Felszólalás adatai

KUNCZE GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Kopics György, a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsának tagja fiskális alkoholizmusnak nevezte azt a folyamatot, amin a politika rendre végigmegy akkor, amikor folyamatosan oszt, oszt, oszt, ígér, ígér, ígér, és egyébként soha nem beszél mindennek a lehetséges következményeiről vagy feltételrendszeréről.

Tisztelt Képviselőtársaim! Amit az imént hallottunk, az már maga a fiskális delirium tremens. (Derültség és taps a kormánypárti padsorokban.) Majd a felszólalásom különböző pontjain ezekre még vissza fogok nézni, de miután Orbán Viktor is reagált az előtte szólókra, úgy illik, hogy én meg arra reagáljak, aki előttem szólt. Hadd mondjam el önöknek, hogy nekem meg, tisztelt képviselőtársaim, az volt az érzésem, hogy Orbán Viktor képtelen túljutni a 2002-es és 2006-os választási vereségén, mert ha erre képes lenne, akkor képes lenne arra is, hogy reális helyzetértékelés alapján reális és esetleg megfontolható javaslatokat tegyen le a tisztelt Ház asztalára. Hát ezekkel, sajnos, adós maradt.

Kaptunk elméleti kioktatást arról, hogy hol voltunk 2002-ben, és hol vagyunk ma az átalakuló országok sorában - helyes. Erre azt válaszolnám, hogy így is lehet. 1998-ban Magyarország első volt az átalakuló országok között, egy rendezett költségvetési egyensúllyal, 5 százalékot meghaladó növekedési mutatóval, ez volt az az alap, amiről az Orbán-kormány 1998-ban elindulhatott. Megjegyzem, az első két évben ezt az egyensúlyi helyzetet tartani tudta, egyébként egy trükkel: rendre alábecsülte az inflációt, ehhez igazította a támogatások, a nyugdíjak, a bérek növekedését, majd amikor kiderült, hogy az infláció persze meghaladja a tervezett mértéket, akkor ezen támogatások egy részét az év vége felé korrigálta, a többit pedig nem.

Aztán következett a 2001-2002-es költségvetési ciklus, amikor egy kétéves költségvetést fogadott el az Országgyűlés, és ez indította el valójában a költségvetési egyensúly megbomlásának időszakát. Mert, képviselőtársaim, lehet büszkének lenni arra a lakástámogatási rendszerre, ami számos ember számára lehetővé tette, hogy befektetési céllal lakásokat építsen (Közbeszólás az MSZP soraiból: Így van!), de nem szabad elfelejteni, hogy ennek hatásai a 2006-os költségvetésben már 230 milliárd forintot meghaladó összeget tesznek ki. (Taps a kormánypártok soraiban. - Göndör István: Erről szól.) Arról nem beszélve, hogy akkor, amikor önök éltek azzal a lehetőséggel, ami a kiegyensúlyozott költségvetésből és a magas növekedésből fakadt, megtámadni azt a Bokros-csomagot, ami mindennek a feltételeit megteremtette, az egyik legnagyobb hazugsága az elmúlt évek politizálásának. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Orbán mindig igazat mond.)

Vagy például a tandíjkérdés kapcsán Orbán Viktor itt azt mondta nekünk, hogy az előző rendszerben - amit, ugye, ne nevezzünk Kádár-rendszernek, mert úgy már nem lehet szeretni, de előző rendszerként még igen - kaptuk a diplománkat, és ezért hálásak lehetünk annak az előző rendszernek. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból: Nem ezt mondta! Honnan veszed ezt?) Hát, kedves Orbán Viktor, a helyzet az, hogy abban az időszakban... (Az ellenzéki képviselőkhöz:) Azt mondta, hogy ingyen tanulhattunk, és ezért hálásak lehetünk, szerintem ez hangzott el. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Csak szeretnék visszatérni... Jó, jó! Pillanat, mindjárt! (Az elnök csenget.) Mindjárt, mindjárt megvilágosodik, kedves Navracsics képviselőtársam is. (Derültség a kormánypárti padsorokban.)

A helyzet az, hogy abban az időszakban, tisztelt képviselőtársaim, 10-15 százalékát vették fel egyetemre, főiskolára az adott korosztálynak. Ők azok, akik továbbtanulhattak. Ma ez az arány eléri talán az 50 százalékot. Ma meg ezek azok, akik továbbtanulhatnak. Arról nem beszélve, kedves képviselőtársaim, hogy valamint a felvételiknél - ezért ez aztán Kádár-rendszer volt, akárhogy is nézzük - megjelölték azokat, akik például kulákgyerekek voltak, akik például egyházi gimnáziumokban végeztek, időnként még az értelmiségieket is. Ezeknek a bejutását nem tették lehetővé, vagy megnehezítették. A Kádár-gyerekek bejuthattak; nem csoda, hogy Orbán Viktor hálás mindezért. (Derültség és taps a kormánypárti padsorokban.) De ezt nem lenne szabad elfelejteni.

