Felszólalás adatai

DR. KÉKESI TIBOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! Teljesen logikus, hogy egy rövid történelmi visszapillantással kezdi mindenki a hozzászólását ebben a témában, hiszen nem előzmény nélküli a magánnyugdíjról és annak intézményrendszeréről szóló törvényjavaslat. 1997-ben került elfogadásra az első olyan tőkefedezeti nyugdíjról szóló törvényjavaslat, amely kötelező jelleggel és az akkor pusztán az önkéntes nyugdíjpénztárakkal színesített, tradicionális nyugdíjrendszerben egy második pillért hozott létre, ez a második pillér pedig éppen a hosszú távú, a fenntartható, biztonságos nyugdíjszolgáltatást kívánta megalapozni Magyarország minden állampolgára számára, az itt munkával, járulékfizetéssel járadékra való jogosultság szerzésének biztonságát kívánta megalapozni.

Sok vita övezte azt a törvényt, a jelenleg is hatályos jogszabályt, hiszen egyesek azt a kérdést vitatták, hogy szabad-e kiengedni az állami rendszerből ezeket a jogosultakat, illetve szabad-e azokat a forrásokat kiengedni a tradicionális nyugdíjrendszerből, amelyek nyilvánvalóan az új típusú nyugdíjpillér megalapozáshoz, fenntartásához szükségesek voltak.

Azt kell mondjam, hogy éppen az erről a törvényjavaslatról folytatott vita nyugtatott meg a tekintetben, az ebben a vitában felsorakoztatott érvek nyugtattak meg a tekintetben, hogy ez a vita letisztult és tulajdonképpen lezárult. Úgy érzékeltem, ma már minden politikai párt minden, ebben a tekintetben megszólaló képviselője hasznosnak, szükségesnek, legfeljebb megoldásaiban vitatottnak tekinti a magánnyugdíj rendszerének ezt a tőkefedezeti ágát. Fontos kérdés ez azért is, mert 2013-ban - ahogy már hallottuk - tömeges méretben válnak jogosulttá azok a személyek, akik már ezt az ágát is, ezt a részét is használják a nyugdíjuknak, hiszen hagyományos nyugdíjforrás szolgál a nyugdíjak mintegy 75 százalékának kifizetésére, és az új nyugdíjpillér szolgálna mintegy egynegyedének a kifizetése céljából.

Éppen ezért egyre élesebben vetődnek fel azok a kérdések, hogy működőképes-e valóban ez a rendszer. A működőképesség két szempontból lényeges, hogy vannak-e hiányosságai ennek a magánnyugdíjrendszernek, illetve milyen kockázatai vannak. Azt kell lássuk, hogy az oly sokszor hivatkozott gazdasági válság, aminek egy nagyon markáns szelete éppen a pénzügyi szektorban, a pénzügyi szegmensben jelentkezett, rávilágított ezekre a hiányosságokra és ezekre a kockázatokra, felerősítette azokat a bizonytalanságokat, amiket ez a mai rendszer hordoz vagy legalábbis hordozhat magában.

Két kérdésre kellett válaszolni, az egyik az, hogy kellőképpen biztonságos-e ez a mai rendszer, és a másik kérdést talán úgy fogalmaznám meg, hogy tényleg azt nyújtja-e ez a nyugdíjrendszer, ami ma él, ami az előbb felvezetőképpen vázolt cél, azaz, hogy az időskori járadékot biztosítsa a korábban járulékot fizetők számára.

Nézzük meg a biztonságát ennek a rendszernek! Korábban egy háromszintű garanciarendszer húzódott meg a magánnyugdíjpénztár működése, a járadékfizetések biztonságát garantáló elemek körében, és ezt az új törvényjavaslat egy négyelemű garanciarendszerrel váltja fel, illetve erősíti meg. A hagyományos rendszerben is rendelkezünk végső soron egy állami garanciával. Ennek ugyan egy mögöttes, a garanciaalap kifizetéseire vállalt további állami garancia a megnyilvánulási formája, de végső soron van állami garancia az ilyen típusú kifizetések mögött.

