A felszólalás szövege:

DR. BOROSS PÉTER, az MDF képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Engedjenek meg annyi szubjektív megjegyzést, hogy nagy élmény közel egy évtized után visszakerülni e nemes falak közé és konstatálni azt (Taps a kormánypártok, szórványos taps az MDF soraiban.) - félre fogják érteni (Derültség. - Font Sándor: Titeket erősít!) -, hogy alapjában véve nem sok minden változott. Most a változatlansághoz fűződő élménnyel és örömmel szeretnék hozzászólni a magam részéről ahhoz, amit címül kaptunk, és elsősorban magához az alkotmánytervezethez.

Hölgyeim és Uraim! Elhangzott már - és azt hiszem, ez magától értetődő -, hogy ami foglalkoztat mindnyájunkat, főleg akik a kezdeteknél is bábáskodhattak, az annak a modellnek a megváltoztatása, amit mi magyar hagyományként '90-től érvényesíteni és helyesen érvényesíteni láttunk, nevezetesen: a kettős államtitkárság pozícióját. Miért? Azért tartottuk ezt annak idején fontosnak, mert olyan negyven év állt mögöttünk, ahol egy politikai beavatkozás tisztázatlan világa vagy nagyon is tisztázott világa úgyszólván totálisan érvényesítette a maga akaratát, és nem gátolta se jogrend, se törvény és nagyon sok esetben a jó ízlés sem. Ezért születtek azok a megoldások, amelyek határvonalat szabtak. Tehát amikor hagyományról és hagyománytiszteletről beszélünk, és valahol a kiegyezés korszakától indítunk, akkor azt a negyven évet mindig hagyjuk ki, amely egy teljesen idegen test a magyar közjogi fejlődésben, és egyáltalán ez az a korszak, amely az államélet organikus és a társadalmi élet organikus szövetét oly mértékben tépte darabokra, hogy '90-ben sok mindent újra kellett kezdeni.

Nem lehet problémamentes tehát az a gondolat, ami itt most e javaslatban megfogalmazódott, és ezt annak ellenére szükségesnek tartom kifejteni mint aggályt, hogy a Magyar Demokrata Fórum igennel fog szavazni az alkotmányváltozásra, csak aggodalmának ad hangot a későbbiek miatt. Előttem elhangzott ugyan, hogy pontosan ez a megoldás fogja garantálni vagy ez is garantálni tudja azt, hogy a közigazgatás a maga relatív autonómiájával a törvényeknek és jogszabályoknak alávetett módon és minden más politikai befolyástól mentesen teljesíti a kötelességét, de biztosítékát ebben az alkotmányos reformban nem láthatjuk. Nem láthatjuk, és ez természetes módon váltja ki abbéli gyanakvásunkat, hogy hátha nem így lesz.

Mindnyájan nagyon sajnáljuk, hogy amit '90-ben elképzeltünk, hogy valóban a közigazgatás a maga külön struktúrájával vagy kvázi külön struktúrájával elválik, és hol válik el a politikai vezérléstől, ezt az elkövetkezendő másfél évtized szétdúlta. Az a stabilizáció, amit szántunk a közigazgatásnak, a közigazgatási államtitkári pozíciónak, nem következett be; különböző pártváltások és kormányzati váltások alkalmával éppúgy hullottak a fejek a közigazgatás szférájában is. Mi a biztosíték, hogy nem így lesz? Mert tudniillik, ha eddig nem így volt, mert rosszul alkalmaztunk egy modellt, akkor a megoldásnak nem a legoptimálisabb változata az, hogy szüntessük meg magát a modellt, hanem esetleg elindulhattunk volna, mondjuk, a következő másfél évtizedben eme különválással is.

Bizonyára önök előtt - már aki érdeklődött - ismeretes, hogy másféle kérdések is kapcsolódnak ehhez. Egész közigazgatásunk nem működik jól. Már csak azért sem működik jól, mert a jegyzői hivatalok egyoldalú kiszolgáltatottsága nem mindig teszi lehetővé a törvények és a törvényesség maradéktalan érvényesülését. Olyan hatalmi beavatkozások történnek, mert egzisztenciálisan semmi nem védi a jegyzőt a helyi erőszakkal és sok minden befolyással szemben - lenne tehát itt tennivaló. Márpedig addig nem várhatjuk el a közigazgatás erősödését, a maga sajátos szerepének a teljes értékű betöltését, amíg például ezt meg nem oldjuk.

Szerepel a Magyar Demokrata Fórum programjában még egy olyan intézményrendszer, amely nagyon hiányzik az országban, ez pedig a közigazgatási bíróság. Hölgyeim és uraim, a közigazgatási bíróság mint speciális bíróság 1896-tól 1949-ig töltötte be nagyszerű hivatását. Oka volt, hogy miért. Mert olyan speciális bíróság volt, ahol a közigazgatási ügyek eldöntését nemcsak magasan kvalifikált bírók, hanem magasan kvalifikált közigazgatási szakemberek együttese végezte, és írd és mondd, 42 napon belül az ügyeket el kellett dönteni. Hát miért nem kell egy ilyen jogintézményt nálunk, épp a közigazgatás, a gyors döntések, az időben történő döntések, a mulasztások megelőzése érdekében megszülni? Miért ez a furcsa ellenállás, miközben a publikációban komoly és közigazgatáshoz értő elmék nagyon helyeselnék eme intézmény létrehozását, és a rendes bíróságtól épp az eltérő eljárásjog miatti - vagy többek között emiatti - leválasztását?

Aggodalommal vagyunk tehát - és nem feltétlenül e törvényjavaslat kapcsán, hanem úgy egyébként is potenciálisan - a magyar közigazgatás működési nívója miatt. Ez évek óta romlott - személykiválasztási önkények, alkalmatlanság -, mert nem sikerült elérnünk - javaslat ellenére -, hogy jegyzőkinevezéshez a felettes közigazgatási szakszerv hozzájárulása mégiscsak kelljen. És legyünk őszinték, nem feltétlenül a falu legszebb lányából lesz a legjobb jegyző. Tudjuk azokat a kinevezési mechanikákat, amelyek itt érvényesültek.

Hölgyeim és Uraim! Az igen szavazat mellett a mélyen tisztelt kormányt arra kérem, hogy az aggályokat is vegye figyelembe.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok és az MDF soraiban.)

(15.10)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tulajdonképpen, ami a fő kérdést és ennek a törvénymódosításnak a sorsát illeti, némi megnyugvással álltam fel, és köszönöm a szót, mert az a benyomásom alakult ki, hogy ezt a törvényt így, ahogy van, kétharmados többséggel átvinni ezen a parlamenten pozitív döntésre nem lehet.

Ez nagy megnyugvással szolgál számomra, aki meglehetősen hosszú ideje különböző köztereken részese voltam olyan természetű vitáknak, hogy mi legyen a magyar közjoggal, mi legyen közjogi hagyományainkkal, mi legyen azokkal a státusszervezetekkel, amelyekre felépült az ország évszázadokon keresztül.

Most, amikor olyan helyzetben vagyunk, amire valóban kevés példa volt, hogy egy példátlanul nívótlan választási harc után, ahol egyértelműen a pártérdekek messze a nemzet érdekei vagy az országos érdekek elé kerültek, és amikor ennek vége, akkor kizuhan mindenki elé egy korábban is tudott probléma következménye, hogy a költségvetést kell helyrehozni, akkor számomra teljesen érthetetlen, hogy a kormány miért nem erre a nagy kérdésre koncentrál, ami bármikor sorskérdéssé válhat, és miért teremt fórumot kezdeményezésével a parlament számára egy ilyen témakörben. Figyeljük meg, a magyar kommunikáció csak adófájdalmakkal van tele; nem is ügy, az itteni jelenlét is jól illusztrálja. Miről is van szó? Amit évszázadok létrehoztak, annak a megváltoztatásáról.

Szeretném kedves mindnyájukat tájékoztatni arról, hogy amikor még tényleg népben, nemzetben gondolkodó férfiak és egy más politikai generáció uralta a mezőnyt, akkor Tisza Kálmán kormánya egyetlen megye változtatásába - a Hajdú kapitányságból akkor lett Hajdú vármegye - majdnem belebukott, mert határokat kellett változtatni. Én tudom, hogy változnak az idők, de korszerű meg modern, meg reform címkével ellátni egy olyan változtatást, amire most a kormány készül, ez számomra teljesen érthetetlen. 13 ezer milliárd? - valami ilyen hangzott el valahol, vagy azt írták le, hogy ennyi megtakarítással járna ez. És a magyar közjogi értékek? Még ha valóban annyiba kerülne is... Nem akarok én jós lenni, de mint különböző szervezési mozzanatokban régóta részt vevő: megszületne a régió, ha technikailag megszülethetne helység meg sokféle egyéb okból, és a következő lépcső lenne a jelenlegi meglévő megyeszékhelyeken a kirendeltségek létrehozása, mert olyan nyomás alá kerülne mindenki.

Nagyon örülök annak, ha a polgármester uraktól, hölgytől itt érveléseket hallok, akkor is, ha nem értek velük egyet. Külön jóleső, hogy ellenzéki oldalon mindezt felismerve nem az az álláspont érvényesült, amit nekem egy eredeti polgármester ismerősöm mondott, hogy jó az a régió, de legalább minél messzebb kerülnének ezek a macerás megyei hatóságok. Nyilván csak tréfált, amikor mindezt mondta, ámbátor tudjuk, hogy minél messzebb az ellenőrzés, annál kellemesebb az állapot.

Hölgyeim és Uraim! Az a véleményem, hogy ami itt úgy hangzott el, hogy hátha helyeselni is lehet, az is felülvizsgálandó, nevezetesen, az önkormányzati választási időpont áthelyezése. Hát tényleg olyan nagy baj ez? Tényleg olyan borzalmas? Tényleg annyira sürgető, hogy mindez egy évben van? Van egy ellenérv: ha középre helyezzük, a ciklus közepére, akkor kétszer bolondítjuk meg az országot érveléssel. Az miért jobb? De nem ez a fő érv.

A fő érv az, hogy létezik alkotmány, az alkotmánynak előírásai vannak, főhajtással kell fogadnunk minden alkotmányos szabályozást, de van alkotmányosság is. Utalnék 1994-re. Hölgyeim és uraim, akkor is baloldali koalíciós kormány volt ősszel, és talán másfél hónappal az önkormányzati választások előtt változtatott az önkormányzati törvényen. Itt most már jelölik az embereket, akik majd képviselők lennének különböző településeken - már szót váltanak, már bemutatnak -, hogy ki lesz a listavezető, meg a főpolgármester, folynak már ilyen természetű tárgyalások, és akkor berobbanunk egy olyan természetű intézkedéssel, ami minden alkotmányossági moralitást sért. Hát minek megváltoztatni, illik-e megváltoztatni e miatt az abszolút nem olyan gyötrően fontos kérdés miatt? Meg hogy hányan legyenek a képviselő-testületekben - minek mindez? Minek ez a rohanás egy olyan kérdéskörben, ami sokkal fontosabb annál, ha a magyar államépítmény egészét nézzük, mint ami itt elhangzik?

Szeretném nagy hangsúllyal alátámasztani, hogy mérhetetlenül bosszantó némelykor, hogy a területfejlesztési kérdések és a közigazgatás napi rítusai közti különbségtétel egyszerűen nincs meg. Ki hiszi azt el, hogy ez a két kérdés azonos? A kérvényt beadó, ügyeit intézgető állampolgár, a hatósági másodfok hol van?

Nagyon kevés itt az idő, de úgy hiszem, úgy, ahogy van, a törvényt most az ellenzéknek nem szabad megszavazni, de lehet, hogy tárgyalni kell egy új törvényről. Mert a magyar közigazgatás egyik gyengesége például a jegyzők egzisztenciális kötöttsége a választott testülethez. Vegyük tudomásul, hogy soha ilyen nem volt. A jegyző hatósági személy, közigazgatási feladatot lát el. Ahhoz, hogy felvegyék, elbocsássák, fegyelmit indítsanak, a felettes közigazgatási szerv hozzájárulása kellett mindig, ez is magyar hagyomány. Egy elnyomott jegyző - ne lehessen azt mondani egyetlen polgármesternek sem. Megint egy valóságos idézet: vittem magammal a jegyzőmet. Tehát van itt min változtatni.

A szocialista örökség az ágazati irányítás mániája és elve. Ebből alakultak ki a dekoncentrált szervezetek. A 16 évvel ezelőtti vitákat nem akarom feleleveníteni. Hát persze, hogy a megyei közigazgatás körébe kell áthelyezni számtalan olyan jogosítványt és hatósági másodfokot köztük, ami jelenleg dekoncentrált szervezet formájában működik. Nagyon meg kell fontolni, hogy mit, de ez irányban el kell érnünk azt, amit egykoron a magyar közigazgatás, mert ha kitesszük azt a 40 évet, ami '45 után, de főleg '50 után történt, akkor bizony látunk ám egy rendkívül eredményes közigazgatást.

Nekem életkori szomorúságom, hogy ha ez a törvény elfogadást nyerne, másodszor kellene hogy részese legyek a magyar közigazgatás szétdúlásának, merthogy emlékszem arra a pokoli zűrzavarra '50-51-ben a tanácsrendszer létrehozása során, ami tartott '51-52-53-ban, amikor senki nem tudta, hogy mit szabad, és mit nem.

Hölgyeim és Uraim! A Magyar Demokrata Fórum programjában meglehetősen részletesen szerepelnek egyéb kérdések is. Igenis, kellene a közigazgatási bíróság a maga sajátos eljárási rendszerével, továbbá szakavatott bírák és szakavatott közigazgatási szakemberek együttes döntésével. Ehhez kellene itt egy új törvényjavaslat, és folytathatnám tovább mindezt, ha ez az átkozott idő nem járna le.

Végül, ami az olcsóbbítást jelenti, hölgyeim és uraim: ha listás választás lenne, akkor egy napon lehetne az összes, és ez 6 milliárd megtakarítást jelentene; akár az önkormányzati, akár az országos lehetne tényleg egyfordulós, nem úgy, ahogy ma van.

Remélem tehát, hogy ez a törvény lekerül a napirendről, és új megfontolásokkal sokféle kérdésben lehet még eredményesen dönteni.

Köszönöm szépen. (Taps az MDF és a KDNP padsoraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Kisebbségnek számítok, semmi más probléma... (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Hátrányos helyzetű!) - vagy helyzetű, igen.

Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Én sajnálom, hogy Géczi József képviselő úr elment, mert engedjenek meg nekem egy egész rövid kitérőt azzal kapcsolatban, hogy elvek, felfogások, eszmények mi módon formálhatók úgy, ahogy éppen az érdekek diktálják. Én azért utalok vissza a két napirenddel ezelőtti témára, nevezetesen a mentelmi joggal kapcsolatos kérdésre, mert elhangzott többek részéről is, ő is megerősítette azokat az évszázados múltban nem biztos, hogy precízen mentelmi jognak nevezhető dolgokat, amik 800 évvel ezelőtt voltak, de egye fene, valami mentelmet adtak.

Megváltozott a világ azonban. Amikor a mentelmi jog valójában élt, akkor nem voltak vagy alig voltak pártkeretek, és szigorú tekintetű magyar férfiak általában a bűnre vagy a cselekményre koncentráltak, és annak megfelelően adták ki, vagy nem adták ki a képviselőt. Kedves barátaim, ez a helyzet megváltozott. Most aztán már igazán megmerevedtek a pártkeretek, és: "az enyémet nem adom ki, az övét szeretném kiadni, de ő nem adja." Miért? Azért, mert paritásos bizottság jött létre.

Amikor megvizsgáltuk, és még a régi idők kapcsán, '90-98 között, a ki nem adott ügyeknek legalább a háromnegyed része olyan volt, amiket nyugodtan ki kellett volna adni. Tehát ha valaki azt mondja, mint Csáky András, hogy elavult ez az intézmény ma már, és így nem megy, mert négy nem áll szemben négy igennel örökké, és patthelyzet van, akkor azért ezen ne csodálkozzunk.

De ha hagyományról van szó, és ez ilyen hangsúlyt kapott ezen a tárgyaláson, akkor az az érzésem, hogy tényleg lehetne a megyéről többet is mondani - többet mondani. Többet mondani: el lehetne sorolni, hogy a XVII. században, a valódi három részre szakadás állapotában a magyar országgyűlés, a rendi országgyűlés 400 törvényt hozott, 400 törvényt tudott hozni. Igaz, hogy jórészt nem tartották be, de később mégis. Aki a Pragmatica Sanctio előéletét ismeri, az nyilván tisztában van azzal, hogy itt milyen jogérlelődés történt, hogy egyáltalán mindez megszülethessen.

Kedves Barátaink! Itt egy alapkérdést nehezen tisztázunk, hogy vajon érdemes-e e törvény részleteibe bonyolódni, miközben még nem tudjuk, hogy e törvény lényeges részeinek alapját meghatározó alkotmánymódosításra sor kerül, vagy nem. Ezt már mások is elmondták itt az Országgyűlésben, hogy először az alkotmánymódosítás ügyében kellett volna kérni a parlament döntését, és annak függvényében készíteni egy törvényjavaslatot, mert így ez bizony roppant furcsa benyomást kelt.

(15.40)

És én nagyon bízom abban személy szerint - ezt hangsúlyoznom kell -, hogy a parlament az alkotmánymódosításhoz szükséges szavazatmennyiséget nem adja meg.

Ez az egész régióelmélet, ami mellett nagyon sok érv hangzott el, többek között az, hogy olcsóbb, ha hét lesz, akkor olcsóbb, mint ha annyi, mint ahány megye van. Folytathatnám: ha három lenne, akkor még olcsóbb volna; ha egy sem lenne... - mert az sem kizárt jelenleg az uniós viszonyok között. És azért kell még ezen is elgondolkodni, mert ismeretes, hogy az Unióból érkező pénzekért és azok megfelelő felhasználásáért felelősséggel tartozik az állam, a kormányok. Tehát ilyen pénzeket nem lehet csak úgy átadni, mondjuk, egy régiónak, hanem figyelni kell az eseményeket, mert különben az állami kötelezettség nagyon furcsa méreteket ölthet, ha itt nem vigyáz arra, hogy a felhasználás szakszerűsége meg indokoltsága..., meg nem folytatom, hogy miféle és hányféle követelmény van. Azt is hallottam én, hogy miért kell három könyvtár-igazgatóság vagy micsoda, miért nem elég egy, mert a régió egy, és három megye tartozna hozzá.

Tisztelt Ház! Olyan horderejű kérdés van napirenden, akár feltűnik, akár nem, mint egy államformaváltásnál. A magyar megyerendszer oly mélyen ágyazódott a magyar közjogba és hagyományokba, mint az államforma. Most ne tessék azt mondani nekem, hogy mily könnyedén változtattak államformát '46-ban Magyarországon - de itt voltak a szovjet csapatok és az ellenőrző bizottság, ez nem volt olyan nehéz ügy!

Ez a kérdés nem kapja meg térben, időben azokat a dimenziókat, amelyeket meg kellene hogy kapjon. Azt is mondják érvként, hogy kiürült a megye. Hölgyeim és Uraim! Kiürült, mert kiüris... kiüreseti... (Közbeszólások az MSZP soraiból: Kiüresítettük.) Bonyolult, már fáradt vagyok ilyenkor. Kiürítettük! Megvan! És ezt meg lehet oldani úgy, hogy ebbe az ágazati mániába, amit kétségkívül átvettünk szocialista időszakból, visszatöltjük a megyét olyan igazgatási jogosítványokkal, amelyek eredendően a megyéket illették. Eredendően is voltak dekoncentrált intézmények - pénzügyi igazgatóság, építésügyi hivatal, de önök túl fiatalok, hogy ilyenre emlékezhetnének. És voltak a megyei közigazgatáshoz kötődő igazgatási szervezetek. Ki mondja azt, hogy egy hatósági másodfokra jó a régióközpont, és elsőfokra a községi jegyző?

Én örültem, amikor annyi változást észrevettem, mert az első tervezések arról is szóltak, hogy az önkormányzatiság sem marad sérelem nélkül, és a kistelepülések, ha lesznek, összeadják magukat 15 ezerré, akkor egy képviselő-testületet választhatnak. Örülök, hogy ez lekerült a napirendről, és a legtermészetesebb emberi autonómia megmaradt. És azzal is egyet tudok érteni, ami a körjegyzőség ügyében történik, mert az igazgatási feladat, az szakmai feladat. Itt a társulásról rengeteg szó esik, hogy jó meg nem jó, meg jó viszonyban vannak, meg fenét vannak jó viszonyban. Az helyileg függő dolog. De a közigazgatás országosan egységes egész, és az a baja, hogy nem eléggé hierarchikus. A másik baja a felkészültség hiánya nagyon sok helyen. Ebben tehát én el tudom fogadni.

Azt már kevésbé, hogy a jegyző, akárhol is van - körjegyző vagy szóló jegyző -, teljes kiszolgáltatottságban van egzisztenciálisan az őt megválasztó testületnek. Ez ellentétes az egységes magyar közigazgatás hierarchiájával. Tehát ahhoz, hogy egy jegyzőt kinevezzenek, legalább a felettes államigazgatási szerv vezetőjének hozzájárulása kelljen; meg a leváltásához, meg a fegyelmijéhez, meg az ilyen szokásos dolgokhoz.

Még egy ügyre szeretném a figyelmet felhívni, ez pedig az ellenőrizhetőség. Ebben a törvényben is így marad, hogy ha valaki észleli, akkor szól az ÁSZ-nak, az ÁSZ meg nem megy ellenőrizni. Egy közigazgatási hivatalt a felettes közigazgatási hivatalnak ellenőrzési körébe is kell vonni. Tehát a jelenlegi állapot nem szorítkozhat csak törvényességi ellenőrzésre; hangsúlyozom még egyszer, a közigazgatási, a jegyzői hivatalt illetően ezek fontosak.

Riasztó viszont számomra azt hallani, hogy a kormányban olyan elképzelések vannak, miniszter asszony, hogy ha nem fogadja el a parlament eme alkotmánymódosítást, akkor is megkezdődik a közigazgatás koncentrálása régiószintre. Tehát marad a megye, marad ott a bíróság, a törvényszék, a megyei bíróság, de elmegy a rendőrkapitányság a régióba. Nagy hiba volna, ha így lenne. Én itt csak arra hívom fel a figyelmet, hogy alkotmány van, az alkotmánynak törvényes, betűs előírásai, és van az alkotmányosságnak is egy szellemisége, amelyik kell hogy kötelezővé legyen. Azt hinni, hogy ezt önkényesen egy kormány megteheti (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), és a következő kormánynak majd visszatelepítési kötelezettsége legyen, hacsak el nem adják az ingatlanokat, mert a kormányok (Az elnök ismét csenget.) mégiscsak változó állapotú szervezetek, tehát ilyen lépést megtenni egy előbb említett szavazási eredményesség mellett (Az elnök ismét csenget.) fájdalmas lenne, és azt kell mondanom, szégyenletes is.

Köszönöm. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Szó szerint is forró heteket éltünk és élünk át, és nem hiszem, hogy tartós reménykedés tölthet el bennünket akár átmeneti enyhülés ügyében is, már csak azért sem, mert a magyar parlamentarizmus másfél százados történetében is példátlan választási kampány után elérkezett a kényszerű igazság órája.