Azt vártam végig - még több elemre vissza fogok majd térni a beszédemben, de azt vártam végig -, hogy kapunk javaslatokat. Mert elhangzottak nagyon fontos területek az iménti felszólalásban, amelyekről valóban nagyon sokat kellene vitatkoznunk akkor, ha egyáltalán képesek lennénk szóba állni egymással. Én ilyennek tekinthetem akár a népesedéspolitikát, akár a gazdaság, a vállalkozások helyzetét, vagy akár az oktatás kérdéseit. Csak ehhez beszélni kellene, beszélő viszonynak kellene lennie. Mindenki beszél arról egyébként, hogy egyet kellene érteni - majd erre is vissza fogok térni -, de szó sincs arról, hogy bármilyen fajta kapcsolatfelvétel történhetne, mert valójában az egyetértés vagy a kompromisszum egyetlen alapja az lehet, hogy fogadd el, amit én mondok, és akkor létrejöhet közöttünk a kompromisszum.

Egy javaslatot persze hallottunk, hogy azokban a kérdésekben, amelyekről népszavazás lesz, most a költségvetésben ne döntsünk. Ez azért nagyon érdekes mondat volt, kedves képviselőtársaim, mert egyrészt szerintem az élet attól még nem állt meg, hogy van egy ilyen kezdeményezés, másrészt költségvetési kérdésekben népszavazást kezdeményezni nem lehet - ezt tiltja az alkotmány. Úgyhogy, vagy ezek a kérdések érintik a költségvetést, és ebben az esetben alkotmányellenesek, vagy nem érintik a költségvetést, ebben az esetben meg ez a mondat itt nem játszik. (Derültség és taps a kormánypárti padsorokban.) Tisztelt Képviselőtársaim! Arra az apróságra már nem is tekintve, hogy a tandíj egyáltalán nem tárgya a 2007-es költségvetésnek, mert azt semmilyen vonatkozásban nem érinti.

(11.30)

Tisztelt Képviselőtársaim! Hivatkozva megint a fiskális alkoholizmus megjegyzésére Kopics Györgynek, azt tudom mondani, hogy a 2007. évi, előttünk fekvő költségvetés a kijózanodás költségvetése. Szemben a 2001-2002-es költségvetés időszakával - és szemben sajnos az azóta benyújtott költségvetésekkel -, ez a költségvetés nem csupán a valódit, hanem az igazat is tartalmazza. Szembenéz a valós helyzettel, még akkor is, ha ez a szembenézés nagyon nehéz, és nem ígér könnyű álmot ez a költségvetés. Csak azt tartja és engedi újraoszthatónak és újraosztani, ami az ország jövedelmeiből és a még éppen finanszírozható adósságok alapján az állampolgárok többségének radikális életszínvonal-romlása nélkül is vállalható.

De hozzáteszem, hogy ez az "is vállalható" nagyon fontos dolog, mert el kell most menni a lehetőségek határáig, tisztelt képviselőtársaim, annak érdekében, hogy azon a valóban nehéz helyzeten, amiben a költségvetés van, legyen erőnk túljutni.

Nézzük meg, hogy miért szükséges ez, milyen folyamatok vezettek egyáltalán idáig! Ismert, az előbbi felszólalásokban is elhangzott, hogy igen, a rendszerváltásnak vannak vesztesei, és jelentős szociális feszültségek halmozódtak és halmozódnak fel az elmúlt tizenhat évben. Aztán volt egy nagyon nagy probléma, ami igen erőteljesen volt érzékelhető már az ezredforduló táján: ez a közalkalmazottak helyzete, a pedagógusok, orvosok, egészségügyi alkalmazottak anyagi megbecsülésének a helyzete. Aztán volt egy igen jelentős infrastrukturális lemaradásunk, márpedig tudjuk, hogy az infrastruktúra hiánya jelentős mértékben gátja lehet a befektetések vonzásának, Magyarországra hozásának, a befektetések elmaradása pedig jelentős mértékben gátja lehet a gazdaság fejlődésének. Éppen ezért érdekünkben állt, meg a gazdaság versenyképességének a növelése is megkívánta, hogy az infrastrukturális lemaradásunkat hozzuk be.

