A felszólalás szövege:

Az államtitkár asszony összefoglalta a tervezet erényeit, és helyes módon abból indult ki, hogy milyen gondokat, milyen problémákat lát. Én alapvetően három dologról szeretnék beszélni, ez az iskolafenntartás, a pedagógiai kultúránk, és a pedagógus-életpályamodell. A három kérdés összefügg a tekintetben, hogy valahol itt kereshető a gyökere annak, ami a magyar oktatás egyik legnagyobb gondja, hogy ha nem a személyes tapasztalatok, az egyéni megközelítések alapján keressük a problémákat, hanem bízunk abban, hogy azok az eszközök, mérőeszközök, amelyek az elmúlt két évtizedben létrejöttek a magyar oktatáskutatásban, illetve az európai oktatáskutatásban, használhatók, akkor érdemes az OECD kutatásaira, illetve egészen pontosan, a mindenki által ismert PISA-jelentésre figyelni.

(10.40)

Ez egy tekintetben Magyarországot kiemeli az összes többi vizsgált ország közül. Magyarország egy negatív ponton egy sajnálatos mutatóban emelkedik ki a többi ország közül, ez pedig az, hogy a mi országunk oktatásügye képes a legkevésbé ellensúlyozni a hazulról hozott hátrányokat, tehát nem esélyt teremtő oktatás, hanem az esélytelenséget fenntartó, konzerváló, sőt rossz esetben növelő oktatási rendszert üzemeltet. Nem bocsátkoznék bele, hogy hogyan képezték ezt a mutatót, Magyarország az utolsó, a szégyenpadban ül a 26-os mutatószámmal, az utolsó előtti ország 19-es mutatóval inkább már a zömhöz tartozik, tehát ez egy kiugró jellemvonása a magyar oktatásnak.

Több oka, több gyökere van ennek. Az egyik az iskolák fenntartásában keresendő, éppen ezért az a kérdés, hogy hozzányúljunk-e az oktatási rendszer alapstruktúrájához, az iskolafenntartás kérdéséhez, ez egy indokolt kérdés, és én is azt gondolom, hogy hozzá kell nyúlni.

Mi itt a probléma gyökere? A 3200 önkormányzatunk közül több mint 2000 tart fenn valamilyen oktatási intézményt, pár száz csak óvodát. Ez egy nagyon szétaprózott rendszer. Látunk erre példát Európában, de általában vagy az van, hogy intézményfenntartó önkormányzatok, és akkor kevés a számuk, vagy szétaprózott önkormányzati rendszer, és akkor nem tartanak fenn intézményeket. Ami Magyarországon az elmúlt 20 évben létrejött, az egy sajátos magyar fejlemény, szétaprózott önkormányzati rendszer, intézményeket tart fenn, rajtuk keresztül üzemelteti a közszolgáltatásokat az ország.

Miért baj ez? Azért baj, mert létezik egy teljesen érthető, mondhatni spontán elkülönülési folyamat a szülők részéről, a jó oktatást tudatosan kereső, választó szülők igyekeznek a jó iskolába vinni a gyerekeiket. Ez még nem is lenne baj, ha elviszik a környékbeli város nagyobb intézményébe, ez természetes. A baj ott van, hogy azok, akik ott maradnak, legtöbbször sajnálatos módon egy kistelepülés intézményében, a nehezebben nevelhető, nem egyszer nagyon nehéz helyzetben, rossz szociális körülmények között lévő gyerekek. Így jöttek létre az elmúlt évtizedben, mondjuk ki, gettósodott intézmények, ahol a gyerekek szocializálják egymást. Még ez sem lenne tragédia, hogyha ez egy nagy intézményfenntartó önkormányzat kerületén belül történik, mert akkor az intézményfenntartó, felismerve a problémát, feszültséget, ezt tudja ellensúlyozni, jobb eszközökkel, jobb felszereléssel, pótlékokkal, jobb tanárokkal, speciális programokkal az így kialakult hátrányokat képes kezelni, ellensúlyozni.

A baj ott van, hogy ez találkozik a magyar szétaprózott oktatási rendszerrel, intézményfenntartási rendszerrel, és bizonyos értelemben a nagyvárosok, amelyek élvezik ennek az előnyét, mert a könnyen nevelhető, könnyen fejleszthető gyerekek náluk összpontosulnak, még ők érzik úgy, hogy szívességet tesznek az agglomeráció, a kistelepülés intézményeinek, hiszen adják a normatíva fölötti nem kevés pénzt az ő gyerekeik oktatására is, noha a nehézség, a probléma, a baj ott, ezeken a kistelepüléseken összpontosul. Sajnálatos módon ezek a kistelepülések szegények, nincs jelentős adóbevételük, és még inkább sajnálatos módon a szegény településeken élnek a szegény emberek. Tehát egy rossz - idehozva más szavát -, egy perverz finanszírozási rendszert hoztunk létre egyébként, pusztán jó szándékkal vezéreltetve mindenki, ott költünk kevesebbet, ahol többet kellene, azokra a gyerekekre fordítunk kevesebb figyelmet, energiát, időt, pénzt, akiknek egyébként egy méltányos oktatási rendszerben több segítségre lenne szükségük, hogy a hazulról hozott hátrányokat ellensúlyozni tudjuk az oktatási rendszeren keresztül. Tehát a probléma létezik, ezt ne tagadjuk el, mindenki tudja.

Hiller miniszter úr 3 évvel ezelőtt maga fejtette ki, hogy indokolt lenne az állam nagyobb szerepvállalása az intézmények fenntartásában is. Én akkor ellenzékiként is egyetértettem ezzel, most is egyetértek azzal, hogy az állam vállaljon nagyobb szerepet. De ne essünk a ló túlsó oldalára! Az, hogy minden önkormányzattól elvonjuk az intézményfenntartás jogát, azoktól is, amelyek egyébként sikeresen megbirkóznak ezzel, gondoljunk bele, ma az önkormányzati törvényünk ugyanilyen jogokat ad a 600 fős Bőnyrétalapnak és a 240 ezer fős Debrecennek. Ez nyilvánvalóan nem életszerű. A kistelepüléseken, ahol nincs adóbevétel, nincs mozgástér, sok esetben nincs szakértő, szakértelem sem, ott ez egy megoldhatatlan probléma, és az államnak nemcsak pénzügyi, hanem fenntartási szerepvállalására is szükség van. De a nagyobb településeket, a százezres területeket, városokat miért fosztunk meg attól a lehetőségtől, hogy ők viseljék gondját az iskoláiknak, óvodáiknak?

Egy összetett problémáról van szó, ahogyan a valóság is összetett. Miért akarjuk egy kaptafára húzni a választ? Egy differenciált választ adjunk. Én személy szerint jobbnak láttam volna, ha nem úgy valósul meg, hogy elvonjuk az iskolafenntartás jogát az önkormányzatoktól, hanem úgy, hogy az önkormányzatok, ha nem bírnak a feladattal, átadhatják az államnak. Ezzel az álláspontommal kisebbségben maradtam a Fidesz-frakción belül, de el tudom azt fogadni, hogy elvonjuk ezeket a jogokat, de teremtsük meg annak a lehetőségét, hogy az önkormányzatok úgymond visszaszerződhetik, visszakaphatják. Csúnya ez a kifejezés, de jobb híján használjuk ezt.

A probléma a tervezettel az, hogy ez pusztán egymondatos deklaráció, nem fejti ki a részleteit, pedig általában a részletekben lakik a lényeg vagy sok esetben az ördög, márpedig itt, ahol nagyon fontos pénzről, nagyon sok pénzről van szó, érdemes ezt pontosítani ebben a tervezetben, és ilyen javaslatokat tenni is fogunk. 980 milliárd forintot költünk évente közoktatásra, ennek ma már csak a kisebb hányadát adja a központi kormányzat, alig 430 milliárdot, a nagyobb hányadot az önkormányzatok teszik hozzá. Ha az állam a feladatot elvonja, a bért központilag finanszírozza, ami helyes, rendben van, nyilvánvalóan a működési költségekhez szükséges forrásokat is elvonja az önkormányzatoktól, gépjárműadót, személyi jövedelemadót, adott esetben az iparűzési adó bizonyos hányadát.

Hogyan adja vissza a feladatot továbbra is vállaló önkormányzatoknak? Nincs benne a tervezetben. Deklarálni kell, hogy a feladatot továbbra is vállaló önkormányzatok jogosultak nemcsak a központi bérfinanszírozásra, hanem a működtetést szolgáló költségekre is. Ne legyen vitakérdés a költségvetés vitájakor 2012-ben vagy 2013-ban, mondjuk ki ebben a szaktörvényben ennek a fő szabályait, fő elemeit, mert különben elcsúszunk egy olyan nagy államigazgatási rendszer felé, amit én nem tartok jónak, az a ló másik oldala lenne. A törpe, kis önkormányzatok gondjait tapasztaltuk meg eddig, de gondoljunk arra, hogy jó-e, ha mindent egy nagy államigazgatással, egy nagy bürokráciával a kormányhivatalokon keresztül akarunk megoldani, miközben egyébként léteznek jó iskolafenntartó önkormányzataink. Miért tennénk ezt? Tehát fontos kérdés az alapstruktúrát érintő kérdés, hogy maradjanak meg azok az önkormányzatok iskolafenntartó pozícióban, amelyek erre képesek, a pénzük, szakértelmük megvan hozzá, és ennek a legfontosabb pontjait ebben a szaktörvényben deklaráljuk.

A másik ilyen kérdés az egész napos iskola problémája. Tegnap a bizottsági vita alkalmával szomorúan hallottam az államtitkár asszonytól, hogy már eltolja magától ezt a kifejezést, az egész napos iskolát, mondván, itt csak annyit deklarál a tervezet, hogy 16 óráig, illetve 19 óráig gondoskodni kell a gyerekek felügyeletéről, illetve oktatásáról, neveléséről. Én nagyon elkötelezett vagyok az egész napos iskola mellett, éppen ezért láttam aggodalommal, amikor ezt kötelezően elő akarjuk írni.