Legyünk őszinték önmagunk és az ország közvéleménye előtt! Mindnyájan tudtuk, hogy a költségvetés terhelése messze túlnőtte a reálisnak tekinthető határokat. Azzal a veszéllyel is számolnunk kellett, hogy a költségvetési hiány rázuhan az egész, jó közepesen teljesítő gazdaságra. Ne túlozzuk el a 4 százalék körüli növekedés jelentőségét! Tudtuk, de kevesen mondták. Volt olyan is, aki mondta, de irreális ígéreteket jelölt megoldásként. A kölcsönös ígéretek verbális csatájában nem volt helye a józan realitásnak és a mértéktartó szavaknak.

Most tehát a kormánynak cselekednie kellett. E cselekvési kényszer a költségvetési egyensúly helyreállítására irányulhatott volna csak, hiszen a folyamatok veszélyesen romlanak, nemzetközi elismertségünk a tét, és nyakunkon a konvergenciaprogram kötelme. Azon, hogy az adó, járulék és egyéb költségvetést közvetlenül érintő jogszabályok nem nyerték el az ellenzék egyetértését, nem szabad csodálkozni, hiszen azt se tudjuk, mi mennyi, és milyen számítások végeredménye a 350 milliárd, az 1000 milliárd és a még egyszer ugyanennyi.

E változások tételes elemző anyagait, ha vannak, nem ismerjük. Nem tudjuk, mit várnak a foglalkoztatottság terén is, és ezzel összefüggésben miként alakul a belső kereslet. Milyen tendenciákat tettek mérlegre az európai, illetve világgazdaság alakulásánál, ami egy ennyire nyitott ország esetében meghatározó is lehet? Milyen következményekkel jár a forintárfolyam alakulása, és milyen hatással számoljunk? A lakosságot és a gazdasági szereplőket érintő megszorítások egymással is kölcsönhatásban milyen új, többdimenziós változásokat eredményeznek? Úgy hiszem, kevésbé határozottan kellene kijelenteni a 2010-es euróbevezetést is. Oda kellene biggyeszteni, mondjuk, hogy a körülményektől függően, mert csak akkor kezdeményezzük, ha biztosan befogadnak. Ez nemzeti presztízs kérdése is. Na és milyen árfolyam-politikával összefüggő átváltási arányra készüljünk?

Tisztelt Ház! Folytathatnám a sort. Ismerjük el tehát a költségvetéssel kapcsolatos lépések kényszerét, de nem ismerhetjük el a megoldások célszerűségét. A köztársasági elnök úr aláírása nyilván ebben a szellemben is fogant. Mindezek ismeretében joggal vetődik fel, hogy a költségvetés gondjain túl miért kellett majdnem totális reformsorozatot indítani. Ha nem kívánjuk az állami hozzájárulást csökkenteni, miért kerül sor az egészségügyre vagy a felsőoktatásra éppen most? Ami azonban még érthetetlenebb: miért vágott bele a kormány a tágabb értelemben vett közigazgatás reformjába is? Azt a közigazgatást rendítette meg, amelyik az egyensúlyi feladatok végrehajtásánál kulcsszerepet kap. A Magyar Országgyűlés az alkotmány módosításához nem járult hozzá. Az alkotmány szellemének, tehát az alkotmányosságnak a kicselezése lenne, ha ennek ellenére a helyi igazgatásban régiós jellegű centralizációra kerülne sor.

Tisztelt Országgyűlés! Aki sok tavaszt látott, jól emlékszik a hetvenes évekre. A hetvenes évek elején is mindent összevontak, tömörítettek, vállalatokat, termelőszövetkezeteket, kisközségeket a nagyokhoz csatoltak, és mi végre? Mi értelme lett mindennek? Semmi, tisztelt Országgyűlés! Arra kérem a kormányt, hogy legyen tartózkodóbb ezekben az ügyekben.

Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem felhőtlen öröm szót kérni és szót kapni e sztereotípiákkal terhelt különböző előadmányok között, és azt hiszem, levonhatjuk azt a következtetést, célszerű lenne az elnökségnek azt javasolni, hogy nem "a vitát megnyitom", hanem "helyt adok a monológoknak". Akkor közelebb állna az igazsághoz mindaz, ami itt a Házban elhangzik.

Hölgyeim és Uraim! Nem véletlen - és nem lehet véletlen -, hogy a Magyar Demokrata Fórum elnöke utalt egyedül hozzászólásában október 6-ára, a gyásznapra. Nagyon jelentős dolog ez, és nagyon keserű. Akkor, amikor valakik kitűzték, hogy ma a parlament e tárgyban összeül, gondoltak-e arra? Akik kitűzték, hogy a téren nagygyűlést tartanak, megfordult-e az agyukban, hogy október 6-a nem erre való? Október 6-a az emlékezés és a tisztelet napja!

(14.10)

Az a gyanúm, hogy sem a döntőkben, sem tanácsadóikban azért nem merült fel ez a dátum, mert elsikkadt itt az évek folyamán. Ahogy eszményeinkkel baj van, úgy tévedünk. Tessék megnézni a televíziók mai műsorát, a dicséretes Duna Televízió kivételével miként hajtanak fejet október 6-a emléke előtt. Szeretném nagy hangsúllyal mondani, pedig nagyon jó volna, hogy egy történelmet bizony nem megfelelő hűséggel és alapossággal tanult generáció ismét ezen a napon átmenne azon a stúdiumon, hogy mit is jelent az a bizonyos kétszázezer, amit Kossuth apánknak ott megajánlottak, miért volt Deák Ferenc '49 januárjában Windischgrätznél, és hogy járt. És sok minden mást mondhatnék még, ami alig van bent, elnézést kérek, de a tisztelt jelen lévő generáció tudatában vagy nagy részének a tudatában. Próbáljunk kicsit többet áldozni eszményeink előtt!

A másik: felvetem e pillanatban itt és e helyt, hogy alkalmas-e a jelenlegi politikai generáció arra, hogy október 23-ának 50. évfordulóját kellő méltósággal megünnepelje. (Taps az MSZP soraiban.) Alkalmas-e? Mi történik? Több mint ötven állam- és kormányfő érkezik, köztük három koronás fő is ide. Miért jönnek ide? Hogy fejet hajtsanak egy olyan jelentőségű történelmi esemény előtt, amelyet mi, magyarok hajtottunk végre. Azért jönnek, hogy pátosszal és tisztelettel emlékezzenek, hogy volt egy ilyen lélekszámú nép, amelyik akkor azt merte, amit mert, egyedül a világon. És amikor ide jönnek, zűrzavar, rendetlenség és otrombaság is fogadhatja őket.

Nem merül fel a kérdés, hogy így nem vagyunk alkalmasak egy ilyen évforduló megünneplésére? Nem kell feltenni a kérdést, hogy jobb volna, ha nem jönnének? A kísérő újságírók nem a pátoszos beszédeket, de nem ám, hanem azokat a kuriozitásokat röpítik majd világgá, amelyek megint csak feketíthetik a nemzetet. Vagyunk-e elég komolyak a helyzethez és a történelmi időkhöz képest?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A napirend itt teljesen világos. Miniszterelnök úr bizalmat kért. Itt elhangzott már a Magyar Demokrata Fórum álláspontja, elmondom a személyeset is: én nemmel fogok szavazni, miniszterelnök úr. (Taps az MDF soraiból.) Nemmel fogok szavazni, és nem az őszödi beszéd miatt. Azt még szégyellem is, mint minden más kilopott iratot, adatot, amivel képesek élni emberek, képesek a politikai ellenféllel szemben lopott anyagot felszolgálni, felhasználni. Nem először! Nem először! Én ettől borzadok. Nem ez az ok tehát. Egyébként végtelenül sajnálom, hogy miniszterek és miniszterelnökök lebuktatására feketén felvett anyagot használnak manapság, és nosztalgiáim vannak olyan idők után, amikor legalább mutatós kéjnőket használtak erre a célra. (Nagy derültség és szórványos taps.) Végzetnek és halálnak is szebb lenne.

És nem azért, mert van a csomag. Sok vonatkozásban magam sem értek egyet a csomag belső tartalmával, de kényszerével igen. Felelőtlen mindenki, aki az ellenkezőjét állítja. Hogy a terhek hová kerülnek, hogy a kiadások hol csökkennek, az vita tárgya. Sajnos, nem volt vita tárgya. De magával a kényszerítéssel magam teljesen tisztában vagyok. Szeretném ezért nyomatékkal aláhúzni, az egész választási kampányidőszakban a Magyar Demokrata Fórum vezetői és jómagam is, aki már vezető sem vagyok, számtalan televíziós és egyéb vitában hangsúlyoztuk, hogy abba kell hagyni az ígéreteket. Ezek a felelőtlen ígéretek alaptalanok. Ennek ellenére mindez nem történt meg.

Egy dolgot nem lehet állítani: létező politikus nem tudta, hogy baj van. Minden valamirevaló politikus tudta, hogy nagyon nagy baj van. Azon lehetett vitatkozni, hogy 7 százalék lesz vagy 10, mint utólag kiderült. De ne ámítsuk magunkat azzal, hogy itt volt olyan naiv! Mert ha volt, akkor javasolom eltávolítani a politikai körökből - akinek annyi sütnivalója nem volt, hogy ezt világosan lássa, az még további károkat is okozhat. (Derültség.) És ezért fogok nemmel szavazni, amellett, hogy méltányolom miniszterelnök úr kissé elkésett bocsánatkérését. Más hangulata lett volna ennek, ha korábban és idejében hangzik el.

Hölgyeim és Uraim! Az ország nehéz helyzetben van, erre apellálok. Itt a pártdühök szétfeszítenek mindent. Itt nem is számít, hogy most milyen ügy, egy nemzet, egy haza szolgálatában állunk. Nem számít elsődlegesnek. Ostorozás van, változatos fordulatokkal. Nem túl elmések, gyakorta van ismétlődés ezekben a jelző- és egyéb osztogatásokban. De egy dolgot tökéletesen tisztán kell látnunk: aki ma azt hiszi, hogy a kényszerlépések elkerülhetők, az valóban kárt tesz az országnak. Aki azonban azt hiszi, hogy a reform annyit jelent, hogy totálisan nekirohanok mindennek, az pedig téved, miniszterelnök úr; ezt én kihallottam abból, amit ön elmondott. Nem lehet totálisan, minden eresztékében megrázni azt a házat, amelyiknél nagyon lényeges változtatásra van szükség, de nem szabad felbolygatni a nagy egészet.

Úgy hiszem, abban, hogy mely adótétel és mely kiadás kerüljön sorra, talán még az elkövetkezendő időkben sor kerülhet valami elmésebb és értelmesebb vitára. Gazdaságra helyezzük a terheket, magánszemélyekre helyezzük a terheket - nagyon lényeges és kényes alapkérdés. Hacsak nem züllünk odáig, hogy az elkövetkezendő választásoknál nagyon egyszerűvé válik a kortesidőszak, hiszen azt kell mondani, hogy én gázárat csökkentek, és akkor nyerek, de ha azt mondom, hogy gázárat emelek, akkor meg veszítek. Mert ide kezd egyszerűsödni a láttatási zavarok miatt és nem értelmes viták miatt megkeveredett magyar közvélemény.

Hölgyeim és Uraim! Most olyan időket élünk, amikor muszáj a figyelmet felhívni közjogi hagyományainkra. Ha valaki elmélyed, és fájdalom, kevesen mélyednek el a múltban, az nagyon jól tudja, ahányszor közjogi rendszerünket kívülről megrendítették vagy mi magunk megrendítettük, annak mindig mélybe hullás és véráldozat lett a következménye. Ezzel tisztában kell lenni. Bizonyára nem veszik tőlem rossz néven, mert ezt minden él nélkül mondom. Ez a valóságban, legalábbis az elmúlt században baloldali hagyomány és szokás volt. Igen, az volt. 1918 ősze is az volt. Aztán, ami '45 után történt, arról jobb nem beszélni; hozzá kell tennem, ami '44-ben történt, az a másik oldal tette volt, mielőtt közbeszólnának.

(14.20)

De a közjogi hagyományokhoz való merev ragaszkodás egy nemzetéltető erő volt. Aki tisztában van azzal, hogy az alkotmány sáncait átlépni nem lehet, az valami többet tud a magyar sorskérdésekből, és érdemesebb rá, hogy ilyen kérdésekről szóljon.

Hölgyeim és Uraim! Most éppen ott vagyunk, hála liberális jogértelmezésű tévelygéseinknek, hogy a bírák félnek ítéletet hozni. Még egyszer mondom, a magyar bírák egy része fél ítéletet hozni. Micsoda világba sikerült keverednünk! Hol van a hatóság és a hatalom ereje, amelyik megszünteti az ilyen természetű weimarizálódás tipikus tünetére utaló jelenségeket? Hol van az erély és a határozottság, ami ahhoz kell, hogy itt bíró nem félhet, itt bíró nem retteghet? Mert ha úgy hoz ítéletet, félelem alatt, akkor az ugyanaz, mint amikor parancsba adták neki; eltávolodik az igazságtól.

Hölgyeim és Uraim! Amikor én arra is gondolok, hogy mennyi baj van tőlünk északra, mi érlelődik, testvéreink sorsa nem lehet közömbös, hogy mi érlelődik tőlünk keletre, ahol egy uniós belépés új helyzetet hoz és változások elé tekint, hogy mi érlelődik tőlünk napnyugatra, ahol, fájdalom, kiszolgáltatott helyzetünk folytán a kasszakulcsot mások kézben tartják, akkor nem lenne jó némileg több józanságot tanúsítani?

Utaltam már az előbb az őszirózsás forradalomra. Megkockáztattam egyszer, hogy itt a köztereken mintha annak szele fújdogálna. De most fölteszem a kérdést: ki ismeri a napok történéseit 1918 kritikus napjaiban? Ki tudja, mi történt itt Budapesten? Tankönyvekben az elmúlt évtizedekben benne volt, hogy a nép levetette a Habsburg igát, meg azokat az otrombaságokat már elismételni is szégyellem, amin generációk tanultak. Nem az történt, uraim. Teljesen szétesett az ország; a frontról, a háborúból, a vérzivatarból hazaérkező katonatisztek rangjelzéseit tépték le itt, az Andrássy úton; olyan közegek emelkedtek a köztevékenység színterére, akiknek korábban nem lehetett. És ott állt az emelvényen gróf Batthyány Tivadar Böhm Vilmossal. Megmondjam, meddig? Két-három hónapig, utána futott, mint a nyúl - és Böhm maradt Kun Bélával.

Fogjuk már fel, hogy a történelmet azért érdemes ismerni, mert precedenst jelent számunkra! Mindig históriás nép voltunk, de ez a negyven év szocializmusa kiirtotta agyunkból még a precedenseket is.

Én tehát úgy vélem, hogy vagy béke lesz, vagy valami nagy bajok történnek az elkövetkezendő időkben. Aki azt hiszi, hogy a jövő birtokában van, az tanuljon a magyar politológusoktól, akik amit jósoltak, annak 80 százaléka soha nem úgy történt. Nagyon fontos az önmérséklet és az aggodalom a mai időket tekintve.

Miniszterelnök Úr! Én úgy vélem, egy újraszerkesztett és adótételeket másféle kritériumok alapján elbíráló programra feltétlen szükség volna. Úgy vélem, a fejlesztési terv egyes kidolgozatlan részeire ugyancsak. Úgy vélem, a fejlesztési terv csúcspontokat, gócokat megállapító szerkesztése némi félelmeket kelthet, hogy ez nem tőkekoncentrálás lesz-e, mint amikor a szocializmus időszakában a megyeszékhelyek fölfaltak mindent, ami egyébként a falvakba kellett volna, hogy kerüljön. Számtalan dolog van tehát. Most azonban szavazásra kerül a sor.

A Magyar Demokrata Fórum nevében, egész pontosan személyemben semmiképpen nem engedem meg magamnak, hogy arról az alkotmányos útról letérjek, amelyik a nemzet éltető ereje, akkor is, ha várhatóan egy szavazás nem lesz kedvemre és ínyem szerint. Ezt már tudomásul kell vennünk, és minden józan elmének.

Hangsúlyozom befejezésül: az alkotmány keretei ha egyszer megrendülnek ebben az országban, ha a szervezetek és a hatalom nem teljesíti a kötelességét ott, ahol teljesíteni kellene, akkor ezt az országot tartós zűrzavar jellemezheti, kiszolgáltatott anyagi és gazdasági helyzetünkben felfokozott hátrányokkal.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az MDF és a kormánypártok padsoraiban, szórványos taps a Fidesz és a KDNP padsoraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hétfőről, október 23-áról szeretnék pár mondatot elmondani. Úgy gondoltam, hogy jobb egy napot aludni rá. Aztán tegnap reggel egy egész ország láthatta a televízióban azt a politikusi magatartást, ami úgyszólván már általánossá válik, a szikrázó tekinteteket, a dühtől majd elfúló mondatokat, mert van, aki csak rendőri brutalitást látott, van, aki csak huligánokat látott, akik a rendet zavarják. Ez az egyoldalúság már egész közéletünket primitivizálja. Szinte már egy politikai osztály lejáratódásának a szimptómája, hogy nincs egyéni vélemény. Az ember fájdalommal gondol azokra a száz évvel ezelőtti politikus elődökre, akik még egyéni véleményeket mondtak ebben a Házban, egyéni véleményeknek adtak hangot, és fel merték vállalni annak bátorságát, hogy nem papagájkórusok részévé válnak. Hölgyeim és uraim, aki látta a valódi közvetítést, és próbálta tárgyilagos szemmel nézni, az mindkettőt láthatta. Lehetetlen, hogy tiszta politikusi lelkiismerettel ne adjon valaki hangot annak, hogy nem volt minden rendben rendőri oldalon, de nem volt ám minden rendben azok között sem, akik ott az utcán azt művelték, amit műveltek.

Hölgyeim és Uraim! Két héttel ezelőtt, már nem tudom pontosan mikor, feltettem inkább önmagamnak, de itt a parlament színe előtt egy kérdést, hogy szabad-e nekünk a nemzeti ünnepeinkre külföldi vendégeket hívni. Kérdésként tettem fel, s ma már tudom választ: nem szabad hívni ide külföldi vendégeket. Sőt továbbmegyek, nem szabad a nemzeti ünnepeinket nagyobb ceremóniás rendben megünnepelni. Nem szabad! Valahol zárt falak között kell és lehet csak fejet hajtanunk egykori elődeink előtt, akikre büszkék vagyunk, mert azt tették a magyar szabadságért, amit tettek. Mert a hétköznapok belerondítanak legszentebb érzelmeinkbe. Ne tegyük tehát, vegyük le napirendről, állítsunk ki magunkról egy olyan bizonyítványt, hogy nem vagyunk képesek felülemelkedni a mán és hódolni azok előtt, akik a legdrágábbat áldozták a magyar szabadságért.

Itt jegyzem meg - s erre már utalhattunk egyszer -, hogy október 6-a senkinek nem jutott eszébe, különben nem lett volna se nagygyűlés, se parlamenti nap. És most mit hallhatok a rádióból? Azt, hogy nagygazdák november 2-án indulnak Budapestre. Szólt valaki nekik november 4-éről? November 4-én tisztelgünk a Kisfogházban, ott vannak felírva az ott kivégzettek. Tisztelgünk tizenhárom temetőben, ahol emléket állítottunk '56 áldozatainak. Nem lehet három napot késni? Nem jut eszébe senkinek, hogy legalább ennyit késsen, ha már tüntetni akar? (Dr. Géczi József Alajos: Éppen 4-én akarnak tüntetni!)

Hölgyeim és Uraim! Kellemetlen mindez, és főleg a tárgyilagos megítélés abszolút hiánya. Az, ami az emberben óhatatlanul felkelti azt az érzést, hogy alapvetően nem stimmel itt valami sem a szavazásoknál, sem a kiválasztódásnál, valami alapvetően példa nélkülien nem stimmel ebben az országban.

(8.30)

És mi összegyűlünk itt a parlamentben, és úgy beszélünk egymással, nagyon magas arányban, hogy tudjuk, hogy eredetileg talán nem ezt akarnánk mondani, de valamilyen érdek afelé visz (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), hogy messze és nagyon egyoldalú legyek.

Hölgyeim és Uraim! Engem már akkor zavart, amikor hetekkel ezelőtt azt hallottam, hogy egy... (Az elnök ismét jelzi az idő leteltét.) És akkor nem folytatom tovább, mert ha az ember belelendül saját mondandójába, elveszti időérzékét; a gerontológiának különben is tünete a hosszadalmasság, elnézést kérek. (Taps a kormánypártok soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Állandósult a téma, és nem is lehet elszakadni tőle, hiszen a televíziókban, minden csatornán, önmagukat is állandóan ismételgetvén, ennek a botrányos és megszentségtelenített napnak az emléke, kísértésképei jelennek meg.

Valóban, ezek a képek aztán, televíziós beállítottságtól függően, úgy jelennek meg, hogy hol az a drámai kép, ami valóban elítélendő, amikor rugdosnak egy földön fekvőt, hol egy másik kép a tankkal és sok mindennel - ha más irányultságú a tévé szerkesztője, akkor természetesen azt domborítja ki. Leszerepeltünk, hölgyeim és uraim! Nem hiszem, hogy ezt szebben meg lehet fogalmazni.

Nem csoda, hogy országos tekintélyben a politikusgárda minden felmérésben mélyponton van, és megy lefele. Ezt mi teremtettük, nem azok az intézmények, hatóságok, szervezetek és egyebek, amelyek ilyenkor közreműködni kénytelenek, mert muszáj nekik.

Egy dolog azonban vigasztaló is lehet abban, hogy a világsajtó ezeket a képeket alakította rólunk, hogy nem voltunk egyedül, hisz Bangladesben ugyanez történt, ugyanezekben a napokban. Milyen bátorító dolog nem egyedül lenni ilyen botrányokkal! De szerencsére itt, nálunk nem járt olyan következményekkel, mint ott. Keserű és kellemetlen érzései és gondolatai vannak az embernek, ha ez egyáltalán napirendre kerül.

És én nem is ezt akarom folytatni, mert voltak azért olyan események is, amire ugyan nem nagyon érdemes felfigyelni, hisz nincs az a drámai hírértéke, mégis, legalábbis a jobb érzésűek, talán egy pillantást vetettek rá, hogy száz évvel ezelőtt hazahozták a nagy fejedelem hamvait, és ez alkalommal Kassán egy tisztességes, pátoszos, odaillő ünnepség keretében koszorúzták meg II. Rákóczi Ferencet és az ő emlékét. Ez egyáltalán nem grand guignol, erről minek annyit beszélni - engedjék meg, hogy elmondjam!

Amikor én kisdiák voltam, és valamely évforduló közeledett, és nem is olyan kicsi, dolgozatot kellett írni. Március 15-e előtt arról kellett kötelezően olvasni, hogy Damjanich vörössipkásai mit tettek, mi volt az a tavaszi hadjárat, Görgey milyen zsenije vezetett oda; ha dilemma volt, szabad volt-e Budánál megállni, vagy nem kellett volna, és erről folyt a szó a nemzeti ünnepen.

Miféle ördög bújt belénk, hogy nálunk a nemzeti ünnep pártpolitikai programok közzétételének a napja, minden oldalról? Pár szót, illő főhajtást imitál, és utána arról szól, amiről mostanában szólnak. Hölgyeim és uraim, ez igazi szocialista örökség! Mert április 4-én is jött a dicsőséges szovjet, és utána a kohászat hülye százalékaival meg egyebekkel kellett ünnepelni - már akiben ilyen hajlandóság volt - az ünnepet. Ugye, milyen ragály tud elterjedni valamely rossz gyakorlatból? Ugyanaz, ugyanaz történik ma, mint ami egykoron! Én úgy hiszem, hogy vagy kinőjük mindezt, vagy nagyon komolytalanná válunk.

