Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A kormány politikájának ma három, mondhatnám, egyenrangú pillére van. Ezek között vannak olyan pillérek, amelyeknek az építése sokkal nehezebb, mint más pilléreké. Amikor kiigazításról, egyensúlyteremtésről beszélünk, akkor kormánypárti politikusként, de hétköznapi emberként is pontosan tudom, hogy nagyon sokakban csalódást kelt egy ilyen politika, nagyon sokaknak pedig nem sikerül megszerezni a támogatását.

Amikor reformokról beszélünk, az már arról szól, hogy hogyan lehet egy egyensúlyban lévő gazdaságnak megteremteni azokat a feltételeit, hosszú távú működési kereteit, amelyek biztosítják azt, hogy hosszú távon és tartósan ne csak egyensúlyban működjön a gazdaság, hanem igazságosan működjenek a nagy állami, társadalmi rendszereink, az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás vagy éppen az igazgatás.

(9.50)

Harmadsorban pedig: amikor pedig fejlesztünk, beruházunk, akkor azt a célt követjük, hogy a már egyensúlyban lévő gazdaság, az igazságosan és hatékonyan működő nagy rendszerek időt és jövőt állóan, európai minőségben, az európai minőséget a hétköznapokban is megteremtve biztosítsák szolgáltatásaikat, működhessenek.

Természetesen fejleszteni, beruházni mindenki szeret; úgy van ez, mint otthon. Spórolni meg senki sem szeret; úgy van ez, mint otthon. Sokan mondják azt, hogy hát itt ellentmondásban van a kormány politikája: egyik oldalról spórolunk - ami egyébként igaz -, másik oldalról pedig fejlesztünk, beruházunk. Ez is igaz. Hogyan létezik ez a kettő egymás mellett? Hát ugyanúgy, mint amikor bármely család vagy bármely magánszemély azt mondja, hogy éppen azért, hogy új lakásba költözhessek, hogy a régi lakáshoz egy újabb szobát építhessek, hogy a tetőt felújíthassam, hogy vehessek egy darabka földet vagy egy szőlőt kint a hegyoldalban, hát spórolunk egy kicsikét. Spórolás és fejlesztés, beruházás legtöbbünk életében kéz a kézben járnak. Így járunk el mi is. Így járunk el mi is, amikor egyik oldalról azt mondjuk, hogy spórolással, valamennyi fillér megfogásával teremtsünk egyensúlyt, teremtsük meg annak a feltételeit, hogy legyen elegendő pénzünk beruházni, legyen elegendő pénzünk egy új, modern Magyarország megteremtésére.

Hadd menjek vissza egy kicsikét az időben! 2005 második felében nagyon sokat vitatkoztunk itt a parlamentben is arról, hogy mi a helyes magatartás az európai uniós belső vitákban, Magyarország vétózzon vagy ne vétózzon, miben kössön kompromisszumot, miben nem. Ugye, épp arról folyt a vita, hogy Magyarország számára az európai fejlesztési forrásokból mennyi pénz fog majd rendelkezésre állni.

Mint minden ilyen kérdés, ez is természetesen vonzotta a vitát. Ellenzéki oldalról azt az ajánlást, azt a tanácsot kapta a kormány, hogy egy tapodtat se engedjen, egy tapodtat se hátráljon, és hogyha nem tud egy korábbi verzióhoz képest jobb eredményt elérni, akkor vétózzon. Mi akkor érveltünk és vitatkoztunk. Azt mondtuk, hogy ez egy nem jó közelítés. Az a jó közelítés, hogy egy ilyen nagyon bonyolult tárgyalásban, mint ami a 25-ök tárgyalását jelenti, meg kell próbálni a feltételek között a lehető legjobb eredményt elérni, de megállapodni, mert megállapodásból lesz fejlesztés és beruházási forrás, megállapodásból épülhet egy új Magyarország, vétóból pedig legfeljebb egy jó címlap lehet majd a magyarországi és európai sajtókban.