Már említettem az ezt megelőző szintjét a garanciarendszernek, ez a mai nyugdíjpénztárak, a jövőben majd a nyugdíjbiztosítók által létrehozott garancialap, amelyik egy-egy szeletét kívánja, ha nem megfelelően teljesít, garantálni a nyugdíjszegmensnek, jellemzően értelemszerűen a kötelező nyugdíjpénztári szegmensnek. Ez a jövőben is így kell hogy működjön, és természetesen minden mai nyugdíjpénztárnál, a jövőben nyugdíjbiztosítónál ott van a különféle tartalékképzések garanciája mind a felhalmozási, mind a járadékfizetési időszakra vonatkozóan, hogy azokra a kiadásokra, azokra a demográfiai és különféle egyéb kockázatokra magánál a pénzügyi intézménynél is ott legyen a megfelelő forrás, bizonyos mértékig ki tudja ezeket egyenlíteni, el tudja hárítani.

Ami azonban nincsen, az a működtetőnek az általános kockázatviselése, az általános tőkegarancia tulajdonképpen.

(12.20)

Hiszen a mai pénztárak egyfajta, bár fiktív önkormányzati jelleggel bírnak, ilyen keretek között működnek, és éppen ezért nincsen tényleges, valóságos kockázatviselő képességük. Maga a szervezet nem tud ilyet produkálni, hiszen nincsen tőkéje, nincs, amit kockáztasson a tevékenysége során.

Az új nyugdíjbiztosító rendszernek mint javaslatnak ez az egyik jelentős hozadéka, hogy - persze taglétszámtól függően, és ebben majd még egy-két gondolatot fogok említeni - megteremti ezt az elsődlegesen kockázatviselő személyt, szervezetet, és megnevezi azt a mértékű szavatolótőkét, ami a tevékenység méretétől, nagyságától vagy összetettségétől függően kell hogy további, és még egyszer mondom, elsődleges biztosítékként viselje ennek a tevékenységnek a bizonytalanságát.

Mint említettem, a jelenlegi önkormányzati rendszer egyfajta látszat-önkormányzatiságot testesít meg, hiszen viszonylag bonyolult módon próbál nagy, sőt esetenként óriási taglétszámú szervezeteket működtetni, ezért valójában nem érvényesül egy-egy tag véleménye, nagyon szűk körre korlátozódik a képviseleti jog delegálása folytán a véleménynyilvánítás lehetségessége.

A taglétszám tekintetében, bár az új törvény, a benyújtott törvény szövege egy alacsonyabb létszámot tartalmaz, de itt mindenképpen azt szeretném jelezni, hogy szeretnénk a jelenlegi szinten a taglétszám minimumát megtartani. Ez nem jelent szűkítést a jelenlegi rendszerben, hiszen a legkisebb pénztár is mintegy 700 fővel meghaladja a mai állapotok szerint ezt a minimális taglétszámot, a legnagyobb pedig a 800 ezres létszámával jóval túl van ezen a szinten.

A szavatolótőkét, mint ahogy említettem, fontosnak tartjuk a garanciarendszerben, és éppen ezért a törvényjavaslat megalapozza, hogy a taglétszám és a tevékenység összetétele függvényében ez eltérő mértékben kerül megkövetelésre. Úgy látjuk, hogy nincs olyan kockázat, hogy ez a jelenlegi nyugdíjpénztári rendszer szűkítéséhez vezethet. A koncentráció maga egyébként már lezajlott, hiszen mintegy 30 nyugdíjpénztárból mára, bár minimális fluktuáció azért van, de nagyjából 20 stabil nyugdíjpénztár alakult ki; viszont ahogy említettem, rendkívül eltérő létszámokkal, a 2700 fős tagságtól egészen a 807 ezer főig.