Induljunk vissza megint egy kicsit oda, mi is a baj a magyar oktatási rendszerrel? Nem esélyteremtő, hanem az esélykülönbségeket konzerváló. Ennek az egyik oka a fenntartási rendszer, a másik oka a kevés közfinanszírozott idő. Magyarországon az átlagos idő, amit adunk a gyerekeinknek, a közismereti óra, 611 órát finanszírozunk közpénzből, Nyugat-Európában ez 800 fölött van, a tengerentúlon az 1100-at is meghaladja, 1140 az Egyesült Államokban, majdnem a kétszerese annak, amit mi adunk a saját gyerekeinknek.

(10.50)

Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a magyar gyerekek mind kevesebbet tanulnak, mint a versenytársak, sokat tanulnak, csak a délutáni sport-, művészeti, nyelvórákat a szüleik vásárolják meg a képzési piacon. Azoknak a szülei, akik meg tudják ezt tenni. Akiknek nem tudják megtenni, azoknak nem vásárolnak ilyet; csellengenek, tesznek valamit. Miért csodálkozunk, hogy nyílik az olló, miközben a legkevesebb közfinanszírozott időt mi tudjuk adni a gyerekeinknek? Az egésznapos iskola lehetőség arra, hogy azt, amit ma a középosztályhoz tartozó szülők a saját adózott jövedelmükből vásárolnak meg a gyerekeik számára, azt azoknak a gyerekeknek is biztosítsuk, akiknek a szülei erre képtelenek, vagy nem is látják be ennek a fontosságát. Hallatlan esélyteremtő lehetőség, amit megteremteni kell, nem pusztán deklarálni.

De még egy és talán még fontosabb kérdés miatt nőtt a szívemhez az egésznapos iskola: azért, mert módot ad arra, hogy változtassunk a magyar pedagógiai kultúrán és gyakorlaton. Módot ad arra, hogy egy olyan oktatási rendszert hozzunk létre, illetve honosítsunk meg, amelyik nyugodtabb; ad időt a gyakorlásra; ad időt az ismétlésre; ad időt arra, hogy a gyerekek közösen csináljanak valamit. Ad módot arra, hogy szakítsunk azzal az ismeretcentrikus, tanításcentrikus, frontális pedagógiával, amiben mi is fölnőttünk, ahol menni kellett, taposni kellett, mert a tantervi követelményt teljesíteni kell, mert juj!, mi van, ha nem érünk a második világháború végére?

Időt kell adni a gyerekeinknek arra, hogy a gyengébbek is megtanulják mindazt, ami a kiválóknak, a kevés kiválónak tökéletesen megy. Időt kell adni arra, hogy Magyarországon jelen legyen a személyre szabott, egyénre szabott megközelítés, a differenciált pedagógia, az egyéni fejlesztés. Ha nincs idő, akkor csak blokkokat, tömböket látunk magunk előtt, nem pedig hús-vér, eleven személyeket.

Ez egy nagyon fontos fordulat lenne, ehhez azonban nem elég előírni egy paragrafusban, hogy mostantól egésznapos iskola lesz, ehhez ennek a tartalmát nevelési programcsomagok formájában meg kell mondani, definiálni kell, pénzt kell rá adni, és nem kötelezően, hanem lehetőségként kell fölkínálni az iskoláknak, hogy ha tudják - márpedig a pénzt keresve ezt a feladatot vállalni fogják az iskolák -, akkor vállalják el. Három-négy-öt-hat év alatt lehet fölépíteni egy olyan fejlesztéspolitikát, hogy a magyar oktatási rendszerben az egésznapos iskola dominánssá válik. Nem egyedülivé, de meghatározóvá.

Egyik évről a másikra, 8 évfolyamon kihirdetve, ebből pusztán egy muszájnapközi lesz, amit ismerünk, látunk, és elszalasztunk egy olyan lehetőséget, egy olyan fejlesztési lehetőséget, amit nemcsak mi látunk fontosnak, hanem Európa számos országa, Ausztria, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Németország a mögöttünk hagyott években, ezekben az években indította el Angliával együtt.

Több formája létezik az egésznapos iskolának: közösségi iskola, kiterjesztett iskola. Teremtsük meg mi a magyar egésznapos iskolát, és ne elégedjünk meg pusztán egy napközi előírásával, deklarálásával. De ezt nem úgy kell, hogy kötelezően előírom! Ha valami mögé nem teszek pénzt, időt, energiát, munkát, hanem azt gondolom, hogy pusztán egy paragrafus erejével majd megteremtem - a paragrafus ingyen van, annyit is ér. Ebbe energiát kell tenni, és én ezt hiányolom ebből a tervezetből. És szomorúan látom, hogy már tolja el magától a kritikák vagy a nehézségek miatt az államtitkárság ezt a hallatlan fontos dolgot.

A nevelést - köznevelési törvény! - lehet, de nem helyes pusztán az értékrend deklarálásaként felfogni. Sokan vannak az országban, akik azt gondolják, hogy olyan sokfélék vagyunk, annyiféle értékrend van, hogy a közoktatás tartózkodjon egy értékhierarchia deklarálásától, mert hát megsértődik az egyik vagy a másik fél. Én ezt nem hiszem, sőt azt gondolom, hogy lehet deklarálni egy hierarchikus értékrendet. Kell is, az oktatásban ez megtehető - de ezzel még nem csináltunk semmit. Hogyan válik egy deklarált norma, egy külső parancs belsővé, hogyan válik a norma ethosszá? Ez egy folyamat, ez a pedagógiai mesterség csodája: egy diskurzív, vitatható folyamaton keresztül meg kell adni a gyerekeknek az erre szolgáló időt. Teret kell nekik adni, pedagógiai, nevelési tereket, hogy közösséggé tudjuk őket formálni. Ma a magyar gyerekek végtelenül magányosak. 40 százalékkal néznek több tévét, mint bárki Európában. A tévé a magány mutatója!

Ha nem csinálunk egésznapos iskolát, nem teremtünk pedagógiai tereket, nem tudjuk megajándékozni a gyerekeinket a közösséghez tartozás élményével, a közösségben cselekvés egyébként örömteli tapasztalatával, akkor beszélhetünk köznevelési törvényről, ez egy üres szó marad, és nem válik valósággá. Akkor fogjuk nevelni a gyerekünket, ha közösségekké tudjuk őket formálni. A közösség ad erkölcsöt, tartást, normát a gyerekeink számára. Ehhez pedig idő kell, nevelési terek kellenek.

Ezért hallatlan fontosságú az egésznapos iskola modelljének megteremtése. Idekapcsolódik a Nemzeti alaptanterv felülvizsgálata, ami mit sem ér akkor - beírhatunk számos kiváló magyar költőt most nem a kerettantervbe, hanem a Nemzeti alaptantervbe, de mit sem ér ez akkor -, ha nem szembesülünk azzal a problémával, hogy túl sokat akarunk túl kevés idő alatt, ha nem tudjuk vagy az időt növelni, vagy a tananyagot normálisra redukálni.

A harmadik ilyen kitüntetett, szerintem stratégiai pont a pedagógus-életpályamodell vagy pedagógus-életpálya kérdése. Félreértés ne essék! A pedagógus-életpálya kérdése nem egy szakszervezeti ügy, nem annak a kérdése, hogy ki mennyit keres. Az a probléma van előttünk, amit különböző szavakkal, különböző vérmérséklettel lehet leírni: idestova egy évtizede vagy másfél évtizede csúszik a pedagóguspálya egy eróziós lejtőn, egy ördögi spirálban, egyre kevesebbet ér a pedagóguskereset, egyre többen kényszerülnek túlmunkát vállalni. Egyes jelentések szerint ma már a pedagógusok többsége az iskolán kívüli másodállással egészíti ki a jövedelmét, hogy megéljen. Nyilván ez nem tesz jót a munka színvonalának. Az egyre inkább vitatható színvonalú oktatás-nevelést nem finanszírozza a közösség, a magyar társadalom, egyre kevésbé vonzó maga a pedagógusszakma, egyre alacsonyabb pontszámmal jelentkeznek az érettségi előtt álló fiatalok erre a területre, sőt láttunk már olyan tárgyakat - éppen fizikából, kémiából két évvel ezelőtt jöttek a riasztó hírek -, hogy mesterszakra 1 vagy 4 jelentkező volt. Belőlük kéne kiválasztani egyébként a jókat vagy a legjobbakat a jók közül.

Hogyan tudjuk ezt a negatív spirált, ezt az ördögi kört megtörni? Nyilvánvalóan kell hozzá pénz, méghozzá sok pénz, mert a bérpolitika, a pedagógusbér-politika enélkül nem megy. De nem elég csak a pénz, és nem csak pénzkérdésről van szó. Ezt jól mutatja egyébként a 2002-es Medgyessy Péter-féle 50 százalékos béremelés. Amikor készen volt ugyan egy pedagógus-életpálya, mert az előző polgári kormány megalkotta, de az új kormány ezt félretette, vagy kidobta az ablakon, vagy az asztalról letolta csak, és beletolt sok milliárd forintot az oktatásba, anélkül, hogy annak bármilyen minőségi hatása lett volna. A szélbe szórta szét. Nem is finanszírozta a gazdaság, a magyar társadalom, pár éven belül elinflálódott az 50 százalékos béremelés. Tehát nem pusztán pénz kell hozzá.

