Felszólalás adatai

HALÁSZ JÁNOS, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egyetértek azokkal, akik fontosnak tartják egy olyan törvény parlamenti elfogadását, amelyik szabályozza azokat a kérdéseket, amelyek az előadó-művészeti területet érintik, de más törvények nem szabályoznak. Törvényre szükség van, mert vannak olyan kérdések, amelyeket csak egy új törvény tud szabályozni.

Ám nem értek egyet azokkal, akik azon a véleményen vannak, hogy egy rossz törvény is jobb, mintha egyáltalán nincs törvény. Szerintem egy rossz törvény rosszabb, mint az, ha nincs törvény, és ez a törvénytervezet rossz, silány munka.

Előadó-művészeti törvényre szükség van, csakhogy ez igazából nem az. Ha elfogadunk például egy színházi törvényt, akkor meg kell állapodnunk az alapelvekben, és elvárjuk a törvénytől, hogy pontos és egyértelmű választ adjon azokra az alapkérdésekre, amelyek a magyar színházak helyzetét meghatározzák. Nézzük azokat az alapvető kérdéseket, amelyek a jelenlegi színházi világot meghatározzák.

1. A törvénynek olyannak kell lennie, hogy a jelenlegi struktúra alapelemeinek széles körű védelmét szolgálja, miközben biztosítja minden szervezet lehetőségét a támogatások megszerzéséhez. 2. A tervezetnek tisztáznia kell, hogy fontos-e számára a társulati rendszer és a repertoárjátszás fennmaradása. 3. pontként azt is tisztáznia kell, hogy az állam a színházak számának növekedésén hajlandó-e finanszírozni, azaz évről évre az új színházak számára megemeli-e a költségvetési támogatást, és hogy hajlandó-e végre súlyának megfelelően támogatni az új, az alternatív kezdeményezéseket. S végül, 4. pontként világos választ kell adnia a színházi infrastruktúra, a sokszor évszázados színházi épületek megőrzésének kérdésére is.

Ezekre a kérdésekre nem ad valódi választ, válaszokat a tervezet. Nincs válasz, ezért a törvényjavaslat helyett most próbálok egyértelmű választ adni, és elmondani az álláspontunkat a témával kapcsolatban.

1. A törvénynek tehát olyannak kell lennie, hogy a jelenlegi struktúra alapelemeinek széles körű védelmét szolgálja. Ezért fontos, hogy megőrizzük az ország és ezen belül a főváros színházi hálózatát. Fontos, hogy működjenek vidéken a városok, nagyvárosok sokszor többtagozatos színházai, hiszen itt nagy létszámú közönség igényének kell megfelelni. Az nem fogadható el, hogy az országban csak Budapesten lehessen operákat és balettelőadásokat látni. Az is fontos, hogy ezeknek a színházaknak a kamaraszínházai is működjenek. Ezekhez természetesen az államnak hozzá kell járulnia. Ha a törvény nem rendelkezik ezekre vonatkozó megnyugtató válaszokkal - és nem rendelkezik -, akkor rossz a törvény.

A 2. pont: a tervezetnek tisztáznia kell, hogy fontos-e számára a társulati rendszer és a repertoárjátszás fennmaradása. A jelenlegi struktúra egyik alapeleme a repertoárjátszás. Ennek hosszú távú haszna, hogy igényes közönséget nevel. Társulatot fenntartani, repertoárrendben játszani gazdasági, pénzügyi kérdés is. A törvénynek garantálnia kellene az ehhez szükséges támogatást, de a törvény rendelkezései ellentmondanak ennek. Például az operajátszás és a nagyszínpadi próza helyzetét nagyban nehezíti a tervezet a vidéki többtagozatú színházakban. A törvénytervezet nem definiálja markánsan, következésképpen nem preferálja a többtagozatú színház formációt. A többtagozatúság elismerését kiváltani hivatott teljesítményszorzó viszont rendkívül alacsony értéken ismeri el az operaművészeti és a nagyszínházi drámajátszó tevékenységet, tehát a magas művészi fajsúlyú teljesítményeket.

Látható, hogy a színház életben maradásához egyébként vidéken és Budapesten sem elég az önkormányzat, az önkormányzatok fenntartói hozzájárulása. A megoldás egyik módja az volna, hogy ne egyedül Budapesten tartson fenn előadó-művészeti szervezeteket az állam, hanem vonja be a fenntartott intézmények körébe a kiemelt vidéki városok színházainak operatagozatait, nagyszínpadi drámák bemutatására vállalkozó társulatait is. Ez egy új modell, a részlegesen központi költségvetésből fenntartott előadó-művészeti szervezet törvénybe foglalását igényli. Ilyen vagy ehhez hasonló megoldás nem szerepel a tervezetben.