Ezt is követtük. 2005 decemberében Magyarország számára rendkívül előnyös megállapodást értünk el. Csak emlékeztetnék rá, hogy egy főre vetítve Magyarország a második legtöbb fejlesztési forrást érte el a 2005. decemberi döntés folyamán. Ezt nem kell szégyellni. Hogyha 23-an vannak utánunk a sorban, és egyetlenegy valaki előz meg bennünket, énszerintem ezt nem kell szégyellni. Ez az akkori tárgyalóknak, az akkori kormánynak és a mögötte álló szakértők sokaságának nagyon tisztességes és becsületükre váló teljesítménye - köszönjük nekik.

2005 decemberétől indult meg az a folyamat, amelynek ma az egyik állomásán vagyunk; az a folyamat, hogy el kell dönteni, hogy mire is fordítjuk ezt a pénzt. Nagyságrendekről beszélek csak, nem egészen pontos pénzekről. 8000 milliárd forintról szoktunk beszélni a legközvetlenebbül, ami nagyjából úgy tevődik össze, hogy ebből 6000 milliárd forint az, amely a bonyolult nevű kohéziós és strukturális alapokból származik, európai pénzből, jó 1000 milliárd, annál egy picivel több, ami az ettől különváltan kezelt agrár- és vidékfejlesztés külön szabályok szerint, és nagyjából 1000 milliárd forint az, amit nemzeti hozzájárulásból, a saját költségvetésünkből kell beletenni ahhoz, hogy ez az összesen 7000 milliárd forint Magyarországra jöjjön. Ez a 8000 milliárd forint.

Sok-e vagy kevés ez a 8000 milliárd forint? Itt a parlamentben önök jól ismerik a számokat. Akik néznek bennünket, hát nyilvánvalóan próbálják összerakni a fejükben, hogy mennyi is ez. Mennyi lehet 8000 milliárd forint? 8000 milliárd nagyjából annyi, ami Budapestnek 20 év költségvetése. 8000 milliárd forint nagyjából annyi, mint egy magyar nagyváros... - mondjuk, Miskolc költségvetése úgy átlagosan 40-50 milliárd forint lehet, nézek itt Borsod-Abaúj-Zemplén megyei képviselőtársaimra. Hogyha ezt nézzük, hát akkor bizony ebből a költségvetésből már vagy 150-160 évnyi miskolci költségvetés kikerül. A közoktatásra nem költünk többet évente 500 milliárd forintnál nagyságrendben, 480 körül lehet a közoktatási költségvetés, valamennyi általános és középiskolánkra. Ehhez képest a 8000 milliárd forint gyors fejszámolással 16 évnyi közoktatási teljes költségvetés. Nagyon-nagyon sok pénz ez. Amikor az autópályák fejlesztésére igen sokat költünk egy évben, akkor elköltünk egy évben 200-300 milliárd forintot autópálya-fejlesztésre. Így tessék megmérni a 8000 milliárd forintot!

Azaz egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan költjük el ezt a pénzt. Ez a pénz nem a miénk. Ez a pénz Magyarországé. Ez a pénz általában nem folyik be a költségvetésbe. Ez közvetlenül a városokhoz megy, civil szervezetekhez megy, vállalkozásokhoz megy. Nagyon furcsa módon az, hogy ezt a pénzt megkapjuk, egyébként rontja a költségvetés pozícióját; mert nekünk be kell fizetni Brüsszelbe a saját tagdíjunkat, sőt hozzá kell tenni a saját nemzeti hozzájárulást, amit pedig kapunk, az nem a költségvetésbe jön, hanem azokhoz megy közvetlenül, akik ezt felhasználják. Ha úgy tetszik, költségvetési, számviteli, könyvelési értelemben ez az egész folyamat első ránézésre rontja az államháztartás egyenlegét. De hát az ország nem az államháztartásból áll. Az ország egészének természetesen javítja az egyenlegét.

Mi itt a vita tárgya? Ugye, elkölteni a pénzt mindenki tudja. Nagyon sokan halljuk azt a hétköznapokban, hogy: hát, édes fiam vagy drága férjem, neked az isten pénze nem elég - mondják ezt időnként a veszekedés vagy a vita hevében szülők, édesanyák, édesapák, vagy férjek és feleségek. Hát persze, mert költeni az ember nagyon könnyen tud. De itt nem költésről beszélünk, itt beruházásról beszélünk. Beruházásról, amit azért költünk el, hogy holnap még több jövedelmünk legyen. A holnap gazdagságát kell ezzel megteremteni. Ez már nehezebb.