Három-négy ponton kell egyszerre beavatkozni annak érdekében, hogy ezt a fordulatot meg tudjuk csinálni, meg tudjuk vetni a sarkunkat ezen a sáros árokparton, és fölfelé el tudjunk indulni. Mi ez a három-négy pont? Az egyik ilyen a pedagógusképzés. Egyetértünk abban, hogy a pedagógusképzést át kell alakítani, le kell róla hántani a szabadbölcsész-funkciókat, valóban csak a közoktatásra fokuszáljunk, arra készítsük fel a gyerekeket, ha lehet, osztatlan képzés keretében.

(11.00)

Kell hozzá a pedagógusképzés belső átalakítása is, de ezt nem most vitatjuk meg, hanem majd a felsőoktatási törvény keretében. És kerülgethetjük: kell hozzá pénz, kell hozzá egy jelentős ösztöndíj annak érdekében, hogy az érettségi előtt állók számára vonzó legyen. Nem a most muszájként, jobb híján a pedagógusképzést választó butácskáknak, hanem a legmagasabb pontszámmal jelentkezők számára, hogy azt érjük el, amire valóban minden szülő joggal vár, hogy az adott korosztály legintelligensebb, legjobban kommunikáló, legszuggesztívebb tagjai tanítsák az ő gyerekét. Ma is vannak ilyen pedagógusok, de valljuk be, hát nem ez a trend. Ezt az ösztöndíjat az első évfolyamtól kell már biztosítani, nem úgy, ahogyan a tervezetben szerepel, a végén, hanem az elejétől, és garantált elhelyezkedéssel tudjuk vonzóvá tenni, és pár év alatt, 5-6-8 év alatt elérhetünk talán oda, ahol ma Finnország jár, hogy a harmadik legkeresettebb továbbtanulási irány a pedagógus, az orvos és építész után ezt keresik leginkább a finn fiatalok. Ötszörös, hatszoros túljelentkezéssel ki lehet választani a legjobbakat a jók közül. Ha lasszóval sem találunk jelentkezőket a pedagógusképző helyekre, akkor hogy lesz itt minőségi szelekció? Sehogy.

A második ilyen kritikus pont a pedagógus-életpályánál a bérskála, illetve a bérezés rendje. Ami a tervezetben szerepel, az egy lineárisan emelkedő közalkalmazotti, köztisztviselői filozófia: 40 év múlva, ha lesz PhD-d, akkor 450 ezret kereshetsz. Ezzel szemben azt látjuk, hogy azokban az országokban, ahol ezt a fordulatot sikerrel valósították meg, ott olyan bérrendszert alakítottak ki, ami az elején radikálisan emelkedik, minél hamarabb érhesse el a pályakezdő a lehetséges bérplafont minősítéssel, pluszmunkával, utána lanyhábban emelkedik, sőt a pálya végén már nem is emelkedik, hanem órakedvezménnyel teremt csak vonzerőt. Nem arról szól ez, félreértés ne essék - hallottam ilyen interpretációt -, hogy a pályakezdő többet kapjon, mint a 30-40 éve a pályán lévő, hanem gyorsabban juthasson föl a maximumhoz minden fiatal, aki tesz is érte. Ez az, ami elég húzóerőt, vonzerőt tud gyakorolni a pályát választók számára. Illetve van egy kritikus pont, valahol a 4-5. tanítási év kapcsán, amikor egy osztályt végigvitt egy pedagógus, rengetegen mennek el ezen a ponton - nők gyereket vállalnak, férfiak rájönnek, hogy nem tudják eltartani a családjukat -, itt kell megfogni a tehetségeseket, hogy maradjanak a pályán. Van még egy másik, a húsz éve pályán lévők kiáramlása, de ez inkább már életvezetési problémákkal kapcsolatos, midlife krízishez kötődik, bérezéssel nagyon nehéz megfogni.

Ehhez kapcsolódik a harmadik pont: olyan bérrendszert látunk jónak minőség szempontjából, amelyik az adott aktuális munkát honorálja, a pluszmunkát honorálja, szemben azzal, amit az előterjesztés tartalmaz: 32 órát legyél bent, aztán majd eldöntjük, mennyi munkaterhet teszünk rád, helyettesítést vagy mást. Azt láttuk, hogy igenis filléreskedni kell, ha valaki többet dolgozik, akkor azt jobban kell honorálni. Abban tegyük érdekeltté a pedagógusokat, hogy több munkát vállaljanak, többet, nem kevesebbet, és ezt finanszírozási eszközökkel is honoráljuk.

(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

A negyedik ilyen kritikus pont a minősítés. 26 éve, '85-ben szűnt meg, 26 éve nincs szakfelügyeleti rendszer. Nyilván nem ezt kell visszaálmodni, hiszen az akkor egy állampárt ideológiai kontrollját is gyakorolta, hanem egy XXI. századi pedagógusminősítési rendszert kell megteremteni. Ez elég nehéz dolog egyébként, mert szétzilálódott minden, nem csak a szereplők tűntek el, a szempontok is. Egy minősítés akkor jó, hogyha kétségbevonhatatlan, ha tétje van. Tétje van pozitív értelemben is, hogy ehhez kötődik igazán az előmenetel, a pénzügyi előmenetel, és nem a túlélésre szocializálunk - ne legyen balhé, csak öregedj meg -, nem; tegyél érte, minősíttesd magad, taníts jobban, és akkor ugrik igazán a kereseted. A jelenlegi tervezet inkább az életkorhoz köti a jövedelemnövekedést, nem a minősítéshez. Tétje van pozitív értelemben, de legyen tétje negatív értelemben is: ha valaki nem felel meg a minősítésen először, akkor nyilván továbbképzés jön, de ha másodjára sem, akkor el kell tanácsolni a pályáról. Egy ilyen pedagógusminősítés nem összekeverendő az intézményminősítéssel, a tervezet nem tesz világos különbséget a kettő között. Nem folytatom a sort, ezen a ponton szerintünk alaposan át kell alakítani a pedagógus-életpálya tekintetében a tervezetet.

Van néhány kritikus pont, ilyen az óvodába való belépés. Mindannyian azt akarjuk, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok, gyerekek minél hamarabb kezdjék el az óvodát. Ennek két módja van, vagy hogy előírom hároméves kortól - ezt teszi most a tervezet -, onnan fölmenthető majd a középosztályhoz tartozó, konszolidált hátterű gyermek az óvónő vagy a védőnő véleménye esetén. Nem tűnik túl életszerűnek, hogy egy ilyen cigánysoron a védőnő majd veszi a bátorságot, hogy ezt a fölmentést megtagadja. A másik lehetséges mód, hogy négyéves kortól írjuk elő kötelezően, és a ma is a költségvetésben szereplő óvodáztatási támogatással vesszük rá a hátrányos helyzetűeket, hogy járassák óvodába a gyerekeiket.

Hasonlóan kritikus pont, hogy megmerevíti a tervezet az iskolába való átlépést; indokolatlannak, rossznak tartom. Hasonlóan kritikus pont, hogy korlátlanul megengedi a középiskolai felvételiztetést, nemcsak nagy túljelentkezés esetén, és ráadásul központilag ellenőrzött módon, hanem mindenki számára. És hasonlóan kritikusnak látom az érettségi tervezetben lévő szabályozását.

Végezetül pár gondolatot, hiszen államtitkár asszony mint nagy elődjét emlegette Klebelsberg Kunót, fölidézve a Pesti Naplóból a nagyszerű előd gondolatait. Én is hadd idézzem ide! A koncepcióban az szerepelt, hogy csökkenteni kell az érettségit adó kapacitást, és azt halljuk, hogy csökkenteni kívánják a felsőoktatási kapacitásokat is. Ezzel a vitával szembesült a '20-as, '30-as években Klebelsberg is, és így ír: "Temérdek a főiskolás, sok a diplomás ember, és jönnek azok a klisé kifejezések, sztereotip frázisok, amelyeket az utóbbi időben megszoktunk, és nyomukban dörgő taps. A korábban tapsolók és lelkesülők egyszerre más színben látják a helyzetet, ha gyermekük ilyenkor a középiskolából kiszorul." Hát, így van. Így van ez a beiratkozásnál is, ha valakinek a saját gyerekéről van szó, az már más. Nem is hiszem, hogy a pénzügyi vezetőt, az orvost vagy a mérnököt kapacitálni lehetne arra, hogy ne neveltesse gyermekét, mert diplomás munkanélküli lesz belőle, hanem adja inkább zsákhordónak, szabóinasnak vagy géplakatosnak, mert bizony, azok között is tömérdek a munkanélküli. "Demokratikusabb lett itt a világ, és a kispolgár és az alacsonyabb közalkalmazott is taníttatni igyekszik gyermekét, ha azt hiszi, hogy majd boldogulni fog, és nem gondolnám, hogy a szegény ember tehetséges gyermekét az iskolából vissza lehetne verni, pusztán attól a gyanútól vezéreltetve, hogy esetleg majd munkanélküli lesz belőle. Általában a világ kultúrpolitikai felfogása nem az, hogy a nagyobb tudás megnehezíti az illető számára a létért való küzdelmet." És ha valaki oktatáspolitikusként körbenéz az időben (Az elnök csenget.), és találkozik a tekintete...

ELNÖK: Képviselő úr!

POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: ...Klebelsberg Kunóéval, akkor ne felejtse el, hogy ez csak egy ok miatt lehet: azért, mert Klebelsberg Kunó nem visszafele nézett, hanem előre.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok, az LMP és az MSZP soraiban.)

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Államtitkár Asszony! Azt hiszem, bevallhatjuk, hogy valamennyien aggodalommal vegyesen vártuk az idei jelentkezési számok alakulását, hiszen a felsőoktatásra vonatkozóan nagyon komoly bizonytalanság él a szülőkben és az érettségiző, felvételi előtt álló gyerekekben, hiszen talán az évtized egyik legradikálisabb átalakítását hajtja végre a kormány.