Van egy másik probléma - tudom, mindig hadarni kell -, ami a jogértelmezésünk bravúrja volt az elmúlt években. Nem liberális jogértelmezésről van szó, hanem az anarchizmusnak egy enervált változatáról itt nálunk. A jogállamiságról én ennyit soha nem hallottam!

Ismeri valaki igazán a cselekvési lehetőségeket a jelenleg hatályos és érvényes gyülekezési törvény alapján? Elhiszi azt valaki, aki némi közjogi vénával rendelkezik (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.), hogy nem lehetett volna megelőzni bizonyos dolgokat a jelenlegi gyülekezési törvény alapján? Tisztelettel javaslom az újragondolását még annak a bizottságnak is.

Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Mint a női inspirációkra érzékenyebb férfiú, hadd mondjak én is egy dátumot: IV. Béla király viszont 800 éves lenne, 1206-ban született. Nem tudom, mikor volt rosszabb helyzetben az ország, akkor vagy most, de jó lenne példának tekinteni újjáépítő tevékenységét.

Tisztelt Ház! Miniszterelnöki és frakcióvezetői polémia során némi vitriollal öntözött egyetértési fuvallatok szálltak itt a levegőben, de azért én a magam részéről nem hiszem, hogy Picasso békegalambja is ideszállt volna, mert a helyzetet rendkívül súlyosnak tartom. (Derültség.) Mondhatnám, ha volna kedvem az iróniához, hogy de legalább kilátástalan. De nincs kedvem. Az ország és nemzet jelene, jövője komorabb mondatokat igényel.

Napjainkat meghatározza, a médiát betölti, hogy egyik oldalról tűz alatt tartják a rendőrséget, a másik oldal védőpajzsot tart eléjük. Most azok is tartják a pajzsot, akik, ha emlékezetem nem csal, korábban inkább az ellenkezőjét tették. De a baloldal figyelmét felhívom, hogy a védelmet másként kellett volna szervezni és időzíteni. Mondjuk, nem kellett volna megszüntetni a Belügyminisztériumot.

A belügyminiszteri poszt nincs rózsalevelekkel kipárnázva, de ilyen esetekben kiállást és nyílt színvallást igényel. Nem a rendőr dolga a minősítés, sőt a nyilatkozat sem. Ez nem Petrétei miniszter úrnak szól, mert műfajilag más, mint az igazságügyi feladat. Gondolom és remélem, ő inkább Horváth Boldizsár vagy Szilágyi Dezső nyomdokain akar haladni, hogy a nagy magyar igazságügy-miniszterekre utaljak.

Mert a gyülekezésről és egyebekről szóló törvények bátrabb értelmezésével nem 23-án, hanem már hetekkel korábban meg kellett volna szüntetni a Kossuth téri áldatlan állapotokat, legalább a tanyázás méltatlan körülményeit. Mert a megszorításokra készülő kormányzatnak számolnia kell a demonstrációkkal, és azzal is, hogy egyesek átlépik a határokat. Nos, nem akkor kell riasztani az ötven év körüli rendőri vezetőket, hogy gyerünk nyugdíjba, amíg lehet. Közben persze arra is ügyelni kell, hogy világszerte erősítik a belbiztonsági erőket, és nem gyengítik. Kommunikációs bravúrnak ugyancsak nem nevezhető, ami ez ügyben történt, és talán történik is.

Korábban szólhattam már a rendőrség elleni bírálatok riasztó egyoldalúságáról, jóllehet a tárgyszerű bírálat is kaphat elég muníciót.

(14.00)

Aki kormányzati szerepre készül, annak ezzel az állománnyal kell fenntartani a rendet a jövőben is, csak a vezetőket lehet és szokás lemészárolni. Minek visszanyomni e szervezetet a baloldalhoz, amikor '90 után sikerült kiszabadítani onnan? Valóban nem volt sérült, ami mégiscsak legalább említést érdemel? A földön fekvő személy taszító megrugdosása az egyetlen történés? Az elkötött és beindított tankról lehetett tudni, hogy a lövegtorony tűzkész állapotban van? Eleget tett mindenki az akció előtti rendőrségi felszólításnak, vagy a nézelődés vágya erősebb volt? Fölösleges folytatni. Vagy önmagunk rangjához méltóan tudunk minősíteni, vagy közelmúltunkból ismert elfogultsággal, a látottak önkényes csoportosításával és kiemelésekkel ragaszkodunk előre eldöntött ítéleteinkhez. Nem méltó hozzánk és az igazsághoz sem.

Tisztelt Ház! Már csak arra kérem önöket, e nehéz napokkal kapcsolatos mondanivalóikat itthon mondják el. Az uniós bizottságok és biztosok véleményt formálhatnak viszonyainkról, de szocialista vagy néppárti politikusok akár a Benelux államokból, akár attól északra ne nagyon nyilatkozgassanak rólunk! Vagy kimossuk saját szennyesünket, vagy nem vagyunk e világra valók! Egyébként azért se tegyék, mert ez itthon nem fizetődik ki. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Köszönöm. (Taps az MDF padsoraiban és a kormánypárti oldalon.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Felvillanyozva az elmúlt több mint három órától, engedjék meg, hogy egy levélről tájékoztassam önöket, ami a szemem elé került, és különösen aktuálisnak tűnik, rövidítve természetesen.

(15.20)

Így szól: "Mindnyájan jól tudjuk, hogy hazánk, amelyet egykor a világ minden nemzete megbecsült, a mai veszélyes időkben milyen bajok között vergődik, és mindenfelől részekre szaggatva, felosztva és lesújtva már-már végveszélybe jutott. Ezért, ha hamarosan nem teszünk meg mindent fenntartására, rövidesen megmaradt részeiben is elpusztul. Miként egykor egyezség és összetartás szerezte meg és tartotta fenn ezt a hazát, ezentúl is csak összefogás és egyetértés őrizheti meg mostani és jövendő bajaiban. Mi, akik szeretjük hazánkat és boldogulásunkat, azért gyűltünk össze, hogy a magyar nemzetnek, amelyet a pártoskodás és polgárháborúk már majdnem tönkretettek, visszaadjuk egységét, és közös hazánkat megmenthessük. Hogy pedig ez üdvös elhatározásunk jó eredményre vezessen, valamennyien elhatároztuk, hogy az elszakított részek lakosaival a testvéri szeretet, kölcsönös megértés és egyetértés megerősítéséről tárgyaljunk. Ezért kérünk és felhívunk benneteket, hogy ha kedves előttetek közös hazánk java, küldjétek el társaitokat, hogy félretéve minden gyűlöletet, ellenségeskedést, pártviszályt, mások birtokainak megkívánását és megszerzését, egyedül országunk jövő nyugalmát tartva szem előtt, mindenki szabad akaratát meghagyva csak arról tárgyaljunk, ami közös megegyezésre, e magyar nemzet egységére, a haza védelmére és fenntartására vonatkozik." Eddig az idézet.

E levél egyébként országgyűlés összehívását kezdeményezte Veszprémbe, amire nem került sor. A pártviszály e régi jeleseiről feltételezték, hogy csak a haza ügye érdekli őket, a másikról, hogy elegendő erővel rendelkeznek egy még nagyobb veszély elhárítására. Mindkettőben csalódni kellett. És mivel az összegyűlt urak jogos aggodalmát kifejező levél 1531. március 20-án keletkezett Bélaváron, Somogyban, ahol találkoztak Zápolya és Ferdinánd hívei is, kimondhatjuk, hogy az adományokra és juttatásokra építő ígérgetés legalább úgy kárára van az országnak, mint ami csak a szívet célozza meg egy nemzeti érzelmekre oly fogékony országban. Persze, a levél fohászkodik Istenhez, a Boldogságos Szűz segítségét is kéri. Ezt mellőztem, mert egyesek szerint transzcendens pórusaink mintha eldugultak volna mára.

A történelmi örökségként jelen lévő nemzeti ethosz iránti érzéketlenség, a nemzettudat rombolása, hagyományaink lejáratására irányuló szándék akkora bűn, mint a háromszínű zászlót pelerinként használni, és abba burkolózva nem érteni semmit valóságos helyzetünkben valóságos gondjainkból.

Tisztelt Ház! A pártküzdelem nálunk döntően hatalmi célzatú. A választási kampányok felelőtlen ígéretei, majd a jórészt megfontolatlan reformok, a hazai tömegek kritikai érzékének eltompulása jogos aggodalmakat váltanak ki. Kérdés, vajon hányan értik meg az előbb idézett levél öt évszázados üzenetét.

Tisztelt Barátaim! Agyonliberalizált közgondolkodásunk szellemi zűrzavaraiban képtelenné válunk a szintézisre. Az örök analizátorok úgy teremnek a politikai piacon, mint a sáskák. Mit miért nem lehet - és közben felborul az ország rendje, és hírünk a világban egyre mélyebbre csúszik.

Kedves Barátaim! Ha egyáltalán volt szándék a szokásos szórványos tapsra, kérem, ne tegyék. Hisz az ország romlásának mindnyájan részesei vagyunk, és sokan közülünk okai is.

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Én az előbb éppen ábrándoztam, hogy milyen napunk lett volna most, ha a miniszterelnök úr nem szólal fel e tárgykörben, aztán a hozzászólások szintén nem hangzanak el, és nekem az volt az érzésem, hogy legalább kétórás nyugalom szállhatott volna meg bennünket, mert reménytelennek tartom azt a vitát - sőt, állandóan forrósodik -, ami az ismert tárgykörben lezajlik. Természetesen mindenkinek vannak emlékei még a múltról is. Mindenki meg van győződve arról, hogy nem egészen pontosan a valóságot tükrözi a másik oldalhoz tartozó beszéde. De én most kénytelen vagyok visszatartani magam attól, hogy 1992-ig visszamenjek, egy bizonyos kifütyülésig, merthogy biztos nem úgy történt, ahogy az előbb alkalmam volt a körmenetes hozzászólás után némi nyugalmat erőltetve magamra ismét felizgulnom, hogy nem lesz vége a torz és valótlan beállításoknak egymással szemben. Nem lesz vége, hogy generációk vesznek át egymástól olyan mondatokat, és elevenítenek fel ilyen szituációkban, amelyek mindig mérgesítik a helyzetet, s remény sincs arra - mert remény sincs arra -, hogy ebből okos dialógus valaha is lehet?

Hölgyeim és Uraim! Lement a főműsoridő, én ezzel tökéletesen tisztában vagyok. A 15-e előtti napokban az áttörnek, betörnek, megszállnak, bevesznek és egyéb félelemkeltő mondatokról végül kiderült, hogy mi is lett tulajdonképpen. Mindenki nagyon boldog, hogy saját gyűlését zárt helyen vagy tömeg előtt, szabad téren zavarmentesen bonyolította le, és mindenki abszolút nyugodt, és a lelke is nyugodt, hogy semmiféle adalékkal nem járul ahhoz hozzá, hogy egy mentálisan hovatovább beteggé tett nemzet kénytelen eltűrni és világgá mutatni olyan jelenségeket, ami ellen annyi éven keresztül közvetlenül a rendszerváltoztatás után küzdöttünk, és sikerült egy olyan hírt a nemzetközi hírpiacon legalább magunknak megteremteni, hogy ez a béke szigete ahhoz képest, ami körülöttünk van. És most körülöttünk van rend, és itt vannak olyan nemzetet, országot, hazát lejárató jelenségek, amelyekben természetesen mindenki csak a másik részvényét veszi észre.

Hölgyeim és Uraim! Dávid Ibolya elnök asszony az előbb utalt egy alkotmánybírósági határozatra, ami 2001 óta érvényes, hogy nem lehet dobálni, nem lehet bekiabálni, nem lehet megzavarni. Volt ilyen, hogy lépegessünk vissza a történelemben: 1947-ben a kékcédulás választás előtt kommunista csapatok a Pfeiffer-féle Függetlenségi Párt s kisebb részben a Barankovics-féle Kereszténydemokrata Néppárt gyűléseit zavarták meg ilyen módon. De hát, hölgyeim és uraim, hatalomátvétel előtt volt az ország, kommunista hatalomátvétel előtt, és itt volt a szovjet hadsereg - ma nincs. Állítom, és kérem is miniszter urat arra, tegye egyértelművé, hogy a dobálás, bekiabálás, rendzavarás rendőrileg üldözendő cselekmény. Tessék ezt egyértelművé tenni most, ünnep után, hogy a következő hasonló esetben már más ne történjen!

Telik az idő, hölgyeim és uraim, kénytelen vagyok egy dologra más témában kitérni. Pár nappal ezelőtt egy nagyszerű alkalom volt ebben a Házban: lengyel-magyar történelmi együttműködést törvénybe iktató akció. Itt ültek hátul a lengyel vendégek, hölgyek is, és idős úr is, és elhangzott egy történelmi visszapillantó eszmefuttatás: Géza fejedelem, a lengyel Piastok (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), a magyar Lajos vagy Nagy Lajos, nagyon tanulságos. Mi történt azalatt ebben a Házban? Szinte jelensége a korunknak: hangos beszélgetés, nevetgélés, majdnem azt merném mondani, hogy csürhézés is, de ettől visszatart a jó ízlés. Itt zsongott a Ház, ott ültek a vendégek.

ELNÖK: Frakcióvezető-helyettes úr...

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Egy politikustól legalább annyi elvárható, hogy viselkedni tudjon. Hát, szégyenben maradtunk azon a napon.

Köszönöm. (Taps az MDF és a kormánypártok soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Úgy hiszem, ha egy ilyen szövegrendszerben előterjesztett javaslatot benyújtanak a parlamentben, akkor az ügy fontosságára tekintettel mindenki érezze kötelességének - és a Magyar Demokrata Fórum ezt teszi -, hogy támogatja a napirendre tűzését. Itt napirendre tűzésről van szó, a későbbi tárgyalás lehetőségéről, esetleg vitáról. Az előadó úr ki is fejtette, hogy ilyen vagy olyan módosításokkal néz elébe egy ilyen természetű tárgyalásnak. A magam részéről némi stilisztikai fordulatváltoztatásokat feltétlenül indokoltnak tartok.

Kérem a koalíciót, kérem a többséget, hogy vegye komolyan magát a kérdést, ne söpörje le, mert annak nagyon sokféle kellemetlen és hátrányos értelme lehet.

Köszönöm. (Taps az MDF soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Azt hiszem, a józan és az országért aggódó emberek messze többsége annak drukkol, hogy az a felborult államháztartás, amelyik annyi baj forrása és annyi felelőtlenség következménye, helyreálljon. Nem kétséges, hogy nem lehet más ambíciója annak, aki ebben az ügyben megszólal, mint hogy örömét fejezze ki, ha az egyensúlyi helyzet javul. Akkor sem lehet megfeledkezni persze arról - és a bizalom szempontjából ez igencsak gondokat okoz -, hogy az elmúlt négy esztendő, az elmúlt öt esztendő kormányintézkedései teremtették azt a helyzetet, amelyikben kialakult az az állapot, amikor már nem feleltünk meg nemcsak önmagunknak, hanem nem feleltünk meg Európának sem, orrunkra koppintottak, megszégyenítettek, nem fogadták el számainkat, és ezáltal, azt kell mondanom, a komolyan gondolkodóknál már a nemzeti önérzet is sérelmet szenvedett. Lehetetlen erről nem szólni még olyan esetben is, ha bizonyos kedvező folyamatokról hallunk, mert a gyanakvás az emberben él, hogy mennyi ideig tart ki mindaz, amit a nemzetgazdaság szempontjából végszámát tekintve mindenképpen előnyösnek kell tartanunk. Azonban éppen az a nagy dilemma, hogy a rövid táv, a közép- és a hosszú táv itt hogyan kapcsolódik egymáshoz.

A miniszterelnök úr azt említette, hogy már látszik az alagút fénye, és mivel annyi szó esett róla, a frakcióvezető úr is utalt rá, én se állom meg: ebben a vudu-kategóriában bizony olyan varázslatok is vannak ám, hogy azt a fényt fényesebbnek tüntetik fel, mint amilyen a valóságban lehetne. Bűvészmutatvány nagyon sok van, és nem hiszem, hogy különösebben kell foglalkoznunk azokkal a gazdasági elemző szervezetekkel és személyekkel, akik régen elkötelezték magukat vagy ide, vagy oda, és annak megfelelően látják az eseményeket, hogy mi a tetsző annak a felfogásnak, amelynek éppen a hívei lettek.

De azért hadd említsek két dolgot legalább eme szűkre szabott időben! Az egyik az infláció. Kiszűrtük, hogy a jelenlegi, némileg megugró, a miniszterelnök úr szerint már tompuló inflációnak mennyi a hozama? Mennyi a lucrum camerae, a kamara haszna, a kormányok örök trükkje, az infláció? Mert 6-ra tervezni a 8 százalékost, ez ismert költségvetési játék; nemcsak a jelenlegi, minden kormány eljátszott ezzel. De az a kérdés, az a kérdés, hogy az az inflációs tünet - bizonyos természeti jelenségekre is utalva - vajon valóban tompul-e, amelyiknél nem az lenne a baj, hogy most van, hanem az lenne a baj, ha tartós maradna, bizonyos célok elérését hátrányosan érintené.

A másik csak egy mondat volt, az államreform ügye. Miniszterelnök úr, ez nagyon kényes kérdés, ez a közigazgatás és az állami szervezetek működési színvonalának kérdése, ez az önkormányzatok jegyzői hivatalának és az önkormányzati testületek munka- és feladatmegosztásának és sajnálatos módon zűrzavaros állapotának a kérdése. Ez azért nagyon súlyos kérdés, és addig kár mással foglalkozni, amíg a közigazgatás relatív autonómiája helyre nem áll (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) - relatív, hangsúlyozom még egyszer -, egy hierarchikus láncolatra nem kapcsolódik össze, mert nem futnak végig a szálak, és a törvények jelentős része...

ELNÖK: Frakcióvezető-helyettes úr!

DR. BOROSS PÉTER (MDF): ...helyileg nincs végrehajtva. Ennyire tellett, miniszterelnök úr. (Taps az MDF soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Bár a vita forrpontján már túl van, mégis kénytelen vagyok visszatérni mindarra a sajnálatos eseménysorozatra, ami a közelmúltban történt és a rendőrséget érintette.

(14.10)

Csak annyiban, ha megtörtént, és úgy történt meg, mert illő hozzátenni, akkor ez mélyen elítélendő, felháborító, és összefüggésben kell lennie valami általános fegyelmi helyzettel, a függőségek láncolatának megszakadásával, az egyértelműséggel, a szigorral, a határozottsággal, és úgy vélem, hogy ezen a helyzeten kell változtatni, és nyilván a törvényi vita is alapvetően majd az elkövetkezendő időkben erre kell hogy koncentráljon.

Azonban az alkalmat szeretném megragadni: vajon csak a rendőrségnél vannak ilyen természetű problémák, vagy az ország egész működésébe belopózott valami, valami rendezetlenség, tisztázatlanság és az egyértelműség teljes hiánya? Miniszterelnök úr tudja, hogy a Belügyminisztérium kettéválasztása nem váltott ki osztatlan lelkesedést, és én nem is akarok ezzel ezt követően foglalkozni; azt is bizonyára, hogy a közigazgatási államtitkári poszt megszüntetése szintén nem volt szerencsés döntés. Sőt, az Országos Rendőr-főkapitányságon nem volt szerencsés a közrendvédelmi és bűnügyi ágazat sajátos felügyeleti rendszerének összemosása és megszüntetése.

De ami az országban van a közigazgatási szervezeteknél - hiszen a rendészet is igazgatás, de az egyéb közigazgatási szervezeteknél -, úgy vélem, egy általános felülvizsgálatot igényel. Mire gondolok? Általánossá vált - mérhetetlen sok panaszból tudom -, hogy amióta kialakultak ilyen régiós jellegű vagy nem régiós jellegű tárcadecentrumok hatósági joggal felruházva, hölgyeim és uraim, roppant gyakori a nem azonos értelmezés, valahol hiányzik az a jogértelmezési egység, amelyik egy közigazgatásnak majdnem a legfőbb erénye. Mindenki tudja azt is, hogy hol érdemes kérvényt benyújtani, vagy tudni véli, legalábbis ez a pletyka, és hol kevésbé; hol szigorúan alkalmaznak valamit, hol kevésbé szigorúan.

Szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét az önkormányzati közigazgatásra, a jegyzői hivatalokra, a jegyzői hivatalok felügyeleti rendszerének teljes hiányára. A jegyzői hivataloknál nincs hivatalvizsgálat szakszerű felettes államigazgatási szerv részéről. Bizonyára sokan ismerik a háború előtti magyar közigazgatást, a szolgabírói intézményt, és sok mindent hozzátehetnék, hierarchia volt. Ma egyoldalú függésben van, a kinevező önkormányzat függésében a jegyzői hivatal. Vajon a hivatalvizsgálat, amelyik arra utal, hogy határidőre elvégzik-e, sorrendben, beérkezés szerint járnak-e el - ezek a látszatra kis jelentőségű dolgok állampolgárok százezreit érintik -, ezek rendben vannak-e, hogy milyen inspirációkra születnek elsőfokú hatósági döntések, rendben van-e ez? Joggal merül fel a kérdés, vajon a megyei közigazgatási hivatalvezetők milyen időközönként ülnek össze jogértelmezés tisztázására és egységesítésére, ezek a decentrumok, tárcakihelyezett, hatósági joggal felruházott szervezetek vezetői milyen időközönként találkoznak ahhoz, hogy ne legyen többféle eljárás. És én ezt vetíthetném tovább is, de nem teszem, mert eljutnék olyan szférába, ami nagyon távol áll tőlem, mégpedig az ítéleti aránytalanságokra egyes megyék között.

Hölgyeim és Uraim! Nagyon fontos dolog, nem elég a rendőrséget helyrehozni (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), az egész államszervezet működésében kellene egy kritikus, tárgyilagos és pártőrületektől mentes...

ELNÖK: Frakcióvezető-helyettes úr, illő tisztelettel...

DR. BOROSS PÉTER (MDF): ...polémia és tisztázás. (Taps.)

DR. BOROSS PÉTER, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Az előttem szóló vezérszónokok számtalan ismeretterjesztő mondatot mondtak el, tájékoztattak bennünket, és tájékoztatták az ország közvéleményét is, hogy tulajdonképpen miről van szó. Nagy hangsúllyal lehet köszönteni, hogy mindenki egyezik abban az álláspontban, hogy a határőrség és a rendőrség egységes szervezetben való működtetésével egyetért. Én azt hiszem, ez is olyan ritka esemény mostanában, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ezt én kijelenthetem tehát a Magyar Demokrata Fórum nevében is, hogy az összevonás tényével egyetértünk.

Három törvény, három javaslat fekszik előttünk. Az a véleményem, hogy az alkotmány módosításával kapcsolatos javaslat, továbbá az államhatárról szóló javaslat mellé nyugodtan voksot tehetünk, tehát én különösebben ezzel a két előterjesztéssel nem is igen kívánok foglalkozni, egyetértvén az abban foglaltakkal.