Itt esetleg még azt fontolnánk meg, hogy nem kellene-e jobban differenciálni, jobban széthúzni a tényleges taglétszámokra is figyelemmel a szavatolótőke-követelményt. A most a törvényjavaslatban bent levő, viszonylag nagy léptékekkel mérő javaslat éppen az alsó régióban talán nem kellően arányos a taglétszámmal és így azokkal a kockázatokkal, amit a növekvő taglétszám esetleg jelent, mondjuk, a demográfiai kockázat esetében, de természetesen nem megfeledkezve az alacsony taglétszámú szervezeteknél a fix költségek kitermelésének kockázatáról sem.

A struktúra tekintetében nagyon lényeges elemek nemcsak az általam említett, mondjuk úgy, pénzügyi garanciák, hanem hogy egyéb feltételrendszerek is olyan előírásokat tartalmazzanak a törvényben, amelyek a tulajdonosi körben nem engedik, hogy átláthatatlan, bizonytalan és épp ezért túlzott kockázatot jelentő szereplők szálljanak be ezeknek a nyugdíjbiztosítóknak a birtokosai közé.

Ugyanígy nagyon lényeges, hogy a menedzsment körében is szigorítsunk egy kicsit a pénztári körnél talán engedékeny előírások mentén, mert láttuk, hogy a vezetőknek, a vezető szakértőknek rendkívül nagy befolyásuk van a különféle döntések meghozatalában, és éppen ezért itt a képzettség, a tapasztalat előírásai jelentős mértékben javítanak egy-egy ilyen szervezet működőképességén.

A különbségtétel a biztosítottak között - mint hallottuk - alapvetően nem lehetséges, szakmailag ezt ilyen unisex biztosításnak hívják, és azoknak az ösztönzéseknek is gátat kíván szabni a törvényjavaslat, amelyek a tagtoborzást vagy éppen a tagok megtartását olyan forrásokkal próbálják meg biztosítani, amelyek esetleg az etikai elvárásokkal nem egyeztethetők össze.

A működés keretei vonatkozásában is lényeges a szabályozás. Egyes tevékenységek, így különösen a vagyonkezelés, a befektetések tekintetében - mert ezt többnyire maguk végzik ezek a szervezetek majd - olyan előírásokat, olyan kockázatot, szintén korlátozó követelményeket fogalmaz meg a törvény, ami eloszlatja azokat a kételyeket, hogy akár egy ilyen gazdasági válság, aminek most vagyunk a szemtanúi, hasonló problémákat okozhat majd a biztosítói rendszerben, mint aminek tanúi voltunk a pénztári rendszerben, tehát hogy az előző évben jelentős veszteségeket halmoztak fel ezek a pénztárak. Bár nyilván jórészt objektív okok miatt, de éppen ezért kellenek olyan portfólió-előírások például, amelyek nagymértékben csökkentik ezeknek a kockázatát.

Kritikaként felvethető, hogy mennyire tudjuk ugyanazokban a pénzügyi alapokban megtartani ezeket a forrásokat, hiszen például az állam finanszírozása tekintetében egy nagyon nagy büdzsé volt, hogy úgy mondjam, hiszen az államkötvények vásárlásán keresztül jelentős finanszírozója volt az állami költségvetésnek a magán-nyugdíjpénztári rendszer. Nos, például itt van egy úgynevezett devizamegfelelési előírás, ami a kifizetés pénznemében írja elő azt a kötelezettséget, hogy miben kell tartania a biztosítónak a befektetéseit, és ez éppen a megfelelőség miatt döntően hazai forrásban történő pénzelhelyezést jelent. Tehát nincs meg a kockázata annak, hogy a biztosító majd különféle külföldi és esetleg kevésbé biztonságos befektetésekben helyezi el a pénzeket, így itthon tudjuk megőrizni, itthon tudjuk adott esetben a gazdaság fejlesztésére vagy a gazdaság stabilizálására fordítani azokat a forrásokat, amelyeket ezeknél a nyugdíjbiztosítóknál felhalmoztak.

