Schvarcz Gyula (Székesfehérvár, 1839. december 7. – Budapest, 1900. január 31.) az Osztrák-Magyar Monarchia időszakának egyik legsokoldalúbb országgyűlési képviselője volt hála kiterjedt nyelvtudásának, világlátottságának és széles körű tudományos érdeklődésének. Nem csupán a Magyar Tudományos Akadémia, hanem több nemzetközi tudományos társaság is felvette tagjai sorába, és az államtudománytól kezdve az oktatáspolitikán át a földtanig és az ókori történelemig megannyi tárgykörben jelentek meg maradandó írásai a kor legjelentősebb folyóirataiban.
Képviselőként aktívan alakította hazánk politikai életét, számos közművelődési-oktatási és államigazgatási reformjavaslat köthető a nevéhez. Modernizációs törekvései áthatották parlamenti pályáját: határozott hangvételű felszólalásaival elkötelezetten érvelt újító nézetei mellett.
Az 1870-es év költségvetési vitája során hangzott el Schvarcz jelen kötetben olvasható kibővített és szerkesztett parlamenti beszéde, amely a költségvetési tárgyalások apropóján lényegében a kiegyezés kritikáját is megfogalmazza. Számokkal alátámasztva fejti ki azon álláspontját, miszerint a költségvetés a társadalmi fejlődéshez nélkülözhetetlen állami feladatokra, mint a közoktatás, az egészségügy, a szegényügy, a kereskedelem vagy a közlekedés oly csekély forrásokat irányoz elő, amely nem elegendő az ország felemelkedéséhez, és a valódi demokrácia kiépüléséhez. Nemzetközi összehasonlításban illusztrálja, hogyan is áll Magyarország a fent említett szakpolitikák terén. A fejlettség minden lényeges indikátora (írástudás, ipari és mezőgazdasági teljesítmény, közszolgáltatások hozzáférhetősége) tekintetében messze a nyugati színvonal alatt helyezkedünk el, ami pedig – a számok fényében – egyenes arányban áll a szakpolitikákra szánt összegek nagyságával. Mindezért pedig Schvarcz egyértelműen az ún. közös ügyekre (külügy, hadügy, pénzügy) fordított aránytalanul nagy kiadásokat teszi felelőssé, melyek fölött hazánk nem rendelkezik. Kijelenti, hogy Ausztria nem is törekszik a hadügyi költés lefaragására, így belátható időn belül esély sincs a közös ügyi költségvetés karcsúsítására a fontos hazai ügyek javára. Schvarcz ily módon azt az álláspontot képviseli, hogy Magyarországnak vissza kell kapnia autonómiáját a közös ügyek felett annak érdekében, hogy a „belreformokat” végre lehessen hajtani. Reálunió helyett tehát a perszonálunió intézményét tartja kívánatosnak, aláhúzva, hogy a társadalom egésze is így vélekedik.
PV