Különös időpontban kerül azonban napirendre ez a kérdés. Ezt a különös időpontot olyan események árnyékolják és befolyásolják, amelyek azt jelentik, hogy pusztán a szervezeti egységesítés itt anélkül nem képezheti tárgyalás témáját, hogy közben ne jöjjenek elő mindennapjainknak azok a gondjai és ítélkezései, amelyek itt benne vannak a levegőben. Tehát ebből a szempontból úgy hiszem, hogy elég kedvezőtlen időpontban kerül sor ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalására, és ez sajnálatos.

A magam részéről azonban egyfajta politikai érettségnek is tekinteném, hogy most mi olyan törvény ügyében döntünk, ami az elmúlt évek tapasztalatai alapján 10-15 évig legalább meg fogja határozni ennek a szervezetnek a működését, legalább 10-15 évig majd nem lehet ilyen meg olyan egyet nem értés miatt ehhez a törvényhez hozzászólni. Tudunk-e tehát elvonatkoztatni azoktól a hátborzongató és érthetetlen módon egy időre összesűrűsödő negatív jelenségektől? Vagy azok meghatározzák mindazt a gondolatot, amelyek most befolyásolnak egy mégiscsak egyszerűen felvethető kérdést: célszerű-e összevonni a két testületet?

(11.20)

Ami elhangzik itt is, és elhangzik másutt is, némi aggályt is támaszt az emberben. Bennem, államtitkár úr, felmerült mindjárt az a gondolat, míg elmélyülten hallgattam kedves barátaim és képviselő kollégáim szavait, hogy talán jobb lett volna nagyon egyszerűen egy törvényi előterjesztésben az egységesítés, és mindazt, ami itt vitatéma, főleg eme társadalmi panaszbizottság létrehozása, egy másik törvénytervezetben előterjeszteni, esetleg egy időben, mert akkor az egyiket, az az érzésem, el lehetett fogadni, míg ez a betét itt különböző, nemcsak ebben a stádiumban, hanem a későbbi stádiumban is beláthatatlan vitákat eredményezhet.

Nem tagadom, hogy a továbbiakban szeretnék a jogszabály belső elrendezettségével és tartalmával foglalkozni, annak kijelentésével is, hogy kodifikációs szempontból egy nagyon alapos munka, és ezt mindenképpen öröm olvasni akkor, amikor nem minden joganyag ilyen. Ezek a kérdések úgy merülnek fel egy általános vita keretében, talán nem is kell különösebb hangsúlyt adni, hogy ha a határátlépéssel kapcsolatos bűnözésre vagyok tekintettel, akkor mégse kellene 72 óra alatt megsemmisíteni a felvételt, mert a határon átnyúló, átmászó bűnözés esetén 72 óra alatt még a kapcsolatfelvétel sem születik meg. Mondjuk, 15 napot kibírna az a képi anyag, mert különben értelmetlen magát a felvételt elkészíteni - ez a benyomásom.

Nem adok különösebb hangsúlyt neki, tisztelt Ház, de azért csak megemlítem, az is milyen jó volna, hogyha külön megállapodás és kormánydöntés születne arról, hogy milyen lövedéket lehet használni, mert az ebbe a törvénybe bekerülő gumilövedéki tiltásban van valami eltúlzott jelleg, hogy a gumibot után majdnem az éleslőszer következik már. Lehetne megállapodni normális politikai viszonyok között, hogy nem használatos a gumilövedék, de törvénybe behelyezni nagy hangsúllyal annak tilalmát, nem tartom valószínűnek, célszerűnek, pláne majd tizenkét év múlva, amikor már régen nem is lesz gumilövedék, kivéve, hogy a mi törvényünkben szerepel egy ilyen klauzula.

Nem ez a fő kérdés azonban, amire itt utalni szeretnék, hanem a panasztestület. Azt hiszem, megértéssel kell fogadni azokat a szándékokat, amelyek ilyen körülmények, események és abból eredő lélektani viszonyok következtében keresnek valamit, amivel még jobban kifejezhetik abbéli szándékukat, hogy ilyen gaztett ne forduljon elő, mint ami napjainkat jellemzi. Különös nyomatékot ad az ügynek, hogy Angliában is így van. Nálunk ez egy szokásos érvelés, de ombudsmanrendszer is érkezett, mert Észak-Európában így van, talán bizonyos elemei felülvizsgálatra szorulnának. Igazságszolgáltatási Tanács is létezett, mert a dél-európai országokban ez így van.

Nagyon kérek mindenkit arra, hogy gondolkodásmódjukban kapjon nagyobb szerepet a magyar múlt, kapjon nagyobb szerepet egy nagyon jól működő államigazgatási vázlat, amelyből ki kellene emelni az elmúlt negyven év egypárti mit tudom én, mijét, de az azt megelőző időszak legyen példa, mondjuk, az ügyészség alkotmányos hovatartozása miatt. Ha arra koncentrálnánk, nem lenne az a zűrzavar, ami egyébként mostanában is van, és ismételt kudarcokkal végződik.

Ami ezt a panasztestületet illeti tehát, bátran ki kell hogy mondjam, ez afféle pótcselekvés, pótdöntés, és a nagyon demokratikus felügyelet illúzióját alkalmas kelteni. Hol tartunk most ezzel e pillanatban? Azt mondja a javaslat, hogy a miniszterelnök nevezi ki. Természetes módon a másik politikai oldal részéről elhangzik, az ellenzék részéről, hogy ne a Magyar Köztársaság nevezze ki. Elhangzik az, hogy a köztársasági elnök nevezze ki, de szerencsére ez lekerült mint abszurditás a napirendről, de elhangzik, hogy a frakciók jelöljék a tagokat, és ma hallottam először, hogy kétharmados többséggel legyenek megválasztva.

Ha szabad jóslatot tennem a helyzet némi ismeretében - és majd megkövetek mindenkit, hogyha nem úgy következne be -, hogy e testület felállítása roppant aggályosnak tűnik számomra, ha ide is kétharmad kell, meg oda is kétharmad, és ha személyi ügyekben csak rossz kompromisszummal lehet megkötni ilyen természetű megállapodást.

Lássunk tisztán! Nem vagyunk egészséges jogalkotói testület mint Országgyűlés. Meg sem közelítjük azokat a régi rítusokat, amelyek az elmúlt 150 évben a magyar politikai közéletet jellemezték - apró kis viták, érdekharcok, sok minden. Ezért nekem az a véleményem, hogy egy olyan testület, amely hierarchikus felépítésű, amelyikkel szemben ellenőrzési funkciót gyakorol a minisztérium, az ügyészség, az ombudsman, és maga a vezetői ellenőrzés is létezik, abba beültetni egy olyan elemet, amely egy hierarchikusan működő szervezetnél életidegen, csak belső zavarok forrása lehet. Arra jó, hogy felmutassuk, hogy lám, hogy akarjuk mi.

Arról nem beszélve, hogy a javaslat szerint mi is a következmény: hát az, amennyiben eme rangos panasztestület valamely indítványát az országos rendőrfőkapitány nem fogadja el, magyarul: másképp dönt, akkor azt indokolni köteles. Ez egy rangos szabályozási elem, amelyből mindjárt az következik, hogy a testület és a főkapitány körül vagy összeütköznek az ellentétek már az első ilyen alkalommal, vagy pedig belesimul az egész ilyen hasonló szervezetek könnyed, kellemes semmittevésébe; arról nem beszélve, egy országos rendőri hálózat és egy budapesti ilyen testület működési gyakorlata milyen lenne - helyszíni szemle, behívás, nem folytatom tovább. Uraim, nem lehet megspórolni a vezetői felelősséget. Nem lehet elspórolni! Én úgy érzem, hogy ennek az integrálása a rendőri szervezetbe rendkívül sok zavar forrása lehet. Talán azt is mondhatnám, minden ilyen szervezet külső és törvényi ellenőrzés alatt áll az egész világon - tudom, kivétel Anglia.

Miért nem lehet a modelleket elfogadni úgy, ahogy vannak? Miért kell most egy olyat beépíteni, amelyiket... - tisztelettel kérdezek mindenkit, vajon a vám- és pénzügyőrség, amelynek szintén van őrizetbevételi, nem folytatom tovább, milyen jogosítványa, miért nem kap analóg egy ugyanilyen testületet? Netán a börtönőrségbe nem volna-e célszerű egy ilyet, és ami a leglényegesebb, amely semmiféle kontroll alatt tulajdonképpen nem áll, az ügyészség nem igényelhetne egy ugyanilyen testületet? Hát, burjánozhat, ez a kérdés, és mindenhol önmagában majd logikusnak tűnik. Tisztelettel javaslom, hogy ne tévelyegjünk. A szervezetrendi kérdésekben való némi elmélyülés magyarázatot adhat arra, hogy talán nincs szükség erre, nem ettől lesz jó. Felmerül persze a kérdés a továbbiakban, hogy mégis mi van a rendőrség világában, vagy hogy kellene rendbe hozni mindazt, ami a rendőrségnél van.

(11.30)

Most egy állományvizsgálatra volna szükség, amit a felügyelő miniszter elrendel, és végrehajtanak, állományvizsgálatra. Abban biztos vagyok, hogy háromévenkénti pszichológiai vizsgálatot negyedévenkénti nem tudja felváltani, államtitkár úr, de hogy gyakoribb legyen, mondjuk, másfél évenként, az még talán elfogadható.

Az a nagy baj, a fegyelem oda romlott, hogy politikai viták zajlanak őrszobákon, már ott is megütköznek a legények ide- vagy odatartozás szempontjából, és nincs, aki meg merje tiltani. Az alsóbb parancsnokok világában kell körülnézni, ahol nagyon könnyen kialakul egyfajta brancsszellem, és hiányzik a hierarchia lényege, a távolságtartó és utasításképesség. Olyan alsóbb parancsnokon kellenek, akik megtiltják mindazokat a zavaró körülményeket, amelyek ott jelenleg jelen vannak. Ezek képesség kérdései. Ott kell felülvizsgálat, és még egy kell: az eltávozottak kontrollja. Én nagyon javasolom minden emberi jogi korlát ismeretében is, hogy a rendőrségtől és ilyen testületektől eltávozott személyek meghatározott ideig kontroll alatt álljanak, vagy a kontroll lehetősége érvényesüljön, mert nem kétséges, hogy az eltávozottak még nagymértékben lejáratják a testületet, ha az hangzik el, hogy volt rendőr, jóllehet évek óta már nem az.

Én tisztelettel javasolom tehát elsősorban ennek a társadalmi testületnek az újramérlegelését mindenkitől józanul és a szervezeti mozgástörvények figyelembevétele mellett.

Köszönöm. (Taps.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Tekintettel arra, hogy van valami formális a részletes vitában, ami a rendőrségi törvény eme szakaszait illeti, erről legjobb információim szerint az MSZP és a Fidesz bizonyos egyezséget kötött, és ilyen körülmények között az ember legfeljebb felhívó jelleggel szólalhat meg.

Itt a bizottsági ajánlás különböző pontjaiban jelentkeznek azok a javaslatok, amely módosító javaslatokat én előterjesztettem. Egész röviden szeretnék utalni a 12. számú javaslatra: számomra teljesen érthetetlen, a határátkelésen a képfelvétel 72 órás törlésére felhívtam a figyelmet már az általános vitában, hogy ennek értelme nincs, legalább 15 napi megőrzésnek van értelme, a határon átnyúló bűnözésnek ez már a természetéből adódik. Sajnálom, hogy ez sem nyerte meg azok tetszését, akik feltehetően kellő komolysággal foglalkoznak e törvényjavaslattal.

Ezzel kellő komolysággal azért is kéne foglalkozni, tisztelt Ház, mert jön Schengen. Jön Schengen, és nem lehet azzal tovább nyúzni a különböző bőröket a rendőrségi ügyekről... - elég politikai bőrt lenyúzott már ki-ki erről, most már azzal kellene foglalkozni, hogy olyan változások legyenek a rendőrségnél, amelyek nem szervezetiek, hanem fegyelmet és működést helyreállítók. Fájdalmasan hallom mindig a titokzatos szervezeti változásokról szóló mondatokat.

A másik, amire a javaslatom kiterjedt, és itt több pontban, a 3., 4., 15., 25. pontokban szerepel és megjelenik, nyilván célszerűségi szempontból szétosztva és szaggatva, ez a panaszbizottság elleni felszólalásom. Kitartok mellette, tisztelt Ház. Végtelenül sajnálom, hogy sem szervezetrendi szempontból, sem egyéb szempontból nem tették mérlegre, hogy születik itt valami, ami nemcsak teljesen fölösleges, hanem még káros is lehet. Egy hierarchizált szervezetbe beépíteni és ráépíteni ilyen idegenszerű elemet, soha a büdös életben nem volt még eredményes vagy célszerű.

Ezért, azt hiszem, inkább csak a jegyzőkönyv kedvéért el kell mondanom, hogy először volt a "miniszter jelöli", logikus és kár volt betenni a törvénybe, ebbe a törvénybe, mert a törvény céljával, a határőrség és a rendőrség összevonásával minden józanul gondolkodó egyetért, de ez idekerült. Az természetes volt, hogy az ellenzék nem fogadja el, nem kell különösebben belevágni az orrunkat a politikai légkörbe ahhoz, hogy megérezzük, hogy ezt semmiképpen nem fogadják el.

Aztán jött egy másik javaslat, hogy a köztársasági elnök nevezze ki ezt a panaszbizottságot. Ez aránytévesztés. Aránytévesztés egy ilyen bizottságnak a kinevezését a köztársasági elnökre, akár miniszteri ellenjegyzéssel együtt ráróni.

És jött a harmadik: válasszunk eme bizottságba - akár ha alkotmánybírákat -, válasszunk kétharmados többséggel bizottsági javaslatra, és legyen ez a szervezet valahogy az Országgyűlés elnöke és maga az Országgyűlés környékén.

Tisztelt Ház! Ennek még annyi előnye van, ennek a javaslatnak, ha ebben egyeztek meg, hogy legalább nem a rendőrségnél van; legalább nem a rendőrségnél van. Úgy egyébként ez egy kiváló testület, az eredeti javaslatban másfélszeres főosztályvezetői fizetés az elnöknek, a többi négy tagnak főosztály-vezetői. Nyilvánvaló, hogy ilyen honorárium mellett titkárság is kell minden tag mellé, nem nehéz kiszámolni, hogy a bejelentett ügyek alapján, hisz azt hiszem, a zöldszámon már kétezer bejelentés szalad, ha ezt figyelembe vesszük, hogy ennek nagy hányada idekerülne, gondolom, fejenként egy négy-öt tagú titkárságra is sor kerülne. Egy harmincfős olyan idegen test beépül, amely idegen testek megszüntetése kormányprogram volt Sárközy professzor javaslata alapján.

(21.50)

Mily nagy lelkesedéssel lettek megszüntetve mindazok a szervezetek, amelyek eddig voltak! (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Én tehát végtelenül sajnálom mindazt, ami itt bekövetkezik, szomorú vagyok tőle, és a közjogi arányérzék hiányát is fájdalommal konstatálom.

Köszönöm, elnök úr, elnézést.

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Harrach Péter képviselőtársam az előbb hangsúlyt adott annak, hogy arról is essék szó, amiben elsők vagyunk, és ne csak folyton arról, amiben utolsók.

Én ennek egy másik változatáról szeretnék itt szólni, amiben hajdan és nem olyan régen, a kilencvenes évek elején ebben a régióban még elsők voltunk, és mára a hanyatlásunk nem tudom, hányadik, de korántsem ilyen előkelő helyre predesztinál bennünket: ez pedig a nemzetközi hírünk, tekintélyünk és presztízsünk, aminek a romlását mindenki érzékelheti, akit időnként megkeresnek a Lajtától nyugatra, kérdéseket tesznek fel, értetlenkednek; nem tudják mire vélni azokat a dühöket, amik összecsapnak itt minden vita során; akik végignézték az utcai jeleneteket, azokat a szörnyű jeleneteket, amikkel jóllakattuk a nemzetközi médiavilág kuriozitásokra éhes képernyőit.

Amikor ez az elzüllési szimptóma eluralkodott az országban, akkor nem csoda, hogy ide jutottunk el. Valahogy a része vagy a meghatározója ennek az a gigászi politikai küzdelem, amelyik mégiscsak jellemzi az országot, és déj vu.

Én jól emlékszem rá az olvasmányaimból, mert csak abból, hogy volt egy idő, amikor Magyarországon ez már egyszer megtörtént, végromlást okozva. Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy valamikor az első világháború előtt Tisza és környezete, továbbá a Károlyi-Jászi-csoport között volt olyan végletes, dühödt ellentét, ami azért mégiscsak hasonlítható a maihoz.

És közben senki, senki nem figyelt arra, hogy gondos kezek és gondos tollak - a Watson nevű úrra utalok, a londoni lapok ismert munkatársára - hogyan járatják le Magyarország tekintélyét és hírét, és mindez az út hogyan vezet egyenesen a drámai Trianonhoz. Az egyik utcaköve ennek az útnak talán ez a nemtörődömség volt, a nemzetközi hírünkkel szemben való abszolút közöny.

(14.30)

Tisztelt Országgyűlés! 1918 őszének volt egy drámai mozzanata - erre szeretnék utalni -, a rendőrség szétesése. Hatalmas erők omlasztották szét a magyar államhatalmat, és jöttek elő azok az erők, amelyek Kun Béláig vezették ezt az országot. Én ezt most csak azért teszem szóvá - és talán nem ennyire időszerű -, mert úgy olvastam, hogy már a rendőrségen belül is megjelentek bizonyos bomlasztó erők, amelyek mégiscsak kellemetlen történelmi analógiákra hívják fel a figyelmet.

Hölgyeim és Uraim! Nekem meggyőződésem, hogy ami bajt most magunknak főzünk, az nagyon keserű ételül szolgál nemsokára mindnyájunk számára.

Még egy dologra szeretném a figyelmet felhívni. Most nem a gazdasági bűnökről, hibákról, eltolásokról és szerencsétlenségekről akarok szólni, hanem az elmúlt évtizedek szellemi arculatáról. Szeretném felhívni mindnyájuk figyelmét, hogy valamikor az a negyven évig tartó szocializmus itt, nálunk nem tett mást, mint nemzeti önérzetünket rongálta, történelmünket hamisította, fájdalmakat okozott minden érzékeny embernek. Szabad legyen nagy nyomatékkal hozzátennem, sajnos erre az érzékenységre a magyar médiavilágban most sincsenek mindig tekintettel, az elmúlt 17 évben sem.

Nagyon lényeges dolog ez, mert provokálja azokat az őrületeket, amelyek reakcióként megjelennek. Provokálja azokat az extrém társaságokat, amelyek megint nem az ország érdekében tüntetnek, tombolnak és rombolnak. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Mindehhez, uraim, rend kell és rendfenntartó szervezet. Én azt hiszem, azért e témakörben ideje volna észhez térnünk. (Taps az MSZP és az MDF soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Jó volna, ha úgy volna; de sajnos nincs úgy. Nincs úgy! Úgy érzem, hogy az ország többéves elzüllesztése, amely jórészt a politikai körökből is származtatható, a bűnöket oly mértékben relativizálta, hogy valójában már nincs akkora meghökkenés és megdöbbenés ebben az országban, a széles közvéleményben, mint amilyen egészséges közélet esetén kellene hogy legyen. Helyzetünk tehát sokkal nehezebb, és kormányzati intézkedésekkel vagy a politikai vitákkal, amelyek itt sajátos módon zajlanak, nem valószínű, hogy lehet indulni a dolgok helyrehozása érdekében.

Sokkal mélyebben kellene elgondolkodni és valamit kitalálni, hogy higgyenek az emberek ismételten, hogy nem minden szó feltétlenül hazug, de az biztos hazug, ami a politikai ellenfél oldaláról hangzik el, és az összes bűn bocsánatos, amely saját politikai mezőmben történik. Majd ha ezen túl leszünk, akkor én magam optimistább lennék a dolgok megítélésében.

(13.40)

A miniszterelnök úr azt mondta, hogy a választási pénzek egy része nem volt - mondjuk úgy - bizonylattal alátámasztható. Én azt a kifejezést használnám, hogy nagy része nem volt. Így ugyanis precízebbnek érzem ezt az elmarasztalást. Súlyos dolog, hogy a bűnök - a megvetendő valódi bűnök - hogyan kapcsolódnak össze pártérdekeltségű rágalmazással, és mennyire azonos értékűek a magyar közvélemény előtti láttatásban. Személyek önérzete nem működik itt, amikor olyan mondatok hangzanak el, amiben korántsem vagyok biztos, hogy úgy igaz, de kimondom, mert érdekeink ezt diktálják: hol az a férfias böcsületérzés, amely ilyen helyzetben is próbálja az arányokat érvényesíteni? Mitől olyan végletes a politikai harc ebben az országban? Mert a férfias magatartás kritériumának a minimuma sem érvényesül.

Amit a miniszterelnök úr elmondott, az - engedjék meg, hogy azért erre utaljak - 2004-ben a Magyar Demokrata Fórum monoki nyilatkozatában lényegében benne volt. Törődik valaki vele? Törődik vele valaki? - és nem akarok arra kitérni, de tudom, hogy Dávid Ibolya képviselő asszony miről fog szólni a következő napirend előtti hozzászólásban. Törődik valaki vele? Vagy miféle magatartás az, hogy ha előjön egy ügy, akkor a szolidaritás végletekig történő fokozásával azt a rengeteg tartózkodó gombot nyomja meg az is, akinek - úgy belül - mégis talán, feltételezhetően más volt a meggyőződése? Mi ez, ami itt nálunk munkál az emberekben? Mi ez az önfeladás, ami miatt rágalomáriák csapnak össze valóságos bűnök felhánytorgatásával, és ez utóbbiaknak sincs soha vége?

Nagyon jól emlékszem, '94-ben, amikor kezdődött a baloldali kormányzat részéről a tiszta kezek bizottságával - jó, hogy eszembe jutott -, mekkora hullámokat vert, minő nagyszerű eredménnyel. (Gulyás József: Az MDF volt. - Dr. Hankó Faragó Miklós: Nem.) Minő nagyszerű eredménnyel - az egész nekifutásnak a lejárató szándéka. Ugyanakkor tudok mondani olyat, amelyet viszont nem engedett tovább a parlament, hogy abból vizsgálóbizottság legyen.

Hölgyeim és Uraim! Van egy nagyon lényeges javaslata a miniszterelnök úrnak, amellyel én mélységesen egyetértek: a polgármesterek státusával. Nagy hiba volt közvetlen választhatóvá tenni, nagy hiba volt, hogy képviselőséggel együtt lehet betölteni. Nézzenek körül az önkormányzatoknál! A pozícióosztogatás technikája hogyan megy, hogyan kell a másik oldalt megnyerni, hogyan van egy olyan faluban jóformán három alpolgármester, ahol egy polgármester is sok?!

Azt hiszem, az idő itt mindig kevés a gondolatok kifejtésére. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Szeretném azonban felhívni a figyelmet: nem elég itt vitatkozni. Valami több kellene, belülről fakadó, az ország iránti olyan elkötelezettség, amely alapjaiban tárná fel mindazt a szennyet, amelyet közös erővel ráhordtunk erre az országra az elmúlt években. (Taps az MDF és a kormánypártok padsoraiból.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Jó volna, ha úgy volna, hogy mi tárgyalunk egy olyan költségvetést, amelyik az élet normális menetének megfelelően hiánymentesen zár vagy éppen minimális hiánnyal. Jól felfogott érdekeink és főleg az ország érdeke szempontjából vitatkoznánk azon, hogy erre a célra vagy amarra a célra kell valamivel többet vagy kevesebbet fordítani, azonban nem ilyen viszonyok között tárgyaljuk ezt a költségvetést.