Aztán volt egy másik probléma - ez is szerepelt ma már a viták között, és tényleg érdemes róla egy értelmes vitát folytatni -, hogy az átalakuló országok, az Európai Unióhoz újonnan csatlakozó országok, amelyek között nagyon sok tekintetben számos versenytársunk akad, lejjebb vitték az adóztatás szintjét, és ezért Magyarországnak is azt az utat kellett volna követnie, hogy lejjebb viszi az adóztatás szintjét annak érdekében, hogy ezen keresztül a gazdaság versenyképességét növelje. Vagyis, tisztelt képviselőtársaim, a politikának újra és újra azzal a helyzettel kell szembenéznie, hogy valós vagy vélt társadalmi problémák orvoslásának az igénye megjelenik, és erre neki valamilyen válaszokat kell adnia. A válasz a politikus részéről persze mindig az szeretne lenni, hogy ezt is megoldom, ezt is megoldom, ezt is megoldom, ide is adok pénzt, ide is, ide is.

Hangsúlyozom, hogy az előbb általam felsorolt célok vagy területek középtávon fontos, megoldandó problémákat vetnek fel, és nagyon nagy gondja a gazdaságpolitikánknak és az elmúlt négyéves kormányzati ciklusnak, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldásához egyszerre rövid távon kezdett hozzá, vagyis a középtávon helyes célok rövid távon szembekerültek a költségvetés adta lehetőséggel.

Persze, hozzáteszem rögtön, hogy a politika azért is játssza bele magát rendre ilyen helyzetekbe, mert vannak a választási kampányok, a kampányokban vannak különböző kampányígéret-versenyek, amelyek arról szólnak, hogy emberek, szavazz rám, és akkor majd neked jobb lesz, sőt mindenkinek jobb lesz, az állam majd megoldja helyetted az összes problémádat. Aztán amikor elnyeri a támogatást, megnyeri a választásokat, akkor ott áll azzal a dilemmával, hogyha betartja az ígéreteit, akkor lám, mekkora problémákat okozhat, ha meg nem tartja be az ígéreteit, akkor persze szembekerülhet a választóinak egy csoportjával, és persze a valótlanság állításának a bélyegét is rá lehet tolni.

Megjegyzem, azok a viták, amelyek most zajlanak, és amelyekre Orbán Viktor iménti felszólalásában utalt, szintén e körül a kérdéskör körül csoportosulnak. Hadd tegyem azonban rögtön hozzá, hogy azért én emlékszem még a Fidesz választási programjára, és mondhatom, hogy azok háromszor akkora ígéretet tartalmaztak, mint a szocialisták választási programja, ezért aztán ha ez egyik hazudott, akkor a másik háromszor akkorát hazudott, tisztelt képviselőtársaim. (Közbeszólások az MSZP soraiból: Így van! Így van!) Ehelyett sokkal szerencsésebb lenne egyszer végre őszintén beszélni valóban, őszintén szembenézni a helyzettel, és belátni, hogy az állam nem oldja meg az emberek helyett a problémákat, hanem újakat keletkeztet rendre, ha erre kísérletet tesz.

Ezért volt mindig is a liberális ajánlat az, hogy teremtsünk normális, stabil, világos kereteket, és aztán ezeken a kereteken belül engedjük meg a vállalkozásoknak is, a magánszemélyeknek is, hogy a tudásuk, tehetségük, szorgalmuk, képességeik alapján éljenek a keretek adta lehetőségekkel, éljenek, és éljenek egyre jobban mindebből. Természetesen tudjuk, hogy eközben is mindig vannak olyanok, akik erre különböző okok miatt nem képesek, ők azok valójában, akik rászorulnak az állam segítségére, a rászorulók, és erre külön programokat kell kidolgozni - és mi külön programokat is dolgoztunk ki -, hogy mit tegyünk velük, mi legyen az ő helyzetükkel, hogyan tudjuk azt rendezni.

Ez a gondolkodás borul fel rendre akkor, amikor a mindenható jóságos állam megjelenik, és kísérletet tesz arra, hogy megoldja az emberek problémáit, és ahelyett, hogy azt a szemléletet erősítenénk, hogy neked magadnak is van felelősséged abban, hogy hogyan vagy képes magadról gondoskodni, ehelyett ezt teljesen háttérbe szorítjuk, és kísérletet teszünk arra, hogy az állam eszközeivel megpróbáljuk ezeket a problémákat megoldani.

Ezért aztán, tisztelt képviselőtársaim, a rendszerváltás óta - egy-két időszaktól eltekintve - mégiscsak a politika népboldogítási törekvései jellemeznek minket. Ennek aztán az a következménye, hogy egyre nagyobb mértékű lesz az újraelosztás, egyre több adót kell az emberek zsebéből kivenni annak érdekében, hogy aztán újra lehessen osztani közöttük. Azután már természetesen ez sem elég, hiszen ennek következményeként egyre nagyobb lesz a hiány, az egyre növekvő költségvetési hiányt persze úgy finanszírozzuk, hogy kamatokat fizetünk utána, aztán ennek az a következménye, hogy ennek eredményeként is egyre növekszik a hiány.

