Felszólalás adatai

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Úr! Az előttünk fekvő három törvényjavaslat a termőföldtulajdon és a termőföldhasználat szabályait változtatja meg. A javasolt változások nem drámai mértékűek, aminek örülök, ugyanis az elmúlt fél évszázad agrártermelését elsősorban a politika által vezérelt tulajdonosi és birtokosváltozások veszélyeztették. Ugyanakkor egyértelműen kell látnunk - és a vita is ezt bizonyítja -, hogy a termőföld-politika valamennyi európai országban, így nálunk is elsősorban a nemzetpolitikai stratégia része és csak másodsorban a gazdaságpolitikáé.

Tisztelt Ház! Mondandóm megértéséhez egy kis történelmi példázat: már a római korban egyértelmű volt, hogy a nagy kiterjedésű latifundiumok olcsóbban termeltek élelmiszereket, mint a paraszti kisbirtokok, mégis a köztársasági Róma törvényei maximálták a földtulajdon nagyságát, mert földjét, a megélhetését védelmező lakosságra jobban tudott támaszkodni a köztársaság, mint a nagybirtokosokra. A földtulajdon-politikában feszülő ellentétek törvényszerűen vezettek a plebejus földreformer Gracchusok meggyilkolásához, majd egy hetven esztendős polgárháború után a köztársasági államforma bukásához. A latifundisták győzelme történelmileg rövid idő alatt a barbárok beözönléséhez és Róma bukásához vezetett.

Hadd hozzak egy múlt század eleji példát is! Az amerikai földrész legvéresebb polgárháborúja Mexikóban a termőföld-politika miatt tört ki. A korszerű nagyüzemek földszerző akcióit támogatta a mexikói elnök, Porfirio Diaz, de földpolitikája ellen fellázadtak mind a földjeiket féltő kisbirtokosok, Pancho Villa vezetésével, mind a földközösségi rendszerüket védelmező indiánok, Zatapa irányításával. A latifundistákat támogató elnököt, akit több érdekelt nagyhatalom pénzelt, csak több milliónyi áldozatot követelő, hosszas polgárháborúban győzték le a felkelők. Lehet, hogy a korszerűt, a modernet kívánta megvalósítani az elzavart elnök, mégis örül a bukásának ma valamennyi mexikói, hiszen a súlyos áldozatok árán nekik megmaradt föld megművelése révén sok család átvészelhette a világgazdaság recesszióit, valamicske létbiztonságot garantált, és ma Mexikó egyértelműen kedvezőbb gazdasági helyzetben van, mint azok a latin-amerikai országok, amelyekben a helyi diktátorok népük rovására szabad utat engedtek az óriás latifundiumok terjeszkedő politikájának. Az azóta eltelt idő egyértelműen igazolta a maradinak, modernizációellenesnek minősített felkelők céljai helyességét.

Magyarországon is óriási politikai erők mozdultak meg az elmúlt évtizedben a korszerűség, a modernizáció jelszava mögött, a latifundiumok meghonosítása és térnyerése érdekében, de szerencsére erős lakossági ellenállásba ütközött ez a kísérlet, és nem utolsósorban a Magyar Demokrata Fórum népszavazást kezdeményező aláírásgyűjtése révén. Hajszálon múlott a siker, és történelmi szerencsének tekinthető, hogy ma uniós csatlakozásunknak nem akadálya egy Európai Uniótól idegen, dél-amerikai típusú latifundiumok monokulturális termelésén alapuló mezőgazdaság dominanciája. Az egységesülő európai nemzetek vezetői ugyanis rendszeresen kinyilvánítják, miszerint demokratikus hagyományokat őrző nemzetként való megmaradásuk egyik előfeltételének azt tekintik, hogy gazdaságuk és ezen belül a mezőgazdaság is a kis- és középvállalkozásokon alapuljon; nyilvánvaló ugyanis, hogy az önálló egzisztenciák a demokratikus államrend és a nemzeti gondolat legszilárdabb bázisai. Elég, ha a magyar történelemben visszautalunk Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc politikai hitvallására, amely szerint az emberi szabadság legfontosabb biztosítéka a tulajdon.