A kormánykoalíció az elmúlt öt esztendőben teremtett egy helyzet. Ez a helyzet egy mélységes egyensúlyzavarban jelent meg, amiből belső kötelezettség hárul mindnyájunkra - hozzá kell tennem, fájdalom -, de külső kényszer is, amit nagy hangsúllyal aláhúzok, tehát tudomásul kell venni, hogy ebben a költségvetésben olyan elemek jelennek meg, amelyek abból a kényszerből adódnak, hogy mindenáron az egyensúlyzavart tompítani kell. A kérdés az, hogy alkalmas-e erre ez a költségvetés, és kérdés, hogy ez mindenre felmentést ad-e, ami vita tárgyát képezheti mégis.

Régi dilemma és nem teljesen új - most az általános vita szakaszában vagyunk -, hogy mi az az általános vita, mi annak a tartalmi feltétele, és miért van különbség az általános vita és a részletes vita között. Tárgykeresés folyik tehát vagy témakeresés ebben az esetben, és én úgy érzem, hogy - talán nem csak Magyarországon - nem alakult ki az a disztinkció, hogy az általános vita az általános megjegyzésekre vonatkozik, hosszabb távlatokat és hatásokat figyelembe vevő gondolatokat inspirál, és majd a részletes vitán kerüljön sor arra, hogy egy-egy konkrét ügyben milyen módosító javaslattal és annak milyen indokaival áll valaki elő.

Úgy érzem, hogy ennek az általánosvita-módszernek van egy alapvető problémája. Ez az alapvető probléma pedig az, hogy hiányzik az az átfogó gazdasági és nem csak gazdasági program, amelyik több évre előre megjelöli a célokat; el lehetne akkor bírálni, hogy a költségvetés összetételének, arányainak szolgálatában állnak-e vagy nem célok, amelyeket közösen fogadnánk el hosszabb távra. Felmentésként mondom, nem teljesen új problémával állunk szemben, engedjenek meg egy idézetet: "Nincs olyan átfogó gazdasági program, amely bármelyik követelés felvetésénél számot vet az ország valóságos erőviszonyaival és azokkal a követelményekkel, amelyeket egy magát legalább félig-meddig jogállamnak tartó államszervezettel szemben joggal lehet támasztani." Nem új dolog mindez, szerzője Katona Béla, nem a tisztelt kollégánk, aki itt ül mellettem, mert ő még nem született meg akkor, amikor ez a könyv íródott. Ez az 1938-as gazdasági évkönyv, bár sokan tanulmányoznák azt a módszertant, amivel ez az elemző anyag elkészült.

Ha ezt szükségesnek tartottam említeni, akkor ezt azért tettem, mert hisz örömtelinek jelenthetném, hogy ez a felismerés ennyi évtized távlatában mégiscsak megszületett ötpárti egyeztetéssel, ötpárti helyesléssel határozat született a parlamentben a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos tervezési folyamatról, sőt megszületett az a határozat is az Országgyűlés számára, amelyik a nemzeti fenntartható fejlődési stratégiát szülné meg egy bizottság létrehozásával. Hozzá kell tennem, hogy mindehhez odakerült egy kormányanyag, amelynek "Nemzeti fenntartható fejlődési stratégia" a neve. Ez-e az, amiről szó van ott a vágyálomban, és itt nálunk a joggal megkövetelt hasonló távlatos alapmunkák iránt? Hát, hölgyeim és uraim, ez nem az a jelentés, javallom, ha valaki ezt áttanulmányozza, akkor talál benne arányzavarokat, utalásokat és így tovább.

Ezért engedjék meg, hogy itt utaljak ebben az anyagban arra, hogy elég röviden foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy több gyereknek kéne születni, és meg kellene teremteni a jövőben a migránsok és a hazai születésűek békés egymás mellett élésének a módjait. Ugye, meglepő, hogy ez így szerepel ebben a kormány által készített stratégiai tervezetben?

Azért mégis vegyük tudomásul, hogy van egy ilyen elképzelés, ha nem is értünk vele egyet, és majd az a bizottság, amelyet létrehoz a magyar parlament, felrajzolja azokat a távlatokat, amelyekkel ezen húszéves célok érdekében aztán minden évben a költségvetéssel, kiadásokkal arrafelé gurulunk, hogy húsz év múlva elérjük a kívánt célt. Én a magam részéről nem vagyok optimista már csak abból a szempontból se, mert a harci tollak oly lendülettel zizegnek politikai és nem politikai vonatkozásban e honban, ami egy ilyen egyetértést feltételező húszesztendős program elfogadását majdnem kizárja, de az én öreges pesszimizmusom ne legyen irányadó, bízzunk abban, hogy mégis lesz belőle valami.

Akkor viszont szeretném felhívni a figyelmet egy-két olyan dologra, ami az évente hozott költségvetési döntések csődjét is jelenti. Ez pedig nem más, mint a gyermekszületéssel kapcsolatos kérdés. Hölgyeim és uraim, ha van valami drámai kérdés és fontosabb mindennél, ami itt felvetődött a nemzet jövője és a nemzetért, a jövőért aggódó magyar generáció számára, az a születések száma. A '30-as években évente 190-200 ezer gyerek született, ezért a hétmillió-valamennyiből 10-11 milliós - nem folytatom, milyen - ország lettünk. Elviseltünk egy iszonyú háborús veszteséget, és most majdnem azt mondom, hogy emeljünk szobrot Ratkó Annának; nem azért, mert finom módszerekkel érte el, de legalább az a generáció megszületett. Bíráljuk, de legyünk boldogok, hogy vagyunk, és vannak itt a jelenlegiek közül is többen, azt hiszem, akik e korszak eredményeként látták meg a napvilágot.

A felére csökkent a születések száma. Milyen prognózisok vannak? A prognózisok arról szólnak, hogy ötven év múlva 7,5 millióan leszünk, hiszen ha évente 40 ezerrel kevesebben, akkor félmillióan tíz év alatt, és nem nehéz ezt megszorozni ötven évvel, és akkor kijön egy olyan szám, aminek korösszetételéről ne is essék szó.

Most a költségvetéssel kapcsolatban és az általános vita keretében vessük fel azt, hogy elégségesek-e azok a módok és eszközök, amelyeket az elmúlt években alkalmaztunk e negatív folyamat legalább csökkentésére. Vonjuk le a következtetést, hogy ez így nem elég. Mondjuk azt, hogy ha egy távlati program elkészül, akkor annak egyértelmű őszinteséggel kell kimondania azt, hogy milyen módon lehet legalább tompítani, és ne arra az érvre hallgatva, hogy az egész fehér bőrű világ csökken, másutt is így van. Lehet, hogy egy civilizáció alkonyának a peremén vagyunk, de akkor is azt kell nekünk mondanunk, hogy a magyarság létszámának és a születések számának a növelése akkor is elemi kötelességünk, valami olyasféle, mint hogy a katona az utolsó puskalövésig mentse, ami menthető. Ahhoz persze bátran szembe kellene nézni - egy megjegyzést hadd tegyek erre - a hazai nőpolitikával, amelyik nekem olybá tűnik - és most nem nyugodtan, de mondhatom -, hogy abszolút karrierszempontú és nem anyaságszempontú, hölgyeim és uraim.

(11.00)

Még egyszer: nem anyaságszempontú, hanem karrierszempontú. Ehhez némelykor jövedelmi statisztikákat is úgy vetnek össze, hogy egy csokorban van a bányászati - férfi -, és abban a csokorban a csecsemőgondozói, aki szükségképpen nő, legalábbis amíg a nemek közti különbség mérlegelési tényezővé válik mégiscsak.

Én ezt azért mondom, hogy mi lenne annak az alapprogramnak - amire ez az általános vita egészségesen felépülhetne - a célja. Ennek az alapprogramnak már nagyon határozottan kellene foglalkozni ezzel a kérdéssel. Itt ma reggel a vitában számtalanszor merült fel a jövő nemzedékek érdekeit védő ombudsman. Hát kéne hogy legyen jövő nemzedék a gondolkodásunkban száz év múlva is. Ha a mai matematikát kivetítem száz évre, akkor azt nem merem megtenni, holott csak itt ezer éve létezünk - csak itt, sőt hosszabb ideje a Kárpát-medencében. Erről kellene tehát vitázni, hogy a módszereink alkalmasak-e a költségvetési megfogalmazás szerint a kívánt cél elérésére, és ebben a drámai esetben ez jó-e.

Tisztelt Országgyűlés! Oktatási kérdés is felmerül: kemény harcok, kisiskolák, egyetemek, tandíj meg nem tandíj. Én egy másik kérdést vetnék fel, ez a költségvetési előirányzat elköltésének hatásfokával kapcsolatos kérdés. Hát itt most számokról vitatkozunk, hogy 3 vagy 5 százalékkal több vagy kevesebb, örülünk neki, vagy támadjuk! De nem merül fel, hogy mire is megy ez, és milyen hatáskörrel. Hát annyit tudunk, hogy kevés a szakmunkás. Ugye, azt mondják, egyes vidékeken ez a fő akadály. Benne van a költségvetésben ennek a helyzetnek a tendenciózus javítása?

A második: hogy van az - és milyen a hatásfok -, hogy a kis falusi iskola nem tanít jól, de a városi gyerekek 14 éves korban miért nem tudják az olvasott anyagot visszaadni? Milyen hatásfokkal fizetünk iskolát és mindent, hogyha ez az eredmény? Milyen okból nem vesszük át a múlt jó tapasztalatait? Folyton szociális töltéssel beszélünk az oktatásról, mert nem tudjuk, hogy ezelőtt nyolcvan évvel vagy hetven évvel, igen, a sokat emlegetett Klebelsberg-időszakban - inkább Bethlen - minden falusi tanító köteles volt a tehetséges gyerekeket minden évben újra jelenteni meghatározott helyre, ahol az egyházi iskolák, de az állami iskolák is a támogatási ösztöndíj és kollégiumi keretben merítettek, és kiemelték őket. Nem kellett nagy szónoklat ehhez, de megtették, mert minden pedagógusnak ez kötelezettsége volt. Így vesznek el a tehetségek.

Ma a szociális helyzet a meghatározó. Miért ne lenne az értelmi vonatkozás is kellő súllyal, és ha a tehetség ebben kapna szerepet? Hol vannak az elit iskolák, amelyek kibocsátása rangot is jelentett? Onnan jöttem. Hol vannak? Hol van az Eötvös Kollégium Magyarországon, amelyik az egyetemekre került fiatalság ragyogó elitjét adta? Felsoroljam - Kodály Zoltántól kezdve -, hogy kik végeztek az Eötvös Kollégiumban, és milyen igazgatók működtek ott?

Aztán engedjék meg nekem, hogy megkérdezzem: lehet-e kamasz gyerekeket azzal a liberális eszköztárral kezelni, mint amire ma egy pedagógus kényszerít, mert a fegyelembetartás egyetlen eszközével nem rendelkezik? Rendjén van-e kiskamasz gyerekek és kamasz gyerekek világában, hogy erély és szigor, esetleg büntetés nélkül lehet rendet, fegyelmet tartani és tanulásra késztetni? Van-e szankció?

Én most nem akarok bizonyos felsőfokú képzésekről beszélni, de a középiskolai és felsőfokú oktatóképzés és kiválasztás megfelelő-e a honban? Megfelelő-e? Aki egyetemen oktat, az odavaló-e? Aki középiskolában oktat, odavaló-e? Nem kellene-e a tanfelügyelőségek rendszerét ilyen szempontból helyreállítani? Akik kívülről tudják, hogy ki mit ér a pedagógiai pályákon, visszasírván azt a kort, amikor középiskolai tanárok példaként egyetemi fórumokon kaptak szerepet, miközben fenntartották a középiskolait is.

Hölgyeim és Uraim! Jó volna, ha innen látnám, hogy hány percem van hátra - okulazavarok... (Dr. Szabó Zoltán: Hat és fél!) Szeretnék még egy dolgot ebből a '38-as könyvből felolvasni önöknek. 1926 és 1932 között 300 millió pengővel nőtt a mezőgazdaság adósságterhe. Megvizsgálták ezt az időszakot, és a felvett kölcsönökről megállapították, hogy 10 százalék szolgált produktív beruházásokra, 10 százalékot luxusberendezésekre fordítottak a gazdák, fogyasztási célokra 22 százalékot, állami hiteltámogatásról van szó, hitelezésről van szó, ami megközelítőleg nem volt olyan széles körű, mint ma. Önkormányzatok, társadalmi szervek, agrárgazdaság, mindenki kap támogatást. Milyen eredménnyel végződne egy hat évre visszamenő vizsgálat, hogy produktív célokra történtek a felhasználások, vagy nem?

Tisztelt Ház! A beruházás egy roppant veszélyes dolog, mondom, az uniós pénzek árnyékában. Egy beruházással ragyogóan tönkre lehet tenni egy gazdasági szervezetet. Egy beruházás, ha az pótlólagos költségvetési ráfordítást vált ki, akkor nagyon megfontolandó a mi időnkben annak elköltése.

(Az elnöki széket Mandur László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Érteni kell ehhez, és kik értsenek ehhez? Hova tűnt a közigazgatás Magyarországon és annak hozzáértő rétege? Hova tűnt? Mi történt a magyar közigazgatásban, hogy az orra előtt és e közigazgatás kiszolgáltatott állapotát felhasználva történnek olyan dolgok, aminek a célszerű költéshez, a költségvetés hatékony felhasználásához semmi köze? Hisz mindnyájan tudunk drámai történeteket, nem azt az egyet, amiről állandóan szó van, hanem sokkal többet. Hogy van az, hogy a magyar közigazgatás, az egykor legendásan szigorú, következetes és relatíve autonóm magyar közigazgatás ma az önkormányzatokban ott remeg egzisztenciálisan, sok esetben alkalmatlan felettesek függvényében? Hol van a minisztériumokban a közigazgatási államtitkár? Kinek a gondolata volt, hogy Belügyminisztérium ne legyen - nem akarom ezt ismételni -, de miért nincs közlekedési tárca? Hát hogy a fenébe nincs?! És egyáltalán, a közigazgatás teljesítőképessége, szigora és fegyelme nélkül nem fognak sikerülni programjaink és így a költségvetés végrehajtása sem.

Hány százaléka lehet ennek a költségvetésnek a megfontolatlan pazarlással elkótyavetyélve? Én most szándékosan nem arról beszélek, amiről mindenki szeret, hogy lopják meg nem lopják. Nem! Szakértelem, hozzáértés, fegyelem és szigor nélkül, pazarló módon vagy félig tudatlanul költik el. Hol van tehát az a nagyon lényeges minőségi elem, amely az egész ország gazdaságában is legalább azt az egy elvet érintené, hogy ez a mennykő sok politikai impulzivitást hátha egyszer az intellektualitás mégiscsak egyensúlyba hozza vagy legyőzi, hogy ne kelljen olyan dolgokról vitatkozni, amelyeknek nem merünk a mélyére hatolni.

Köszönöm. (Taps.)

(11.10)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ebben a kellemes és áhítatosnak is mondható hangulatban azért én megkockáztatom azt a kijelentést, hogy egy jogalkotás színvonalát, egy jogalkotási menet színvonalát sok minden befolyásolja, de többek között az biztos, hogy milyen gyakran kerül sor módosításra. Az a körülmény, hogy a rendőrségi törvény ebben az évben másodszor kerül napirendre, azért az annalesekben feljegyzésre kerül, és nem válik korunk dicsőségére. Ezt azért jó tudni.

Egyéb törvényekkel kapcsolatban is - hisz az alkotási düh elég erős nálunk - felvethető az a kérdés, hogy nem volna-e érdemes tanulmányozni, mondjuk, a 70-80 évvel ezelőtti jogalkotást és a törvények időtávját és hatályát, ami természetesen feltételezné azt is, hogy a minisztériumokban olyan törvény-előkészítő főosztályok működjenek, mint egykoron, akik kizárólag szerkesztéssel foglalkoztak sok éven keresztül, mert ennek megvolt a maga értelme.

Nekem az a meggyőződésem, hogy nem kommentálok sok mindent, módosító indítványt is nagyon mértékkel fogunk benyújtani, de két dologra felhívnám vagy szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az adatdüh vagy az adattól való félelem dühe, ami most már éppen a különböző politikai nyomások meg jogállami kategóriák miatt, úgy érzem, hogy ne tartsunk nyilván, vagy érdemlegesen ne tartsunk nyilván adatot akkor sem, mert ez egy jogállami feltétel, princípium, akkor se, ha némely adat tartós tárolásával tisztességes állampolgárok biztonságát tudnánk védeni. Egyoldalúvá vált minden. A politika megrontotta a jogalkotást is, ami nálunk most, ezekben az években folyik már, de ezt külön hangsúlyozni szeretném.

Talán emlékeztetőül hadd idézzem fel a megelőző rendőrségi törvény módosítását, amelyben a határbelépésnél az autók képi rögzítését 72 órán belül meg kell semmisíteni.

(19.30)

A határvonalon, főleg Schengen miatt, gondolom, nagyon drága instrumentumokat szerelnek fel, aztán egy embernek mögéje kell ülni. Aki a nemzetközi bűnözés, a határt átszelő bűnözés helyzetét ismeri, az nagyon jól tudja, hogy 72 óra alatt még csak szállodai szobát keres, és azt követően kezd bűnözni. És amikor szükség volna rá, hogy mikor lépte át a határt, akkor már régen megsemmisítődött. Kellemetlenül érintett engem, hogy ezt a benyújtott és teljesen logikusnak tűnő módosító javaslatomat milyen nagyvonalúsággal és felületességgel utasította el a Ház, és maradt a 72 óra. Államtitkár úrnak nagy tisztelettel azt javaslom, hogy a határokra ne tegyék fel ezeket a drága szerkentyűket, ne költsenek rá pénzt, mert nem érdemes 72 órát tárolni. Valamit drágán teszünk azért, hogy aztán ne hasznosítsuk azt az adatot ésszerű keretek között, amit egyébként hasznosítani lehetne.

Ugyanez a rendőrségi törvény jelenlegi módosításával kapcsolatban is az egyik ilyen aggályom, hogy szerezzük meg az adatot, némelykor nagyon drága pénzen, de aztán nagyon gyorsan semmisítsük meg, hogy semmiféle haszon ne származzon belőle. Szeretnék utalni a hatályos rendőrségi törvény 84. §-ára, amelyik bizonyos feltételek mellett két évig tette lehetővé, hogy az igazoltatás során szerzett adatokat tárolják. Na most, némileg más átfogalmazásban, hozzá kell tennem, államtitkár úr, nem elég alapos átfogalmazással a két évből három nap lett. Három nap múlva meg kell semmisíteni - nem értem. Tudom, hogy űzik sok helyről ezt, hogy senkiről semmit ne lehessen tudni, de akkor minek három napig tudni? Akkor azonnal meg kéne semmisíteni. Az égvilágon semmi értelme nincs, pláne abban a szövegezésben nincs, hogy kivéve, ha büntetőeljárásban kerülnek felhasználásra. Ugyan már! Az igazoltatást követő harmadik napon ki tudja, hogy az az adat büntetőeljárásban kerülne felhasználásra. Azt csak nyolc nap múlva tudja meg, és akkor már nincs adat mögötte.

Ezért tisztelettel azt javasolnám, hogy a három napot arra a hat hónapra mégiscsak módosítani kellene. Tudom, hogy bizonyos előkészítő beszélgetés során a két évről hat hónapra csökkentés az ombudsman álláspontja is volt. Nem tudom, pontosan miféle riadalom viszi le az ombudsmannal szemben három napra ezt a korlátot. Ez az egyik, amire feltétlenül szeretném felhívni a figyelmet, általános értelemben is, ami az adatriadalmat jelenti, és konkrétan kérem ezt figyelembe venni.

A másik: a hatályos rendőrségi törvény 86. §-ában benne van, hogy bizonyos feltételek esetén mi nem közérdekű adat, és ezért korlátozni lehet. Azt hiszem, jól értelmezem a jelenlegi módosítást, ami ebben meglehetősen nagyvonalú, és mondjuk, a biztosítási tervek közérdekű adatnak minősülnek, nem lehet őket eltitkolni. De azt mondják ehhez értők, hogy ha öt biztosítási tervet nyilvánosságra hoznak, akkor már az összes bűnöző tudja, hogy a hatodiknál milyen módszer szerint jár el a rendőrség. Tehát úgy gondolom, indokolt az a módosító indítvány, amit benyújtottam, és érinti ennek a törvénynek a megfelelő szakaszát, hogy kapjanak jogot olyan belső szabályozások, eljárási módozatok nyilvánosság elől való visszatartására, amelyeknél a bűnözők olyan előnyös tájékoztatást kapnak, ami megint csak a jogállami kötelezettség, az embervédelmi kötelezettség szempontjából kifogásolható.

Elhangzott itt sok minden, az is egy görcs, hölgyeim és uraim, és nagyon komoly görcs, hogy itt olyanok kerülnek törvénybe, ami normális körülmények között, kevésbé viharos politikai viszonyok között nem igényelne olyan részletes törvényi szabályozást, ami jellegüknél fogva valamikor egy miniszteri utasításba is belefért, még csak nem is rendeletet mondtam. Nagy baj van itt a jogalkotási felfogással. Ez csak tükörképe annak, de ez egy külön téma lenne, és főleg időt rabló.

Köszönöm szépen. (Taps.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Eklatáns példa arra, hogy mire nem illik a Ház tárgyalási idejét felhasználni, mindaz, ami itt lezajlik. Szégyenteljes dolog ez, és úgy érzem, kell is, hogy ez valamikor egyszer napirendre kerüljön.

Kétharmados törvény, tudjuk. Homlokegyenest ellentétes álláspontokat idehozni, és részletvitákat itt lefolytatni teljes ésszerűtlen és irracionális dolog, ennek következtében csak ez valóban leköti azt a tárgyalási időt, ami azért ennél lényegesebb dologra is fordítható. Egyezkedni kell tehát, egyeztetni kell, és akkor vagy sikerül, vagy nem, és ha nem sikerül, akkor nem is szabad idehozni, hanem tudomásul kell venni a kudarcot.

(20.30)

Szeretném felhívni a figyelmét arra a kormányzati tényezőknek, ahányszor titkosszolgálati vagy ehhez kapcsolatos kérdés napirendre kerül, mindig felmerül különböző szervezetek presztízsvitája. Ez a szakszolgálat meg a rendőrség, a nemzetbiztonság meg más; ezt tökéletesen ismerjük. Nagyon kemény felügyelet és határozott döntés kell, valamirevaló kormány nem engedheti meg magának, hogy e szervezeteknek kétféle véleménye legyen. Erre azért felhívom a figyelmet, mert akkor a büdös életben nem tudunk a dolgok végére jutni. Ismerős ez, nagyon is ismerős annak, aki ezen a pályán mozog. A kormányfelügyeletnek el kell tudni érni, hogy ezek a kérdések ne okozzanak problémát.

