Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. VARGA-DAMM ANDREA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ellenzéki képviselőtársaim olyan gazdagon mutatták be ennek a hivatásnak, ennek a problémakörnek a jellemzőit, s olyan gazdagon mutatták be mind a javaslatnak, mind a falugondnoki munkának és a kistelepülések problémáinak a körülményeit, hogy én nem is szeretném egyiküket sem megismételni. Az biztos, hogy magam sem értem, hogy ezt a képzést miért kell központosítani. Picit más megvilágításba helyezném ahhoz képest, amit képviselőtársaim elmondtak. Egyrészről Magyarország nemhogy minden megyéje, hanem egy-egy kis mikrokörnyezet is más szocializációs adottságokkal bír, mint az ország más területén, 300-400 kilométerrel odébb. Nemcsak azt szoktam mondani, hogy Magyarországon magyarul kell élni, hanem azt is szoktam mondani, hogy Magyarországon belül minden területrészen úgy kell élni, hiszen egy nyugat-magyarországi kistelepülésen aránylag jobb körülmények között élő embercsoportnak más típusú problémái vannak, amit esetleg egy falugondnok el tud látni, mint mondjuk, az ukrán határ mellett egy kistelepülés rendkívül szegény, nehéz sorsú társadalmának. Ezért úgy gondolom, hogy feltétlenül fontos lenne a falugondnokok képzését abban a környezetben tartani és olyan hangsúlyokat megfogalmazni, ami az adott területen az ő hivatásuk magas szintű gyakorlásához szükséges.

Hohn Krisztina képviselőtársam beszélt a kreditpontokról és a képzésről. Ilyenkor eszembe jut, hogy egy orvos, egy gyógyszerész és számtalan hivatásban dolgozó fejlődéséhez, képzési előmeneteléhez a kreditpontokat használjuk, és gyakorlatilag ezzel van biztosítva, hogy naprakész tudással bírnak és a szolgáltatásokat minél magasabb szinten végezzék, mégis azt gondolom, hogy egy rendkívül alulfizetett társadalomban, mint a falugondnoki közösség, ez olyan furán hangzik. Ráadásul tudhat a falugondnok szakmailag magas szinten, ezeket a vizsgákat leteheti a legkiválóbb eredménnyel, ha egy dolog hiányzik belőle, a szíve. A falugondnoki munkának 80 százalékban a szív az irányítója, s nem önmagában a szükséglet és az a szakmaiság, amivel felkészítik őt. Ha rajtam múlna, akkor minden egyes falunak  hiszen faluprogramról beszélünk  lenne falugondnoka, méghozzá olyan létszámú, ami szükséges. Ha rajtam múlna, kiterjeszteném a teljes falugondnoki hálózatot azokra a településekre, ahol például egyáltalán nincs tömegközlekedés.

Tény, hogy a legnehezebb sorsú társadalmi csoportok a legkisebb településeken vannak, de ma sem értem, hogy ez a mostani törekvés miért csak 800 lélekszámról ezerre van, és miért nem az történt, hogy tíz év alatt egy ütemes programfejlesztést tettek volna, hogy amely települést falunak hívnak, annak legyen hivatásos falugondnoki rendszere, és ahol már 2500-an laknak, ott három-négy falugondnok. Mert mit pótolunk ezzel? Azt pótoljuk, hogy amikor azt látjuk télen, hogy a 86 éves asszonynak, aki csak fával tud tüzelni, nem füstöl a kéménye, és mínusz 9-10 fok van kinn, akkor biztos, hogy a nagyobb településen is van olyan ember, aki észreveszi, hogy neki oda kell mennie, hogy ne az otthonában fagyjon meg az az idős ember, aki valamilyen okból nem tudta a fűtését biztosítani.

Amikor a kormánypárti képviselők erről az intézményről vagy bármilyen faluprogramról és -fejlesztésről beszélnek, akkor mindig elképesztően erőteljes öndicséret hangzik. Azt mondom, hogy ez valamennyi részben indokolt is, de azért mi egy tízéves kormányzásnak vagyunk a tapasztalatában. S ha ez a kérdés annyira fontos lett volna, amilyen hurráoptimizmussal hallottuk az előadásokat, akkor ma nem arról beszélnénk, hogy 800 helyett már 1000 fős lélekszámnál is lehessen falugondnok, nem arról beszélnénk, hogy ne 140 ezer forint nettó legyen a fizetésük, nem arról beszélnénk, hogy nem tudjuk helyettesíteni őket, nem arról beszélnénk, hogy óriási a fluktuáció, és nem arról beszélnénk, hogy közmunkásokat kell bevonni arra, hogy a falugondnoki tevékenység ellátásra kerüljön, hanem azokról a sikerekről beszélnénk, hogy ez mennyire jó, és hogy ez az intézmény is az, ami segíti visszatelepülni a városi magyar embert a kistelepülésekre. Hiszen ez is egy nagyon fontos tényező.