Hát jól tudjuk, hogy még azok is, akik vállalkozónak állnak életükben, időnként jó, időnként rossz döntéseket hoznak. Beruháznak, és van, akinek a beruházás végén nagyobb lesz a jövedelme, másoknak pedig még a beruházásuk is elveszik. Azaz ez egy nagyon nehéz döntés. Politikusok nagyon sokszor ilyen típusú ügyekben nehezen hoznak jó döntést. Sok kompromisszumot kell kötni, ráadásul nem könnyű megbecsülni a sokfajta kockázat közepette, hogy melyik az a beruházás, ami igazából sokat fog hozni. Meg mi is itt a hozam? Nem egyszerűen pénzben mérhető a hozam. Egy ország nem gazdasági vállalkozás, nem lehet a végén eredménykimutatásban megnézni, hogy mennyi volt a profitunk. Mert amikor azért fektetünk be, hogy csökkenjen a szegénység, csökkenjen a bezártság egy faluban, azért fektetünk be, hogy az elzáródott kistérségeket kiszabadítsuk ebből a történelmi fogságból, hát ott közvetlen pénzügyi haszon nem biztos, hogy van - talán nincsen. De van egy jobb, egy felszabadultabb élet. Na, ezek azok a nehézségek, amelyek miatt nem könnyű megtervezni, hogy mire is fordítsuk ezt a bizonyos 8000 milliárd forintot.

Költségvetési értelemben lesz kettő szűk év, mondtam tegnap. Mára sokan idézik ezt a mondatot, jól megjegyezhető. Akkor most mondok egy másikat: beruházási értelemben pedig jönni fog hét bő esztendő. És ez is igaz. Igaz mind a kettő, és ebből is látszik, hogy a politikának egyszerű igazságai nincsenek. A költségvetési két szűk esztendővel együtt beruházásban, fejlesztésben, egy új Magyarország megteremtésében pedig következik hét bő esztendő; hét év olyan időszak, amikor évente össz nemzeti jövedelmünk 2-3-4 százalékának megfelelő új forrás érkezik az országon kívülről, amelyet csak beruházásra fordíthatunk. Ezt nem lehet fordítani közvetlenül nyugdíjra. Ezt nem lehet fordítani közvetlenül családtámogatásra. Ezt beruházásra és fejlesztésre lehet fordítani.

Melyek a dilemmák? Ugyanolyan dilemmákkal nézünk szembe, mint a legtöbb hétköznapi nagy konfliktusban.

(10.00)

Ha gyorsan akarunk előre menni, akkor azokat kellene támogatnunk, akik a legnagyobb teljesítménnyel rendelkeznek, akik a leggyorsabbak. Igen ám, de ha közben azt is szeretnénk, hogy az ország ne szakadjon ketté, akkor meg azokat kellene támogatnunk, akik lemaradtak - ez is egy értelmes cél. Nagyjából az a problémánk, mint egy általános iskolai matematikatanárnak: ha azt akarja, hogy az osztályból egy vagy kettő eljusson a megyei versenyre, akkor az erőforrásait arra az egyre vagy kettőre fordítja, velük foglalkozik a legtöbbet, ha az a cél, hogy az osztályból legyen a megyei matematikadöntőnek a győztese, akkor az osztályfőnök vagy a matematikatanár akkor jár el helyesen, hogyha azzal az egy-két gyerekkel foglalkozik sokat. Ha az a cél, hogy minden gyerek megtanulja rendesen a szorzótáblát, és ne legyen majd problémája a százalékszámítással már 16 éves korában sem, nehogy elfelejtse, akkor nem arra az egy-kettő legjobbra kell fordítania minden energiáját, hanem mindenkivel kell egy kicsikét foglalkozni. Egyébként mind a két cél helyes. Mi itt a jó keveréke ennek a történetnek?

Ugyanez a mi problémánk is: hova fektessünk be a legtöbbet? Azokba a térségekbe, ahol jól láthatóan az egy forint a legtöbb magántőkét, magánberuházást fogja majd vonzani, a legtöbb munkahelyet teremti, kimondhatom nyugodtan: Budapestre és a legfejlettebb városokba? Lehet érvelni emellett. Vagy inkább azokba a falvakba, az Ormánságba, Dél-Békésbe, a zalai aprófalvas települések sokaságába, amelyeket fel kell zárkóztatni? Merthogy nem jár neki kevesebb, mint a nagyvárosban lakónak.