Az Európai Unió - sajátos hagyományainak és politikai céljainak megfelelően - a családi gazdaságok keretében működő mezőgazdasági termelést segíti, és ennek szellemében készült el a most tárgyalt három törvényjavaslat is. 2000-ben az ország 8,2 millió hektárnyi termőföldterületén 960 ezer kistermelő és mezőgazdasági vállalkozó, illetve 8400 gazdálkodó szervezet folytatott mezőgazdasági termelést. A kisgazdaságok, a családi gazdaságok a termőterület 40 százalékát, a gazdálkodó szervezetek a termőterület 60 százalékát művelték meg. Az Európai Unióban szokásos méretű, 10-50 hektár közötti területen gazdálkodó családi gazdaságok száma - elhangzott ez is többször - Magyarországon valamivel több, mint 50 ezer, és ezek a gazdaságok a mezőgazdasági kistermelők és gazdák használatában álló földterület mintegy felén gazdálkodnak. Az Európai Unió országaiban 1995-ben a családi gazdaságok átlagos földterülete 17,5 hektár volt, és a bérelt földterületek aránya mintegy 60 százalék.

Ezek az adatok két fontos következtetés levonására adnak alkalmat számomra. Az egyik következtetés az, hogy a földpolitikának nem szabad szembeállítania a földtulajdonosok és a földhasználók, azaz a földbirtokosok érdekeit. Természetes személyek esetében teljesen életszerű az, hogy valamely gazda halála után a hátramaradottak nem tudják megművelni a földet, bérbe adják, majd néhány év elteltével vagy egy-két évtized múlva egy unoka ismét átveszi a családi gazdaság irányítását. A földtulajdon Európában ugyanúgy szétaprózódott, mint Magyarországon, de ez egyáltalán nem gátja az életképes családi birtokok működésének, hiszen - ismétlem az adatot - a birtokosok, a gazdálkodók a terület 60 százalékában bérelt földeket művelnek meg, azaz bérbe veszik az egyébként életképtelen kisparcellákat is. A most tárgyalt törvényjavaslatok indoklását véleményem szerint enyhén átlengi az a vélemény, hogy nem célszerű a földek bérbeadása, jobb lenne, ha a tulajdonosok eladnák földjeiket, ha már nem tudják megművelni.

Óvatosabban kell kezelnünk ezt a kérdést, mert egy értelmetlen frontot nyithat olyan területen, ami az uniós országok példája szerint is elkerülhetetlen következménye a halandó természetes személyek tulajdonjogán alapuló agrárpolitikának. Az uniós gyakorlat a tulajdonlástól független, működőképes földbirtok nagyságát igyekszik szabályozni, míg az előttünk lévő törvényjavaslatok elsősorban a földtulajdont igyekeznek szabályozni, emiatt kevesebb figyelmet szentelnek az európai agrárpolitikában fontosabb szerepet betöltő földbirtok-szabályozásra. Az uniós országok 17,5 hektáros átlagos birtoknagysága második tanulságként az ilyen nagyságú gazdaságok életképességére kell hogy figyelmeztessen minket. Az elmúlt években gyakran hangoztak el olyan latifundiumpárti támadások, amelyek kétségbe vonták az 50 hektár alatti gazdaságok életrevalóságát és létjogosultságát. Nos, maga az európai gyakorlat igazolja az ilyen gazdaságok életképességét.

Más kérdés az, hogy Magyarországon a kárpótlást követően az új tulajdonosok többsége nem rendelkezett, mert nem is rendelkezhetett 20-30 millió forinttal, hogy mezőgazdasági gépeket vásároljon, vagy 50-60 millió forinttal, hogy egy modern tehenészetet létesítsen.

(20.30)

Örökölt adósságunk az, hogy a termőföldterület 60 százalékát nagyüzemi gazdálkodó szervezetek művelik meg, és el kell fogadnunk, hogy ezek az üzemek át tudják venni, bérletbe tudják venni a kárpótoltak földjeinek egy részét. Megnyugtató számomra, hogy 2500 hektáros birtoknagyságig továbbra is tág tere marad a nagyüzemi gazdálkodás folytatásának.

Agrárszakértők véleménye szerint a nemzeti földalap akkor működtethető hatékonyan, és magam is osztom ezt a véleményt, ha tevékenységének súlypontját nem a régi és leendő földtulajdonosok közötti közvetítő szerepre helyezi, hanem súlyánál fogva hatással lenne a földhasználat és a földbérlet feltételrendszerére. Ebből a szempontból üdvözlöm azt a lehetőséget, hogy a nemzeti földalaptól huzamosabb időre lehessen termőföldet használatba venni.

Összegezve véleményemet, és ez nem tér el jelentősen Medgyasszay László vagy Font Sándor képviselőtársam véleményétől, a Magyar Demokrata Fórum támogatja a benyújtott törvénycsomagot, és elfogadásra ajánlja a tisztelt Háznak.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)