Felszólalás adatai

Még egy ok van, ami miatt itt az alaptörvény-módosítások se szeri, se száma voltán nem szívesen élcelődöm, hogy magam is fölfigyeltem Gulyás képviselő úr érvelésére, mások is idézték már, aki vagy azt ígérte, vagy azzal fenyegetett, nem tudom eldönteni, hogy 2014 után úgyse igen lesz alaptörvény-módosítás, épp ezért most kell kiélni mindenkinek a hajlamát, akinek alaptörvény-módosíthatnékja van. Én ezt az érzést ismerem, nem politikusként, hanem nőként. Ha az ember elhatározza és tudja, hogy holnaptól aztán tuti biztos fogyókúráznia kell, akkor előző este én ilyenkor meg szoktam enni két adag csülköt és három adag gesztenyepürét. Nem jó és nem használ, de aznap este még megtehetem, hát megteszem. Szerintem így jártunk ezzel az alaptörvény-módosítással is, hogy nem jó, és nem használ, de még megtehetik, '14 után nem, tehát megteszik.

Nem jó és nem használ, ahogy mondtam, az egyházi szabályozásra vonatkozó rész sem. Annak ellenére - rögtön kifejtem, hogy véleményünk szerint mi is ezzel a probléma - azt kell mondanom, hogy még ennek az alaptörvény-módosításnak is van egy nagyon kedves, nagyon aranyos, nagyon édes része, ez pedig az indoklás egészen megejtő őszintesége, ebben a műfajban, mondhatni, felvillanyozó. Nemcsak arról van szó, amit már szintén idéztek a kedves képviselő kollégák, hogy így az indoklásban bejelenti, hogy az alaptörvény vitája lezárult, punktum, eldöntötte, hogy innentől nem lehet vitázni rajta, tehát nyilván mindenki egyetért vele, de az indoklás mégiscsak ráébredt ennek az érvelésnek az ellentmondásosságára, mert mi van, ha azok a fránya külföldiek nem tudnak eléggé magyarul? Képesek elég gaztettre, hát még erre, és nem tudják, hogy lezárult a vita. Éppen ezért - mondja az indoklás, tényleg hihetetlenül szellemesen - azért kell most módosítani, hogy ne szolgáljon ürügyül egy-egy alkotmányos megfogalmazás a gaz külföldieknek a Magyarország elleni támadásra. Sokféle okból, sokféle országban szoktak alkotmányt módosítani. Azért, hogy ne szolgáljon másoknak ürügyül bármire, szépségflastrom céljából, én még alkotmánymódosításról nem hallottam. De az indoklás tovább is folytatja, megint csak megejtő őszinteséggel. Mivel arról van szó, hogy itt csak meg akartuk gátolni, hogy tovább ugrabugráljanak, beleugassanak a mi dolgunkba, ne adj' isten, éppen ezért az egyházi szabályozásban csak terminológiai változásokat hajtottunk végre.

(22.10)

Kérdem én, mi van, ha ezek a népek ott a határon túl, akik nem tudnak magyarul, ne adj' isten, lefordíttatják maguknak az alaptörvény indoklását, és rögtön látják, hogy át vannak rázva? Nem tudom, mi történik akkor, de nem baj, akkor majd lesz egy újabb alaptörvény-módosítás, ami majd ezt az ürügyet is valahogy kiszereli a törvényből.

Rátérve konkrétan az egyházakkal foglalkozó és szerintem nagyon is kifogásolható passzusokra, igaziból az a baj velük, amilyen keserű tapasztalatot már más szabályozással kapcsolatban is megéltünk az alaptörvényeknél. Máshol, vagy azt mondom, normális viszonyok között a törvényeket szabják az alaptörvényhez; azért hívják alaptörvénynek, hogy a többi törvény hozzáigazítható legyen. Nálunk nem, nálunk az alaptörvényt szabják a már elrontott törvényekhez. Ha valamiről kiderül, hogy iszonyatosan el van szúrva, akkor nem azon javítunk, javítanak önök, hanem az alaptörvényt változtatják. Ez tehát nem alaptörvény, hanem valami olyan tetőzet, amit hozzá kell igazítani ilyen vagy olyan rosszul felhúzott falakhoz.

Beszélgettünk már itt arról ebben a vitában is, hogy van-e, volt-e alkotmányozási vagy inkább úgy mondanám, alkotmánymódosítási kényszer. Alkotmányozási kényszerről már sokféle okból hallottam, de azt alkotmányozási kényszernek talán mégsem lehet tartani, hogy iszonyatosan elszúrtak egy törvényt, és annak a kedvéért most alkotmányozni kell - hát mit csináljunk? -, hogy az a kettő, az alkotmány és az elszúrt törvény összeérjen. Ezt a szegény egyházi törvényt - ezt Schiffer képviselő úr és más kollégák is már kifejtették - több fázisban sikerült alaposan elszúrni. Ezt a parlament is beismerte már, hiszen különben nem ötször, hatszor, hétszer, az ég tudja, hányszor került volna már elénk kisebb-nagyobb javítgatásra.