A politikusok úgy szoktak megszabadulni ettől a dilemmától, hogy azt mondják, hogy: "is", és mindig, minden kérdésre azt mondják, hogy: "is", és hogyha már nagyon unják a sok "is"-t, akkor mondanak olyat, hogy: "és", ezek váltogatják egymást. Az a kérdés, hogy ebből lesz-e karaktere az országnak, lesz-e ebből felemelkedés, jobbak leszünk-e ennek révén, mint bárki más a régióban. Verseny van közöttünk Szlovákiával, Horvátországgal, a Cseh Köztársasággal, Lengyelországgal, a litvánokkal, a lettekkel, az észtekkel, és folytathatnám a sort. Az, aki jó akar lenni, az nem akarhat mindenben a legjobb lenni.

Hadd hozzak egy másik példát, nem az önök kedvéért, inkább azok kedvéért, akik követik ezt a vitát. Akik szeretik a sportot, pontosan tudják, hogy a tízpróbázók - akik tíz különböző sportágban mérik meg magukat - futóteljesítménye, ugróteljesítménye vagy dobóteljesítménye lényegesen gyengébb, mint azoké, akik csak futnak, akik csak ugranak, vagy akik csak dobnak; együtt a tízben ők a legjobbak. Magyarország számára az a kérdés, hogy mit választ: hogy talál-e egy-két olyan területet, amelyben ő lesz a legjobb, akkor bizony oda többet kell költeni, mint máshova, vagy mindenhova tesz valamennyit. Ez egy nagyon nehéz politikai dilemma, erre nincsen könnyű válasz, erre nem elég azt mondani, hogy: "is", mert akkor lényegében azt döntöttük, hogy mindenhova fektessünk be egy kicsikét, a világon pedig azt látjuk, hogy azok a legsikeresebbek, akik meg tudják mondani, hogy én ebben a legjobb vagyok, abban meg nem versengek. Ez az igazi nagy dilemma.

A kormány azt mondja, hogy két nagy célt kövessünk: az egyik a foglalkoztatás, mert a foglalkoztatás teremt hosszú távon emberhez méltó életet, a foglalkoztatás és a munkahely, a saját jövedelem az, ami képessé tehet bennünket egy normális életre; a második pedig a gazdasági növekedés szolgálata, egy egyenletes, magas növekedés, amely munkahelyeket és foglalkozatást teremt, ez legyen a fejlesztési program középpontjában. Sokszor előhozzák itt a vitában, hogy: jó, jó, de, miniszterelnök úr vagy éppen Bajnai úr - aki a fejlesztési programért felelős kormánybiztos -, itt konfliktusban áll egymással a konvergenciaprogram vagy a rövid távú kiigazítás programja és a fejlesztési program, mert a kiigazítás rontja a növekedés feltételeit, a kiigazítás ennélfogva rövid távon nyilvánvalóan nem serkenti a foglalkoztatást, a fejlesztési program pedig ezek szerint éppen hogy a növekedés és a foglalkoztatás bővítését tűzi ki célul. Ezek látszólag vannak csak ellentmondásban, nagyjából éppen olyan ellentmondásban, mint a bevezetőm elején mondott fiatal házaspár, aki azért spórol, hogy utána beruházhasson és lakást építhessen.

Az egyik egy nagyon rövid távú program, a kiigazítás programja döntően 2007-ről és 2008-ról szól, a másik pedig egy hosszú távú fejlesztési program, az egyikben a spórolás éppen azt a feltételt teremti meg, hogy a másikban, hosszabb távon is egy átfogó, nagy, intenzív fejlesztési és beruházási időszak lehessen. Azaz én ezt az ellentmondást, hogy úgy mondjam, látszólagosnak látom, sok tekintetben szakmailag nem megalapozottnak, egy könnyen mondható politikai érvnek, hogy: hát lám, ellentmondásban van a kormány két programja. Ha megnézzük ennek a belső szerkezetét, akkor ezt az ellentmondást nem látom, sőt olyannyira nem, hogy az ezt állítók sem mutatják be, hogy hol is van ez az ellentmondás, csak átfogó politikai képekkel vitatkoznak.