Ezek a viták ebben a teremben is zajlottak és szerte az országban. Az egyik épp az a kérdés volt, amit Hiller István vetett föl: finanszírozhatja-e közpénzből Magyarország a tömeges felsőoktatást?

(13.20)

Fájdalom, azt kell mondjuk, hogy ennyi pénzünk nincs. Erre lehet egy olyan választ adni, ha nincs elég pénz a tömeges felsőoktatásra, akkor ne is legyen tömeges. Volt ilyen: a szocializmus utolsó évtizedében 3 százalék járt egyetemre, 8 százalék főiskolára. De szerencsére nem ezt a választ adtuk, hanem azt, hogy próbáljunk magánforrást bevonni a diákhitel segítségével, és így fenntartani a tömeges felsőoktatást.

Jól döntöttünk. És azt, hogy jól döntöttünk, nemcsak mi mondjuk, hanem szerencsére a tanulni vágyó gyerekek családjai is, mert noha nagy a bizonytalanság - ez kétségtelen -, komolyak az aggodalmak és komoly az anyagi teher is, a magyar családok mégiscsak a tanulásban látják a jövőt, és én örömmel látom, hogy visszaesett némileg - a tavalyihoz képest - a jelentkezők száma, de a visszaesés gyakorlatilag azt jelenti, hogy most annyian jelentkeztek az elektronikus rendszeren, mint ahányan 2010-ben, az utolsó szocialista kormány idején. Tehát olyan nagyon büszkének a szocialistáknak lehet persze lenni, de nem érdemes, mert a bizonytalanság ellenére is azt látjuk, hogy annyian jelentkeztek most, mint 2010-ben. Ez azt jelenti, hogy a magyar gyerekek tanulni akarnak, és ehhez nekünk kell a kereteket megteremteni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiból.)

POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Balog Miniszter Úr, Hoffmann Rózsa Államtitkár Asszony! Hadd köszöntsem a Pedagógusok Szakszervezetének vezetőjét, Galló Istvánnét, illetve Mendrey Lászlót, a PDSZ vezetőjét. És itt van Hiller István volt miniszter úr is, hét szocialista képviselőtársával együtt önök kezdeményezték a vitanapot a köznevelés helyzetéről.

Itt a teremben ülve, azt hiszem, a negyedik borítékot kapom, amit pedagógusok, szakszervezeti tisztségviselők címeztek hozzánk; némelyik sokoldalas, oldalanként tucatnyi kérdéssel: mi lesz a kafetériával; mi lesz az ÁMK-kkal; hogyan néz majd ki a megosztott felelősség az intézményi vezetésben; mi lesz a technikai dolgozókkal, és sorolhatnánk ezeket a nagyon fontos kérdéseket. Viszont én azt tapasztaltam - az elmúlt esztendőben kiváltképp -, hogy a vitáink nagyrészt és fájdalmasan eszközökről szólnak, instrumentumokról. Heves és feloldhatatlan ellentétek alakulnak ki egy-egy eszköz használhatóságáról vagy használhatatlanságáról, miközben, ha a célokat tisztáznánk, akkor talán lenne olyan pont, amiben egyetértünk, nem mindenben, de számos pont. Nyilván az ördög igazán ott lakik, hogy mennyiben gondoljuk aztán végig a kitűzött célokat, részleteiben hogyan tudjuk megvalósítani. Ez a végig nem gondolt gondolatmenetek országa, mindenki csak addig gondolja végig a maga álláspontját, amíg az ő érdekeit szolgálja, és ha netán az övével ellentétes következtetés bukkanna föl valahol a ködben, akkor már hirtelen abbahagyja a gondolatmenet következetes végigvitelét. Én mégis azt gondolom, annak ellenére, hogy tegnap este is és még ma este is itt fogunk ülni, és vitatkozni fogunk az átadás-átvételi törvényről, önök ma délután, ha jól tudom, afféle sztrájkbizottságként találkoznak a miniszter úrral; még ebben a nehéz időszakban is érdemes néha felszegni a fejünket, és a célokat számba venni, hogy jó irányba megyünk-e, illetve a legfontosabb kérdésekkel foglalkozunk-e.

Az oktatáspolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, de amikor az új nemzedék felnőtt, az elkövetett hibákon, bajokon segíteni nem lehet - mondta az új állami iskolafenntartó névadója, Klebelsberg Kuno. Lehet egy oktatáspolitikát benyomásokra alapozni; lehet, de kockázatos. Két-három évtizeddel ezelőtt ezt a kockázatot vállalni kellett, mert szűkös volt az a tudás, amire a döntések meghozatalakor támaszkodhattunk. Azonban már nincs így. Majdnem mindent tudunk azokról a folyamatokról, amelyek az oktatás eredményességét, hatékonyságát befolyásolják, amit mégsem, azt pedig bármikor megmérhetjük, kutathatjuk. Ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy lehet tényekre, adatokra alapozni az oktatásirányítást, az oktatáspolitikát, sőt ez nem is csak lehetőség, ennél több: felelősség. Nincs olyan tény, ami a több tudás ellen szólna, a tények a tanulás szükségességét támasztják alá. Minél magasabb az iskolai végzettsége valakinek, annál több lesz a jövedelme. Európában Magyarországon éri meg a legjobban tanulni, itt a legnagyobb a diplomások és a középfokúak közötti bérkülönbség. Az életkor előrehaladtával a felsőfokú végzettségűeknél folyamatosan nő a jövedelem, míg a többieknél egy életkor után már csökken. A magasabb végzettségűek nemcsak többet keresnek, de - látjuk - több adót is fizetnek, több GDP-t termelnek, hogy ezt a kifejezést használjuk. A magasabb végzettségűek egészségesebbek, tovább élnek; gyorsabban tudnak elhelyezkedni, szívesebben alkalmazzák őket a munkaadók, körükben alacsonyabb a pályakezdő-munkanélküliség és az általános munkanélküliség is. Összefoglalva: a magasabb végzettség jó az egyénnek, jó a gazdaságnak, jó a társadalomnak. Akik többet tanulnak, többel járulnak hozzá a közös kiadásainkhoz, és kevesebbet kell költeni rájuk, kevesebb egészségügyi ráfordítást, táppénzt, segélyt s a többit. A tanulásukhoz való társadalmi hozzájárulás tehát sokszorosan megtérül.

Tud-e valaki olyan paramétert, olyan mutatót említeni, amelyből bizonyítottan az derül ki, hogy nem érdemes tanulni? Én nem tudok ilyet. A 2008 óta tartó válság hatása is azokat érintette legerősebben, akiknek alacsony volt az iskolai végzettsége; akiknek nem volt meg az az alaptudásuk, amellyel más irányt szabhattak volna az életüknek. Lehet azt mondani - késő Kádár-kori benyomások alapján -, hogy a lángossütőnek, a maszek zöldségesnek a legjobb; azt is gyakran hallani, hogy kevés a vízvezeték-szerelő, az ács, a bádogos, a betanított munkás, rájuk lenne szükség, és nem a sok munkanélküli diplomásra.

(10.30)

Ezekkel az állításokkal azonban sok a gond. Egyrészt gyakran hiányszakmákat emlegetnek. Nem hiányszakmákról, hanem, ahogy mondani szokás, nemszeretem vagy gyűlölt szakmákról van szó sok esetben, ahol egy vállalkozási lánc végén gyakran minimálbérért vagy feketén, rossz munkakörülmények között kívánnak foglalkoztatni embereket. A másik, meglehetősen irracionális kívánság, hogy olyan fiatalokat foglalkoztassunk betanított vagy szakmunkásként, akik tudásuk alapján magasabban kvalifikált munkakört is képesek lennének betölteni. Harmadrészt: Magyarországon ma sajnos tömegesen áll rendelkezésre inaktív munkaképes korú ember, akiket megfelelő képzéssel alkalmassá lehetne tenni ezeknek a munkaköröknek a betöltésére.

És végül, ne legyünk álszentek: ha valakinek a saját gyermekéről van szó, akkor teljes bizonyossággal arra törekszik szülőként, hogy fia, lánya minél magasabb iskolai végzettséget szerezzen. És minél magasabb a szülő iskolai végzettsége, ez annál inkább így van. Akik taníttatják a gyermekeiket, azoknak van igazuk. Klebelsberg Kuno a kultúrfölény megteremtésével akarta ellensúlyozni az elveszett területeket, erőforrásokat, a nemzetközi elismertséget. Ő ezt ösztönösen érezte, ma már tények bizonyítják, hogy a tudás a legfontosabb tényező a gazdasági növekedésben. Ráadásul a tudásnak mint erőnek, gazdasági erőnek van egy nagyon furcsa tulajdonsága: hiába van belőle egyre több, nem csökken az értéke. Bármilyen más termék vagy erőforrás esetében, ha több áll belőle rendelkezésre, akkor csökken az egységára. A tudásé nem: hiába van belőle több, nem ér kevesebbet.

Magyarországon az elmúlt 20 évben örvendetesen tolódott felfelé a végzettségek szintje, mégsem csökkent a fizetések közti különbség. Hiába nőtt a diplomások száma, a jövedelemelőnyük nem csökkent. Vagyis szükség volt és van rájuk. Egy 1987-es angliai felmérést érdemes ideidézni. Ez arról szól, hogy a képességek csecsemőkorban még egyenletesen oszlanak el a társadalomban. Azonban megfigyelve a rossz társadalmi helyzetben lévők jobb képességű gyermekeit és a jobb társadalmi helyzetűek rosszabb képességű gyerekeit, ezek a különbségek az életkor előrehaladtával folyamatosan csökkennek, és 8 éves korban megfordulnak. Onnantól kezdve pedig az olló egyre nyílik, és a felsőoktatásba már jórészt csak a középosztály és az afölöttiek gyerekei kerülnek be.