Hadd hívjam fel arra a figyelmet, hogy a jövő évi költségvetésben pusztán kamatokra 280 milliárd forinttal fizetünk ki többet, mint az idei költségvetési évben. Ez az a spirál, tisztelt képviselőtársaim, amivel egyszer végre a politikának szembe kell néznie, és ez az a helyzet, ami miatt gyökeresen szakítani kell az elmúlt, ha tetszik, tizenhat év, ha tetszik, egy-egy időszak ciklusainak politikájával.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ha arra kell válaszolni, hogy miért kell ezzel szakítani, és a politikusok sokszor szeretik mindezt az Európai Unióra fogni, akkor a válaszom az, hogy nem. Azért kell ezzel szakítani, mert ezt saját magunk miatt meg kell tennünk; mert ez a gazdaságpolitika nem fenntartható, mert terhet rak az utódainkra, ez velük szemben tisztességtelen; mert fékezi, sok esetben ellehetetleníti vagy ellehetetlenítheti a gazdaságot; mert riasztja a befektetőket. Ennek aztán a következményei meglátszanak a munkahelyek számán, és adott esetben meglátszhatnak a bérek növekedésén és ezzel persze az életszínvonal javulásán.

Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Magyarország tagja az Európai Uniónak. Itt egyrészt bizonyos konvergenciakövetelmények vannak, amelyeknek eleget kell tennünk, de ugyanakkor viszont azt is figyelembe kell venni, hogy nagyon nagy lehetőségeket látunk a következő hétéves európai uniós költségvetési ciklus fejlesztési kereteiben, de ezeket is csak akkor tudjuk megragadni, ha egyébként egy kiegyensúlyozott költségvetéssel, megfelelő módon fejlődő gazdasággal rendelkezünk. Vagyis elsősorban az eddig alkalmazott gyakorlattal magunk miatt kell szakítanunk, de szakítanunk kell azért is, mert részei vagyunk egy szövetségi rendszernek, amelynek működéséhez nekünk magunknak is alkalmazkodnunk kell.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő 2007. évi költségvetésnek számos erénye van: egyrészt szakít a korábbi gyakorlatokkal, képes szembenézni a kialakult helyzettel, és megpróbálja erre az adekvát választ megadni, konzervatív módon tervez - majd erre még a későbbiek során szintén vissza fogok térni -, megfelel annak a konvergenciaprogramnak, amit egyébként az Európai Uniónak beadtunk, amit az Európai Unió elfogadott, és amiről mindenki azt mondja egyébként, hogy nincs most más út az ország előtt - megjegyzem, az eddigi felszólalásokban én sem hallottam más útra való utalást akár vagy különböző javaslatokat -, és természetesen a költségvetés megteremti a lehetőségeit, a feltételeit annak is, hogy hozzájussunk az imént említett fejlesztési forrásokhoz.

Tisztelt Képviselőtársaim! Nincs más út előttünk, mint az egyensúly helyreállítása. Nincs más út, mert az egyensúly helyreállítása teremtheti meg valójában a lehetőségeit annak, hogy érdemben lehessen csökkenteni a terheket, és teremti meg a lehetőségeit annak, hogy ezen keresztül versenyképesebbé tegyük a gazdaságunkat.

(11.40)

Hozzáteszem rögtön, hogy az egyensúly megteremtése nem csak a jövő évről szól, merthogy ráadásul Magyarországnak arra kell törekednie, hogy hosszú távon is egyensúlyi pályára legyen képes állítani költségvetését. Ez az a pont, ahol viszont muszáj és kell beszélni a reformok kérdéséről. Kell azért, mert látjuk, hogy a források szűkösen állnak rendelkezésünkre, ha nézzük a különböző területeket - legyen szó önkormányzatokról, egészségügyről, akár az oktatásról és az oktatásnak különböző intézményeiről -, azt látjuk, hogy a szűkösen rendelkezésre álló keretekből már nagyon nehezen vagy egyáltalán nem képesek kijönni.

Ugyanakkor viszont valamit pedig tennünk kell, mert persze az érdekünk meg az, hogy mindezek az intézmények hatékonyabban működjenek, magasabb színvonalú szolgáltatásokat nyújtsanak az ezen szolgáltatásokat igénybe vevő polgároknak, és ebből az következik, képviselőtársaim, hogy nem hagyhatjuk ezeket a rendszereket változatlanul. Nem hagyhatjuk az előbb említett okok és feltételek miatt, nem hagyhatjuk azért sem, mert éppen ez a felelősségünk az ezen szolgáltatásokat igénybe vevő tízmillió állampolgárral szemben, és nem hagyhatjuk azért sem, mert abban vagyunk érdekeltek, hogy a jövőben azok a rendszerek, amelyeket az állam működtet és fenntart, mind-mind szolgálják Magyarország minél gyorsabb felzárkóztatásának célját.

