely a méreténél, hagyományainál és a szakembergárdájánál fogva alkalmas volt a legmodernebb technológia kifejlesztésére és alkalmazására.

Tisztelt Országgyűlés! Az idei évben július hónapban jártam Tiszavasváriban, egy lakossági fórumon vettem részt, s az a több mint 400 ember, akik eljöttek erre a gyűlésre, politikai gyűlésre, azzal a kéréssel kerestek meg, hogy az ügyükben próbáljak meg a parlamentben felszólalni és a kormány figyelmét felhívni a lehetetlen, kilátástalan helyzetükre, egyfajtaképpen próbáljak meg a kormánytól segítséget kérni. Én ezt teszem most (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) a tiszavasvári emberek érdekében, több mint ezer ember érdekében, akiket elbocsátottak az ipari munkahelyeikről, és családjukkal együtt kilátástalan helyzetbe kerültek.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Mécs Imre tapsol.)