Felszólalás adatai

DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen. A bevezetőben elnézést kértem azért, hogy hosszabb leszek, így részletekben leszek hosszabb. És mondtam még valamit az előző felszólalásom elején, ami arról szólt, hogy a hibáinkhoz ne ragaszkodjunk csökönyösen, kövessük el őket bármelyik oldalán is ennek a Háznak és bármely időszakában a rendszerváltoztatás óta eltelt jogállami kormányzásnak, jogállami államberendezkedésnek. Nyilván a '94-ben az Antall-kormány által (Dr. Hack Péter: Boross!), vagyis már a Boross-kormány által hozott kormányhatározat vonatkozó és Hack képviselő úr által idézett mondata is motoszkált bennem, amikor ezt az önkritikus mondatot megfogalmaztam. De nyilván utaltam azokra a hibákra is, amelyek későbbi kormányzati időszakban, jelesül a Horn-Kuncze-kormány időszakában követődtek el, és amelyeknek a korrigálása ránk maradt. Engedje meg, hogy ezen a nyomvonalon tovább haladjak.

Az imént idéztem egy alkotmánybírósági döntést, szeretnék azért még egyet. A 49/1998. számú határozat felhívta a figyelmet arra, hogy a büntetőeljárás szempontjából is törvényes az Alkotmánybíróságnak a polgári perrendtartás tekintetében kifejtett álláspontja, amely szerint a hatályosnál sokkal részletesebb és bonyolultabb perrendtartási szabályozás sem tud garanciát adni arra, hogy minden eseti bírósági döntés tökéletesen megfeleljen az anyagi igazság követelményének.

Végül ebben a körben szeretnék azért egy kicsit európai kitekintést is alkalmazni. Azért beszélek ennyit az ítélőtábla és az egyfokú, illetve kétfokú rendes jogorvoslat kérdéséről, mert hiszen arra hangzott el javaslat mind a bizottsági vitában, mind pedig Csákabonyi képviselő úr részéről most itt a plénumon, hogy a kormány az alkotmánybírósági döntésre tekintettel vonja vissza átdolgozásra ezt a törvényjavaslatot. Ezért vagyok kénytelen rámutatni arra, hogy ez súlyos hiba lenne. Van hiba ebben a történetben, ez a hiba orvosolható is, de nem az a hibaorvoslás módja, amit a képviselő úr javasolt.

Nos, tehát szeretném e tekintetben ismertetni - mert ez még itt a vita során nem hangzott el a Házban -, hogy az európai államok közül egyfokú büntető jogorvoslati rendszer van az Egyesült Királyságban, Írországban, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Dániában, Belgiumban, Ausztriában, Lengyelországban, Szlovéniában, Szlovákiában, Észtországban, Lettországban és Litvániában; míg Svédországban, Norvégiában és Finnországban egy érdekes rendszer van, ott a legfelsőbb bíróság dönt arról, hogy elfogadja-e a harmadfokú jogorvoslat iránti kérelmet. Kétfokú perorvoslati rendszert szabályoz mindehhez képest Németország, Hollandia, Csehország és Románia büntetőeljárás-joga. Azt mondhatjuk tehát, hogy 15 usque 18 európai állam gyakorlata áll szemben 4 másik európai állam gyakorlatával, a most módosítani tervezett, az előző kormány által és az előző parlamenti többség által elfogadtatott törvényjavaslat pedig a kisebbséghez, a négy tagból álló európai csoporthoz kívánta volna kapcsolni Magyarországot. Nem kétséges, hogy ennek voltak magyar jogtörténeti előzményei is, de azt hiszem, ez sem mellékes ebből a szempontból.

Ami már most az ítélőtábla és ítélőtáblák kérdését illeti, ezzel kapcsolatban nagyon alapos és hosszú vitákat folytattunk le az 1999-es évben ennek a Háznak a falai között. Én igazán szeretnék tartózkodni attól, hogy felmelegítsem ezt a vitát, ez nagyjából fölösleges is, azonban mégis utalnom kell arra, hogy azért javasoltuk egy országos ítélőtábla felállítását, mert a '98-as és a '99-es ügyforgalmi adatok azt mutatták, hogy mintegy 11 ezer ügyben kell majd eljárnia összesen az így létrehozandó új fellebbviteli bíróságnak, részben polgári, részben büntető ügyszakban. Ebből magában következett, hogy a tervezhető ügymennyiség nem indokolta több ítélőtábla felállítását.