Éppen ezért én Orbán Viktorral ellentétben azt mondom, hogy nem szabad ezeket változatlanul hagyni, hanem igenis meg kell változtatni őket. Rögtön hozzáteszem, hogy legyen szó önkormányzati igazgatásról, közigazgatásról, az oktatás átalakításáról, az egészségügy átalakításáról, a nyugdíjrendszer átalakításáról, vagy legyen szó akár népesedéspolitikáról, ezért mondjuk és mondom én is újra és újra, hogy le kell ülnünk egymással tárgyalni. Meg kell találni azokat a közösen vállalható megoldásokat, amelyek ezeknek a területeknek az átalakítását segítik, mert ennek minden egyes eleme arról szól, hogy kormányzati ciklusokon átívelő módon találhatunk megoldásokat. Minden döntésünk, amit ezekben hozunk, 5-10-20 éves kitekintéssel valósul majd meg, következményeikben azt jelenti, vagyis nem egy négy éven belüli kormányzati ügyről van ezekben szó. Lehet választani azt is, hogy ne csináljunk semmit. Akkor folytatódik a tovadöcögés, és Magyarország elveszíti az esélyeit. Elveszíti azokat az esélyeket, amelyeket egyébként megragadni - éppen az utánunk következő generációkkal szemben - kötelességünk.

Azt javaslom, hogy ezt az utat ne járjuk, hanem járjuk a másikat, amikor szembenézünk azzal, hogy milyen helyzetben van az ország költségvetése, szembenézünk azzal, hogy milyen rendszereket működtetünk, megvizsgáljuk, hogy vajon ezek a rendszerek működtethetőek-e jobban, mint jelenleg, és adott esetben külső források bevonásával még magasabb szinten is, és ha igen, akkor tegyük meg ezeket a szükséges változtatásokat.

Úgy látom, hogy a vita itt most abba az irányba indult el - és megjegyzem: erről szól, ha jól látom, a népszavazási kezdeményezés -, hogy ne tegyünk semmit, ne csináljunk semmit, nekünk minden jó így, ahogy van. Nade, tisztelt képviselőtársaim, tényleg jó az önkormányzati rendszerünk így, ahogy van? Tényleg megfelelő módon működik a közigazgatásunk így, ahogy most működik? Tényleg jó az oktatási rendszerünk? Vegyük figyelembe azokat a nemzetközi vizsgálatokat, amelyekkel sokat foglalkozott már a Ház, amelyek arról szólnak, hogy milyen a diákjaink versenyképessége. Vajon tényleg jó az egészségügyi rendszerünk abban az állapotban, ahogy most van? És vajon tényleg nem kell tennünk semmit a nyugdíjrendszer átalakítására?

Orbán Viktor a felszólalásában elmondta, hogy húsz év múlva mi lesz, hogy hogyan alakul majd át a demográfiai csoportok aránya egymás között, csak azt nem tette hozzá, hogy ennek a helyzetnek a következményeként is, ha nem csinálunk semmit, a magyar nyugdíjrendszer 15-20 év múlva összeomolhat. Akkor erről a kérdésről mégiscsak valahogy beszélnünk kellene egymással.

Végül arról mindig szó van, csak nem vesszük figyelembe, hogy ahhoz, hogy a gazdaság versenyképességét növeljük, hogy érdemben csökkenthessük a gazdaságra vagy akár a magánszemélyekre nehezedő terheket is, vagyis hogy érdemben képesek legyünk hozzányúlni a nyugdíjrendszer átalakításához, nos ahhoz, tisztelt képviselőtársaim, ennek a feltételeit meg kell teremteni, többek között éppen az előbb említett elosztási rendszerek átalakításával.

Ebből következik szerintem az az együttműködési kényszer, amire egyelőre egész egyszerűen még, úgy látom, nem képes a magyar politikai elit. Pedig ebből következik, tisztelt képviselőtársaim, az az együttműködési kényszer, amire ha nem leszünk képesek az elkövetkezendő rövid időben valamikor, akkor károkat okozunk az országnak, tisztességtelenek és felelőtlenek vagyunk az utánunk következő generációkkal, mert eljátsszuk azokat a lehetőségeket, amelyek lehet, hogy nekünk nem adattak meg - a rendszerváltás sokak számára persze jobb helyzetet teremtett -, de ami nekik már rendelkezésükre állhat, és nekünk adatik meg mindennek a feltételrendszernek a biztosítása számukra, akkor, ha nem játsszuk el most és az elkövetkezendő években mindennek a lehetőségét. Ha eljátsszuk, akkor szembe kell majd néznünk az utódainkkal, és az nem lesz egy könnyű nézés, tisztelt képviselőtársaim.