(11.30)

De ha megengedik, képviselőtársaim, pár adatot mondanék arról, hogy hová is jutott a magyar falu.

A 2011-es népszámlálás idején a 200 fő alatti települések adták az ország településállományának 13 százalékát, de lakosságszámban csak 0,5 százalék volt. A ’70-es népszámlálás adatai szerint 113, az 1980-as szerint már 189 településnek volt kevesebb mint 200 lakosa. 1980-ban a 200 fő alatti települések az előző népszámláláshoz képest népességük negyedét, közülük pedig 55-en a lakosság 30 százalékát vesztették el. Ezen települések lakosságszáma ’70 óta több mint felével csökkent. Az elvándorlási folyamat mértéke a 90-es években ugyan lelassult, de a népességvesztés mértéke már a két utolsó cenzus között volt a legnagyobb. Tehát ma vagy az elmúlt 10-15 évben nagyobb népességfogyás volt, mint a 90-es évek utáni első 15 évben.

A települések korszerkezete elöregedő, ’70-ben még közel ugyanannyi gyermekkorú volt, mint időskorú, azonban a legutóbbi népszámlálás alkalmával a 60 évesek és idősebbek már 3,5-szer voltak többen, mint a 15 év alattiak, még egy generáció idő sem kellett ehhez.

A kedvezőtlen demográfiai folyamatok a háztartásszerkezeteken is rendkívüli módon rontottak. Amellett, hogy ma már lényegesen kevesebb háztartás van ezeken a településeken, több mint 40 százalékukban egyedül élnek. A többgenerációs együttélési forma tulajdonképpen eltűnt, és a családok alig negyedében nevelnek 15 év alatti gyerekeket. Arról nem beszélek, mert képviselőtársaim elmondták, hogy nincs munka, és hogy mennyire szegények ezek a háztartások.

Erről beszélünk, ebből indulunk ki. Azért mondom, hogy bár nagyon helyes, hogy most 800 főről 1000 fő lélekszámra emelik azt a települési lélekszámot, amelyen a falugondnoki hálózat működhet, és e vonatkozásban az állami támogatást megkapják a települések, de nekünk ma, a XXI. században, a technológiai fejlettség elég magas fokán már arról kellene beszélni, hogy még milyen további jóléti szolgáltatásokat nyújt a kormányzat a falvaknak azért, hogy valóban, a magyar társadalomban, amely természetközeli, amely frusztrált a nagyvárosokban, amelynek az egész genetikája, szocializációja, történelme alapvetően inkább a vidéki életre predesztinált, hogyan lehetne azt elérni, már nem arról kellene beszélnünk, hogy ne csökkenjen a lakosságszám, hanem arról kellene beszélnünk, hogy elkezdett növekedni a kistelepülések lakosságszáma.

Ha megengedik, még egy technikai kérdést is hadd mondjak a jogszabály vagy javaslat végéről. Az van ideírva, hogy nem lép hatályba a Magyarország 2020. évi központi költségvetésének megalapozásáról szóló 2019. évi LXVI. törvény 16. § (2) bekezdése. Amikor ezt a szakaszt megnézzük, hogy mi nem lép hatályba, akkor látjuk, ez arról szól, hogy 2022. január 1-jétől a rendelkezés a következő: a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló ’93. évi III. törvény 65. § (2) bekezdése: a „800” szövegrészek helyébe az „1000” szövegrész lép.

Tehát mit lehet ebből megállapítani? Hogy már a 2019. évi LXVI. törvényben is úgy van, hogy 1000 lélekszámig van falugondnok 2022. január 1-jétől. Most pedig, ebben a javaslatban azt mondja a 4. § (2) bekezdés, hogy 2022. január 1-jén lép hatályba a 3. §, azaz 2022. január 1-jén lép hatályba az, hogy nem lép hatályba az eredeti szöveg 2022. január 1-jén. Tehát oda-vissza utalgat egymásra a két jogszabály-módosító javaslat, hogy mi nem lép hatályba 2022. január 1-jétől. Bocsássanak meg, de ez olyan kis bugyuta módszer!