3. pontként azt is tisztázni kell, hogy az állam a színházak számának növekedését hajlandó-e vitatkozni, és hogy hajlandó-e végre súlyának megfelelően támogatni az új, az alternatív kezdeményezéseket. Fontos, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult struktúra mellett az újonnan alakuló színházak is valódi támogatást kapjanak. Ahogy fontosak voltak és maradtak az egyetemi színházak, ugyanúgy fontosak a magánszínházak is, rajtuk kívül az 1990 után megalakult együttesek is fontosak, amelyek nem rendelkeznek önálló épülettel. Fontos, hogy az állam a bővülő színházak körét évről évre egyre nagyobb támogatásban részesítse, az újak ne a rendszer régebbi tagjai támogatásának rovására kapjanak támogatást. Az a törvény, amelyik ezt nem tisztázza, az gyáva.

A 4. pont az épületek kérdése. A magyar színházi rendszer jelentős értéke az épületállomány. A magyar színház rendelkezik a működéséhez szükséges infrastruktúrával, bár jelentős része felújításra szorul. 1992 és 2006 között az önkormányzati törvényi szabályozás a címzett támogatások körébe sorolta a színházi rekonstrukciók állami támogatásának ügyét. Ezt a Gyurcsány-kormány megszüntette. Ilyen módon is milliárdokat vett el a színházi területtől. Erről sem szól egyetlen szót sem a javaslat, ezért is rossz a tervezet.

Tisztelt Ház! Egy színházi törvénynek pontos és határozott választ kell adnia az elhangzott kérdésekre, és el kell dönteni, hogy az előadó-művészeti intézményrendszert meg kívánja őrizni, ezért megvédi, vagy veszni hagyja, esetleg eladja, felszámolja, szétveri. Választ kellene adnia ennek a törvényjavaslatnak arra a kérdésre is, hogy hajlandók vagyunk-e elfogadni azt, hogy jelentős állami támogatás nélkül ma Magyarországon nem lehet színházat működtetni.

A magyar színházi élet támogatásra szorul és támogatásra érdemes. Egy felelős kormánynak erre is határozott választ kell adnia. Nem azért, hogy minden így maradjon, ahogy van, hogy ne változzon semmi, hanem azért, hogy a változások révén meg lehessen őrizni a jelenlegi struktúra értékeit. Azt, hogy egy gazdag és viszonylag színvonalas kínálat lehetőség szerint még szélesebb körben találkozhasson a közönséggel.

Tisztelt Ház! Az elmúlt négy év alatt több mint 4 milliárd forintot kivontak a magyar színházi ágazatból a szocialisták. Azért mondom a 4 milliárdot, mert most, ahogy halljuk, állítólag az a nagy szám, hogy 4 milliárd többletfinanszírozásra számíthat az ágazat, amihez mindjárt hozzáteszik természetesen, hogy persze, az nem úgy igaz, mert az nem mind a színházügyhöz kerül, hiszen ott vannak a zenekarok is, az énekkarok is. Ám ha csak a színházügyet nézzük, és azt tekintjük, hogy az állam finanszírozása évente - a tárcaszínházakat is beleszámítva - inkább a 20 milliárd forinthoz közeli összeg, és az elmúlt négy évben egy fillérrel sem emelték ezt, és hol 8, hol 6, hol 4 százalékos infláció volt, ha ezt kiszámolják a 20 milliárdra vetítve, akkor régen 4 milliárd forint fölött van az elvonás, amivel a szocialisták sújtották az elmúlt években ezt az ágazatot.

(18.10)

Előtte évekig az áfa-visszaigénylés lehetőségének a jogtalan megszüntetésével is sújtották a színházakat, és ez érződik is a magyar színházi világon. Jobbára felélték tartalékaikat, mind anyagi, sokszor emberi értelemben is, és egy ilyen legyengített színházi struktúra esetén akarnak most ezzel a törvénnyel nagy változást hozni a magyar színházi világba. Én úgy gondolom, ilyen helyzetben ez nagy felelősség és nagyon nagy kockázat.