Éppen ezért, ahogy említettem, mi, szabad demokraták a józan gazdaságpolitikára történő áttérés eszközének tekintjük a 2007. évi költségvetést; rögtön hozzá kell tennem, hogy nem kritikátlanul, és engedjék meg, hogy néhány kritikus megjegyzést tegyek a kérdéssel kapcsolatban.

Az állandó változások miatt, amelyek újra, rendre, évente bekövetkeznek, a költségvetés rendkívül nehezen áttekinthető, rendkívül nehéz összehasonlítani egy-egy adott sort az előző év vagy előző évek aktuális költségvetési soraival, és éppen ezért nagyon nehezen kihámozható, hogy milyen folyamatok is vannak, vagy hogy mit, mire költöttünk előzőleg a következőkben. Ezt egyszer már végre abba kellene hagyni. Megjegyzem: ez mindig elhangzik akkor, amikor az ember kormánypárti, elmondja akkor is, ha ellenzéki, az Állami Számvevőszék rendre beleteszi a jelentéseibe, és utána nem történik semmi. Semmilyen módon nem segíti a parlament munkáját az ilyen módon elővezetett költségvetés, és ezzel a helyzettel is szembe kellene már egyszer nézni. Ha egyszer rendet csinálunk, akkor csináljunk tényleg rendet!

Ezért úgy látom, hogy nem megkerülhető a költségvetési törvényjavaslat tartalmi és formai elemeinek teljes körű áttekintése, és a beterjesztés összeállításának, prezentációjának törvényi szabályozása vagy akár újraszabályozása. Nézzük meg, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy egy világosan követhető, jól áttekinthető költségvetést kaphasson rendre a politika.

E tekintetben egyetértek az Állami Számvevőszékkel, és én is szeretném megköszönni az Állami Számvevőszék elnökén keresztül az Állami Számvevőszék munkáját. Valóban nehéz helyzetben voltak, mert kevés idő állt rendelkezésre. Én, aki rendszeresen olvasom egyébként az Állami Számvevőszék költségvetéshez benyújtott javaslatait, tudom, hogy az Állami Számvevőszék az elmúlt 16 évben ezt több mint tízszer leírta már, mert rendre az utolsó pillanatban kapja meg a költségvetést. Itt az nem játszik, hogy most egy hónappal több volt a kidolgozásra, mert ebből nem az következett, hogy egy hónappal hosszabb lett az év, hanem az következett, hogy még szűkült az az idő, ami alatt a parlament... (Dr. Latorcai János közbeszólására:) Kedves képviselő úr, akkor elmagyarázom. Ha nincs választási év, szeptember 30-ig kell benyújtani, ha választási év van, október 30-ig. (Dr. Latorcai János: Nem kell elmagyarázni.) Ezért aztán az első esetben a parlamentnek és az Állami Számvevőszéknek három hónapja van arra, hogy megvitassa, míg az utóbbi esetben pedig két hónapja. Ezért aztán nem több, hanem kevesebb idő állt rendelkezésre. De mindegy, ez nem hivatkozási alap, mert én csak annyit akartam mondani, hogy a kevés idő ellenére köszönjük az Állami Számvevőszék munkáját.

Megfontolás tárgyává tennénk, még mindig maradva a kritikánál, hogy vajon nem kellene-e a pótköltségvetés benyújtására vonatkozó szabályokon, törvényi előírásokon szigorítani annak érdekében, hogy itt is átláthatóbbak és világosabbak legyenek a szabályok. Félreértés ne legyen, ezek a javaslatok a parlament egészének érdekeit szolgálják, hiszen a kormánypárti képviselők fontos feladata a kormány tevékenységének ellenőrzése, és azért ahhoz meg a költségvetés részleteinek ismerete is hozzátartozik.

(11.50)

Ugyanakkor azonban a kiegyensúlyozottság érdekében hadd mondjak néhány pozitívumot; ezek egy részét már említettem. Vannak a költségvetésben olyan változások - szemben a korábbiakkal -, amelyek a költségvetés áttekinthetőségét és megbízhatóságát javítják. Ilyen például az, hogy visszahoz a költségvetésbe most ez a javaslat olyan, a lappangó hiányt növelő tételeket, amelyeket korábban szerettünk volna a költségvetésen kívül szerepeltetni, aztán ez nem ment. Most ide visszahozza. Ilyennek tekintem például az autópálya-építés finanszírozását; ilyennek tekintem például az állami vállalatok esetében azoknak a tényleges kiadásoknak a feltüntetését a költségvetésben, amibe azok valóban kerülnek.