Az ellenőrzés is komoly hátteret kap, hiszen a párhuzamosan folyó, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéről szóló törvényjavaslat oda is újabb jogosítványokat rendel, és ebben a törvényben is olvashatjuk, hogy például az előzetes kétfokozatú engedélyezésen keresztül az adatszolgáltatási kötelezettség, annak a konkrét meghatározása mentén világos és nyilvános, a saját honlapon is, ahogy említettem, a PSZÁF-on keresztüli beszámoláson, az összevethető és éppen ezért aztán hatékony adatokon keresztül egy versenyképes szektor alakul ki ezen a területen, és még egyszer - ez egy nagyon lényeges szó -, egy biztonságos szegmensévé válik a nyugdíj-biztosítási rendszernek.

Már a pénztári törvényben is két időszak kerül elhatárolásra, az egyik a felhalmozási időszak, a másik pedig a járadékfizetési időszak. A nyugdíjpénztári törvény is a felhalmozási időszakot többé-kevésbé jól kezelte. Itt majd a végén, a felhalmozási időszak vége felé jelentkezik az új törvény által létrehozott járadéktényező, ami rendkívül egyértelműen megmutatja, hogy ha ma fogalmuk sincsen a járadékra jogosultaknak, hogy mennyi lesz a nyugdíjuk, ez a járadéktényező megmutatja egy könnyű matematikai művelet kapcsán, hogy mire számíthatnak.

(12.30)

Az átváltási költség maximalizálásával világossá válik, hogy a felhalmozott összegből mennyi az, ami a járadékos időszakra valójában az összeg alapját fogja képezni. A költség korlátozásával, ami európai viszonylatban is rendkívül kedvező mérték, garantáljuk azt, hogy természetesen nem lesz olyan ára ennek, mint Nyugat-Európában, ahol kétszer akkora költsége van az ilyen típusú átváltásoknak.

A másik időszak a járadékfizetési időszak, és ez az, ami, mondhatjuk, teljes egészében hiányzik a jelenlegi pénztári rendszerből. Ez egy olyan hiátus, amit mindenféleképpen pótolni kell. Csak a példa kedvéért elmondom, hogy 2002 és 2005 között összesen 7 darab ilyen nyugdíjba vonulás történt, és a mai napig, mondjuk, 2009 első félévig 1827 olyan típusú szolgáltatás történt, ami a nyugdíjpénztári rendszerből kell hogy eszközölődjön. De ezek mind, egytől egyig egyösszegű kifizetések voltak. Tehát mondhatni, hogy nemcsak a gondolkodásmódban, hanem annak tartalmi kivitelezése szempontjából is hiányzott a járadékfizetés szabályozása.

A teljes körű szabályozás ebben a törvényben megtalálható, sőt éppen azért, hogy ne kerüljünk csapdahelyzetbe, hogy van a járadékfizetésnek technikája, csak nincs, aki csinálja, kijelölésre kerül egy állami szerv is, amelyik vagy az átmeneti időszakban, vagy választás hiányában, vagy végső soron, de szolgáltatja ezt a járadékot. A típusok már említésre kerültek, úgyhogy ezeket nem is részletezném, csak megemlíteném, hogy van egy biztonságos inflációkövető megoldás, és van egy garantált összegű, ami nagyobb kockázatvállalással többlet-nyugdíjkifizetést eredményezhet. Van egy egy életre szóló és egy két életre szóló, ami az öröklés továbbgondolását, az özvegyi nyugdíjnak a magánnyugdíjban is megjelenő részét jelenti, és van egy összegkorlátozás, ahol az elitbiztosító kialakulását van hivatva gátolni, hogy a korlát felett egyösszegű kifizetés van, az alatt pedig járadékról is lehet szó.

Természetesen a felhalmozási időszak alatt tartalékok biztosítják, a matematikai tartalék, a járadékfizetési tartalék, a költségtartalék és az egyéni kiegyenlítési tartalék annak biztonságát, hogy mindenki biztonsággal hozzájuthasson időskorában a járadékhoz. A szocialista képviselőcsoport éppen ezen megfontolások alapján támogatja a törvényjavaslatot, és elfogadásra javasolja az Országgyűlésnek.

Elnök asszony, köszönöm a szót. (Szórványos taps az MSZP soraiban.)