Tisztelt Ház! Különösen figyelemre méltó és feltűnő az a sietség, ami szeptember óta jellemzi a kormány munkáját ezen a területen. Hosszú előkészítő munka után, sokak nagyon tiszteletre méltó erőfeszítése eredményeként elkészült egy törvénytervezet-szöveg, ezt nevezik augusztus eleji változatnak, mert akkorra készült ez el. A kormány ezt eljuttatta a színházakhoz, ennek hatására írta meg egyébként szeptember 3-án négy neves színházi szakember, Zsámbéki Gábor, Pintér Béla, Mácsai Pál és Marton László azt az elhíresült levelet, amiben elmondták a véleményüket erről a tervezetről. Szerintük a tervezet sem preambulumában, sem szellemében nem jó, ezért nem teremt olyan színházi közeget, amely megfelelően reagálhatna a jelen és a jövő hatásaira. Úgy látták, hogy a legfontosabb problémákra nem ad megfelelő választ, hosszan sorolják ezeket: a különböző típusú színházak szétválasztása, működési és finanszírozási differenciálás, a színházi képzés anomáliái, az új hivatalok és testületek felállítása felesleges, írják, a munkajogi szabályok szerintük azonnali működési zavarokat eredményezne.

Na, ekkor a kormány húsz nap alatt előállt egy újabb tervezettel, és ünnepélyes körülmények között átadtak valamit a Magyar Színházi Társaság elnökének. Ebben a tervezetben, illetve a két nap múlva ténylegesen átadottban van néhány kisebb változás, de amit egy Zsámbéki Gábor, Pintér Béla, Mácsai Pál és Marton László kifogásolt, azok benne maradtak, illetve az új dolgok nem kerültek bele. 2008. október 15-én tizenhat színházi, illetve művészi, előadó-művészettel foglalkozó szakember aláírt egy újabb nyilatkozatot, amelyben támogatják a törvény parlamenti elfogadását, mert szerintük ez növelné a szakmai biztonságérzetet, és a színházat szerető többmilliós magyar közönség érdekeit szolgálja. Arra később visszatérek, hogy a szakma biztonságérzetét növelheti-e egy olyan törvény, amely több pontján teljességgel kiszolgáltatja a színészeket és muzsikusokat a vezetők ízlésének, szimpátiáinak.

Nézzük meg most, vajon miért változhatott meg a szakma véleménye egyetlen hónap alatt, annak ellenére, hogy érdemben nem módosult a tervezet. Egy dologban biztosak lehetünk: Hiller István megzsarolta a szakmát, amikor a tervezet ünnepélyes - ha egyáltalán átadott valamit - átnyújtásakor kijelentette, a költségvetés néhány nap múlva benyújtandó tervezetében 4 milliárd forint szerepel az előadó-művészeti törvény végrehajtására. Ez az eddig meglévő összegeket semmilyen módon ki nem váltja, nem átcsoportosítás, hanem plusz 4 milliárd forint a magyar előadó-művészeti életnek, tette hozzá, majd megjegyezte: ez az összeg csak abban az esetben áll majd rendelkezésre, ha az előadó-művészeti törvényt az Országgyűlés elfogadja. Hiller István, a Magyar Köztársaság oktatási és kulturális minisztere tehát nyíltan megzsarolta a színházi szakmát. Akkor lesz meg a plusztámogatás - mondta ő -, ha a törvényt majd elfogadják. Ez az eljárás teljességgel megengedhetetlen, demokráciában legalább is megengedhetetlen.

E miatt az eljárás miatt nagyon félek attól, mit fog a kormány tenni ezen a területen, mert ez a belépő elég beszédes. A szakmai biztonságérzetet az sem növeli, hogy az úgynevezett modellszámításokat titkosította a kormány. Már lassan két éve kértük először a kulturális bizottság által meghirdetett nyílt napon, hogy a törvénytervezettel egy időben adja át a kormány azokat a modellszámításokat, amelyek megmutatják a szakma képviselőinek - igazgatóknak, fenntartóknak -, hogy milyen hatással lesz majd a magyar színházak, zenekarok, énekkarok költségvetésére ennek a törvénynek az elfogadása. Mivel titkos a modellszámítás, így nem árulhatom el, hogy mi van benne, de annyit talán elmondhatok, hogy a szakma képviselői nem fognak örülni. Ezeknek a számításoknak az alapján értem én, hogy miért titkolóznak. Ami néhány színházra vár a modellszámítás alapján, az nem nagy öröm nekik.