Nekem csak egy megjegyzésem van, államtitkár úr, ami szerkesztési rutinra utaló. Beadtam három módosító javaslatot, vagy lesz belőlük valami, vagy nem, majd meglátjuk, de ahol taxatív felsorolás van, hogy mely nyilvántartásban lehet elhelyezni azt a bizonyost, és a nyilvántartásokat taxatíve felsorolja valaki, akkor gondoljon arra, hogy születhet egy új nyilvántartás bármily oknál fogva, és akkor amiatt törvényt kell módosítani, hogy ott is bizonyos megszerzendő adat elhelyezésre kerüljön. Javallom tehát szerkesztési szempontból megfontolni, hol van ebben az, hogy ha egyéb nyilvántartást rendel el akárki vagy vezetnek be, akkor oda is elhelyezhető legyen a titkos eszköz, amiről mindnyájan tudjuk, hogy szó van.

Köszönöm. (Taps az MDF soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tulajdonképpen csatlakozni akarok a Salamon László által elmondottakhoz. Legjobb tudomásom szerint 386 oldalról van szó, aminek a hivatalos fordítása meg sem történt. Jogosan felmerül a kérdés, hogy mi vezérel bennünket ezzel a sürgősséggel és ezzel a gyorsítással. Emlékezzünk rá, hogy voltunk mi már nagyon igyekvők, amikor az európai alkotmányt talán elsők között vagy elsőnek szavaztuk meg, és ennek valami különös jelentőséget tulajdonítottunk. Mi lett a vége? Akik spekuláltak, gondolkodtak, más következtetésre jutottak. Nem hiszem, hogy ez lenne a célunk, a más következtetés, de adjunk annyit önmagunknak, hogy legalább tanulmányozzuk, legalább nézzük meg, milyen összefüggésben van ez az aláírás a magyar alkotmánnyal, ne akarjunk mindenáron Karinthy Frigyes Steinmanja lenni - aki olvasta, tudja, mire utaltam -, nincs nagyobb hiba, mint ez a túligyekvés, van ebben valami roppant parvenü.

Javasolom a tisztelt Háznak, hogy értsen egyet az előttem szólóval, mert én messzemenően egyetértek. (Taps az ellenzék soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Aki rendszeresen végigkíséri ezeket a reggeli beszélgetéseket és polémiákat itt az Országgyűlésben, azt hiszem, joggal sóhajt fel, miként elődeink oly gyakran tették, hogy élhetnénk mi kellemesebben is, de saját gyarlóságunk jórészt ebben megakadályoz bennünket. Óhatatlan, hogy egy ilyen reflexió eszembe jusson; sóhajtozhatunk mi is.

Van annak azonban előnye, ha valakit kényszerű okok távol tartanak pár hétre a közvetlen politizálás mezőnyeitől, és a televízión keresztül tájékozódik csak, és akkor talán felfigyel olyan dolgokra, más dimenziókra is, ami itt a vita hevében és az indulatok kereszttüzében sokkal nehezebb. Én például felfigyeltem egy nagyon lényeges dologra: az elmúlt években kínzó esemény nem ismétlődött meg. Nevezetesen: nem indult meg a karének, hogy csalás volt, disznóság volt, az egész urnához szólításnál ilyen meg olyan bűnök követődtek el.

Ezt azért tartom nagyon lényegesnek, mert a választási irodától az önkormányzatok derék tisztviselőiig, nagyon megsínylették a megelőző időszakokban, amikor urnához szólították a nemzetet, hogy mindjárt ez a minősítés alaposan felkavarta a kedélyeket, és önbecsülésüknek is sokat ártott. Most ígérjük meg, hogy megőrizzük a következő választás után is abbéli erényünket, hogy dühből, keserűségből, akármi okból nem minősítjük azokat, akik tisztességgel dolgoznak egy ilyen nehéz menet során.

A másik, még örömtelibb talán ennél is számomra, hogy két, politikai elemzéssel foglalkozó intézet vezetői, akik nem feltétlen azonos hullámhosszon adnak, leültek egymással. Nem úgy, hogy egyik bement a szobába, a másik kiment, hanem leültek, és közösen hoztak egy nyilatkozatot, és ez a nyilatkozat rávilágít arra a nagy problémára, amit a népszavazás most kialakult feltételrendszere teremt.

Nem mondok én ehhez különösebbet, csak annyit, amit egy vezető német politikus mondott nekem, aki kérdésre, hogy miért nem volt népszavazás az euró bevezetéséről, azt az egyszerű választ adta: mert nem szavazták volna meg. És ez bizony nagyon sok kérdésben így lehet. Amennyiben rendszerré válik más-más kérdésekben, minden következő kormánynak is nagyon sok gondot okozhat.

Ezért e két intézet, amelynek nyilatkozatát a Magyar Demokrata Fórum nyilatkozatban is köszöntötte, adjon inspirációt mindnyájunk számára, hogy vigyázzunk az elkövetkező évtizedek kormányzati lehetőségeire és potenciáljára, és hozzunk olyan szabályokat, amelyek megfelelnek ennek a követelménynek.

Tisztelt Ház! Amikor megtörtént a 9-ei napon, ami megtörtént, akkor éppen ezért nem is elsősorban mint népszavazást kell tekinteni, de egy dolognak mindenképpen: kemény, tömeges kormányellenes demonstrációnak. Miniszterelnök úr, ezt ki kell mondani, az volt ez a nap. Hárommillió-kétszáz- vagy -háromszázezer ember egy kormányellenes demonstráció keretében, zöme talán nem is tudta felsorolni, mi az a három kérdés, de alkalmat kapott arra, hogy kinyilvánítsa ellenszenvét.

Ennek a konzekvenciáját - ön többször utalt rá ezekben a napokban és a 15-ei esti beszédben is - valóban le kell vonni és figyelembe kell venni. Hogyan? Hát semmiképpen nem úgy, hogy a kormány egyik minisztere azt mondja, hogy továbbra is kitartanak a bizonyos februári, a magántőke-bevonás mellett, majd hivatkozik saját pártelnökével, azzal erősít.

Elnézést kérek, a kormány: testület. Miniszter a parlamentben és másutt a kormány nevében szólalhat csak meg. Kíváncsi vagyok rá, állást foglalt-e már a kormány abban, hogy a "magántőke bevonása a társadalom biztosításába" kapcsán eme népszavazás fényében mi történik. Mert oly ügyesen sikerült százezernyi (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) ellenagitátort szerezni az egész reformmal kapcsolatban, hogy még egyszer...

ELNÖK: Frakcióvezető-helyettes úr!

DR. BOROSS PÉTER (MDF): ...ebbe a hurokba dugni a fejét a kormánynak, úgy hiszem, egy törvényvisszavonással elkerülhető lenne. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tulajdonképpen bizonyos szokás vagy illemszabály azt diktálná, hogy ebben az esetben azzal az alkotmányos felhatalmazással éljen a kormányfő, hogy maga alakítja ki a kormányt. Én készséggel csatlakoznék ehhez a felfogáshoz, ha az elmúlt évek tapasztalatai nem azt indokolnák, hogy mégiscsak vessünk számot azzal, vajon a kormánymunka és a kormányszerkezet megfelel-e annak a követelménynek, amit joggal elvárhatnak tőlünk ebben az országban nagyon is sokan.

A személyi kérdésekkel magam nem kívánok foglalkozni. Úgy vélem, erről majd menet közben lehet véleményt formálni; úgy egyébként - ha jól tudom - szaggatják már őket eléggé mások, akik ilyen szaggatásokat szoktak végrehajtani.

Tisztelt Ház! Annak mindenképpen örülök, hogy egy olyan túlzottan nagy jelentőségűnek mímelt kérdés itt háttérbe szorult, hogy hány minisztérium van vagy hány miniszter van. Ha eggyel kevesebb, mint az előző ciklusban, az a jó kormányzat jele, amennyiben eggyel több, mint az előző ciklusban, akkor biztos, hogy a pazarló, rossz kormányzatnak lett ez a minősítése. Azonban itt először megelégedéssel kell nyugtázni azt a szándékot, hogy az a torz összevonás a minisztériumok számának csökkentésével kapcsolatban, amit volt alkalmunk tapasztalni a közlekedési és gazdasági tárca összevonásával, megszűnik, és visszaáll a dolog természetes rendje az elmúlt 150 év minden egészséges tapasztalatával együtt. Azt is jóleső érzéssel vehetjük tudomásul, hogy a tudomány, a műszaki fejlesztés kap egy külön miniszteri irányítást, de a leendő miniszter figyelmét felhívom, hogy a nemrég körünkből sajnálatos módon eltávozott nagy tekintélyű Pungor Ernő örökét veszi át, ha annak szellemében fog működni és magatartást tanúsítani.

Tisztelt Ház! A megelőző kormányról ilyenkor nem szokás szólni, de némi apropó kapcsán engedjék meg, hogy utaljak arra, hogy a kormányzati munka centralizálásának kétségtelen tünetei megjelentek itt is. Elfeledkezvén arról, hogy a magyar alkotmányban, akármilyen is ez az alkotmány, és most nem fogom minősíteni, azért mégis a kormány az ügydöntő testület, a kormány mint testület az ügydöntő szervezete a magyar végrehajtásnak, a magyar államigazgatásnak, és nem a Miniszterelnöki Hivatal, nem az a fajta centralizáció, amely nem egészséges módon nálunk divatként kezd elterjedni. Ráadásul a megelőző éveket az is megkeserítette, hogy még ez a centralizáció is féloldalas volt, mert a kormányzó pártpartner maga jelölte a minisztert, ellentétben azzal az ismert felfogással, hogy nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya. Ha most ebből némi konzekvenciát levonnánk a későbbi működésre vonatkozóan, úgy vélem, az nem lenne helytelen és ártalmas.

Amiért azonban nem lehet igazán szó nélkül elmenni eme kormányszerkezet mellett, az a Belügyminisztérium mellőzése. Ez számomra azért érthetetlen, mert nem találtam a politikai paletta túlsó oldalán ülők között sem senkit, aki ne helytelenítette volna ezt az igazságügy-miniszterhez áthelyezett sajátos félrendészeti funkciót, míg a másik fele pedig egy másik minisztériumban visszamarad. Nem egészen értem, hogy miért kellett ezt a modellt fenntartani minden józan megfontolás ellenére. Hogy milyen volt ez az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, hát mindnyájan, önök is, kedves barátaim, tapasztalhatták bizonyos eseményekre való reagálások során.

(17.00)

Nem hiszem, hogy egészséges tünet lett volna. Ha valaki előáll azzal, hogy az Igazságügyi Minisztérium megkapja a régi fazonját, amit úgyszintén már évszázaddal hosszabb ideje betöltött, és a bírósági igazgatás feladatai visszakerülnek oda, mert ez az Igazságszolgáltatási Tanács - nem tudom, önöknek mi a véleménye, aki ezt közelről látta -, különösebb elragadtatott dicséretre nem hiszem, hogy jogot formálhat.

De a másik a Belügyminisztérium hagyományos szerkezete. Egy ország élete az igazgatási szervezet és a rendészeti szervezet alapján működik. Ha ez a kettő nem működik rendesen, akkor nincs se gazdaságpolitika és semmi nincs. Ennek a visszaállítása és ennek visszaállításának az elmulasztása juttatott bennünket a Magyar Demokrata Fórumban arra a következtetésre, hogy nem nyomjuk meg az igen gombot ebben az esetben, mert ez egy súlyos hiba.

Még egy oka van ennek, tisztelt Ház, ez a közigazgatási államtitkárok ügyének a mellőzése. Nekem mindig jólesik, amikor baloldalról helyeslően bólogatnak, dagad tőle az önbizalmam. De hát az Isten áldjon meg bennünket! Hogy nem lehet azt megérteni, hogy egy minisztériumban hivatalvezető kell? Hivatalvezető! Hogy nem lehet azt megérteni, hogy amikor betántorog az új miniszter, egy tízéves gyakorlattal ott lévő közigazgatási államtitkár milyen nagy segítséget nyújt? (Gőgös Zoltán: Olyan még nem volt!) Hogy nem lehet azt megérteni, hogy a politika diktál, de a közigazgatási államtitkár működésében a végrehajtás törvényessége, a rendszeressége, az időbenisége saját felelősség útján rendben van? Hogy nem lehet ezeket a kérdéseket kellő komolysággal venni pusztán azért, mert történt egy rossz döntés?!

Egy igazi közigazgatási államtitkár egy jogszabályt, legyen az szociális tartalmú, háromféle módon is elkészít, ha a politika arra utasítja. De amit elkészít, az időben történik, az törvényes lesz, az alkotmányos lesz, az szerkezetileg megfelel minden elképzelhető követelménynek. Tehát hogy lehet egy ilyen eszköz nélkül - fura ez a szó -, egy ilyen feltétel nélkül hagyni a minisztériumokat, miért kell ügyetlenkedni ebben a kérdésben, és kitalálni azt, hogy csináljunk egy főtitkárt, az majd ugyanazt csinálja vagy majdnem ugyanazt, mint a közigazgatási államtitkár?

Látták önök a (Ujjaival csettint.) Miniszter úr című, karikírozott darabot - "Igenis, miniszter úr" címmel, azt hiszem, angol darabot, ami a televízióban ment? Az egy karikatúra, de mögötte ott van a lényeg. Mögötte ott van a bizonyos kérdésekben politikailag jól felkészült, de tájékozatlan miniszter, akinek segédereje van, hogy ne csináljon szamárságokat. Hát ha még olyan tanácsot is ad, hogy ne mondjon szamárságokat, mint az a közelmúltban is elhangzott pont a közigazgatási államtitkárok szerepkörével kapcsolatban! A miniszter vezet, irányít, és törvényességi felügyeletet gyakorol. Mindegyik benne van a funkciójában, de végrehajtani, az a közigazgatási államtitkár funkciója kell hogy legyen.

Tisztelt Ház! Talán még egyre hívnám fel a figyelmet a kormányfelelősséggel kapcsolatban. Nem tudom, mennyire egyértelmű, hogy minden miniszter elsősorban kormánytag, csak másodsorban tárca- vagy szakminiszter. Kormánytag! Olyan nincs, hogy az én szakterületem, mert nem azért felel. Minden miniszter a kormány egész ténykedéséért felel, ezért ne higgyenek a másfél meg kétórás kormányüléseknek, mert ott, azokon szokott bediktált feladatokra bólogatni az a miniszter, akit egyébként a törvény másra jogosít fel; részvételre, véleményalkotásra, ha kell, ellentmondásra, ha kell, vitára, de ott, a testület ülésén, és nem készen kapott anyagok elfogadására, azon a címen, hogy én azzal a szakterülettel nem foglalkozom.

Nem hiszem, hogy én most lehetőséget kapok arra, hogy erről a kérdéskörről nagyon hosszú ideig és még sok más elemet felsorakoztatva szóljak, de nagyon kérem a kormány képviselőit, hogy vegyék figyelembe ezeket a princípiumokat. Nem új dolog ez a magyar közjog történetében. Ezt mindig tudták valamikor régen, '45 előtt végig mindig tudták, egy évszázadon keresztül, hogy hogyan kell működni. Legyen ötórás a kormányülés, ha annyi az ügy, de adjon módot a kormánytagoknak, hogy megfelelő testületi döntés hozásának részesei és felelősei is legyenek ezzel együtt.

Tisztelt Ház! Végül befejezésül csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmet; ez praktikus tanács talán. Meghökkenve tapasztaltam bizottsági munkában, hogy mily kevés dolgot old meg a tárca-közigazgatás, és milyen készséggel kapnak külső szervezetek megbízást olyan feladatokra, ami a tárca-közigazgatás feladata lenne. Ha jól tudom, még a legkisebb rendezvényt is szokás, amit a sajtópropaganda osztály maga szokott csinálni jobb időkben, hogy külső szervezetnek adják ki. Számolják össze, hogy mennyi forint csúszik itt el olyan irányban, ami talán teljesen fölösleges. Arról nem beszélve, hogy jogszabályt szerkeszteni közigazgatási hivatalon kívül szigorúan tilos. És mégis megtörténik, mégis ez a gyakorlat általánossá válik.

Ezeket a feladatkiadásokat javasolom nagyon komolyan felülvizsgálni, különben emiatt kerül az ember olyan helyzetbe, hogy ha bizottsági ülésen, mondjuk, kifogásolni kell azt, hogy a határőrség meg a rendőrség összefonódik, akkor 80 millióért ne akarják kiadni valamelyik külső testületnek, hogy szervezze meg azt, ami abszolút belső műhelymunka. Ezt tényleg, fogalmazzak így, baráti tanácsként mondanám el, nemcsak azért, mert illata is van az ilyen dolognak - mondják sokan, én ezt nem merem állítani -, hanem azért, mert a közigazgatásnak el kell látnia azt a funkcióját, ami funkciója miatt egyáltalán létezik.

Végtelenül sajnálom, hogy főleg a Belügyminisztérium ügyében, és a közigazgatási államtitkári poszt betöltésének elmulasztása miatt a Magyar Demokrata Fórum ezt az előterjesztést kénytelen nemmel minősíteni a következő szavazáson.

Köszönöm. (Taps az MDF soraiban. - Szórványos taps a Fidesz soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az előterjesztett törvényjavaslat tulajdonképpen sok szót nem is igényelne, ha önmagában tekintjük magát az előterjesztést, hisz megfelel az Alkotmánybíróság határozata, illetőleg két határozata által teremtett joghézag betöltésének, sőt hozzá kell tenni, úgy tűnik, kodifikációs szempontból is egy nagyon jónak minősíthető előterjesztés született. Mégis azért kértem szót a Magyar Demokrata Fórum nevében, hogy egy-egy ilyen törvényjavaslatnak lehet valami hátsó szelleme, szellemisége, amely szót igényel, és felvet olyan kérdéseket, amelyek önmagukon túlmutatnak, túlmutatnak magán a törvényalkotáson.

Ezért módosító javaslatot nyújtottam be, a módosító javaslatban két helyen az előterjesztésből töröltetni kívánnám a "megválasztott közjogi tisztségviselő meggyőződése szerint" szövegrészt. Ezzel azt a szándékot szeretném kifejezni, hogy az eskünek szerves része legyen az "Isten engem úgy segéljen!" befejező mondat. Azért legyen, mert nagyon torz némelykor többek között a befejezése az eskünek, mint mindnyájan konstatálhatjuk, és veretes, régies, hagyományokhoz visszavezethető esküszöveg jelenne itt meg.

Tisztelt Ház! Az esküszövegben, úgy vélem, akkor született ez a furcsa választhatóság, amikor egy kicsit a jakobinus kivagyiságnak nagyobb szellemi tere volt ebben az országban, mint ami az utóbbi években kialakult. Ez a fajta választhatóság torzó a magyar jogalkotásban, és úgy érzem, akár hitvalló valaki, akár nem, a szokások tisztelete jegyében ezzel kell befejezni minden helyen és minden szinten az eskü szövegét.

Szabad legyen arra utalnom, hogy külföldi példákat szokás nálunk a magyar hagyományok helyett emlegetni, és ugyebár nagyon jól tudjuk, hogy tőlünk napnyugatra, az óceánon túl hányszor fohászkodnak az égiekhez politikai vezetők, sőt újabban tőlünk keletre lévő nagyon nagy országban is, ahol a mai politikusokat feltehetően nem szórták meg szenteltvízzel, nagyon gyakran látunk olyan szapora keresztvetéseket, ami arra utal, hogy idejétmúlt az a kisszerűség, amelyik ebben a korlátozásban megnyilvánul. Arról már nem is beszélek, a napokban is tapasztalhattuk és többször máskor is, hogy baloldalhoz tartozó politikusok voltak olyan bátrak, hogy úgy fejezték be az eskütételt, hogy "Isten engem úgy segéljen!"

Tisztelt Ház! Szeretnék még egy dologra utalni, ha lehet, röviden és nem igénybe véve az önök idejét. Ez a nemzet különösen históriás nép; históriás, a múltja nagyon sokat jelent már a régi dicsőség miatt is, vannak dalaink, vannak regéink, vannak meséink, van őstörténeti líránk, sok minden van, ami kedves a szívünknek. Nincs fájdalmasabb dolog, amikor rossz iróniával vagy egyéb módon ezt az érzelemvilágot megsértik. Itt jegyzem meg, hogy magunkfajták ezen mérgelődünk vagy rosszkedvűvé válunk, de ne csodálkozzanak, hogy némely korlátoltak ezt is felhasználják provokációs céljaikra, és olyan reakciókat fejtenek ki, amelyek minden józan gondolkodástól távol állnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A magyar történelemnek regéi, meséi és szokásai vannak. Bizony igen, bizony Emese álma mindnyájunk számára egy kedves történet, és nem hiszem, önök közül valaki lenne, aki Arany Jánost a Hunor és Magorért a magyar Parnasszusról lelökné. Azt sem hiszem, hogy valaki a Himnuszt úgy kezdi, hogy áldd meg a magyart, mert az első szó valahogy nem passzol ide. Ezért én javasolom megfontolásra, legyen egységes az esküszövegünk, legyen hitvalló valaki, vagy nem, de tisztelje a hagyományainkat.

Arra pedig külön szeretném felhívni a figyelmet, ha valaha, akkor mostanában tényleg nagyon rászorulunk Isten segedelmére.

Köszönöm. (Taps az MDF, a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én az általános vita keretében már kifejtettem azokat az érveket, amelyek miatt módosító javaslatomat benyújtottam. Ennek valóban az a lényege, hogy ne legyen a törvényben két helyen is szabadon választott gyakorlat az eskü befejező szövege, hanem kötelezően az "Isten engem úgy segéljen!" régies formulával fejeződjön be.

Úgy hiszem, a magyar nyelv ismeretében nem kell különösebb hangsúlyt adni önmagában annak sem, hogy mi a különbség az eskü és a fogadalom között. Óriási különbség van e két szó jelentése és jelentősége között, amit jól kifejez az "esküszegés" vagy a "fogadalomszegés" közti nagyon lényeges különbség. Tehát a magam részéről már önmagában ezért is csak egyféle szöveget tudok elképzelni, de azt nagyon nehezen, hogy nemcsak itt, a parlamentben, hanem bárhol másutt is, amikor valaki ünnepélyesen kötelezettséget vállal valamire, akkor az kétféle variációban hangozzék el. Nem hiszem - hogy árnyaltan fejezzem ki magam -, hogy nem látszik annak a sutasága, hogy mennyire befejezetlen ez a szöveg, amennyiben eskü helyett azzal a fogadalomtétellel zárja valaki.

De amire külön szeretném e helyt is felhívni a figyelmet: szokásaink, hagyományaink vannak; a nemzet történelmi tényező, történelmi létezés, és őrizzen meg mindent, azt, amit egykoron elődei oly ünnepélyesen kinyilvánítottak, őrizze meg legendáit, regéit, meséit, dalait, és senki ne próbálja ezektől megfosztani. Ez az "Isten engem úgy segéljen!" befejező szöveg önmagában a maga régies formájában kifejez egyfajta ünnepélyességet.

Én tudom, hogy most a jogalkotásban nem ez a döntő és kardinális kérdés, de csak arra utalok, hogy vagy van valakinek a belső érzelemvilágában megfelelő töltés arra, hogy felismerje ennek a jelentőségét, és amikor egy törvény úgyis előterjesztésre kerül, akkor annak megfelelően döntsön, vagy pedig nem.

(13.40)

Emlékeztetek még arra, hogy mikor született ez a kettősség, mikor született, milyen lelki halmazállapotban volt ez az ország közvetlenül a rendszerváltozás után, mi áradt a magyar közéletben, a hagyományainkkal és minden mással szemben - amire egykor, mikor én még egész ifjú voltam, büszkének kellett lenni, azt később szégyellni kellett. Negyven év van mögöttünk. Ennek a negyven évnek a termése, hogy egyáltalán itt két variációban kell esküt vagy fogadalmat tenni.