Az elmúlt időszak egyeztetéseiben a most a parlament előtt fekvő program fő irányai alapvetően támogatást kaptak. Ismét el szeretném mondani, hogy miközben a történelmi egyházaktól az Országos Érdekegyeztető Tanácsig vagy a Gazdasági és Szociális Tanácsig nagyon sokakkal folytattunk egyeztetést, számomra az összes egyeztetésből kimagaslott szakmai okokból az a nagy véleménycsokor és értékelés- és javaslatfüzér, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia tett, mintegy mintát és példát adva nagyon sokaknak, hogy hogyan lehet egy ilyen vitában nagyon szakszerűen, mégis karakteresen állást foglalni. E helyről szeretném megköszönni a Tudományos Akadémia intézeteinek, vezetőinek; egészen kimagasló intellektuális, szakmai és politikai élmény volt abban a konzultációban, vitában részt venni, amelyet velük folytathattunk.

Még mindig a program előtt hadd utaljak rövid pár mondatban arra, hogy a kormány megalakulása óta van egy vita az intézményrendszerről. Ez a vita eredetileg nem egyszerűen kormány és ellenzéke között folyt, a kormány maga is nagyon sokáig ízlelgette, méregette; hogy az az intézményrendszer, amelyet itt létrehoztunk, amely az ágazati tervezés mellett az integrált, átfogó tervezés feltételeit teremtette meg a fejlesztéspolitikai intézményrendszer megalkotásával, az belül is nagyon sok vitát váltott ki, kár lenne tagadni utólag. Mára a kormány tagjai egyöntetűen azon az állásponton vannak, hogy az elmúlt három hónap bizonyította, hogy ezzel az intézményrendszerrel sikerül végre kitörni abból a nagyon régi fogságból, amit az ágazati tervezés jelentett.

A legtöbb nagy problémája az országnak nem ágazati probléma. A gyermekszegénység elleni probléma: ha valaki azt gondolja, hogy ez ágazati probléma, akkor téved. A bezáródó legszegényebb, leszakadó, hátrányos térségek felemelése nem egy ágazati kérdés, az szinte valamennyi ágazatot érinti. Az egészségügy egész problémája csak látszólag kizárólag az Egészségügyi Minisztérium kérdése, gondja, baja, például az egészségügyi intézményrendszer átalakításának a kérdése egy területfejlesztési kérdés is. A legtöbb kérdés nem ágazati dilemma, ha pedig nem ágazati dilemma, akkor az a kormányzati logika, amely tradicionálisan ágazatonként felszeleteli a problémákat, az nem jó ehhez a megoldáshoz. Ráadásul itt az ágazati logikát a területi elvvel kell megpróbálni összhangba hozni - itt meg aztán végképp bajba kerül egy hagyományosan szerveződő kormány.

Miközben Magyarországon élünk, mindenki valamilyen településen él: falvakban, városokban, tanyákon, kisebb és nagyobb településeken. A kormánynak ezekben a kérdésekben, a fejlesztési ügyekben együtt kell működnie a településekkel, a települések vezetőivel, mondom, függetlenül attól, hogy a településeknek milyen párt-hovatartozású képviselő-testülete van kisebbségben vagy többségben, vagy éppen polgármestere. Itt önmagában csak a kormány nem elegendő megoldás, kellett találni tehát egy olyan intézményrendszert, amely ágazatközi megoldásokat tud javasolni, és olyat, amely képes összehangolni a helyi, területi és az ágazati közelítést is. Ma úgy látom, hogy a kezdeti viták mára a tekintetben nyugvópontra jutottak, hogy ez az intézményrendszer ezt képes kezelni, a viták ma már inkább politikai természetűek - azok meg itt is fognak maradni közöttünk, őszintén szólva abban nem nagyon bízom, hogy nem így lesz.