Ha előfordulhat az, hogy az önök, szocialisták által bevezetésre kerülő modellben a színházak java része kevesebb támogatást kap, mint korábban, pedig több pénzt ígérnek, akkor itt nagy a baj. De ha megnézzük a változatokat, nagyon sok helyen visszaesés, pénzelvonás van, mínusz 12 millió, mínusz 46 millió, mínusz 28 millió, egy másik táblázatban mínusz 17 millió, mínusz 51 millió, mínusz 29 millió. Nem tudom, hogyan lehet úgy elfogadtatni egy törvényt, hogy közben pénzt vesznek el a színházaktól.

Nem csodálkozom, hogy a szakma képviselői nem láthatják ezt az anyagot. Azt ígérik önök, hogy több pénz lesz. Itt volt plusz 4 milliárd forint, amelyből 500 milliót egyébként már egy javaslattal most elvettek, elvesznek, persze csak akkor, ha a törvényt elfogadja az Országgyűlés, és közben itt van a modellszámítás, ami mutatja, hogy vannak, akiknek több támogatást adnak, vannak, akik többet kapnak, vannak, akik pedig kevesebbet, ahogyan a tavalyi költségvetésben is megtették, hogy néhány szocialista vezetésű város színházának emelték a támogatását, a többiekét pedig nem. Szerintem ez elfogadhatatlan.

Olyan törvényt hozni, amely után egyes színházak rosszabb helyzetbe kerülnek, mint most vannak, az árulás, elfogadhatatlan. Önök, kedves szocialisták, pedig erre készülnek, ezért azt gondolom, hogy ezt a törvényt ebben a formájában nem lehet elfogadni. Küzdeni kell ellene, és ha lehetőség van rá, meg is kell változtatni, mert így ez nem segít a magyar színházi rendszernek. Egy olyan tervezet, amelyik a kormány részéről azt igényli, hogy a zsarolás mellett még titkosítsák is az anyagokat, nem jó üzenet a szakmának. Nem tartom elfogadhatónak, hogy a színházak, zenekarok vezetői és fenntartói nem tudhatják meg, milyen költségvetési hatásai lehetnek a törvény elfogadásának.

Önök azt mondták, milyen izgalmas és szép folyamat volt az elmúlt két év, amikor mindenkivel egyeztettek; de kérdés, hogy mindenkivel-e. Bizonyára az utóbbi időben olyan gyorsan változott a helyzet, és úgy felpörögtek az események a minisztériumban, hogy elfelejtettek egyeztetni a Megyei Jogú Városok Szövetségével, olyannyira, hogy a Megyei Jogú Városok Szövetsége novemberben a következő közgyűlésén kénytelen lesz napirendre tűzni ezt a témát és véleményt mondani róla.

A vidéki színházak elsöprő többségének a fenntartói a megyei jogú városi önkormányzatok. Azoknak nem megmondani, hogy mit hozhat a törvény nekik, azokkal, akiket ez érint, nem egyeztetni az utolsó változatot, az elfogadhatatlan. És nem egyeztették ezt a változatot a Megyei Jogú Városok Szövetségével, ezért ezt be sem szabadott volna nyújtani. De ha már benyújtották, és nem vonják vissza, az a minimum, hogy nem zárják le az általános vitát november 14-éig, a Megyei Jogú Városok Szövetségének következő közgyűléséig, mert ott tárgyalják ezt a témát, és így az ott megfogalmazott javaslatok esetleg, ha nincs lezárva az általános vita, módosító indítványokkal még a törvényhez bekerülhetnek.

Tisztelt Ház! Egyébként én úgy látom, hogy a szakma egy nem jelentéktelen része sem támogatja a törvénytervezetet. Nemcsak Zsámbéki Gáborék levelére gondolok, hanem a vidéki színházak igazgatóinak többsége sem támogatja ezt, bár a nevükben aláírta a miskolci igazgató a támogató nyilatkozatot. Aláírást lehet gyűjteni tizenhat embertől, neves, tiszteletre méltó, nagy tudású és elismert emberektől, de lehet, hogy ők úgy írták alá ezt a nyilatkozatot, hogy a tagjaikat meg sem kérdezték arról, hogy mit írnak alá, ezért egy ilyen dolog nem jelenti azt, hogy a szakma egésze támogatja ezt a javaslatot. Tarthat itt a miniszter úr névsorolvasást, de ettől még nincs széles körű szakmai egyetértés a javaslat mögött.

Például az is most derült ki, hogy bár a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége is aláírta a támogató nyilatkozatot, miközben egyik díjfizető tagja, a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara szerint őket a jelenlegi tervezet nem létezőnek tekinti, ráadásul a tervezet nem veszi tekintetbe azokat a sajátosságokat, amelyek az operai munka következtében alakultak ki. A törvény, bár ezeket célként megnevezi, nem alkalmas arra sem, hogy átláthatóvá tegye a támogatások mértékét, rendszerét, hiszen kaotikus, melyik zenekar, milyen címen, mennyi támogatást kap.

