Az Emich Gusztáv gondozásában először 1843-ban megjelent, majd még három kiadást megért erkölcstani tankönyv a korabeli oktatás és nevelés nélkülözhetetlen darabja volt, ennek ellenére szerzője ismeretlen maradt, sem a kötet lapjain, sem más forrásokban nem található hivatkozás az író kilétére.
A 19. század keresztény értékrendjét követő olvasókönyv a magyar – feltételezhetően kamaszkorú vagy a felnőttség küszöbén álló – ifjúság számára tartalmaz 101 iránymutatást, melyek segítségével a fiatalok a társadalom erényes, alázatos, istenfélő és törvénytisztelő tagjaivá válhatnak.
A jó tanácsok között találunk kifejezetten vallási-dogmatikus kötelességeket (az imádkozás, a keresztvetés, egyházi ünnepek méltó megünneplésének szükségessége), az állam, az alkotmány és a törvények tiszteletére vonatkozó elvárásokat, és a szó hagyományos értelmében vett, általános erkölcsi irányelveket (mértéktartás, rendszeretet, takarékosság, szemérmesség). Mindemellett az olvasó konkrét életvezetési tanácsokat is kaphat a kötet tanulmányozása során: a szerző óva int például attól, hogy a harag vezérelje tetteinket, hogy saját ballépéseinkért másokat hibáztassunk, vagy hogy behódoljunk a hízelgőknek. Arra bátorít ugyanakkor, hogy emelkedjünk felül a gyöngeségeinken, éljünk úgy, hogy semmit ne kelljen megbánnunk, illetve tartózkodjunk az érzéseink szélsőséges megélésétől és kimutatásától. Ugyanakkor az emberekkel szembeni bizalmatlanságról tesz tanúbizonyságot, amikor a hiszékenység csapdájának elkerülésére figyelmeztet, és aláhúzza, hogy „jótett helyébe emberektől jót ne várj”. Érdekes és a kor mércéjéhez képest kifejezetten progresszív elem, hogy külön pontban szól az állatokkal való emberséges bánásmód fontosságáról és az állatkínzás elfogadhatatlanságáról.
PV