És itt megint hadd tegyek egy megjegyzést Orbán Viktor megszólalására. Azt mondta, hogy a költségvetés hiánya 2001-ben 4,4 százalék volt, ha jól emlékszem. Igen, tisztelt képviselőtársaim, 2002-ben pedig kiderült, hogy ez a hiány összességében 9,6 százalékos, mert az a bizonyos, 4 százalékot meghaladó, 5 százalék körüli hiány úgy állt elő, hogy kivitte a költségvetésen kívülre egyrészt a teljes autópálya-építési csomagot, kivitte a különböző támogatási rendszereket, amelyeknek egyébként pedig a költségvetésben volt a helyük.

Ezért aztán ezen az alapon nem tudunk vitatkozni egymással. Tény, 2002-ben a költségvetés hiánya 9,6 százalékos volt. Az idei évben sajnos 10,1 százalékos. Ezért is mondom, azt, hogy szakítani kell ezzel a gyakorlattal. Nem kell egymásra kenni! Mindegyikünknek van ebben a dologban felelősségünk, és rögtön hozzá kell tennem, hogy természetesen a legnagyobb felelőssége az elmúlt négy évnek van, mert akkor szaladtak el igazán a folyamatok. Megjegyzem - hozzáteszem rögtön -, hogy én az elmúlt négy évben is itt ültem a költségvetési vitákban is meg a különböző vitákban, és rendre mindig azt hallottam az ellenzéki oldalról, hogy az kevés, oda még többet kell adni, oda is még többet kell adni. A költségvetési vitákban a módosító indítványok meghaladták a több száz milliárd forintot, amivel a költségvetés kiadási oldalát növelték volna.

Azt tudom mondani, képviselőtársaim -, még emlékezve arra is, hogy a Magyar Demokrata Fórum kivételével az első száznapos programot mindenki megszavazta -, hogy az, ami most előállt az országban, közös művünk, csak a felelősség természetesen azoké, akik kormányoztak. A közös művünkkel meg arra utalok, hogy az ilyen típusú közös műalkotás gyakorlatával kellene ezzel szemben viszont szakítani az elkövetkezendő években.

Pozitívuma a költségvetésnek, hogy a bevételi és a kiadási összegek megalapozottabbak, mint amilyenek a korábbi években voltak, és bár én is hallottam az ÁSZ-elnökének megjegyzését e tekintetben, az ennél sokkal puhább és megengedőbb volt. Tény, hogy a rövid időre tekintettel nem lehetett vagy valószínűleg nem volt lehetőségük végigszámolni. Mi a szakértőinkkel végigszámoltattuk, és azt kell hogy mondjam, hogy a különböző bizonytalanságok, amelyek akár a bevételi oldalon, akár a kiadási oldalon megjelennek, nagyjából kiegyenlíthetik egymást; de ha adott esetben nem egyenlítenék ki, akkor pedig hadd hívjam fel arra a tisztelt Ház figyelmét, hogy a költségvetés - és ez itt egy pozitívuma - jelentős mértékben törekszik a biztonságra. Többek között például tartalékokra egyrészt fordít 42 milliárdot - ez az általános tartalék -, ezen kívül képez 53 milliárd forintnyi céltartalékot, ami azt a célt szolgálja, hogy különböző területeken átalakítások vannak, és ezeket valamilyen módon finanszírozni kell. Tartalmaz ezen kívül egy 50 milliárd forintos központi egyensúlyi tartalékot, amit nem lehet akkor felhasználni, ha a költségvetés valahol elcsúszna, és tartalmaz ezen kívül még egy 80 milliárd forintnyi fejezeti egyensúlyi tartalékot is, vagyis a tartalékok végösszege 225 milliárd forint. Ezért azt tudom mondani, hogy abban az esetben, ha bizonytalanság lépne fel akár a bevételeknél, akár a kiadásoknál - a számításaink szerint azért erre túl nagy mértékben számítani nem kell -, akkor ezek a tartalékok ezt a bizonytalanságot mindenképpen képesek fedezni.

Konzervatív módon tervez a költségvetés - ezt is említettem már -, ami azt jelenti, hogy a bevételeknél inkább alul, a kiadásoknál inkább reálisan próbál számolni. Ezt támasztja alá például az is, hogy a költségvetés maga 2,2 százalékos növekedéssel kalkulál, miközben egyébként elemzői konszenzus van abban, hogy a növekedés ennél minden valószínűség szerint néhány tized százalékkal magasabb lesz.

Ugyanakkor viszont azt is említettem már, de újra felhívom rá a figyelmet, nagyon nagy erénye a költségvetésnek, hogy megteremti a feltételeit annak, hogy éljünk azzal a lehetőséggel, amit az Európai Unió fejlesztési forrásai biztosítanak a számunkra. Éljünk annak érdekében, hogy minél teljesebb körűen legyünk képesek kihasználni ezeket az adódó lehetőségeket. Nyilván ennek a következménye az, hogy 2007-ben megduplázódik az az összeg, amit a költségvetésben az uniós források fogadásához szükséges hazai források finanszírozására beállítottunk.