(10.10)

Hogyan próbáljuk felosztani ezt a 8000 milliárd forintot? Hadd mondjak egy-két számot, nem sorrendben. Magyarország számára természetesen a legfőbb értéket teremtő tényező az emberi tehetség, kultúra és szorgalom sokasága, egymást gyarapító együttműködése. Azaz ennek a programnak az egyik legnagyobb része éppen arról szól, hogyan lehet jobb képzéssel, több szolgáltatás nyújtásával, az oktatás, az egészségügy, a szociális intézményrendszer korszerűsítésével élhetőbb világot teremteni, és olyan emberek sokaságának lehetőséget adni, akik képesek megállni a helyüket ebben a világban. Úgy mondjuk szakszóval, hogy humánfejlesztések sokasága. Az emberek nem szoktak így beszélni, bajban is vagyunk, amikor keressük itt a megfelelő szót, hogy mit is jelent a humánfejlesztések sokasága; képzést jelent, tréninget jelent, egészségügyi beruházást jelent, iskolaberuházást jelent, azt jelenti, hogy átépítjük kulturális közösségi tereinket és másokat.

Központi forrásból, regionális forrásból összességében nagyjából 1700-1900 milliárd forintot fogunk költeni ilyen célokra. 1700-1900 milliárdot.

Akkor tegyük mindjárt hozzá a gazdasági lábát! Gazdaságfejlesztésre az Új Magyarország program keretén belül kizárólag ebből a forrásból, ebből a bizonyos 8000-ből nagyjából 1000 milliárd, ehhez kapcsolódó állami hátterű, a vállalkozások bankjának például lehetőséget teremtő forrásokból még további legalább 2000 milliárd, hazai kis- és középvállalkozások gazdaságfejlesztésére legalább 3000 milliárd forint fog rendelkezésre állni és megmozdulni e cél érdekében.

A program egyik legnagyobb része a közlekedésfejlesztés. Őszintén szólva, ha a miniszterelnök elindul vidékre, akkor szinte mást sem hall, mint út és vasút, út és vasút, felváltva. Itt tengernyi az igény. Sok tíz éves problémát kell megoldani. Összesen nagyjából 2000 milliárd az, amit vasúti és közúti közlekedésre kívánunk fordítani. Környezetvédelemre - igen sok lábon áll, amit környezetvédelemnek hívunk itt; a miniszter úr ennél nyilván sokkal pontosabb fogalmakat fog használni, de azt hiszem, nem hibázom, ha itt nem megyek bele most ennek a részleteibe - nagyjából 1200 milliárd forintot. Miközben sokat beszélünk arról, hogy az államnak át kell alakítani a működését, 24 órán keresztül szolgáltatást kell tudni nyújtani, mert nem akarunk hivatalban sorban állni, azt akarjuk, hogy bennünket szolgáljanak ki, az egész államreformot szolgáló fejlesztések sokasága, több mint 100 milliárd forint. Beszéltem már, hogy vidékfejlesztésre 1000 milliárd forintot kell fordítani külön. Ezek a nagyjábóli fő irányok.

Melyek azok a programok, amelyekre leginkább ebben az ügyben költenünk kellene, melyek azok a nagy problémák, amelyekre fokuszálni szeretnénk? Remélem, hogy pontos leszek, és nagyjából tíz ilyet kell önöknek mondjak, ha nem keveredek el itt a papírjaim között. De kezdjünk neki az elejéről! Számolják pontosan, hogy meglesz-e a tíz a végére, ha nem, akkor majd egy további hozzászólásban kiegészítem ezt. Kezdjük az elejéről!

Az elsőnek és legfontosabbnak azt a gondot és nyavalyát tartom, amely a leszakadásról, a bezártság megszüntetéséről szól. Itt több programot is indít a kormány. Magyarországon közel 30 súlyosan hátrányos helyzetű kistérség van, 28-at tartunk most nyilván. E településeknek a felzárkózása Bihartól Dél-Békésen át az Ormánságig átfogó programokat igényel, olyan programokat, amelyek egyik oldalról közútfejlesztés, más oldalról bölcsőde- és iskolafejlesztés, közlekedésfejlesztés, munkahelyteremtés programjait foglalják magukba. Több lehetőséget, több esélyt adni a falunak, különösen a lemaradók sokaságának. Egyszer.

