Felszólalás adatai

BALCZÓ ZOLTÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Egy ország a fejlesztési stratégiájának megállapításakor elsősorban az erőforrásait kell hogy felmérje. Szerencsés országok földje alatt olaj vagy más természeti kincs található, amit csak ki kell aknázniuk, hogy nemzetük jólétének gazdasági alapját megteremtsék.

Magyarországot 80 éve megfosztották sajátos természeti, gazdasági Kárpát-medencei egységétől. Ezt követően nekünk a legnagyobb természeti kincsünk az emberi erőforrás volt és kell hogy maradjon, amely emberi erőforrás kiaknázásának lehetősége, eszköze az oktatás, és hasznosulásának egyik legfontosabb területe a tudomány - vagy nevezzük így: kutatás-fejlesztés. Talán azért is használjuk most gyakrabban a kutatás-fejlesztés kifejezést, mert ezzel is azt akarjuk érzékeltetni, hogy nem elvont tudományról van szó, hanem a társadalom, a gazdaság erőforrásait meghatározó tevékenységről. Erre kell a jövőnket építeni, és ezzel foglalkozik az a két dokumentum, amelyet most tárgyalunk.

A magyar tudomány helyzetének értékelése és a teendők számbavétele mindkét dokumentumban, érthető módon, párhuzamosan és együttesen történik. A jelentés reális, statisztikailag bizonyított eredmények számbavételéről szól, és a szükséges és hátralevő reformokról is említést tesz. A kutatás és tudomány területén elért eredményeinket - talán éppen a politikai döntéshozók meggyőzésének szándékával - elsősorban a nemzetközi versenyben való helytállással bizonyítja a jelentés. A nemzetközi együttműködésbe való sikeres bekapcsolódás azért is fontos volt Magyarország számára, mert a rendszerváltás után megszűnő, jelentős mértékben csökkenő állami források, a vállalati struktúraátalakulás és az innen megváltozó támogatások mind szükségessé tették e nemzetközi kutatási együttműködésbe való bekapcsolódást, először elsődlegesen azért, hogy ezek a kutatóműhelyek egyáltalán talpon maradhassanak.

Számos olyan programban vesz részt ez az ország, ahol az európai kutatási közösségnek megbecsült részese lett - ilyen például az Euréka-program -, és tudjuk azt, hogy ez év január 1-jétől Magyarország teljes jogú tagként vesz részt az EU 5. keretprogramjában, ahol nyilván a mi teljesítményeinktől függ az, hogy a befizetésekhez képest vajon mennyi kerül vissza, mennyi térül meg. E keretprogramban való részvétel kapcsán azonban egy veszélyre hadd hívjam fel a figyelmet.

A hazai áron elismert ráfordítások azt eredményezhetik, hogy elsősorban azért tudunk bekapcsolódni majd ebbe a kutatásba, mert olcsók vagyunk, és az olcsó tudományos munkaerőt lehet kihasználni, és nem tudunk előrelépni, ha nem tudjuk elismertetni produktumunk tényleges értékét.

A másik, hogy vajon tudjuk-e azt biztosítani, hogy a munka olyan keretprogramrészeiben vegyünk részt, hogy a hazai gazdaságban is hasznosítható tudományos eredmények szülessenek, tehát ne ismételten arról legyen szó, hogy az erre érdemes magyar kutatóbázis, bekapcsolódva a nemzetközi együttműködésbe, fenn tudja önmagát tartani, hanem azt érjük el, hogy nagyrészt olyan tudományos eredményekben és fejlesztésekben vállaljon részt, amelyek itt Magyarországon a mi nemzetgazdaságunkban is hasznosíthatók lesznek.

Mindez nem vihető végbe a megoldandó reformok nélkül, amely reformok elkezdődtek, de nyilván tovább kell vinni őket. Az akadémiai intézetek hálózatának reformjáról van szó, miközben nyilvánvaló, hogy a kialakult sajátos helyzet nem szüntethető meg és nem is célszerű, tehát egy egyetemi felsőoktatási kutatási bázis és az önálló kutatóintézetek hálózata fog tovább működni. Ez a hálózat azonban bizonyos szempontból magán viseli létrejöttének körülményeit, az ötvenes éveket, amikor egy szovjet rendszer szerinti minta másolása történt, és e hálózat intézményeinek átalakítása nyilván sokszor személyes érdekekkel szemben kellett hogy megvalósuljon, egy alapvetően tekintélyelvű közegben, ahol a tekintély nem is mindig és feltétlenül és kizárólag a tényleges tudományos eredmények alapján alakult ki.

