Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

BENCSIK JÁNOS (független): Köszönöm a szót, tisztelt elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr! Ellenzéki képviselőtársaim a korábbi felszólalásukban elég részletesen felsorolták mindazokat a hibákat, mulasztásokat és bűnöket, amelyeket az ön által vezetett Legfőbb Ügyészség követett el, és sajnos a sort hosszasan lehetne folytatni. Én mégsem ezt fogom tenni, mert tudom, hogy önökről mindezek a vádak leperegnek, és az elmúlt években, évtizedekben pedig hozzászokott ezekhez. Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr! Én most a lelkiismeretéhez szeretnék szólni. Azért teszem ezt, mert hiszem azt, hogy minden ember pusztán emberi mivoltából alapvetően képes és akar is jót tenni, és ezt a képességét akkor sem veszíti el, ha külső körülmények vagy a saját döntésének a hatására az életében temérdek mennyiségű gonoszságot kell elkövetnie, vagy pedig szemet huny afelett és a jóváhagyását adja arra, hogy ilyen gonoszságokat elkövessenek.

Én abban hiszek, hogy ön, Polt Péter is egy ilyen ember, aki mélyen legbelül pontosan tisztában van azzal, hogy amihez a nevét adja, az végtelenül rossz. És minden korrupciós ügy, amit akár a színfalak előtt vagy akár a színfalak mögött elkövetnek, minden egyes bűncselekmény, amelyet az ön által vezetett hivatalnak el kell tussolnia, valahol valahogyan nyomot hagy az ön lelkén is, és ez mardossa az ön lelkiismeretét még akkor is, ha ezt megpróbálja mélyen legbelül elnyomni, és megtalálja az önigazolást vagy az önfelmentést mindezen mulasztásoknak, hibáknak és bűnöknek az elkövetésére.

Arra kérem önt, hogy gondoljon vissza a 40 évvel ezelőtti önmagára! Képzelje el, hogy 25 éves fiatalemberként az ELTE jogi karának végzős, diplomás jogászaként megkapja a jogászi diplomáját, és gondoljon vissza, hogy milyen érzések voltak akkor önben! Biztos vagyok benne, hogy rengeteg terve, vágya volt az életben, hogy egy törvényesebb és igazságosabb Magyarországért dolgozzon. És most képzelje el, hogy a mostani önmaga, a 40 évvel későbbi Polt Péter találkozna a 25 éves önmagával, akkor vajon mit mondana neki! Mit gondolna erről az emberről? Büszke lenne rá, legfőbb ügyész úr? Vagy pedig arra gondolna, elborzadna attól a látványtól, hogy mire képes a pénz, a hatalom és a politikai nyomás egy ember életében?

Azon is, kérem, gondolkodjon el legfőbb ügyész úr, hogy mi az üzenete az ön hivatalban tartásának azoknak a fiatal jogászhallgatóknak, akik most az egész életüket és a hivatásukat a törvény szent betűjének a betartására teszik fel. Ön, aki mindennap szégyent hoz a hivatalára, vajon milyen követendő példával tud az ő számukra előállni? Belegondolte abba, legfőbb ügyész úr, hogy önnek személyesen milyen felelőssége van abban, hogy az elmúlt 30 évben, 30 évvel a rendszerváltoztatás után ma a jog újra a politika szolgálóleánya? És ezt úgy teszem hozzá, hogy az elmúlt 30 évben több mint 16 év az ön legfőbb ügyészi minősége alatt telt el.

Milyen érzés minden reggel úgy felkelni, legfőbb ügyész úr, hogy tisztában van vele, hogy ma is bűncselekményeket kell eltussolnia? Milyen érzés meginni úgy a reggeli kávéját, megkötni a nyakkendőjét, hogy ma újabb politikai maffiózókat kell futni hagyni? Milyen érzés a csengőfrász, amikor meglátja a telefonjának a kijelzőjén valamelyik nagyhatalmú fideszes potentátnak a nevét, és görcsbe rándul a gyomra, mert pontosan tudja, hogy ki miért hívja, hogy mit várnak el öntől, és azt is tudja, hogy ezt a telefonhívást nem lehet kinyomni? Milyen érzés, legfőbb ügyész úr, minden egyes reggel a hivatalba menni úgy, hogy pontosan tisztában van vele, hogy nem fogja tudni a hivatalát ellátni tiszta lelkiismerettel? És milyen érzés hazamenni úgy, és a gyerekei szemébe nézni, hogy erre a mai nap sem volt képes?

És a lesütött szeméből azt látom, legfőbb ügyész úr, hogy ez többet mond minden szónál. Hogy tud egyáltalán még aludni éjszaka? Nem forgolódike az ágyában, arra gondolva, hogyha esetleg úgy fordul a politikai széljárás, akkor nagyon könnyen a vádlottak padján találhatja magát?

Szokotte merengeni azon, hogy bajban ismerszik meg az igazi barát, és ha ezek a főmaffiózók már réges-rég elmenekültek az országból, valamelyik szigeten szürcsölgetik majd a koktélt a rablott vagyonukból, akkor mi fog történni önnel? Lesze valaki, aki ön mellett áll majd? Vagy abban bízik, és bízike annyira ezekben az emberekben, hogy majd gondolnak önre, és önnek is jut majd egy hely valamelyik jachton vagy valamelyik magánrepülőn? Bízike annyira ezekben az emberekben, akiknek most falaz, akiknek a bűncselekményeit eltussolja, hogy gondolnak majd önre, és segítenek megúszni a felelősségre vonást?

Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr! Tudom, hogy nem fogok ma őszinte választ kapni öntől. Azt is tudom, hogy nincs értelme felszólítanom önt most a lemondásra, és nem fogom eljátszani azt, mintha azt gondolnám, hogy önnek valódi választási lehetősége lenne ebben a helyzetben. Mert pontosan tisztában vagyok azzal, hogy abba a politikai és gazdasági maffiacsaládba, amelynek ön is a tagja lett, egy bizonyos szint fölött csak belépni lehet, de kilépni már nem. Nem is mondok ön felett ítéletet, mint azt néhány ellenzéki képviselőtársam tette, meg fogja ezt majd tenni az evilági vagy a túlvilági törvényszék, én csak annyit kérek öntől, hogy amikor ez az egész vita lezajlik, és megint nyer egyévnyi levegővételt, és hazamegy és elgondolkodik, akkor jusson eszébe, és tegye fel magának azt a kérdést, és válaszoljon erre a kérdésre, ne nekem, hanem elsősorban önmagának: megérte? Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzék soraiból.)