Nincs ez másképp nálunk sem. A PISA-mérésekből kitűnik, hogy a közoktatási rendszerünk, ahelyett, hogy csökkentené a társadalmi különbséget, inkább növeli azt. Sőt, Európában a mi iskolarendszerünk teljesít a legrosszabbul ezen a téren. Ugyanis az iskolarendszernek nem a társadalmi leszakadást kell megakadályoznia, hanem a felemelkedést kell biztosítania. Az első polgári kormány által bevezetett kompetenciamérésekből is hasonló következtetéseket vonhatunk le. Ma hazánkban a lakóhely, a szülő iskolai végzettsége határozza meg egy gyermek teljesítményét, különösképpen az anya iskolai végzettsége. Azaz az a tér, ami nap mint nap körülveszi őt, és az iskola ezt nem képes megváltoztatni. Egy kistelepülési gyerek szinte esélytelen a felsőoktatásba való bejutásra. Éppen ezért hoztuk létre 12-13 évvel ezelőtt az Arany János-programot, ezért tartom most is fontosnak, másfél évtized után, hogy működjön.

Ez rossz a gyermeknek, mert felnőttként rosszabbul él, mint élhetne. De rossz a nemzetnek is, nemcsak azért, mert nem a legtehetségesebbek kerülnek az adott pozíciókba, mert nem a tehetség, hanem az adott fiatal körülményei határozzák meg a sorsát, hanem azért is, mert ha több a képzett ember, akkor furcsamód, több lesz számukra a munkalehetőség is. Magasabb végzettség, több GDP, több magasabb végzettséget igénylő munkahely, még több gazdasági növekedés.

Minden gyerek tehetséges valamiben. Minden gyerekre igaz, hogy egyes területeken több ügyességet, motiváltságot mutat. Ennek megfelelően az oktatásnak személyre szabottnak kellene lennie. Mai oktatási rendszerünk, ahogy untig szokták mondani, arra kíváncsi, hogy mit nem tud a gyerek, ezt értékeli, ezt szankcionálja. Ehelyett sokkal többet kellene foglalkoznunk azzal, hogy mit tud, hogyan tehetjük sikeressé, elégedetté. Mert ha ez sikerül, azokon a területeken is messzebbre jut, ahol kevésbé tehetséges, ami kevésbé érdekli. Mit írt Klebelsberg Kuno nyolc évtizeddel ezelőtt? "Öntudatos szembehelyezkedés ez a rendszer azzal az elhibázott oktatáspolitikai irányzattal, amely mindenhol uniformizálva akarja az élet nagy tarkaságát egy kaptafára húzni."

Az egyéni sajátosságokat, érettséget, családi hátteret, motiváltságot figyelmen kívül hagyó oktatási rendszer következményei egy életre kihatnak. Ezért jó, hogy csak lehetőség és nem mindenáron való kötelezettség a korai óvodáztatás. Ezért jó, hogy sikerült megőrizni az iskolábalépés rugalmasságát. Emlékszünk, Angliában, ahol nagyon merev volt a felvételi rendszer, belépési rendszer, az augusztusi és a szeptemberi gyerekek közötti különbség, igaz, 12 hónap. Nemcsak végig, tanköteles korukig őrizték hátrányukat a szeptemberben éretlenül iskolába kényszerített gyerekek, de az első fizetések különbségében is mérhető volt, hogy egy merev oktatási rendszer erőnek erejével, éretlenül szeptember elején iskolába kényszerítette őket.

Ezért jó, hogy a törvény megnyitja a lehetőséget az egész napos iskola és más iskolaszervezési gyakorlatok előtt. Ezért jó, hogyha nem is ideális szabályozási keretek mellett, de marad terük mégiscsak az eltérő oktatási programoknak. És ezért rossz és veszélyes minden olyan lépés, ami egyformán alakítható masszaként tekint a gyerekekre. Nagy kockázat lenne, ha túlzott mértékben szűkülne a tantervi és tankönyvi kínálat, ha a mennyiség szabályozó erejében hinnénk a minőség helyett. Baj lenne, ha olyan rendszer alakulna ki, ahol tehetsége, tudása figyelembevételével nem a gyerek és családja döntené el, mit és milyen iskolában akar tanulni. Ez éppúgy vonatkozik arra, hogy valaki gimnáziumba akar-e járni vagy valamilyen szakmát akar tanulni, mint ahogyan arra is, hogy melyik idegen nyelvvel kíván megismerkedni előbb.

Nem jó, ha a vizsgarendszer, például az előrehozott érettségi alakításakor nem vagyunk tekintettel a gyerekek eltérő adottságaira. Egyiknek gátoljuk a továbbtanulás haladását, a másikat olyan helyzetbe kényszerítjük, ahol törvényszerűen rosszabbul teljesít, mint amire képes lenne. Az az oktatási rendszer, amely figyelmen kívül hagyja a tényeket és közöttük is meghatározó módon azt, hogy minden iskola, minden pedagógus és minden gyerek egyedi és más, amelyik azt gondolja, hogy minden helyzetre van megoldása, kudarcra van ítélve. Ez persze nem nekünk, a törvényeket megszavazóknak vagy elutasítóknak fáj. Következményeit az egyének viselik, közvetett módon pedig mindannyian.

Öntudatos szembehelyezkedés ez a rendszer azzal az elhibázott oktatáspolitikai irányzattal, amely mindenhol uniformizálva akarja az élet nagy tarkaságát egy kaptafára húzni - mondta Klebelsberg Kuno. Ha nem tesszük lehetővé, hogy ki-ki személyre szabott módon elsajátítsa az alapismereteket, szert tegyen az alapkészségre, ha zsákutcás képzési irányokat hozunk létre, ha adminisztratív eszközökkel megakadályozzuk, hogy valaki tanuljon, akkor rossz iskolarendszert működtetünk.

Nézzük meg, hogy az ismert tények, nemzetközi mérések, kutatások, a sikeres oktatási rendszert működtető országok gyakorlata alapján hogyan is állunk! Az első tételmondat így hangzik: jó iskolát mindenkinek. A közoktatásban való részvétel kötelező minden gyerek számára. Annyira fontos ez, hogy az állam bünteti a szülőt, ha nem járatja iskolába a gyerekét. Ha ez így van, akkor azonban elfogadhatatlan, ha nem kap minden gyerek egyformán jó minőségű, személyének, tehetségének megfelelő oktatást. Az elmúlt 20 évben ezt az önkormányzati iskolafenntartás rendszere, valljuk be őszintén, nem tudta megoldani.

(10.40)

Rosszabb helyzetű települések rosszabb családi hátterű gyerekeknek kevesebb közpénzből rosszabb iskolát biztosítottak; a gazdagabb önkormányzatok jobb családi hátterű gyerekeknek több közpénzből jobb iskolát. Ott költöttünk kevesebbet az oktatásra, ahol a legtöbbet kellett volna. Ezen a helyzeten változtatni kellett, amihez nagyobb állami szerepvállalásra volt szükség. Kézenfekvő megoldás az olyan iskolák állami fenntartásba vétele, ahol az önkormányzat csak alacsonyabb szintű szolgáltatást tud nyújtani, és így kiegyenlíteni a különbséget.

A megszületett döntés, tudjuk, túllépett ezen, és valamennyi iskola állami fenntartásba vonásáról szól. Hajlok rá, hogy nem lett volna szükség ilyen drasztikus lépésre, elegendő lett volna csak a kisebb települések iskoláinak fenntartását átvennie az államnak. Az inga túllengett, de ez nem jelenti azt, hogy helyes út lenne visszatérni a teljes önkormányzati fenntartáshoz. Erős meggyőződésem, hogy egy olyan rendszer alakul majd nem túl hosszú időn belül, amely egy köztes állapotot eredményez: az állam mellett a nagyobb önkormányzatok is nagy, működőképes méretű oktatási körzetek fenntartói lesznek.

A mostani helyzet nagy kihívása az, hogyan történik meg a kiegyenlítés az intézményi feltételeket illetően. Felfelé húz vagy lefelé nivellál-e majd a rendszer? Ha kevés a pénz, akkor könnyen az utóbbi irányba csúszhatunk el, de nyilvánvalóan nem ez a cél, és ezzel a kockázattal, azt gondolom, a kormány is tisztában van. Nyilván hiba lenne a szűk költségvetési keretek miatt most az önkormányzatokra mutogatni, hogy adjanak a módosabb önkormányzatok újból támogatást, így konzerválva, fönntartva azt a különbséget, azt az egyenlőtlenséget, amelynek éppen a meghaladása lett volna a reform legfontosabb és leginkább vállalható célja.

Második tételmondat: a jó iskolához jó pedagógusok, jó és megbecsült pedagógusok kellenek. A jó iskola elsődleges feltétele a jó tanár, a jó pedagógus. Ennek a vitanapnak a kezdeményezése is nyilván innét eredeztethető az életpályamodell kapcsán, ugyanakkor látni kell, hogy sokkal összetettebb és nehezebben kezelhető problémáról van szó.

Az első lépés a kiválasztás és a képzés. Rosszul állunk ezen a területen, és sajnos a tervezett életpálya sem kínál megnyugtató megoldást. Az a cél, hogy a legtehetségesebb, a legintelligensebb, legszuggesztívebb hallgatók vagy fiatalok kerüljenek a pedagógusképzésre, és valljuk be, hogy ez ma nincs így. Ahhoz, hogy a legjobbak közül tudjunk válogatni, nem elegendő csak bért adni, hanem már a foglalkoztatást megelőzően a pedagógusképzésben részt vevő hallgatóknak jelentős ösztöndíjat kell adni. Magát a képzés rendszerét radikálisan át kell alakítanunk; ma orvosképzés az országban négy helyen folyik, pedagógusképzés harminc helyen, olyan helyeken is, ahol nem tudjuk biztosítani a megfelelő tudományos, szakmai hátteret; ahol az oktatók nem beszélnek nyelveket, nincs nemzetközi kapcsolat.