Tisztelt Ház! Nekem mély meggyőződésem, hogy aki átérzi ennek a vitának a mögöttes tartalmát, és hogy ez nagyobb jelentőségű, mint maga az előterjesztett törvénymódosító javaslat, biztos vagyok benne, hogy ha átérzi, akkor másképp viszonyul ahhoz, hogy magyarhonban, Magyarországon ma eleinktől örökölt szokás szerint esküt tegyünk le, amelyben fohászkodunk az égiekhez. Egyáltalán nem esik le a korona senki előtt, aki az Úr létét tagadja, netán ateista, hisz ezt a szokások erősítették meg a magyar hagyományokban, és annak több vonatkozásban is mégiscsak érzelmi indíttatásból is eleget kellene tenni. Én tehát ezért szeretném, ha a képviselők minél nagyobb többsége újragondolná ezt, és legalább azok a baloldalon elhelyezkedő képviselők, akik egyébként hozzáteszik ezt a zárószöveget az eskütételhez, legalább felszabadultan hadd szavazzanak saját véleményük és álláspontjuk szerint, ne már a pártregula mondja meg, hogy szabad az égiekhez fohászkodni, netán tilos. Én ezért fenntartom a javaslatomat, még egyszer mondom, azért, mert túlmutat a törvényjavaslat jelentőségén mindez.

Köszönöm. (Taps a Fidesz és az MDF soraiból.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Nem tudom, tisztelt elnök úr, tisztelt Országgyűlés, hogy lehetek-e formabontó. Ez a szakaszos tárgyalási mód most azért válik számomra problematikussá, mert a törvény egészével kapcsolatban lenne észrevételem, és most hirtelen nem tudom, hogy melyik módot, mit lehet választani ebben az esetben, lévén, hogy csatlakozni óhajtok Balsai István benyújtott módosító javaslatához, ami nagyon jól kifejezi azt a szándékot, amelyet a Magyar Demokrata Fórum is magáévá tesz.

ELNÖK: Mivel összevont tárgyalásról van szó, nyugodtan tegye meg, képviselő úr, hogy az egészhez szóljon hozzá.

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Tipikusan olyan jogalkotással állunk szemben, amely véleményem szerint is teljesen fölösleges. Az Alkotmánybíróság döntést hozott egy törvény egy bizonyos szakaszával kapcsolatban. Ennek a szakasznak helye van ebben az előterjesztésben.

(19.40)

Ez a szakasz valójában az időhatárok megjelölésére szorítkozik, és az összes többi, ami e törvényjavaslatban van - egyetértően az előbb említett módosító javaslattal -, teljesen fölösleges, és a Magyar Demokrata Fórum is mélységesen egyetért ezzel.

Szeretném, ha az előterjesztő újragondolná, hogy van-e értelme olyan kérdések bonyolult újraszabályozásának, amelyekkel semmi probléma nincs immár tíz-egynéhány éve. Szeretném azonban megjegyezni a Demokrata Fórum nevében, hogy egy másfajta előterjesztés vitájában készségesen részt vennénk; egy olyan előterjesztés vitájában, amely figyelembe veszi, hogy kell tekintenünk a saját múltunkra, hogy kell tekintenünk magyar múltunkra, hagyományainkra és szokásainkra.

Ugyanis a jelenlegi kitüntetési rendszer, nem véletlenül, a '46. évi törvény vonatkozó szakaszait vette át még kitüntetéselnevezésben is, mert hiszen akkor lett Magyarország köztársaság, és a jelenlegi is "köztársasági" jelzővel látja el a fontosabb kitüntetéseket. Az, hogy '91-ben nagyon sürgető volt egy új törvény létrehozása, és lehetőleg minél kevesebb vitával már, azért, hogy ne vörös csillag rendet, meg ha jól emlékszünk, hasonló nevű kitüntetéseket kelljen adni, teljesen világos.

Eltelt azonban elegendő esztendő. Talán elő kellene venni azokat a magyar kitüntetéseket, amelyeket, most már nyugodtan mondom, az elmúlt századok tettek rangossá és népszerűvé, és ha tényleg változtatni akarunk a kitüntetési rendszeren, akkor eme hagyományok szellemében kellene új javaslatot készíteni. Nem hinném, hogy lenne kifogása bárkinek az ellen, hogy egy ilyen szellemiségtől átitatva vizsgálnánk felül a kitüntetéses elnevezéseket.

Ismét hangsúlyozom, nem először a tisztelt Házban, hogy nagyon jól állna egy baloldali kormányzatnak, ha egyszer nagyobb figyelmet fordítana azokra a nemes hagyományokra, amelyek a polgári és hadi kitüntetések tekintetében örökül ránk maradtak.

Érdekes, megfigyelhető ebben a törvényjavaslatban, sőt az országgyűlési napirendben: a Magyar Köztársaság kitüntetéseiről szóló törvényjavaslat; olyan kitüntetési rend kell, amelyben az államforma nem kap különös jelentőséget. A magyar alkotmány úgy szól, hogy Magyarország köztársaság. Igaz, hogy a következő sorában már Magyar Köztársaságról beszél, de elvileg ilyen nevű ország nincs. Olyan van, hogy Magyarország. És ezek a kitüntetések nem kötődnek államformához. Amire én itt utalok, a Szent István-rendtől kezdve nagyon sok minden nemes hagyományt tartalmaz.

Én azt javaslom tehát a kormánynak - remélem, hogy ezt a módosító javaslatot a Ház többsége elfogadja -, álljon neki egy olyan tudományos igényű és hagyományainkat tisztelő feldolgozásnak, hogy ezek a kitüntetések tényleg feleljenek meg annak a követelménynek, amit nyugodtabb életű országok még államformaváltásokkal is megtartottak. Azt hiszem, hogy a mindenki által leginkább ismert becsületrend például ilyen; akármilyen államforma van, akkor is fennmaradt kitüntetésként.

Nagyon szeretném, ha egy ilyen természetű igényes felülvizsgálatra sort kerítene a kormány, és még egyszer mondom, a magam részéről külön elragadtatott lennék, ha mindezt egy baloldali kormányzat tenné meg, igazolván azt, hogy alaptalan az a vád, amely a nemzeti hagyományok és egyéb regék, mesék és mítoszok, mondjuk, kisebb súlyú felkarolásával kapcsolatban gyakran éri.

Egyetértek tehát a módosító javaslattal, amely ebben az előterjesztésben szerepel, és remélem, a kormányzat is újragondolja, hogy szabad-e ezt a bonyolult törvényalkotást egyáltalán véghezvinni, és ha igen, mégis, akkor ne zárja le a kitüntetések rendszerét ezzel a kérdéssel, mert nem akarom negyedszer is elmondani, vannak nekünk élő hagyományaink, van múltunk, és ennek a múltnak a tisztelete és az iránta érzett alázat nagyon sokat jelent, több okból (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), nemzettudat szempontjából elsősorban.

Köszönöm szépen. (Taps az MDF és a Fidesz soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Mennyi?

ELNÖK: Tizenöt.

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Az sok. (Derültség.)

ELNÖK: Hát sok - le lehet alkudni tízre.

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm elnök úr nagyvonalúságát, sokallom.

ELNÖK: Nyolcra, hétre, amiben megállapodunk.

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Tulajdonképpen valami kellemes derű lephetne el bennünket: hát mondja még valaki, hogy ez az Országgyűlés és az itt helyet foglaló pártok nem tudnak egyetérteni fontos kérdésben! Egy megszólalás nem hangzott el, amelyik azt mondta volna, hogy én egyetértek, hogy a képviselőház létszáma maradjon, netán emelkedjen. Ilyen hozzászólásra itt nem került sor, tehát az egyetértés bázisa adott: legyen kevesebb képviselő.

Ez visszhangzik a televízióban elhangzó kommentárokkal is, hogy azok a furcsa legények miért nem itt ülnek, miért otthon vannak, meg mi a fenét csinálnak akkor, amikor nem csinálnak semmit és így tovább. Erre a közhangulatra kétségkívül lehet programokat építeni.

Azonban kalapot le az előtt a szívósság előtt, amivel az előterjesztők ismételten és ismételten kitartottak amellett, hogy ez a dolog végre kerüljön itt napirendre és vitára. Van pozitív töltés az ilyen kitartó magatartásban. Azt a problémát érzem csak, hogy ha ennyi ideig tartott, hogy ez idekerüljön és vita tárgyát képezze, akkor talán nem teljesen fölösleges azt igényelni, és némileg az előterjesztés intellektuális rangját is emelte volna, hogy eme egy soron kívül azért egy-két alapgondolatot megfogalmazott volna az előterjesztő, hogy mégis hogy képzeli mindezt akár választójogi szempontból, akár egyéb más megfontolásokból.

Ezt én azért sajnálom, mert üresen maradt a terep, és most mindenki olyan dologra válaszol, ami tulajdonképpen nem jelent meg az előterjesztésben, tehát nem azzal szemben. Annyi jelent meg, hogy 200 fő kell. Most mi itt elmondjuk, ami nekem is mély meggyőződésem, hogy a listás választási rendszer az egyetlen normális rendszer egy olyan országban, ahol a jelenlegi választási rendszerben volt olyan választás, hogy 12 százaléknyi szavazat nem kapott voksot, ennyi herdálódott el. Aki azt mondja, hogy ez egy jó választójogi rendszer, akkor az semmit nem ért, nem tudja érzékelni, hogy ha 12 százalék szavazópolgár kimarad a voksosztásból, az bizony még akár kisebbfajta botránynak is tekinthető.

Elhangzott itt, és engedjék meg, inkább adoma, de én tavaly október 23-án egy egész kis városban - nemrégen vált várossá -, helységben voltam október 23-i ünnepségen, ahol a jegyző asszonyt megkérdeztem, hogy ki itt az országgyűlési képviselő, és azt mondta, hogy "hát én csak március óta vagyok ebben a beosztásban, úgyhogy nem tudom". Ennyit az egyéni választókerületről, meg annak jelentőségéről, meg hogy tartja a kapcsolatot, meg nem tudom miféle érvek mellette az egyéniből.

Hölgyeim és Uraim! Nem szabad elfelejteni, egy listás sor, amit a pártok összeállítanak, mindig nagyon sok mindenre tekintettel van, amire az esetleges megválasztott képviselősor nincs. Így aztán embernívóban is nagyon sok szempontból megvannak az egyéni körzetek hátrányai.

Elhangzott, hogy ki milyet akar, kis párt meg nagy párt. Hölgyeim és Uraim! Azt hiszem, hogy eléggé világos, hogy itt mindnyájan voltunk nagy párt és kicsik, és kis párt és nagyok, és aki abban az illúzióban él, hogy ez a dolog most örökké így marad, és minden párt a saját méretét tudja konzerválni... - engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmet, még az egykori, nagyon régi, nagyon tekintélyes Szabadelvű Párt is tudott darabokra hullani, pedig azt nem akárkik képviselték akkoriban.

A második kérdés, ami itt felmerül, és én nem tudom, hogy válasz-e, mert annak nem nevezhető, ez a második kamara. Itt szeretnék egy dolgot tisztázni. Már nehogy valaki arra gondoljon, hogy amikor elhangzik az, hogy civil szervezetek kerülnek oda, akkor a nálunk lévő 1500 civil szervezet, amelyben ilyen van meg olyan van, meg amolyan van, ebben a második kamarában kamarai tagságot kapnak. Nem, uraim! Ennek a második kamarának van egy nagyon lényeges funkciója, és ezt itt, Magyarországon most nem is fölösleges még akár túlhangsúlyozni, ez pedig a pártok túlburjánzása a közéletbe, a pártelfogultság egyoldalúsága ebben a parlamentben.

Tudniillik a második kamarának az a dolga, hogy egyetemek, tudományos intézetek, valóban egyházak és más komoly, társadalomra hatást gyakorló testületek és szervezetek delegálhassanak személyeket - nem azért mondom, de ha egy nevet kell mondani, a Közgazdaság-tudományi Egyetem a '30-as években egy Teleki Pál nevű egyetemi tanárt delegált a felsőházba, tehát nem akárkiket delegálnak ide -, amelyek mentsek a pártelfogultság néha riasztó megnyilvánulásaitól, ami természetesen a parlamentben, utcán, már magánlakásokban is és mindenhol domináns szerepet kapott.

(12.50)

Ez az a második kamara, amelyik valóban intellektuális kontrollt is gyakorol ügyek elbírálásán túl, a dühödt politikai ambíciók fölött.

Higgyék el nekem, sokféle történet van a magyar múltban, sokféle szellemiség a magyar múltban, a felsőház, amikor úgy hívták - most szóltak nekem, hogy kerüljem ezt a szót, mert feudális íze van, vagy ilyen benyomást kelt -, szóval, a második kamara volt az, amelyik nagyon bölcsen és nagyon okosan a nyugtató szerepet is betöltötte, a dolgok újragondolására késztetett. Valamikor még régen az értelmiséget úgy jellemezték, hogy az az értelmiségi, aki a dolgokat újragondolni képes. Nos, az az értelmes parlamentáris rendszer, ahol működik egy olyan második kamara, amelyik valóban a dolgok újragondolására képes.

Úgy hiszem, hogy ezekről az alapvető kérdésekről az előterjesztőnek azért valamit le kellett volna írni saját meggyőződése szerint, én ugyanis, ha jól emlékszem, '95 körül vagy '96-ban tagja lehettem balszerencsémre egy alkotmány-előkészítő bizottságnak, és az akkor nagyon rangos volt, külön államtitkár volt a führer ott, és vezényelte az egész tárgyalást. És a pártok közt mi alakult ki? Nagy verseny volt, hogy ki nyújt minél többet a lakosságnak. Ennek következtében, ha az elhangzott javaslatokat jól összerakta volna valaki, nem alkotmány, hanem egy szociális charta arculata bontakozott volna ki, amelyet ha elfogadnak, mindent lehet, csak kormányozni nem lehet egy ilyen szabályozás mellett.

Én tehát meglehetősen Tamás vagyok, de ilyen konzervatív hajlam mindig párosul némi szkepszissel, és a pártközi tárgyalásokat illetően mégis az a véleményem, hogy kellene, igen kellene, ha másért nem, elmeélesítő beszélgetések céljából kellene, ha másért nem, a magyar alkotmányos múlt, mert volt ám, nem akármilyen, annak a magyar alkotmányos múltnak a felelevenítése, az ismereteknek a bővítése céljából. Mert ha valaki megnézi, hogyan működött egy országgyűlés, mondjuk, a XVII. században, és miket hozott, nagyszerű dolgokra következtethet belőle, hogy mit jelent a haza, mit jelent a nemzet, és mit jelent annak egyértelmű és elsődleges szolgálati szándéka bizonyos javaslatoknál, ellentétben a köztereinken vívott egyéb természetű küzdelemmel.

Én tehát úgy érzem, hogy ha eddig nem, akkor most kellene valami többet mondani arról, hogy eme egy sor, hogy legyünk kétszázak, ez mégis milyen gondolati háttérrel született, főbb téziseiben micsoda. Mert mi most arról vitatkozunk, amit feltételezünk, közben lehet, hogy időpocsékolás az ilyen természetű szónoklat, hiszen nem azt cáfolom vagy igazolom, amit az előterjesztő mondott, hanem csak úgy mondom, a másik felszólaló észrevételeire tett megjegyzéseimet hangoztatom itt.

Komoly dolog egy parlamenti létszám, még komolyabb dolog egy alkotmány, és ezzel párosulva nagyon komoly dolog egy választójogi rendszer. Illene azzal a komolysággal kezelni ezeket a kérdéseket, amelyeket a helyzet egyébként nagyon is megkívánna, hisz közállapotaink egyik okozója talán az is, hogy valamikor megszületett egy alkotmány iszonyú küzdelmek közepette meg kompromisszumokkal, aztán kiírták az elejére, hogy ez ideiglenes, és a mai napig itt vagyunk, még eme ideiglenes alkotmány keretei között létezünk, mert egyszerűen nincs erő, szándék, megértés vagy éppen kölcsönösen elfogadható érv, hogy mindez megváltozzon.

Messze jut az ember, ha egy téma felmerül, hogy hányan legyenek a parlamentben. Isten őrizz kimondani, minő nagy hiba volna kimondani, hogy tényleg ez a fő kérdés! De olyan nagy az egyetértés a csökkentésben, és magam is ennek pártján vagyok - de adjunk már hangot ennek a kérdéskörnek is, és az az érzésem, nyugodtan mondhatom: talán nem így kéne.

Köszönöm. (Taps az MDF, az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az én hozzászólási szándékom is kapcsolódik a szombati csúcson elhangzottakhoz, de annak különösen egy elemét emelném itt ki. És tisztelettel kell hogy szóljak róla, hogy azok a neves szakemberek és vezetők, akik nap mint nap döntésekre kényszerülnek és felelősek nagy gazdasági szervezetek működéséért, milyen emelkedett mértéktartással és saját érdekeiket félretéve nyilatkoztak meg nagy többségben arról, hogy most a haza veszélyben van, most annak megfelelően kell viselkedni. Én úgy érzem, hogy a magyar közvélemény nem hangolódott át valami hasonló mentalitásra, és talán politikai körökben sem túl széles körű mindez.

Hölgyeim és Uraim! Ha én jól tudom - a pénzügyminiszter úr biztos nálam jobban tudja -, most, záros határidőn belül mintegy 3 milliárd euró kölcsön felvétele kényszerében állunk, 4 volt, és most 3, ha jól tudom. Ha ezt átszámítom forintra, akkor az körülbelül 800 milliárd vagy azt megközelítő forint, és tudjuk, hogy állampapírjaink ma már körülbelül 12 százalékos kamattal kelnek el. Ugye, ezt jól mondom? (Dr. Veres János bólogat.) 12 százalék! Ez a kis mozzanat az egészhez képest 100 milliárd forint többlet-kamatkiadással terheli a költségvetést. Kell valamit ehhez hozzátenni?

A másik: exportunk csökken, jelentősen csökken, mondják a jósok, de elbocsátásokból erre is következtethetünk. Mi történik ilyenkor az egyensúly szempontjából és az eladósodás szempontjából, főleg ha a belső fogyasztás netán még emelkedik? Mert aki a gazdasági növekedésről szól, annak tudomásul kell vennie, ha az nem exportorientált többletből adódik, akkor beáll az, ami az elmúlt hat esztendőnek is, az első felének komoly bűne volt, talán az azt megelőző éveknek, talán annak az időszaknak is, amikor magam is részese voltam a döntéseknek. Egy azonban biztos: nem engedhetünk meg további egyensúlyzavart, és világosan kell látnunk, hogy ebben az esetben a fogyasztás, a belső fogyasztás nem lehet a gazdasági növekedés, még talán stagnálás alapvető indoka sem. (Szórványos taps az MSZP soraiban.)

Gyakran merül fel, hogy a közszféra, az a pokoli drága közszféra, az olyan drága, hogy ott mindig csökkenteni kell. Én nem nagyon hallom, hogy kit, melyiket, hány száz óvodát kéne bezárni, vagy éppen hány köztisztviselőt kéne utcára tenni; azt halljuk általában: a közszféra. Hölgyeim és uraim, a közszférában emberek dolgoznak, és aki ott csökkenteni akar, csak bérköltséget tud csökkenteni számottevően, a többi mese, vagy jórészt az.

Mi akkor a teendő? Ha csökkenteni kell, akkor létszámot kell 8 százalékkal csökkenteni, nem konvertálható tudással rendelkező embereket utcára tenni, vagy azt a 8 százalékot kell felfüggeszteni, amit a 13. havi kifizetés jelent? Melyiket kell választanunk, ha muszáj? Hölgyeim és uraim, ha muszáj, akkor legyen annyi tisztesség bennünk, mint '32-ben volt Károlyi Gyula kormányában, hogy nem elbocsát, hanem csökkenti a javadalmazást ezzel. Nem lehet tabu tehát a 13. havi, ha muszáj, márpedig a véres kard körbehordozása, azt hiszem, talán már némileg el is késett.

És a nyugdíjasokról is szeretnék szólni. Hölgyem és uraim, senki nem gondol itt arra, hogy azoknak a nyugdíjasoknak az esetében, akik csak nyugdíjból élnek, idős emberek, nyögik az energiaköltséget, ott meg szabad vonni bármit, beleértve a 13. havit is. De ahányan nyugdíjasok barátaim és ismerőseim, vagy állásban vannak, vagy kft.-ben vannak, vagy egyéb vagyonuk van, amely jövedelmet hoz számukra; ők már ne legyenek tabuk (Az elnök megkocogtatja a csengőt.), hogy azok biztonságosan megkaphassák, akik erre rászorultak.

Ezért nem jó az öt perc, mert kénytelen vagyok befejezni. Köszönöm szépen. (Derültség és taps az MSZP soraiban.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Úgy hiszem, hogy a jelenlegi helyzet indokolja annak a határozott véleménynek a nyilvánosságra hozatalát, hogy az elmúlt évtizedekkel szemben a legalapvetőbb változás az lesz Európa- és világszerte, hogy a liberális állam túlhajszolt ideája végleg megbukott. Bizonyították az idők, hogy az a szélsőséges torzulás, ami e felfogás hirdetésében megnyilvánult, már a múlté, és az állam szerepe most, máskor is nagyon fel fog értékelődni, hiszen olyan országok léptek e krízisben a beavatkozás útjára, ahol, gondolom, minden elvet fel kellett rúgni, hogy ez egyáltalán megtörténjen. Alkalmazkodjunk tehát az idővel és ezzel a jelzéssel.

Tisztelt Országgyűlés! Választási kampány van, ezt tudjuk, nem szűnt meg ez egy pillanatig sem, erre a költségvetési polémiára is jórészt rányomja a bélyegét. Sok esetben a kölcsönösen felsorakoztatott vádak, múltbéli cselekvések kapják a legnagyobb teret ahhoz képest, hogy a költségvetés jelenlegi állapotához érdemi hozzászólás lenne. Tisztelet az elismerésre méltó kivételeknek. Úgy hiszem, hogy általában is tapasztalható ezen a vitán is, hogy némelykor az ismeret hiánya és a felelőtlenség, ha együttesen jelenik meg, akkor annak milyen következményei vannak a közélet egész gondolkodásmódjára. Nem hiszem, hogy jó úton jár, az ország szellemi állapota kielégítő lenne, miért ne lenne ugyanez a lenyomat itt, ebben a vitában is.

Két dologra azonban szeretném mélyen tisztelt figyelmüket felhívni. Az egyik: rendkívül gyakori mostanában, hogy bizonyos szomszédos országok példamutatóként jelennek meg előttünk, és nagyon gyakran hivatkozás történik rájuk. Hölgyeim és uraim, több mint ezer éve élünk államalakulatban itt, Európában, sokszor legyűrve, szétszaggatva, megfosztva, de eleink ereje mindig elegendő volt ahhoz, hogy ezt az országot egyenesben tartsa.

(12.40)

Miért ne legyen annyi önbizalmunk, hogy majd mi is meg tudjuk oldani ezt? Hibák voltak a múltban is, lesznek feltehetően a jövőben is, de a talpraállás képessége elődeink nagyszerű öröksége. Nagyon kérem, hogy a nemzeti önérzet nevében joggal tiltakozhassak eme gyakori felületes, némelykor hányaveti módon alkalmazott "példák" miatt, amelyek igencsak rövid történelmi időszakot fejeznek ki.