Másodsorban. Részben ehhez a programhoz is kapcsolódva, de ettől függetlenül is egy átfogó gyermekszegénység-ellenes programot kell indítani. A szegénység folyamatosan önmagát továbbépítő láncát csak akkor lehet megszakítani, ha intenzív programot indítunk el annak érdekében, hogy a gyerekek ne osszák szüleik szegénységbe záródó sorsát, hogy a gyerekeknek több esélyük legyen elhagyni a magára hagyatottság csapdáját. Ez szól bölcsőde-, óvodafejlesztésről, egész napos intézményekről, iskolákról, szól olyan programokról, hogy hogyan lehet távoli, szegény térségből városba vinni, színházba vinni, kirándulni vinni, határon túli területek megismerésére elvinni gyerekeket. Második nagy program.

Harmadik nagy program. Ahova nincsen közlekedés, ott nincsen felzárkózás, ott nincsen aktív gazdasági tevékenység, ott nincsen munkahelyteremtés. Mondtam korábban is, hogy nagyjából 2000 milliárd forintot fogunk közlekedésfejlesztésre fordítani. Csak példákat mondok, ezek még nem döntések, és nagyon szeretném, ha akként is tekintenék. A programon belül az úgynevezett operatív programok vitája most kezdődik, ennek végén kell majd eldönteni - egyelőre nagyjábóli jelzéseink vannak -, hogy mi az, amit építeni szeretnénk.

Mondok egy-két, ha úgy tetszik, triviális példát. Ilyen triviális példa, hogy az M6-ost Pécsig meg kell építeni. Ilyen triviális példa, hogy természetesen befejeződik az M7-es építése, már ezekben az években. Ilyen triviális példa a Nyugat-Dunántúl, Győr, Szombathely között, éppen azért, merthogy ma a másik oldalon - milyen furcsa a világ! -, az osztrák oldalon levő autópálya forgalma jelentős részben Magyarországra terelődik át, mert ott fizetni kell érte. Ott kell fejlesztés. De ha már Dunántúlon vagyunk, akkor ott van a 8-as fejlesztése, vagy éppen Kaposvár és a Balaton összeköttetését meg kell teremteni. Össze kell majd kötnünk Székesfehérvárt Dunaújvárossal. Ha átlépünk a Dunán, akkor egészen biztosan ki kell nyitnunk Békést, nem várhat tovább ez a terület. Ki fogjuk nyitni Békést. Meg kell teremteni éppen a Tiszántúlon az erdélyi két nagy autópálya fogadási feltételeit, az észak-erdélyi és a dél-erdélyi autópályát. Szegedet meg kell kerülnünk most már a másik irányból is - látom Makó polgármesterét -, természetesen azzal számolunk, hogy ha már megépült az autópálya Szegedig, akkor az is épül tovább. Hogy Nyíregyházáról tovább kell indulnunk a határig, természetesen; vagy nem látom itt nógrádi barátainkat, hát bizony, Salgótarjánt és a határ szélét össze kell kötni az M3-assal. Aztán folytathatnánk még a sort, de nem megyek bele a részletekbe.

Vasútközlekedés dolgában: be kell kötni a magyar vasúthálózatot a nagy európai vasúthálózatba. Ma határtól határig a teherforgalom átlag 9 kilométeres sebességgel ér egyik helyről a másikra. Egészen hihetetlen! Nyilván sokat kiállítják ezeket a teherfuvarozásban részt vevő szerelvényeket.

A fő irányok nagyjából világosak. Szolnoktól Békéscsaba irányába kell fejleszteni, Szolnoktól aztán Debrecen irányába kell fejleszteni, Budapest-Dombóvár-Gyékényes irányába kell fejleszteni, és ezt a Budapest-Székesfehérvár irányt kell fejlesztenünk.

Minderről tárgyalni kell. Nyilvánvalóan se vége, se hossza az igényeknek. Nyilvánvalóan lesz majd, amikor azt kell mondani, hogy ez már nem fog menni. De természetesen, amikor azt mondjuk, hogy fejleszteni kell a vidéket, akkor ez nem egyszerűen csak a felzárkóztatás, ez a versenyképesség is. Arról is szól, hogy a Budapest-központúságot fejlődésben is és tempóban is meg kell változtatni, nagy fejlődés- és tudásközpontokat kell megerősíteni Budapesten kívül még hat nagy régióközpontban - Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr -, és van egy furcsa tudásközpontunk, amelynek azt mondják, hogy két pólusa van, ez a bizonyos Székesfehérvár-Veszprém kétpólusú központ.