Súlyos probléma a kutatók magas életkora és az utánpótlás hiánya, és ugyanezt lehet elmondani a felsőoktatásban is. Ez egy időzített bomba, amely egy-két év múlva olyan súlyos helyzetet idézhet elő, ami akkor már egyszerűen nem lesz helyrehozható. Azt mondani, hogy az igazi tehetség utat tör majd magának, és a megszállott tudós anélkül is tud produkálni, hogy ehhez ő megkapná a szükséges egzisztenciális kiemelt lehetőséget, ez ma már így nem áll meg. Többek között azért nem áll meg, mert nagyon kevés az a terület, ahol a megszállott tudós a szobája sarkában alkot, hanem mindenhol szükség van arra az infrastruktúrára, ami nélkül ebben a nemzetközi versenyben nem lehet részt venni. És természetesen a kutatók, a felkészült kutatók jelentősebb számára van szükség, ahol önmagában az elvárt megszállottságra nem lehet építeni, igenis ki kell mondani: a kutatók működési körülményei és jövedelme meg kell hogy feleljen annak az értékítéletnek, amit mi erről a területről itt ilyen pozitívan elmondunk.

A Széchenyi professzori ösztöndíjnak is számos olyan ellentmondása van, amit feltétlenül át kell alakítani, és ez egybeesik a kormány jelzett szándékával is. A felsőoktatás területén az integrációtól várjuk azt, hogy a kutatási képesség, kapacitás is megnövekedjen. Egyelőre ezt nem láthatjuk. Az integrációnak egy jogi aktusa valósul meg január 1-jén. Az, hogy az integrált intézmények milyen módon tudnak akár az oktatásban, de a kutatásban előrelépni és többet produkálni, részben tőlük függ majd, amikor létrehozzák a maguk igazi tartalmi együttműködését, és természetesen függ attól a kormányzattól, amely igenis ehhez a tartalmi átalakításhoz eszközöket kell hogy adjon.

Itt eljutottunk, igen, a pénzhez, hiszen enélkül nem lehet beszélni mindarról, amit ez a jelentés és a határozati javaslat tartalmaz. A kutatás-fejlesztés ugyan nem háború, amihez pénz, pénz és pénz kell, de egy igen éles verseny. Egy olyan éles verseny, amelyet a megfelelő pénzügyi források hiányában már nem lehet megvívni. Ha megnézzük az adatokat, hogy kutatás-fejlesztésre mennyit fordít Magyarország a GDP-hez viszonyítva, akkor itt már elhangzott az 1 százalék körüli érték, miközben az OECD-országok 2,3-3 százalék között fordítanak erre a területre, jóval nagyobb bruttó nemzeti össztermékből.

(10.30)

Az kétségessé vált - legalábbis az ütemezése -, hogy hogyan éri el 2002-re ez a ráfordítás a 1,5 százalékot. Talán ezt a pesszimizmust fejezi ki az Akadémiának az a kijelentése, hogy 2000 nem lesz a kutatás, a tudomány éve. (Sasvári Szilárd: Nem, mert a millenniumé lesz!)

Mi bízunk benne, hogy a magyar kutatók ebben az évben is fognak komoly eredményeket elérni, és ha úgy értelmezem, hogy elsősorban a költségvetési támogatásban megnyilvánuló értékítélethez kötődött ez a csalódott megjegyzés, akkor azt a kérdést föl kell tennem, hogy vajon 1996 a tudományban minek az éve volt, amikor az előzetes 1,1 százalékról ez az értékítélet 0,68 százalékra csökkent.