Tisztelt Ház! Olyan ez a törvény, mint a legrosszabb tanár: büntetni mindenkit egyformán büntet, de jutalmazni csak a kedvenceket hajlandó. Erre példa az operai muzsikusok helyzete, akiknek a sajátos szempontjait csaknem teljesen figyelmen kívül hagyja, ugyanakkor a törvény alkalmazását számukra is kötelezővé teszi. Olyan szabályokat rögzít, amelyeken már rég túllépett az idő, hiszen sok, régen a kollektív szerződésben szabályozott probléma megoldását megnehezíti, valószínűleg lehetetlenné teszi. Úgy tűnik, mire a törvény hatályba lép, nem sok szervezet marad a törvény támogatói mögött.

(18.20)

Tisztelt Ház! Végül nézzük az alapokat! A törvény jelenlegi tervezetében szerepel ugyan a törvény alapelvei cím, de a szöveg nem az alapelveket tisztázza. Szerintem ebben a részben a következőket kellene szerepeltetni. Mivel az alkotmány biztosítja a művelődéshez való jogot, ezért le kellene szögezni, hogy az előadóművészeket kiemelt védelem illeti meg. Ezzel szemben a törvény a művészeket mindenkinél, minden más közalkalmazottnál és foglalkoztatottnál kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza akkor, amikor kiszolgáltatja az igazgatók kénye-kedvének, hisz mind az úgynevezett minőségi csere, mind az a rendelkezés, amely kimondja, hogy ha valakit nem tudnak 50 százalékig foglalkoztatni, akkor elküldhetik, ez hátrányos rájuk nézve, és ez a társulati rendszer egészét is kikezdi.

Ezek a pontok véleményem szerint egyébként alkotmányossági aggályokat is fölvetnek. Ez a törvény nem lehet az igazgatók törvénye, szemben a művészekkel. A tervezet leírja, hogy hozzájárul az állam az előadó-művészeti tevékenységhez alkotmányos kötelezettségből, de azt nem említi, hogy milyen elvek alapján. Ha alapelve ennek a tervezetnek a művészeti élet szabadsága, akkor szerepelnie kéne az önrendelkezés, önszabályozás területeinek is, de ezek egyáltalán nincsenek benne. A szakmai döntéshozás és szakmai érdekképviselet helyett csak javaslattevő szerepet szán a tervezet a szakmának. Ebből adódóan a szakmai érdekütközések kezelését a miniszterre bízza. Megállapíthatjuk tehát, hogy az alapelveket sem tisztázza a törvény.

Tisztelt Ház! A már itt idézett szándéknyilatkozat arról ír, hogy az aláíró szakmai szervezetek fontosnak tartják azt, hogy a törvényjavaslatról szakmapolitikai konszenzus szülessen, mert ezzel megteremtődhetnek a törvény végrehajtásának hosszú távú feltételei és garanciái. Az általam itt felsorolt érdemi szakmai kifogások bizonyítják, hogy a javaslatról nincs szakmai, így szakmapolitikai egyetértés sem.

A miniszter úr említette, hogy már 2007. április 3-án volt egy kulturális bizottsági ülés a témáról. Igen, én kezdeményeztem, hogy legyen egy nyílt ülés, nem is nyílt ülés, hanem egy nyílt nap, amikor meghallgatjuk a szervezeteket. De az ott elmondott véleményünket, amit a jegyzőkönyvben most is elolvashatnak, nem vették figyelembe, hogy egész pontos legyek, amit én ott elmondtam, azt teljesen figyelmen kívül hagyták a törvény megszövegezésekor. Legutóbb is tárgyalt a kulturális bizottság erről a dologról, de ott sem vették figyelembe a véleményünket, ötpárti előzetes egyeztetés sem volt. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)

Épp ezért én azt javasolom és kérem, hogy a törvénytervezetet vonják vissza, szülessen egy új, a szakma döntő része által ténylegesen támogatott javaslat, történjen egy újabb széles körű szakmai együttmunkálkodás, ezután induljon egy ötpárti egyeztetés erről a javaslatról, és az így készült anyag kerüljön újra az Országgyűlés elé. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Addig pedig kérem, hogy vonják vissza ezt a javaslatot.

Köszönöm a türelmüket, köszönöm a figyelmüket.