Hangsúlyoznom kell, hogy ez a számvetés, ez a 11 ezer ügyre vonatkozó számvetés még abból indult ki, hogy kétfokú rendes jogorvoslat lesz a büntetőeljárási törvényben. Tekintettel azonban arra, hogy a kormány mérlegelte és az imént általam részletezett megokolásokból felülvizsgálta az új Be.-nek ezt a nézetünk szerint hibás és felesleges fellebbezési fórumot teremtő intézkedését, ebből már következik, hogy a '99-ben általunk megadott ügyforgalmi adatok lényeges változáson, mégpedig csökkenésen mennek át.

Miről van szó konkrétan? Azzal számoltunk, hogy összesen 3843 büntetőügy kerül az ítélőtáblához. Ebből a helyi bíróságról 1856 ügy felkerülésével számoltunk a táblára mint második fellebbezési fórumra, míg a megyei bíróságról 1987 ügy került volna fel. Ebből következik, hogy az új rendszerben - az akkori adatokat fixnek véve - már csupán 1987 ügy, tehát a számított ügymennyiségnek a fele lenne reálisan várható.

(13.30)

Ehhez képest szeretném felidézni az akkori vitának azt a szegmensét, hogy már akkor sem kaptunk érdemi és tárgyszerű kritikát és bírálatot az elgondolásunk számszaki megalapozása tekintetében. Nem is lehetett, hiszen az Országos Igazságszolgáltatási Tanács bocsátotta rendelkezésre ezeket az ügyforgalmi statisztikákat, és ebből világosan kiszámolható volt, hogy az akkori kétfokú rendes jogorvoslattal számolva a fővárosi ítélőtáblán összesen 1350 büntetőügy érkezésével lehetett volna számolni, a debreceni ítélőtáblánál 943, a győrinél 627, a pécsinél már csak 429 és a szegedinél 494 üggyel. Már akkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha figyelembe vesszük és abból indulunk ki, hogy legalább egy háromtagú tanácsot fel kell állítani minden ítélőtáblán, és ötven és száz között van az ügymennyiség, amit elvárhatóan egy másodfokú tanácsnak be kell tudnia fejezni havonta - a vita során Hack képviselő úr nagyon helyesen utalt arra, hogy a másodfokú eljárás sokkal kevésbé időigényes, mint az elsőfokú, ennek az indokait is helyesen megadta itt -; ha ebből kiindulunk és durván megfelezzük a várható ügymennyiséget, akkor még inkább világossá válik, hogy több ítélőtábla felállítása egyenesen pazarlás és teljes mértékben felesleges. Mert amíg mondjuk a pécsi ítélőtáblának - vegyünk egy átlagot - havonta nyolcvan befejezést számítunk, ezzel a teljesítménnyel öt hónapig lett volna munkája, tisztelt Ház, az új, most módosítandó fellebbviteli szabályozás alapján pedig már csak két és fél hónapi munkája lenne. És akkor megkérdezik tőlünk majd, tisztelt Ház, az állampolgárok: és tessék mondani, a fennmaradó kilenc-tíz hónapban mit fog csinálni a bíróság, a lábát fogja lógatni vagy malmozni fog? Több büntetőügy ugyanis nem lesz, hála istennek csökken a bűnözési tendencia. (Dr. Hack Péter: Nem csökken!) Összességében azért csökken, amiben persze lehetnek hullámhegyek, hullámvölgyek, de majd erről egy külön vita keretében szívesen kicserélhetjük a véleményünket. Én most ebbe nem szeretnék belemenni.

Ha adottnak vesszük tehát, hogy ennyi ügyérkezés van, ennyit fel kell dolgozni egy bírói tanácsnak, akkor felmerül a kérdés: vajon szabad-e, értelmes-e több ítélőtáblát felállítani, még akkor is, tisztelt Ház, ha ezt önök az előző ciklusban élvezett több mint kétharmados többségük birtokában, azzal élve egy téves, hibás koncepció alapján belekodifikálták az alkotmányba? Ebből az következik, hogy ki kell dobnunk az adófizetők pénzét az ablakon? (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Nem inkább az, hogy a korábbi tévedést kell felülvizsgálni, és nem kell ragaszkodnunk a korábbi tévedésünkhöz?

Köszönöm szépen. Később folytatom.