Természetesen el kell fogadni a kormánynak azt a néha elhangzó véleményét - talán nem ezzel a hasonlattal, de így -, hogy lyukas vödörbe nem szabad vizet önteni; célozva arra, hogy látni kell a pénzeszközök, források garantált hasznosulását. Nos, ebben a tekintetben azonban a kormányzatnak megvan a maga feladata és szerepe, amit a határozati javaslat is tartalmaz, hiszen azt mondja a kormányzat: erősítse meg a Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégium munkáját, tegye a testület feladatává a kutatás-fejlesztés költségvetésének előkészítését és a kormányzat a kutatás és a fejlesztés intézményrendszerének folyamatos megújítását érje el.

Vagyis, ha a helyes kritika azt mondja, hogy meg kell nézni, milyen struktúrában, hogyan hasznosul legjobban egy megnövelt forrás ezen a területen, akkor a kormányzat nem tárhatja szét a kezét, és nem mondhatja azt, hogy úgy ítélem meg, hogy ez a struktúra nem az igazi, ezért az ígért források elmaradnak; hanem pontosan ezzel a felelősséggel és együttműködéssel kell biztosítania, hogy a források és azok felhasználásának eszközei megfelelő összhangba kerüljenek.

Az, hogy a határozat megismétli a 1,5 százalékos kormányprogrambeli ígéretet, nem véletlen. Pontosan igyekszem idézni a jegyzőkönyvből azt, amit Lotz Károly említett a Pénzügyminisztérium képviselőjének hozzászólásáról egy oktatási, tudományos bizottsági ülésen. "A számítási gondoktól függetlenül megnéztük, hogy nemzetközi viszonylatban hogy állunk jelenleg ezen mutatószám tekintetében, és kiderült, hogy a hasonló fejlettségű országokhoz képest nem rossz ez a jelenlegi, a GDP 1 százaléka alatti K+F mutatószám. Körülbelül ennyi a hasonló fejlettségű országokban is."

Ez a hozzászólás ugyan tartalmazza a 1,5 százalékot mint célt, de a megközelítésre talál valami reményt, mivel ez olyan nagy kötelezettség lenne, ami miatt nagyon sok más terület számára nem jutna fejlesztésre lehetőség. Nos, ez az, amiért ebben az országgyűlési határozatban célszerű volt ezt a 1,5 százalékot megismételni, mert úgy tűnik, hogy nincs egység a kormányzati véleményben és látásban - és ez nagyon szomorú lenne, ha így valósulna meg.

Természetesen ahhoz, hogy a megfelelő pénzügyi támogatás biztosítható legyen, forrásokra van szükség. A Magyar Igazság és Élet Pártja nem hisz abban, hogy egy 4 vagy 4,5 százalékos GDP-növekedés, amiben jórészt külföldi tulajdonú társaságok eredménye szerepel, ami ezzel a növekedéssel nem arányosan segíti elő a költségvetésben szétosztható pénzek növekedését... - nos, ide feltétlenül új források kellenek.

Ezért kell hogy megemlítsem a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemző főosztálya vezetőjének, Tellér Gyulának a Magyar Nemzetben napvilágot látott cikksorozatából azt a részt, amelyben igenis világosan elemzi, hogy mi az, ami gúzsba köti ezt az országot, hogy ez a tőkebeáramlás, amely a ciklus adott részében javítja a helyzetet, a következő ciklusban kivont kamat és profit formájában rontja az egyensúlyt. "Ez a tőkebevonás igen drága. A nemzeti teljesítmény és a nemzeti vagyon egyre nagyobb részét követeli fizetségül, és ezzel elviszi, külső jogcímesek kezére adja a gazdaság újrafelszereléséhez, a nemzet emberi erőforrásainak bővített újratermeléséhez szükséges forrásokat."

Ezt az 1-es uzsorakörnek nevezi, majd megemlíti a másikat: nevezetesen, a külföldi államadósságnak azt az áttranszformálását, amely ma az MNB mögött álló magánbankok külföldi tulajdonosainál és az MNB tulajdonában lévő veszteséges külföldi bankoknál csapódik le.

Nos, ha ez a kormányzati diagnózis, akkor igen, meg kell tenni azokat a lépéseket, hogy a források megteremtődjenek, mert csak így tudja ez az ország a legnagyobb kincsét, az emberi erőforrást a jövőben kiaknázni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)