A következő lépés a bérezés és a sokat emlegetett (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.) pedagógusminősítés, de tartok tőle, hogy ezt már nem a vezérszónoki körben, hanem adott esetben felszólalásként fejtjük majd ki. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Tisztelt Előterjesztők! Tisztelt Hozzászólók! Érdemes két dolgot különválasztani. Ezeknek, a nemzeti történelmünk fájdalmas pillanatainak a politikai megítélése, akár aktuálpolitikai okok miatt fölpiszkált vitája - nem takargatta Nyakó képviselőtársunk a politikai szándékot, nyíltan hivatkozott az aktuálpolitikai olvasatra, a Budapesten ülésező Zsidó Világkongresszus ügyére - nem összevethető, de mégiscsak érintkezik a recski táborra vonatkozó jobbikos javaslattal, ott Vona képviselőtársunk fejtette ki a bizottsági ülésen, hogy őbenne akkor fogant meg ennek a javaslatnak a szükségessége, amikor a tiltott önkényuralmi jelképek kapcsán féloldalasnak látta a társadalmi közbeszédet a horogkereszt, illetve a vörös csillag összehasonlításában.

Itt is jól kiolvasható egy aktuálpolitikai indíttatás, ez érthető a politikusok részéről. Rendben van, a parlamentben politikusok ülnek, de hadd óvjam a gyerekeinket a politikusoktól. Nem jó, higgyék el, nem jó, ha parlamenti képviselők írják a tanterveket, nem jó. (Közbeszólás az ellenzék soraiból. - Derültség.) Bízzanak annyira gyerekeik nevelőiben, hogy rájuk bízzuk, hogyan nyissák fel a szemüket, hogyan teszik őket egyénileg érintetté. Idestova több mint egy évtizede, Magyarországon hamarabb - és erre legyenek büszkék, Steiner úr, ön is -, mint az Európai Unió döntött volna, hamarabb, mint az Európai Unió többi államában (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.), több mint egy évtizede létezik holokauszt-emléknap...

ELNÖK: Köszönöm szépen.

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): ...rábízva a pedagógusokra, hogyan szervezik azt meg.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr.

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Mennyi az idő? Ezek szerint...

ELNÖK: Már majdnem fél perccel tovább...

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Akkor nincs időm ezt kifejteni, de ha megengedik, a Fidesz álláspontját azért elmondanám.

ELNÖK: Röviden! (Nyakó István: Akkor én az MSZP-ét még egyszer!)

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Szemben a bizottsági ülésen kialakult állásponttal - megtanácskoztuk ezt a kérdést -, a Fidesz álláspontja az, hogy támogatja mind a három kérdés napirendre vételét, mind az auschwitz-birkenaui tábor...

ELNÖK: Köszönöm.

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): ...mind a recski tábor (Novák Előd: Nem antiszemitizmus megvonni a szót... Lejárt az idő!), mind pedig...

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr.

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): ...a Terror Háza esetében. Egy komoly kikötésünk van (Az elnök ismét csenget. - Novák Előd: Az még nem antiszemitizmus, vonja meg bátran a szót!): nem kötelező, hanem lehetséges az út mind a három esetben.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok és az MSZP soraiban.)

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr, bár nem mint bizottsági elnök kértem szót természetesen. Őszintén szólva megtisztelő a törvénnyel, a Normafa-törvénnyel kapcsolatos érdeklődés, érthető is. Igyekeztem a lehető legfigyelmesebben végighallgatni mind Szél Bernadett, mind Hegedűs Lorántné, mind pedig Szabó Rebeka, illetve Horváth András Tibor hozzászólását, akik természetesen a benyújtott törvényjavaslattal kapcsolatos kételyeiket, az egész fejlesztéssel kapcsolatos kételyüket fogalmazták meg, ami félig-meddig érthető. Valóban van egy rossz tapasztalat az elmúlt évtizedből vagy akár az elmúlt húsz évtizedből az önkormányzati vagyonkezelést vagy fejlesztéspolitikát illetően, egészen odáig, hogy tudnak-e az önkormányzatok akár a közművelődés vagy a sport terén olyan intézményeket létrehozni, amelyek profitábilisak. Nem nagyon. Ezek olyan területek, ahol a profit nagyon nehezen vagy nagyon ritkán termelődik meg. Általában az önkormányzatok többsége áldoz erre. Ha nullszaldós egy sportberuházás, egy kulturális intézmény, az már hallatlan siker.

És így van ez az előttünk lévő Normafa-fejlesztéssel kapcsolatban is. Pár szót én is hadd mondjak a Normafáról, bár itt majdnem minden bizottsági elnök meg államtitkár úr is ezzel kezdte, sőt az ellenzék képviselői is szinte egyhangúlag ezzel kezdték, hogy ez egy hallatlan értékes része Budapestnek. Nyilván az én szívemnek különösen kedves, én mondhatom azt, hogy a legértékesebb, mert elfogult vagyok. Bonyolult rész is: állami tulajdon, önkormányzati tulajdon, magántulajdon, a főváros szinte alig van benne, tehát ezt inkább Horváth Andrásnak mondom, itt nincs szó arról, hogy a fővárostól bármit elvennének. Itt az állam a maga eddigi vagyonkezelésében, Pilisi Parkerdő vagyonkezelésében lévő területet bíz ránk vagyonkezelésre; nem tulajdonba, vagyonkezelésre. A főváros itt nem kap szerepet.

Bonyolult abban a tekintetben is, hogy nagyon sok műemlék van ezen a területen. Itt van például a kerület legrégebbi épülete, a Zerkovitz-major. Azt nem tudom, hogy a fővárosban ez számít-e a legrégebbinek, de a kerületben bizonyosan.

(16.30)

Műemlék a régi síház, maga a Fogaskerekű-pálya is ilyen vonásokkal rendelkezik. Elhagyott laktanya szegélyezi ezt, a fejlesztési területen ott van az egykori Fácán vendéglő, a Hild József tervei alapján épült fogadó, amit a BM kezelt az 50-es évektől. Ma is egy zárt ingatlan. Például azért fontos ez, mert egy hatalmas, betonozott gyakorlótér van a kőfalak mögött, ahol érdemes parkolót kialakítani.

Egy kicsit a múltjáról. A Síszövetség most volt 100 éves, talán a múlt héten tartottak egy konferenciát, éppen a XII. kerületben, de ez nem függ össze a Normafa fejlesztésével, és nagyjából a Normafának köszönheti a szervezett sísport a létét. Én is itt tanultam meg síelni, a pasaréti templom mögött laktunk, és amikor kinéztem a mamám ablakán, akkor láttam, hogy ég-e a lámpa fönt a Normafán. Ha ég, akkor föl lehet menni. Éjszakai világítás volt, a 60-as évek végén, a '70-es évek elején, két sífelvonó, két hóágyú is működött, ez már a 80-as években, két sísánc jött létre. Ezeket aztán lerombolták, a romjai még megvannak a mai Sport hotel mögött. A lámpák csonkjait és a felvonó vastraverzeit is megtalálják.

Ezeket az elmúlt évtizedekben elhanyagolták, beerdősödtek, elgazosodtak, bokrosodtak. Senki nem tartja fönn a rendet, hogy a síelőket a szánkózóktól, a turistákat a downhillesektől elválassza. Minden héten kapok híreket, panaszos leveleket, azt talán ritkábban, de havonta biztos, hogy itt csináljuk valamit. Nincs vécé, nincs öltöző, nincs orvos, nincs rendőr, nincs közvilágítás fönt. Nem tudunk szemeteseket letenni, nem tudjuk felújítani a sífelvonót. Áldatlan állapotok. De ilyen állapotban is, ilyen magára hagyott állapotban is, igaza van Bernadettnek és Rebekának, ez a főváros egyik legvonzóbb kirándulóterülete. Megszámoltuk, egy májusi hétvégén 15 ezer ember ment föl. Ez a második leglátogatottabb közparkja a fővárosnak; megjegyzem, a Margitsziget után, hogy egy kis gesztust tegyünk az MSZP padsorainak is.

A második. Nem tudnak hol parkolni. Az Edvi Illés úton, az Eötvös úton minden árok letaposva, minden kerítés, a Parkerdő által telepített kerítés kidöntve, mert nincs elegendő parkoló. Egyébként is az lenne a cél, hogy ne a hegy tetején parkoljanak autóval, hanem kötöttpályás közlekedéssel vagy tömegközlekedéssel menjenek föl. Bernadett, a fejlesztés erre kitér. Lehet, hogy a törvény nem, de azok a programok, amiket mi ez ügyben végzünk, idestova hét éve, nyolc éve, azok igen. A Fogaskerekű meghosszabbítása az egykori Moszkva tértől, most Széll Kálmán tértől a Normafáig azt a célt szolgálja, hogy lehetőség szerint tömegközlekedéssel, kötöttpályás közlekedéssel menjenek fel, ne egyéni gépjárművekkel.

Bonyolult dolog az Eötvös úton vagy az Úttörővasút, most nem tudom, mi a korrekt neve (Jelzésre:), Gyermekvasút - bocsánat - nyomvonala mellett végigvinni a Fogaskerekűt. Igazán a másik fele is bonyolult, hogy a Szilágyi Erzsébet fasoron bevigyük a Széll Kálmán térig, hogy a metróval találkozva valóban tömegközlekedési eszközként használhassák. Mert ma inkább turisztikai látványosság, illetve néhány ott lakó, autó nélküli ember eszköze.

