Szilágyi Sándor (Kolozsvár, 1827. augusztus 30. – Budapest, 1899. január 12.) történész, akadémikus, számos kiváló tanulmány, könyv szerzője, a magyar történetírás kiemelkedő alakja. Bölcsészetet és jogot tanult. 1848. márciusában nemzetőr volt egy ideig, majd Pesten az Életképek és a Pesti Hírlap munkatársa lett. Novella- és színdarabírással is kísérletezett. A szabadságharc krónikásaként sorra jelentek meg írásai. Ő volt az, aki kitartó szervezőmunkával nagyban elősegítette a szabadságharc bukása után a színvonalas magyar irodalmi élet újraindulását. Maga köré gyűjtötte a szellemi élet kiválóságait és kísérletet tett olyan nívós irodalmi lapok kiadására, melyek ébren tarthatták a forradalom emlékét. 1852-ben a kecskeméti református kollégium tanára lett, majd Nagykőrösre került a főgimnáziumba. 1857-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1873-tól rendes tagja. 1867-ben Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter titkára lett, a Ludovika Akadémián történelmet tanított, illetve 1878-tól igazgatta az Egyetemi Könyvtárat. Tudományszervezőként is számos feladata volt: viselte a Magyar Történelmi Társulat titkári címét és szerkesztette lapját, a Századokat.
A szerző, mint bevezetőjében előre jelzi: nem szándékozott „históriát írni”, csupán bemutatni szeretné azt, ….”a mint egymásután láttam az eseményeket, a mik körültem történtek, s a mint hallottam azokat hiteles tudósítások nyomán, mik tartózkodásunk környékén véghezmentek, —följegyeztem azokat.” 1849. június 30-tól ismerteti az eseményeket, amikor megérkezett Görgei komáromi táborába. Leírja milyen benyomást tett rá az általa először látott tábornok, valamint arról is beszámol, hogy katonái milyen érzésekkel viseltettek parancsnokuk iránt. Tájékoztatást kapunk a Komárom-Ács térségében vívott csatákról, a „honvédsereg hangulatáról”, a Vác-környéki ütközetekről, a dél felé vonulásról, hogy a kormányzat által elfogadott haditervnek megfelelően Temesvár-Arad térségében egyesüljenek az egyes hadtestek. Szilágyi részletesen tudósít a Bem, illetve Dembinszky által vezetett honvédcsapatok sorozatos vereségeiről, Görgei tábornok Rüdigerhez, az orosz cári csapatok parancsnokához intézett leveléről, majd a végkifejletről, a világosi fegyverletételről. A Görgei-ellenesség terjesztésében egyébként fontos szerepet játszott Szilágyi azonban lényegesen árnyaltabban fogalmaz, mint a későbbiekben szárnyra kapott „árulómítoszok”: „Görgeit nem akarjuk menteni. Bűnös volt, hogy előbb nem tette a lépést ha akarta, midőn még volt megmenteni való. De bűnéért keservesen lakolt. Élni kénytelen, hogy lássa a kétségbeesést, az Ínséget, a nyomort, mit okozott, hogy hallja az áldozatok hírét, kik miatta vérzettek el”.....”Nem mentem Őt. Bűne elég volt. De ne terheljük Őt minden bűnnel — másnak is volt része benne. S az egyet nem vitathatni el tőle, hogy a Magyar’ katonai dicsőségét fénypontra emelte.”
MB