Tisztelt Képviselőtársaim! Van egy megjegyzés persze, ami idekívánkozik. Azt mondtam a megszólalásom elején, hogy szakítani kell az eddigi gyakorlattal. Szakítani kell, képviselőtársaim, és rögtön hozzáteszem, hogy nemcsak 2007-re vonatkozóan kell szakítani, hanem az elkövetkezendő évekre vonatkozóan. Mert valójában a következő négy évet, sőt lehet azt mondani talán, hogy a következő hét-nyolc évet két hatás fogja alapvetően jellemezni. Az egyik oldalon ott lesz a nagyon erős követelmény és igény, hogy állítsuk helyre a költségvetés egyensúlyát, hogy tegyük ezt az egyensúlyt fenntarthatóvá, és hogy ezen keresztül teremtsük meg a gazdaság versenyképessége növelésének feltételeit. Ebből bizony az következik - muszáj ezt elmondani már most az elején -, hogy igen, a következő években sem lesz lehetőség arra, hogy a költségvetés a szigorán lazítson.

Ugyanakkor a másik hatás, ami az elkövetkezendő nyolc-tíz évben érni fog minket, az az, hogy egyre inkább hozzájutunk az európai uniós fejlesztési lehetőségekhez - ha az előbbi feltételnek persze megfelelünk -, egyre inkább kibontakoznak azok a lehetőségek, amelyeket ezek a fejlesztések számunkra biztosítani lesznek képesek. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy ha jól csináljuk, ha megragadjuk azokat a lehetőségeket, amelyek hazánk számára megnyílnak a következő években, akkor ez az ország teljesen át fog alakulni. Akkor ez az ország valóban vonzó terepe lehet a befektetőknek; akkor ez az ország képes lesz arra, hogy minél több munkahely teremjen, minél többen legyenek képesek dolgozni; akkor ez az ország az itt élő emberek számára komfortosabb életlehetőségeket biztosít; akkor ez az ország hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek versenyképes tudással jöjjenek ki az iskolákból, amivel el tudnak helyezkedni, ami biztosítja majd a megélhetésüket; akkor lehetőségünk lesz arra, ha megragadjuk a fejlesztési lehetőségeket, hogy egy jobb egészségügyet biztosítsunk a polgáraink számára, hogy növekedjen Magyarországon az átlagéletkor, hogy minél tovább maradjanak közöttünk a szüleink, a nagyszüleink, hogy minél jobban élhessünk ebben az országban.

Ez valójában az a feltételrendszer és az a követelmény velünk szemben, ami miatt ma is érdemben kell megvitatni az előttünk fekvő törvényjavaslatot, és ez az a feltételrendszer, illetve követelményrendszer, amit velünk szemben az utódaink támasztanak, ami miatt nekünk muszáj - muszáj! - megragadnunk azokat a lehetőségeket, amelyekkel élnünk az utódainkkal szemben kötelességünk.

Tisztelt Képviselőtársaim! A költségvetési vita a hagyományos koreográfia szerint zajlik természetesen mindenütt a világon, itt Magyarországon is. Az ellenzék elmondja a bírálatait, és kísérletet tesz alternatíva felvázolására, mert ilyen módon szeretné megszerezni a választók támogatását.

(12.00)

Egyelőre úgy látom, hogy a választók bajban vannak, mert alternatívát még nem nagyon láttunk. A bírálatokat hallottuk, azokat köszönjük szépen. Ha lesznek megfontolható javaslatok, azokat természetesen figyelembe fogjuk venni.

A kormánypártok feladata persze az, hogy nézzék meg alaposan a költségvetést, ha lehetséges, kell vagy szükséges, vagy érdemes, akkor tegyék meg a jobbító szándékú javaslataikat, majd a végén támogassák a költségvetés elfogadását.

Ami a Szabad Demokraták Szövetsége parlamenti frakcióját illeti, mi támogatni fogjuk a javaslatot. Az utánam következő frakciótagok a különböző területekkel kapcsolatban felsorolják majd a véleményüket, észrevételeiket, adott esetben megteszik jobbító szándékú javaslataikat. Ne ragadjunk azonban le ennél a költségvetésnél, nem 2007-ről van szó, tisztelt képviselőtársaim, hanem valóban Magyarország jövője a tét. Ez a költségvetési vita menjen le úgy, ahogy a parlamenti koreográfiák szerint szokott, utána pedig nézzük meg, hogy a különvélemények fenntartása mellett mit tudunk tenni közösen a különböző területeken Magyarország érdekében.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)