A másik cél, hogy ne menjenek föl az autók a hegyre. Azaz lent parkoljanak a Zugligeti úton, a zugligeti iskolával szemben, az átellenben lévő Fácános laktanya előtti betonplaccon, az ott kialakított parkolóban. Illetve a zugligeti iskola mögött egy kis parkoló lenne az alsó állomása a felvonónak. Ez nemcsak sífelvonó, hanem nyári felvonó is, ami módot ad arra, hogy a turistákat, nota bene, kerékpárosokat, futókat is fölvigye, és minél kevesebb autó menjen föl az Eötvös úton a Normafáig. Általában egyébként a hegy aljában szoktak megállni az emberek normális helyen, és nem a hegytetőn. Ezt szeretnénk elérni mi is. Ehhez valóban az kell, hogy ezt az ingatlant például megkapja vagyonkezelésre az önkormányzat.

Kell-e fát kivágni? Mondhatnám azt, hogy nem kell, de ez nem lenne igaz. Mert ha a Fogaskerekű-pályát kijelöljük, az biztos, hogy ott van fa az útjában. De hasonlítsuk össze azt a kárt, amit a kötöttpályás nyomvonal kijelölése kapcsán okozunk, és azt a kárt, amit azzal okozunk, hogy tízezrével engedjük föl az autókat egy téli hétvégén a Normafára. Meggyőződésem, hogy érdemes fát kivágni akkor, ha a tömegközlekedés kialakítását szolgálja. Kvázi közlekedési eszköz a sífelvonó maga is, a fölső részét is természetesen ki kell alakítani. Ez nem új klubház, hanem a meglévő síház, a meglévő főépület.

Az anyagban hallom a szállodák fejlesztését. Én ezzel vitatkoznék. Szerintem ez inkább ilyen gazdaságpolitikai imamalom, hogy fejleszteni kell a gazdaságot, és nyilván azt szállodákkal lehet. A hegyen voltak szállodák, 20 évvel ezelőtt áldozott le a napjuk, amikor megváltozott a turizmus. Ott volt a Sunlight, az Olimpia, a Normafa, az Agro hotel. Ezek közül ma már csak egy működik. Az idegenforgalom megváltozott, ma már nem életképes egy szálloda, ha nem tud egy konferenciát rendezni, tehát nem tud legalább négybusznyi szobát biztosítani, nincs konferenciaterme, vagy nincs fürdője. A hegy önmagában nem elég vonzó. Ezeket a szállodákat ott nem lehet helyreállítani. Lesz belőlük valami nyilván, megtalálják a funkciójukat ezek az épületek. Talán ez a fejlesztés is hozzájárul ahhoz, hogy az Olimpia ne egy ilyen kísértetkastélyként csúfoskodjon az Eötvös út oldalában. Megjegyzem, a Fogaskerekűnek egyébként útjában van, tehát ha mást nem, annyit elérünk, hogy ezt az összedőlőfélben lévő romot, az Olimpia hotelt a Fogaskerekű kialakításánál lebontják legalább.

De szerintem ott komoly szállodaipar nem jön létre. Ez a pálya nem a külföldieknek és nem a turistáknak épül, mert ahhoz kicsi. Hagyományosan ez 1200 méter hosszú és 187 méteres esésű sípálya volt. Ezt az 1200 métert nem tudjuk helyreállítani, mert közben a Harangvölgyben beépültek házak, tehát rövidebb lesz, 1000 méternél valamivel hosszabb. Ez nem egy Dolomitokba vagy Ausztriába való sícentrum, ahol egy hetet el lehet síelni az embernek a gyerekeivel anélkül, hogy halálra unná magát. Ez ezt nem váltja ki. Ez arra jó, hogy az ember a gyerekeit meg tudja tanítani hazai földön síelni biztonságosan és olcsón. És aki akar, az munkaidő után ki tud menni síelni délután. Ott nem fognak egy hétre befizetni meg bérletet vásárolni síturisták, ahogyan Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban sok magyar is teszi. De arra jó, hogy kihasználjuk azt a hallatlan adottságot, amihez hasonló egyébként Oslóban van, hogy a városközponttól 20 percre elérhető egy természet adta sípálya, ami egyébként a Nemzetközi Síszövetség nekünk készített anyaga szerint hóágyúzással az év 150 napjában síelhetővé tehető; hóágyúzás nélkül valóban két vagy két és fél hónap.

A hóágyúban lévő víz valóban tartalmazott vegyszert - ezelőtt harminc évvel. Azóta ezt betiltották. Tehát sem Franciaországban, sem Olaszországban, sem Ausztriában, így Magyarországon sem lehet használni semmilyen vegyszert a vízben. A gyorsan lefolyó víz okozhat eróziós problémákat, ezért kell szakszerűen kialakítani azokat a pályákat, amiket hóágyúznak, hogy ne rohanjon le, és ne vigye el a termőföldet a lejtőről a víz. Előhűteni kell a modern hóágyúvizet és nem vegyszerezni. Az előhűtést szolgálják a víztározók. Nyilván látták ezeket különböző sípályák mentén. Nagy nyíltszíni víztározót itt kialakítani nem lehet. Tilos. Én tiltakoznék a legjobban. Az Eötvös út-Edvi Illés út sarkán lévő, önkormányzati tulajdonban lévő telek, ami ma is parkolóként funkcionál, alkalmas, fizikai elhelyezkedése és mérete alapján alkalmas arra, hogy ott, a parkoló alatt egy fedett, zárt, ezért biztonságos, a látványt nem romboló víztározót kialakítsunk.

Miért kell sarkalatos törvényben szerepelnie ennek? Valóban, ez egy furcsa dolog. Ez egy rém bonyolult törvény egyébként. Megértem, ha sok kétely van. Pont annyira bonyolult ez a jogszabály, mint amennyire bonyolult a magyar építési jog. Egy háló.

(16.40)

Én nagyon nagy megbecsüléssel megemelem a kalapomat az előtt a polgármester előtt, aki egy FSZKT-t vagy KSZT-t 7 vagy 8 hónap alatt átvisz. Az inkább két év. Sőt, volt olyan, hogy a főváros az építésügyi törvény elfogadását követően négy éven keresztül nem módosította a maga szabályait, nem Tarlós főpolgármester idején, hanem az elődje idején, négy éven keresztül nem volt hajlandó a megváltozott törvényhez igazítani a fővárosi szabályokat; nem hajtotta végre a törvényt.

Tehát itt mindenki tud arról, hogy hogyan lehet valamit megakadályozni, elgáncsolni; erről én is tudok mesélni. Valóban, én hét éve próbálkozom az egykori sípályák rekonstrukciójával, helyreállításával, azzal, hogy itt a Jánoshegyi utat csináljuk meg, aszfaltozzuk le, rekortán pálya legyen a szélén, hogy görkorcsolyázni lehessen, legyen hol átöltözni, hogy a játszóterek rendben legyenek, hogy a Libegő ne úgy nézzen ki, mint egy balkáni - nem tudom - buszpályaudvar, hogy a downhillesek ne túrják szét az összes ösvényt és ne riogassák a szerencsétlen turistákat, hanem jelöljünk ki nekik egy pályát, a többi területen viszont tiltsuk a működésüket. Ezt nem voltam képes elérni a terület vagyonkezelőivel, a Pilisi Parkerdővel, a BKV-val. Nagyon bonyolult helyzetben van. És valóban, a kormány segítségét kértem ahhoz, hogy egy gazdája legyen ennek a területnek, amelyik a leginkább érdekelt abban, hogy itt rend legyen, és a szabályokat betartsák.

Nekem más megoldás is megfelelt volna, az állammal, kormánnyal közös intézményt létrehozni, az első javaslat egyébként ez volt. Nem a kormány döntött úgy, hogy nem akar céget, nem akar üzemeltetőt, az önkormányzat - a kormányhatározat szó szerint így szól - hivatali bázisán hozza létre, oldja meg ennek az üzemeltetését. Tehát még önkormányzati céget sem (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) hozhatunk létre e tekintetben.

Úgy látom, hogy az idő korlátos. Kérjek még egyszer szót, elnök úr?

ELNÖK: Még egy perc...

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Vagy kapok még egy percet...

A pollenterhelésre ígérem, hogy figyelni fogunk.

A csíkos hátú molnár boglárka - én így tanultam, hogy ez a rendes neve, de több néven illetik - valóban egy nagyon fontos szereplője ennek a történetnek. A Kárpát-medencében egyedül a központi régióban él ez a lepke - vagy lepke vagy bogár, de majd Rebeka kijavít... Bogár? (Szabó Rebeka: Lepke.) Lepke. Kárpát-medence, központi régió, Budapest, Budapest északi lejtőn, itt a Normafánál, egészen pontosan a Mátyás király út alatti szakaszon él 327 darab, ennyi egyed maradt a csíkos hátú molnár boglárkából, ezek egy homoki baltacim nevű növény nedvét szívogatják. Ezt ki fogja kerülni a pálya, illetve telepítünk homoki baltacimet északabbra, ami megfelelő élőhely a csíkos hátú molnár boglárkának.

Ezt szolgálja részben a Natura 2000-es hatásvizsgálat, illetve a többi... (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét. - Hegedűs Lorántné: A milliárdos beruházásról tessék beszélni!) területet.

Kifogásolta Hegedűs Lorántné, hogy miért nem mutattuk be részleteiben... (Jelzésre:) Köszönöm.

ELNÖK: Képviselő úr!

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm, akkor majd próbálok még egyszer szót kérni, és ezekre a kérdésekre kitérni. (Taps a kormánypárti padsorokban és a Jobbik soraiban.)

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm. Kicsit riasztóan hangzott ez a fölkonferálás, nem szeretném kihasználni a 15 percet, csak az udvariasság is megköveteli, hogy néhány kérdésre akkor még kitérjünk.

A VEKE készítette el a Fogaskerekű meghosszabbításának az első koncepcióját a mi kérésünkre öt évvel ezelőtt. Azóta ezt a BKK-BKV holding is továbbfejleszti.