A másik: arra kérek mindenkit, hogy amikor tudjuk, a világ sorsa milyen kezekben van, és azt is nagyon jól tudjuk, hogy a ráutaltságunk - de nemcsak a miénk, hanem nálunk nagyobbak ráutaltsága is - milyen bizonyos nemzetközi pénzügyi szervezetekre, akkor ne jelenjenek meg olyan megnyilatkozások, akár itt az Országgyűlésen belül, akár azon kívül, amelyek sértő kijelentéseket hangoztatnak azokkal a nagy hatású nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szemben, amelyek éppen most mégiscsak a segítségünkre siettek. Ha nem volna ilyen állapot, erre akkor is fel kellene hívni a figyelmet, hogy nem bölcs dolog. És akinek a jövőben olyan ambíciói lesznek vagy jelenleg olyan ambíciók éltetik, hogy kormányozni akar, az mindig számoljon azzal, hogy ezeknek a nagy nemzetközi szervezeteknek a hatása a világra nagyobb, mint akár mindnyájan szeretnénk.

Hölgyeim és Uraim! Úgy hiszem, hogy az a mondat vagy az a költői fájdalomkiáltás, hogy "nekünk Mohács kell", sose volt igaz. Volt, amikor volt Mohács, és öt évre rá a teljes széthúzás; nem elég nekünk, hogy Mohács legyen. Nekünk a közgondolkodásunkban az a szó, hogy fogjanak össze, ne hangozzék el. Unalmas hallani. Nem vagyunk képesek rá. Ez rossz történelmi periódusainkban máskor is így volt, és most is arra számítani és ezért ezt a fohászt az egekbe küldeni, hogy fogjunk össze, és akkor majd minden megoldódik, nos, nem fogunk össze, és ezen az úton nem oldódik meg semmi. Csak akkor oldódik meg, ha az éppen aktuális kormány megfelelő lépéseket és döntéseket hoz, és el tudja érni, hogy az Országgyűlésben, az igazán ügydöntő helyen a többségi szavazata ahhoz meglegyen. Ezek a más országokban létező kegyelmi állapotok ránk történelmileg sem igazak és betarthatók.

Úgy hiszem, hogy ebben a vitában - épp az előbbiekből következően - összekeveredik egy krízisállapot megoldásának a kényszere és egy azt követő, kvázi a krízis elmúltával alkalmazandó módszerek vagy megoldások vitája. Ez a kettő összekeveredik. Hát krízis van. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a krízis kényszerintézkedéseket igényel, a kényszerintézkedéseknek van egy végszáma, ahogy érzékeljük, már csak azért is, mert ezt igénylik tőlünk a készenléti hitel biztosítása miatt. Hatalmas vitaterület persze, hogy hol, mivel, miként. Az viszont legyen egyértelmű, hogy minden olyan közeget, amelyet érint a személyi jövedelmek vonatkozásában, azt bizony egyetemes sajnálkozással vegyük tudomásul, hogy a kényszerhelyzet ilyet is teremt.

Nekem az a véleményem egyébként a kényszerintézkedésekkel kapcsolatban - erre szeretném a figyelmet felhívni -, hogy ezt a bizonyos 80 ezer forintos határt a nyugdíjasoknál érdemes volna némileg felülvizsgálni. Olyan értelemben felülvizsgálni, hogy lehetne-e ezen némileg javítani, emelni ezt a bizonyos határt 100 vagy 110 ezer forintra. Nagyon sok ember csúszik be ebbe a hézagba. S akkor hadd tegyem mellé, természetesen könnyű mondani, hogy hol álljon az ember elő ilyen javaslattal, és ha ilyennel előáll, akkor egy 100 ezer forintos nyugdíjas természetesen mosolyogva nézi a tévét, a 130 ezer forintos pedig akkor se. De ellensúlyként mégis megvizsgálnám - adat hiányában nem merek rá javaslatot tenni, de az általános vita keretében talán felvethetném - a 2008. évi adóbevallásoknál, hogy nyugdíjasok milyen egyéb jövedelmekre tesznek szert. S most nem arra gondolok természetesen, akinek 60 ezer forint nyugdíja van és 50 ezerért éjjeliőr, mert arra nagyon is ráfér, hanem azokra, akiknél havi több százezer forintos jövedelmek vannak. Magamra is utalok ebből a szempontból, mert úgy érzem, hogy a 80 ezer forintról le kellene mondanom, vagy könnyedén le tudnék mondani abban az esetben, ha az egyéb jövedelemmel bíró nyugdíjasoknál ez a 80 ezer - vagy 110 ezer - forintos tizenharmadik havi nyugdíjrész elmaradna. Ehhez át kellene nézni az adónyilvántartásokat, és mivel 45-50 évesek voltak azok, akik mára nyugdíjasok, de a rendszerváltozás idején volt bennük kurázsi üzleti vállalkozást kezdeni vagy olyan vagyont gyűjteni, amelynek hozama van, vagy azóta is állásban lenni lényegesen magasabb fizetéssel, mint amennyi a nyugdíjuk, hogy ebben a körben talán lehetne fedezetet találni egy ilyen határpontemeléssel. Nem javaslom, felvetem megvizsgálásra. Kérem államtitkár urat, hogy vizsgálják meg, és itt bázis lehet - még egyszer mondom - a 2008-as adóbevallás.

A másik nagyon gyakran hangoztatott ügy, hogy a gazdasági növekedéssel mi történik, hogyan történik. Hölgyeim és uraim, kapjon már kellő hangsúlyt, hogy nem kizárólag adópolitikai kérdés a gazdasági növekedés! Az kereslet kérdése. Lehetne mondani olyan rossz, de valós példákat, hogy nagyon rossz adórendszer mellett, ha erős a piac felvevőképessége, akkor is prosperál valaki. Nem mintha közömbös lenne az adórendszer. S én úgy érzem, ami itt a költségvetési előterjesztés mellől hiányzik, az pont annak a megjelölése, hogy ha elmúlik a krízis, milyen irányba mozdulunk el. Ha nálunk valami fontos, akkor az lenne a fontos, hogy a személyeket terhelő személyi jövedelemadó-kulcs csökkentésre kerüljön. Minden személlyel kapcsolatos adótételnél ez fontos volna, épp a foglalkoztatás érdekében. Ha a gazdasági növekedés teremti meg ennek forrását, jó. Ha más adótétellel, vagyon- vagy fogyasztásiadó-tétellel kell ellensúlyozni, az is jobb, mert a személyi jövedelmeket sújtó adóterhek indokolatlanul nagyok, és a munkanélküliség veszélye egy ilyen időszakban mindig élesebben merül fel, mint máskor.

Hölgyeim és Uraim! Végül amire szeretnék kitérni: itt a nagy rendszerek reformjáról esik szó, aztán többnyire pont is van a végén. A nagy fogyasztórendszereket reformálni kell - pont. Én egy másik kérdést vetek fel, nem eldobva vagy elvetve ennek a jelentőségét, ez pedig a közigazgatás működése és működési hatékonysága. Úgy hiszem, hogy a kormány, s lehet, hogy már többen is, talán némileg pironkodnak amiatt, ahogy a kormányalakítás során két nagy hagyományú minisztériumot megszüntettek. A közlekedésit közben helyreállították úgy-ahogy, a Belügyminisztériumot nem. Ki felügyeli a közigazgatást és a közigazgatási szervek működését ebben az országban? S akkor továbbmegyek: ki ellenőrzi azt kellő szigorral és hatékonysággal, hogy a hatósági engedélyek kiadása mennyi idő alatt történik? Egy beruházás a gondolat megszületésétől, a szándék elindításától kezdve hány hónapot késik, mert a hatósági engedélyek kiadására jogosult igazgatási szervezetek lazán, nagyvonalúan, felületesen, sokszor szakszerűtlenül kezelik ezeket az ügyeket? Hány hónapot késik egy beruházás, és ha az annyit késik, akkor az hány milliárdba kerül ebben az országban? Nincs a közigazgatásnak se felelőssége, sem olyan, aki a közigazgatás ilyen mély szakmai kérdéseivel közvetlenül foglalkozna.

(12.50)

Hadd utaljak arra, hogy valamikor a belügyminiszternek az is kötelessége volt, hogy a többi tárca közigazgatási államtitkárai számára iránymutató értekezleteket tartson. Most nincs belügyminiszter, és nincs közigazgatási államtitkár. Hát hogy indulnak meg? Van-e hivatalvizsgálat? Mi az a 30 nap, amit oly könnyedén lépnek túl a hatósági szervezetek?

Tisztelt Ház! Akárhogy szervezik át a tárcákat, az önkormányzati igazgatást, akármit, ha a közhivatalnoki ethosz nem vezényli a maga fegyelmi parancsolataival az ország működtetését, akkor hiába minden átszervezés - hiába! Tehát nem feltétlen csak az javít a helyzeten, hogyha kitaláljuk, hogy itt legyen a székhely meg ott. Mit gondolnak, bizonyos regionális centrumokban létrehozott hatósági szervezetek, afféle minisztériumi decentrumok mennyivel késleltetik a jóváhagyások és engedélyek kiadását ahhoz képest, mint amikor megyében voltak? Megnézte valaki ezt egyáltalán? Foglalkozik valaki az ország működtetésének ezzel a részével? Van szigor és felelősségre vonás?

Én könnyen belelendülök, és némi izgalmi állapotba kerülök, ha ez a kérdés napirendre kerül. Ez abból adódik, hogy egyszerűen nincs fül, akinek eddig számtalan kísérletem során kifejthettem azt, hogy a két háború között ennek az országnak a talpra állítását egy nagyon erős, fegyelmezett közigazgatás volt képes létrehozni, ahol szakemberek voltak. Uraim, én mélységes tisztelettel vagyok mindenkivel szemben, aki nagy rutint szerzett az üzleti világban, magam is vállalati körben dolgoztam életem egy meghatározott szakaszában.

De a közigazgatás más, más szemlélet, más rítus, más felelősség és más - kegyelmi állapot, annak tudata, hogy nagy horderejű ügyben döntök, legyen az környezetvédelmi hatóság, legyen az a VPO... Mert mi azt halljuk, hogy milyen sokat fizetnek a fogyasztási ellenőrök vagy hogy hívják őket, akik járják az üzleteket, nézik az áru eredetét (Korózs Lajos: Fogyasztóvédők!), és elhangzik a tévében, hogy most már 300 millió forintot gyűjtöttek be ezer vizsgálatból, vagy a fene tudja, mi, lehet, hogy rosszul mondom. Ez egy minősítési mérce, hajtják is, ahogy hallom, némely esetben. Ez is a közigazgatás egyetemes felügyeletének a dolga, hogy hogyan bírságolunk és mikor, hogyan vesszük el a kedvét és miért annak a kis- és középvállalkozónak. Ne higgyük, hogy ezek a tényezők nem nagyon is lényegesek!

Nem akarok én megint egy nagy rendszerrel foglalkozni, az oktatásügy avatott szakértője ül itt az államtitkár úr személyében. Mit tudok én? Nekem azt mondják, hogy 72 felsőfokú oktatási intézmény rossz, sok, nem kellene ennyi - ezt mondják. Magam találkozom olyan személyekkel, akik felsőfokú oktatásban szerepet vállalnak, és minduntalan csodálkozom, hogy mily bátorság kell ahhoz, hogy ilyen szerepre vállalkozzanak. Nade, hát nem csak erről van szó. Mi történt a közoktatásban belül? Átszervezzük, bezárjuk? Megszüntettük a tanfelügyelőséget. Kinek a dolga most felügyelni az oktatás színvonalát? Nem kellett a tanfelügyelőség, pedig az szakemberekből állt. Mi annak idején, száz évvel ezelőtt, a '90-es években ezért hoztuk létre. Mit mondanak? Analfabéták jönnek ki viszonylag magas arányban az általános iskolából. Mit mondanak az egyetemi felvételinél? Elképesztően alacsony felkészültséggel jelentkeznek egyetemre. Mit mondanak?

Ennek a sok-sok felsőfokú, egyetemi, főiskolai hallgatónak a 20-30 százaléka nem is végzi el az egyetemet. És mit mond nekem egy hozzám hasonló korú, majdnem hasonló korú, kedves, magas felkészültségű barátom? Hogy nem hajlandó tovább azon az egyetemen tanítani, mert annyira lehangolja a hallgatók alacsony fokú ismeretanyaga. Mi a fene van itt, tisztelt Országgyűlés, minden átszervezés nélkül? Milyen az oktatási munka belső színvonala? Milyen a számonkérés? Mit tudnak a gyerekek? Valóban csak arról van szó, hogy bezárnak iskolát, meg nem kéne bezárni iskolát; a kormány mindig bezár, az ellenzék mindig tiltakozik ellene. Tényleg ez itt a fő kérdés? Tényleg... - most szándékosan nem mondok inkább egyetemet, amelyiknek a diplomájának, a magyar diplomának valamikor nemzetközi híre volt, és most már kevésbé van az.

Ezek a kérdések, a belső tartalmi, országműködtetési kérdések. Nem vették önök észre, hogy bizonyos magas beosztásokban kétséges felkészültségű vagy karakterű személyek jelennek meg? Nem vették észre? Persze, mert a párttolakodás mindenhol ott van, mindenhol embereink vannak, akiket valahova el kell helyezni, ha egyszer az Úristen választási győzelmet adott. Nem vesszük észre, hogy hiányoznak a karakterek, az egyéniségek? Alkotmányosan védett testületek élén is néha megmosolyogtató nyilatkozatok hangoznak el az emberminőség krónikus romlása miatt. Ezek vajh' nincsenek összefüggésben a költségvetési helyzetünkkel?

Miért van az, hogy minisztérium, kórház, önkormányzat nyugodtan, minden következmény nélkül túlkölthet? Tudják önök, hogy régen működött a számvevőség minden minisztériumban, amely a minisztert nem engedte túlkölteni? Még egyszer mondom: a minisztert nem engedte túlkölteni. Hogy a fenében van, hogy utólag tudjuk meg, hogy mekkora hiánnyal zárult a költségvetés?! Olyan már volt, hogy pótköltségvetéssel jöttek a Ház elé, de jött valaki az utóbbi esztendőkben pótköltségvetéssel a Ház elé? Most pedig majdnem biztos, akármi lesz a szavazat, hogy jövőre pótköltségvetés kell. El lehet linkelni persze a pótköltségvetést, lehet azt mondani, hogy az nem olyan fontos; mert nem vagyunk elég szigorúak hozzá, hogyha egy kormány nem tartja be, akkor álljon az ország nyilvánossága elé a keretekkel.

Hölgyeim és Uraim! Amit én elmondtam, egy költségvetési vitáról szólt, istenbizony költségvetési vitáról, mert soha a büdös életben helyre nem jövünk, ha az államrezon fegyelme, felkészültsége és működése nem éri el a kívánt színvonalat! Soha helyre nem jövünk! Mehetnek itt viták arról, hogy kitől csípjünk le valamennyi összeget, és hova csoportosítsuk át. És? Önök meg vannak róla győződve, hogy jól költi el az a szervezet, arra képes vagy kevésbé képes vezetője azt az összeget, amit itt ilyen heves harcok után és vért izzadva megszavaznak, vagy azt a többletköltséget, amit valaki kiharcol?

Tudják önök, hogy a jegyzők teljes kiszolgáltatottsága az önkormányzati testületeknek milyen következménnyel jár? Nagyon egyszerűvel: nem tudja betölteni törvényességi felügyelő funkcióját, pedig neki az van, ő csak a jogszabályoknak lenne alárendelve, de nem úgy van, mert egzisztenciálisan kiszolgáltatott. El tudják képzelni, hogy valaha, a két háború között egy főjegyző ilyen helyzetbe került volna, hogy nem meri felemelni az ujját, hogy, uraim, ez egy rossz döntés, uraim, ez egy gyanús döntés? Miközben tudjuk, könyv jelent meg róla, hogy helyben is milyen veszedelmes méreteket kezd ölteni a korrupció.

Köszönöm a szót. (Taps.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Engedtessék meg nekem, hogy a napi politikai csatározásoktól némileg eltávolodjak, mikor egy ilyen alapvető és fontos kérdésről esik szó. Egyébként én úgy hiszem, hogy mindazok a magyar tömörülések, amelyek kárt okoznak a határon túl akár egyetlen magyarnak is, azok nem valók a magyar közéletbe, és valamivel több határozottság kellene itt a helyes jogértelmezés szempontjából is, akcióképesebbnek kéne lenni.

A Magyar Demokrata Fórum véleményét Csapody Miklós barátom fogja egyébként kifejteni, de én egy motívumra felhívom a figyelmet, és minden támadó szándék nélkül. Vajon a magyar baloldal lelkiismerete tiszta lehet-e abból a szempontból, hogy hányszor provokálják és provokálták a múltban azt a sajátos magyar érzelemvilágot, amelynek következményeként őrültek szélsőséges állapotba tudnak kerülni?

(13.30)

Vajon hányszor mosták össze a jobboldalt a szélsőjobboldallal? Hányszor lett Bethlen István azonos Szálasi Ferenccel? Magyarországon egy sajátos nemzeti gondolkodásmód kialakult, történelemszemléletünk lírájához sok minden kapcsolódik. Idekapcsolódik, és ezt sérti, ha feláll egy politikus, és a maga teljes tudatlanságában kijelenti, hogy a turul fasiszta jelkép. Miért kell ilyen éretlenségeket mondani? Miért kell meséinket, regéinket, álmainkat, szép, gyönyörű történelmi füllentéseinket úgy támadni és annyi indulattal, mint ahogy a magyar baloldal és baloldali értelmiség köréből gyakorta megtörténik?

Miért él a magyar közfelfogásban tehát egy olyan dolog, hogy a baloldal egyáltalán nem nemzeti? Miért? Mi ennek az előzménye? Önök itt jórészt elfelejtettek időben megszületni, úgyhogy nem emlékeznek például a Rákosi-időszakra, amikor mindent, aminek a nemzeti mítoszhoz valami köze volt, kigúnyoltak, lejárattak, támadtak, szörnyülködtek, hogy valami történik. Azt kell mondanom: ha ma a szélsőjobbon őrültek jelennek meg, vajon nincsen-e ebben valami háttere annak, hogy amikor megjelenik valami egész a periférián, legyen az zászló vagy egyéb jelkép, olyan dühorkán reagál rá, hogy ebből azok megtudják, az őrültek szűk csoportja, ezzel lehet őket dühíteni - akkor csináljuk, és elterjed.

Nem vették észre, hogy 40-50 év áll mögöttünk történelemszemléletben, történelemoktatásban, egy olyan domináns felfogásban, amelyik ezt az érzelemvilágot oly gyakran megsérti? Lehet figyelmen kívül hagyni, hogy hányan reagálnak nagyon élesen arra, ha a koronáról, a magyar Szent Koronáról ironikus megjegyzések hangzanak el? Nem kellene tehát egy kicsit befelé tekinteni? Mitől születnek őrültek ebben az országban, milyen provokáció éri azokat, akik természetes módon élik meg magyarságukat, és van valami történelmi lírai töltetük? Igen, aki úgy tanulta a történelmet, hogy azok az átkozott nemesek csak saját érdekükben, meg a szegény jobbágyokat elnyomták, de aki úgy tanulta vagy tudja a történelmet, hogy a rendi országgyűlések tartották meg hódoltsági időszakban is ezt az országot és népet magyarnak, tehát akik egy kicsit másképp gondolkodnak ebben a tárgykörben, és megmozdul bennük valami, hogy lírára termett nép vagyunk - tessék megnézni költészetünket -, akkor talán kevesebb olyan szörnyszülemény születik, akik átmennek a határon, és magyarok fejére hoznak veszélyt.

Köszönöm szépen. (Taps.)

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Mindenekelőtt engedjék meg, hogy azok nevében is, akik Antall József küzdőtársai lehettek, és vele együtt élték át azokat a nehéz esztendőket, amit a kezdet jelentett, köszönetet mondjak elnök asszonynak méltató szavaiért. Úgy hiszem, olyan helyzetbe kerültem, hogy elnök asszony szavai után csak kiegészítéseket tehetek mindahhoz, amit Antall Józsefről ma tudni illik és tudni kell.

Tisztelt Országgyűlés! Antall József meghatározó szerepe a kerekasztal-konferenciákon, azt hiszem, ma már eléggé köztudott. Nagyon jól tudta, hogy a szakmai felkészültség, a világos érvelés és a kompromisszumkészség az a három, valamikor a XIX. századból eredő nagy magyar politikusok hagyománya - amit ő is képviselt -, amely nehéz helyzetben, rendkívül hátrányos körülmények között nélkülözhetetlen egy ország felemeléséhez annak a számára, akit a sors erre kiválasztott. Antall József ezt követően olyan politikai kultúrát teremtett ebben az országban, ami ha hiányzik, fájó módon érzékelhetjük, hogy milyen jelentősége van mindennek.

Antall József egyéniségéhez tartozott, hogy mélységesen elítélte mind a doktrínerséget, mind a kocsmapolitikát. Úgy hiszem, hogy ennek tanulságai is nagyon fontosak az utókor és a következő politikai nemzedékek számára. Képe volt arról, hogy milyen helyzetbe került első miniszterelnökként, mit jelent a piacgazdaság, egyáltalán átalakítható-e a szocializmus országrontó időszaka. Nem voltak illúziói ezzel kapcsolatban. Tudta, hogy részben kényszerű döntések előtt áll, s ezek a döntések lehetnek jók-rosszak, de népszerűek semmiképpen nem, vagy legalábbis nagyon ritkán.

Tisztelt Országgyűlés! Aki közelről látta Antall József hétköznapjait, politikai hétköznapjait, sőt személyes hétköznapjait, az tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egyéniségének milyen súlya van Magyarország megítélésében. Engedjék meg, hogy bátran kijelentsem: rangszerző politikus volt és nem rangcsökkentő vagy -rontó. Rangszerző politikus volt. Ezt mutatja - amire elnök asszony is volt kedves utalni - az a nemzetközi presztízs, amit saját magának és egyben az országnak is jelentett. Aki évtizedeken át ismerhette őt, akkor, amikor még nem került ilyen nagy súlyú beosztásba, azt is tudta, hogy milyen mély magyarságérzelem tölti be és mennyire tartózkodik minden külsődleges és hivalkodó megnyilvánulástól, és mennyire jellemezte az az elfogult hazaszeretet, amelyik ugyancsak politikai öröksége az elmúlt századok nagy magyar politikusainak. Ki lenne közülünk, aki nem emlékszik arra az egymondatos üzenetére a határon túlra, hogy milyen megmozdulásokat, milyen felbuzdulásokat váltott ki Antall József ismert üzenete a határon túli magyarokhoz. Olyan személyiség volt Antall József, aki egy korra, egy rövid időszakra - fájdalom, túl rövid időszakra - személyes bélyegét rányomta a magyar közéletre.

Hölgyeim és Uraim! Antall Józsefet nagyon sok támadás is érte. Aztán az idő ezek közül sokat cáfolt. Ma ott a helye a Magyar Nemzeti Panteonban a többi nagyság között, mind a nagy indító, mind az áldozatvállaló, mind a betegen is hősiesen küzdő magyar politikusé.

Még egyszer köszönöm elnök asszony méltó szavait, így emlékszünk rá mi is valamennyien. (Taps.)