(10.20)

Itt átfogó, nagy, egész térségi hatással lévő fejlesztéseket kell elindítanunk.

Ötödikként természetesen, hiszen korábban szóltam gazdaságfejlesztési programról: ez a bizonyos 1000 plusz 2000, összesen 3000 milliárd forintos nagy hazai kis- és középvállalkozás-fejlesztési program, amelyet el kell indítanunk, részben gazdaság-, részben vidékfejlesztési, részben agráriumfejlesztési program, egy átfogó, nagy energiaprogram, amely energiaprogramban már a zöldenergia, az újratermelődő energiaforrásokra épülő energiatermelés áll. Meg fogja változtatni a vidék arcát, reményeink szerint sok tekintetben kiszámíthatóbbá, jövedelmezőbbé, korszerűbbé fogja tenni a hazai agrárium jelentős részét.

Át kell alakítani ebben az időszakban az egészségügyünk jelentős részét. Nem a 300 forintos vizitdíjról szól az egészségügy átalakítása, hanem például arról a 400 milliárd forintról, amelyet az egészségügyi intézményrendszer átalakításába bele fogunk tenni; az oktatás egész rendszerének átalakításáról, amelyben vagy ezer iskola átfogó felújítása fog megtörténni, ötezer iskolában megteremtődik az átfogó digitális tudásátadás feltétele. De nem egyszerűen csak iskolát és infrastruktúrát, hanem három nagy területen - informatika, idegen nyelv és vállalkozási tudás átadása területen - magát a képzési tartalmakat meg kell változtatni.

Nem említettem szót egy önálló, nagy programról, nézek Kiss Péter miniszter úrra: régi adóssága Magyarországnak, a magyar parlamentnek és az egymást követő kormányoknak, hogy mondjuk, mondjuk, mondjuk, hogy könnyebbé tesszük azok életét, akik különböző fajta fogyatékosságokkal élnek. Átfogó, nagy akadálymentesítési programot kell megalkotnunk, és hála a jó égnek, ebből a 8000 milliárd forintból egy átfogó program részeként a következő hét évben egy nagy léptékű, mondhatni, történelmi változást fog sikerülni előidézni ezen a területen. Ezek a kérdések mind olyanok, ha egymás után nézem őket, hogy nem egy tárca kompetenciájába tartoznak.

A környezetvédelemről - talán ez lesz akkor a tizedik - egyetlenegy példát hadd mondjak! Ma a hulladéknak összesen, ha jól emlékszem, 30 százalékát hasznosítjuk, 70 százalékát nagyon drága tározókban helyezzük el. Azt szeretnénk, hogy ebből a 30 százalékból e hétéves fejlesztési időszak végére legalább 60-70 százalék legyen. Azt szeretnénk, hogy az európai minőségben tisztított szennyvizeink a mai 45-46 százalékról elérjék a 80-85 százalékot. Magyarországon nem lehet európai minőséget teremteni e nélkül.

Hát, ezek a programok. Természetesen vitatkoznunk kell egymással. Természetesen ezek a programok soha nem egy kormányról szólnak, a kormány szándékairól, amelyeknek találkozniuk kell a nemzet közös igényével, azokkal az igényekkel, amelyek sokszínűek. Meg kell őrizni a sokszínűséget, de kell kellő eltökéltség arra, hogy ugyanakkor legyenek irányai egy ilyen fejlesztési programnak.

Új Magyarország fog teremtődni. A fejlesztési programok hatásaként megváltozik a hétköznapi életminőség ebben az országban. Igen, értelme lesz annak a spórolásnak, amit tudom, hogy nagyon nehezen visel az ország - tudom. De azt gondolom, és azt remélem, hogy amikor azt látják majd százezrek és milliók, hogy megmozdul az ország, akkor azt fogják mondani, hogy megérte mindaz az erőfeszítés, megérte mindaz a spórolás, amely 2006-07-et jellemezte, és érdemes volt megteremteni a fejlesztések feltételeit. Erről szól az Új Magyarország fejlesztési program.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)