Sokkal egyszerűbb lett volna, mert most jogszabályalkotásról és jogtechnikai kérdésről beszélünk, hogy ha már 2021. január 1-jén lép hatályba az 1000 főre emelt falusi létszám, akkor miért nem azt tették, hogy egyszerűen hatályon kívül helyezték a már megszavazott 2022-es hatálybalépést, és ezáltal ezen javaslat alapján pedig 2021-ben lép hatályba? Tehát nem kellene ez, hogy oda-vissza jogszabályok utalgatnak egymásra, hogy mi nem lép hatályba. Tényleg, ne haragudjon, államtitkár úr, de ezt sokkal egyszerűbben meg lehet oldani! Már csak azért is, mert azért a parlament mint jogalkotó példát is mutat a következő nemzedéknek arra, hogy hogy kell nemcsak tartalmilag, hanem formailag is minőségi jogszabályalkotást végezni.

Ha megengedik, tisztelt képviselőtársaim, bár valóban nem a témához tartozik, de talán nem fogja az elnök úr belém fojtani a szót, pár szót szeretnék szólni a tegnapi napról. Szerencsére nem volt személyesen módom arra, hogy megtapasztaljam, ami ebben a Házban történt, de este a videókon végignéztem ezt a krumpliszsákos jelenetet.

Én csak azt szeretném mondani mindenkinek, hogy a politikusnak nemcsak fel kell szólalnia az ellen, ami nem tetszik neki, hanem az egyik legfontosabb tulajdonsága az önuralom, az önfegyelem és a másik fél tisztelete. Mi mint ellenzéki képviselők, tudja jól a kormánypárti képviselők sokasága, ’22-ben szeretnénk kormányt váltani. Azt szeretnénk, hogy az emberek sokkal nagyobb létszámban bízzanak bennünk, és ne 140 ezer Facebook-rajongónak játsszunk, hanem nekünk 2,5 millió embert kell megszólítani azért, hogy bízzanak bennünk.

Az emberek nagy része nem szereti a botrányt. Az emberek nagy része azt szereti, hogy amikor egy politikus beszél hozzá, akkor azt tisztességesen teszi, és az ellenfeleivel szemben is tisztelettel beszél. Lehet felhívnunk úgy is a figyelmet valamifajta nem helyénvaló eseményre, problémára, hogy azt ugyanolyan tisztelettel tesszük, mint ha éppen dicsérnénk, mert hiszen úgyis a szavak tartalma fejezi ki azt, hogy mi mit szeretnénk tenni.

Én nagyon örülök, hogy nem voltam itt tegnap, mert én szégyelltem volna magam ellenzéki képviselőként. És bár az is tény, hogy az elmúlt két és fél évben nagyon sokszor kellett önuralmat gyakorolni azért, hogy azt a sok kormánypárti ostobaságot alkalmasint végig kelljen hallgatni, de mindig találtunk arra módot, arra stílust, hogy ha nem tetszett valami, akkor azt meg tudjuk fogalmazni.

Én úgy érzem, hogy ha ebben a Házban 2022. áprilisig ez az ellenzéki stílus és magatartás fog következni vagy folytatódni, akkor egyet biztosan tudok: a társadalom nem fog bennünk bízni. Természetes az, hogy a politikai erők egymással versengenek, az is természetes, hogy az egyik mindig megpróbálja a másikat lejáratni, mert azt hiszi, hogy akkor ő attól lesz több, hogy a másik valamiben rossz, szerintem ez is egy rossz út. De egy biztos, egy teljesen zűrzavaros társadalmunk van, nem értik az emberek, mi miről szól. A politikusok egymással és magukkal vannak elfoglalva és nem az aktuális problémákkal.

Azért örülök, hogy ennél a javaslatnál mondhattam el ezt, mert a kistelepülésen élő embereket azzal tudjuk leginkább tisztelni és szolgálni, hogy azzal foglalkozunk, ami nekik fontos, és azért teszünk meg mindent, hogy az ő életük valóban egy európai uniós színvonalú élet legyen. Ezekhez pedig a performanszok, a cirkuszok, a magamutogatások egyáltalán nem férnek hozzá. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kormánypártok és az ellenzék soraiban.)