Hogy mi az oka annak, hogy itt van némi bizonytalanság? Én laikus vagyok, nem értek a vasútüzemhez. A Fogaskerekű megújításának az a lényege, hogy kétféle üzemmódban tudjon menni, villamosként is meg fogasként is. Ezért drága, ezért kell lecserélni a meglevő szerelvényeket. Ahhoz, hogy be tudjon menni a villamossínen a Széll Kálmán térre, egy olyan speciális szerelvényre van szükség, amelyik ezeket a fogaskerekeket fölhúzza, amikor villamosként működik, és aztán kitolja, amikor fogasként működik. És ugyanez az Eötvös úton is.

Az Eötvös egy aránylag szűk út, természetvédelmi terület lentről, beépített villák fentről, a másik oldalon.

(16.50)

Itt kéne elvinni a Fogast. Mert nem akarjuk az Anna-rétre rávinni, hiszen az természetvédelmi terület, fák, miegyéb. Ahhoz, hogy itt rátegyük az Eötvös útra a Fogaskerekűt, ahhoz villamosüzemmódban kell mennie, mert a fogasüzemmódon nem mehet autó. A fogakon, a sínek közötti fogakon nem mehet autó. Ennek van egy lejtési minimuma, a villamosüzemmódnak, ezt nem tudom fejből, lehet, hogy 3 százalék, de lehet, hogy 3 ezrelék, hármas van benne, az biztos, és a kérdés az, hogy az Eötvös útnál ez kialakítható-e rámpákkal vagy pedig bevéséssel, vagy nem alakítható ki. Ha nem alakítható ki, akkor egy alternatív úton kell a Fogast felvinni, a Gyermekvasút nyomvonalán vagy nyomvonala mellett, és akkor már érdemes a mostani buszfordulóig fölvinni, mert ott jön ki egyébként az Edvi Illés út, és akkor nem az Eötvös úton, a Rajk-villa és az Olimpia Hotel előtt, hanem hátul, az Edvi Illés torkolatában lévő buszfordulónál lenne a Fogas végállomása.

Ezért két alternatíva van előttünk, ez az oka a bizonytalanságnak. Nemcsak a Fogaskerekű miatt kell fát kivágni, ahhoz, hogy egy négyüléses liftet, síliftnek mondjuk, de turistákat, kirándulókat, kerékpárosokat éppúgy szállít, egy négyüléses liftet felépítsenek (Közbeszólásra:), hatüléses liftet - az meg még nagyobb -, betontuskót kell ásni. A betontuskó tartja azokat a vastraverzeket, amik aztán a liftet tartják. Tehát az igazsághoz ez hozzátartozik. Nem akarunk új központokat, új épületeket létrehozni, a meglévő épületek felújítása, a meglévő utak felújítása, rendbetétele a feladat; minél kevesebb új épület.

Itt felmerült az Anna-kápolna kérdése vagy az engesztelő kápolna kérdése, a 800 négyzetméter valóban egy erős biztonsággal megfogalmazott javaslat a Belügyminisztérium részéről. Eddig csak olyan tervek születtek, amik 100 és 200 négyzetméter közé teszik az egyébként egykor állt, egy '45 utáni munkásgyűlés után lerombolt - ők úgy mondták, hogy lebontott, de lerombolt -, egykori engesztelő kápolna rekonstrukcióját. Ennél nagyobb terve senkinek sem volt. Ennek a beruházásnak a megépítése nem része a fejlesztésnek. Mi egy jogi lehetőséget biztosítunk a saját szabályozási tervünkben az egykori engesztelő kápolna felújítására vagy megépítésére, de nem szánunk rá közpénzt.

Jelentős összeget gyűjtöttek már össze Kanadában, az Egyesült Államokban és Svájcban az engesztelő kápolna felépítésére. Hogy ez elegendő-e manapság egy templom megépítésére, én nem tudom megmondani. Mi a jogi lehetőséget akarjuk megteremteni. Hogyha a katolikus egyház ezt elfogadja, engedélyezi, ez ma a bíboros joga, a pénzt összegyűjtik rá, akkor meg tudják csinálni, nagyjából öt méterre onnét, ahol épp most is van egy kápolna, és ahol egykor állt, és a '45 utáni felbuzdult munkások ezt le nem rombolták. Tehát van történelmi hagyománya, előzménye, nem egy észbontó gigafejlesztés.

A sportközpont kifejezést én kerülöm. Ez 340 hektár, nincs központja. Ez maga a decentralizáltság. Épp az a lényeg, hogy minél nagyobb területet, minél jobban, színvonalasabban be tudjanak járni az emberek. Nem lesz központja, nem lesz egy olyan betonépítmény, amire rá lehet írni, hogy ez a központ. Ezek játszóterek, sétányok, pályák. Azért kell például több felvonót létrehozni, hogy a most egy pályára fókuszált síelést széthúzzuk fizikailag is, ne csak időben, hanem egyszerre 4-5 pályán lehessen síelni. Most nem akarom felmondani, hogy a Zsigray lejtőtől a Nagy-egyetemi pályáig hogyan lehet ezeket újrafogalmazni és újrateremteni. Tehát nincs központja ennek a fejlesztésnek. Nemcsak síelésről szól, hanem szinte minden, szabadban űzhető sportágról.

Megértem a bizalmatlanságot, az elmúlt évtizedek erre okot is vagy alapot is teremtettek, de próbáljunk inkább előrenézni és ne visszafelé. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót. Tényleg jó újból végighallgatni az ellenzék érveit, bár hozzáteszem, ezeket már egyszer az általános vitában meg a részletes vitában végighallgattuk. Akkor azt gondoltam, hogy érthetően mondjuk el az álláspontunkat, de mégse így történt.

Hegedűsné Lorántné észrevételeire: azt mondtam önnek, hogy megértem az elmúlt két évtized alapján az aggodalmait, amelyek az önkormányzatok, befektetők, építésigazgatási átsorolás, magánhaszon és közhaszon furcsa kavartságára utaltak, tehát hogy joggal aggódnak és joggal gyanakodnak e tekintetben. A megértésem az aggodalomra vonatkozott, de hangsúlyoztam, hogy nem vonunk be magánbefektetőt; nem is tehetjük, mert a kormányhatározat - most nem tudnám felmondani a határozatot - kimondja, hogy nem vonhatunk be ilyet, szigorúan a polgármesteri hivatal szervezeti bázisán kell megoldani. Nem idézem szó szerint, de nem vonható be. Így aztán nem is kívánunk átjátszani törvénytelenül semmit senkinek.

A kápolnát illetően és talán a többieknek is ez válasz. Az építésigazgatás és az építési jogszabályok úgy néznek ki, mint egy matrjoska baba, nagyobban van a kisebb és abban a még kisebb: agglomerációs törvény, szerkezeti törvény, építési törvény, aztán a fővárosi szabályozási terv, fővárosi keretszabályozási terv, kerületi szabályozási terv és a konkrét döntés. Mi történik ebben a folyamatban? Most minek vagyunk a részesei? Annak, hogy az országos szintű szabályok lehetővé teszik, hogy lejjebb, a kerületi önkormányzat dönthet így; nem eldönti, lehetőséget ad.

Schiffer frakcióvezető úr számon kérte rajtam a Margitszigetet. Szíve joga, megteheti, de hadd dobjam vissza a labdát. Ha jól emlékszem, szubszidiaritás, így hívják elég csúnyán azt a szép elvet, hogy lehetőség szerint ott döntsük el a dolgokat, ahol a legtöbb részlet, a legtöbb tény, a legtöbb kompetencia adott, és ne húzzunk fel mindent a kormány szintjére. Önök oly sokszor róják fel ennek a kormánynak, hogy magasra húzza a döntési pontokat. Most inkább üdvözölni kéne azt, ami történik, hogy oda, a kerületi önkormányzathoz telepíti, aki látja, tudja és képes mérlegelni ezeket a kérdéseket. Mi történik most? Országos szinten lehetővé válik az, hogy mi eldöntsük, hogy milyen módon akarjuk helyreállítani a Normafa életét.

Kedves Szabó Rebeka! Figyelemmel kísértem a felszólalását, sőt a sajtótájékoztatóját is, amelyet a Parlamentben tartott. Hadd mondjam el, hogy nem kívánunk luxusrezervátumot létrehozni, nem kívánjuk a szegény családokat elzárni a Hegyvidéken, a Normafán való sétálás lehetőségétől, nem kívánjuk fizetőssé tenni a futást és a síelést sem, nem kívánjuk kivágni a fákat, és nem kívánjuk lebetonozni a hegyoldalt.

(18.40)

Mit kívánunk? Helyreállítani azt, ami működőképes volt évtizedekkel ezelőtt: az emberek nyugodtan tudtak síelni, rend volt, elválasztották a síelőket és a szánkózókat, a gyaloglókat és a kerékpárosokat, működött felvonó és működött hóágyú. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, a mai, valóban nagyon szigorú szabályok alól ki kell venni ezeket a területeket, mert ma nem lehet felvonót építeni, nem lehet hóágyút telepíteni, és nem lehet kerékpáros pályát kijelölni, mert ennyire szigorúak az erdőre vonatkozó szabályok. Ezek alól vesszük ki ezt a területet, mert ez egy olyan erdő, amit parkként használnak az emberek.

Nem tudom, mennyi időm van még, azt nézem közben - 21 másodperc.

A természet védelméről beszél. Mi károsítja a természetet, ha több ezer autó fölmehet a Normafára és ott pöfög, vagy pedig ha kötött pályás fogaskerekűvel vagy felvonóval visszük fel őket? Szerintem ez utóbbi. És ez utóbbit teszi lehetővé a most beterjesztett törvény.

Köszönöm, ha ezt megérti. (Taps a kormánypártok soraiban.)