A történeti munka írója, Horvát István (Székesfehérvár, 1784. május 3. – Pest, 1846. június 13.) tanulmányai során jogot hallgatott, majd filozófiából doktorált. Ürményi József országbíró gyermekeinek nevelőjeként kezdett el dolgozni, akiknek felnőtté válását követően az országbíró titkára lett. 1815-ben az akkor a Magyar Nemzeti Múzeumon belül működő Országos Széchényi Könyvtár őrévé (igazgatójává) nevezték ki. A pozíciót haláláig betöltötte, 1837 és 1843 között pedig a Múzeum igazgatói feladatait is ellátta. 1823-ban a Pesti Tudományegyetem oklevél- és címertan tanára lett. A Magyar Tudományos Akadémia létrehozásának időszakában az MTA jegyzőjeként tevékenykedett. 1833-ban a Tudományos Gyűjtemény, az első magyar nyelvű tudományos folyóirat szerkesztője lett. 1837-től magyar nyelvet és irodalmat is oktatott. 1840 és 1844 között az egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja volt. A maga korában nagy hatású gondolkodó és tanár volt, aki az irodalomban és a történetírásban is a nemzeti szemlélet nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta, ami a nemzeti eszme megjelenésének időszakában, a 18-19. század fordulóján még újszerű, úttörő gondolatnak számított. Emellett a magyarországi kunok és jászok történetét is kutatta, valamint ő tekinthető az oklevéltan tudománya egyik hazai megalapítójának. A magyarság őstörténetét vizsgáló munkákat is írt, erről a területről azonban sem elegendő ismeretanyaggal nem rendelkezett, sem a szükséges mennyiségű megbízható forrás nem állt a rendelkezésére, így ezen művei felett viszonylag gyorsan eljárt az idő. Ezek között az írások között a legfontosabb a Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből című, 1825-ben megjelent kötet.
A Rajzolatokban Horvát a nyelvészet segítségével – a területen nem folytatott tanulmányokat – próbálta meg rekonstruálni a magyarok őseinek történetét és földrajzi előfordulásait az évszázadok során. Elsősorban a helységnevek hangzásában megfigyelhető hasonlóságokra koncentráló vizsgálódásait a bibliai időknél kezdve a magyarok elődeiként azonosította más ókori népek mellett a sumérokat, a pártusokat, a szarmatákat és a szabirokat.
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a nemzetté válás időszakában nem ritka, hogy egy nép gondolkodói ahhoz, hogy az egységes nyelv által meghatározott nemzet létét igazolják, nem a jelenből érvelnek annak jövőbeni szükségessége mellett, hanem a régmúltból előkeresett példákra rámutatva állítják, hogy az adott nemzet már a történelem kezdetén létezett, így pedig nyelvét, területét és önállóságát senki sem kérdőjelezheti meg – elég csak a szintén a 19. században keletkezett dák-római kontinuitás elméletére vagy a 20. századi török nemzetépítésre gondolni.
LB