Valóságos szappanopera volt a története az egyházi törvénynek a parlamentben. Mondhatom, hogy itt a kollégák ennek a szappanoperának az első folytatásait már ismertették. Azért is nevezhető nyugodtan szappanoperának, mert az első jelenetek még viselhették volna a Barátok közt címet, hiszen ott semmi más nem történt, mint a két barát, a Fidesz és a KDNP egymás törvényeit folyton átírta. (Dr. Répássy Róbert: Késő van már ehhez.) Mi hátradőltünk és élvezettel figyeltük. De ez még nem volt akkora konfliktus, valóban barátok között maradt. Az igazi dráma a szappanoperában akkor következett be, amikor az Alkotmánybíróság másodjára már nem formai, hanem tartalmi okok miatt dobta vissza a törvényt, éspedig épp a lényegét tartotta alkotmány-, pontosabban alaptörvény-ellenesnek. Azt a lényegét - sok más egyéb kifogás mellett -, hogy parlamenti politikusok hoznak döntést arról, hogy egy adott vallási közösség egyház vagy nem egyház. Erről szólt, mindnyájan tudjuk, az Alkotmánybíróság döntő kifogása.

Azt mondanám, hogy volt is oka erre a kifogásra, az egyházi törvény alkalmazásának első tapasztalatai ezt bőven indokolták. Az Alkotmánybíróság nagyon tapintatosan csak azt fogalmazta meg, hogy ha parlamenti politikusok hoznak döntést, akkor ez a legjobb szándékkal is fölvetheti a politikai döntés gyanúját. Finom fogalmazás volt, nem mondta, hogy az született, hogy föltétlenül az születne, nem vonta kétségbe senkinek a jóhiszeműségét, csak azt mondta, nem jó, ha különösen egy ilyen érzékeny kérdéssel kapcsolatban, mint a hitélet, fölmerülhet a politikai döntés gyanúja, márpedig politikusok mi az ördögöt hoznának, ha nem politikai döntést. Az Alkotmánybíróság, megint csak hihetetlen tapintatból és a parlamenti képviselők iránti nagyarányú tisztelettől vezetve, nem is szólt arról, hogy vajon alkalmasak-e a mi szakmai képességeink és szakmai fölkészültségünk vallási kérdésekben való ítéletmondásra.

Máskor, amikor még később, éjszaka ültünk itt az egyházi törvény vitájánál, már egészen komikus idézeteket fölhoztam abból a döntéshozatalból, amit az erre kijelölt bizottság vitája előzött meg, és egy-két szörnyű megjegyzést is idéztem. Még nincs éjszaka, azt mégsem akarom, hogy még egyszer ismétlődjenek egy ilyen, még viszonylag esti időszakban is a lehetetlen mondások, épp ezért csak egyet idéznék, a kedvencemet, amikor az arra kijelölt bizottság arra kijelölt képviselője, nézvén a hozzánk folyamodó vallási közösségek listáját, azt mondta, hogy ő nem is érti, egy az Isten, akkor miért van több egyház. (Dr. Répássy Róbert közbeszól.) Ha ezen az alapon, ebben a hihetetlen teológiai, műveltségi állapotban a parlamenti képviselők kétharmada hoz döntéseket - majd megsúgom, ki volt az, ne aggódjon, államtitkár úr, nem ellenzéki képviselő volt véletlenül -, szóval, ha ebben a fölkészültségben hozzuk a döntéseket, tételezzük fel, hogy minden politikai elfogultságtól mentesen, mert ugyan ki nevezné a politikusokat politikailag elfogultnak, akkor ez önmagában problémát jelenthet.

Nyilvánvaló, vagy feltételezem, az Alkotmánybíróság ezekből az okokból ítélte alkotmányellenesnek, hogy nem mint korábban a független bíróság, hanem újabban a parlament hozna döntést. Nem vonta kétségbe a parlamentnek azt a jogát, és én sem vonom kétségbe, hogy normatív föltételeket, objektív kritériumokat szabjon meg, hogy milyen létszámú közösség vagy milyen hosszú múlttal rendelkező, vagy milyen felépítésű közösség kaphatja meg az egyházi státust, de hogy az egyedi döntéseket a parlament hozza meg, méghozzá úgy, hogy a föltételeknek megfelelő közösségeket se kelljen föltétlenül egyháznak nyilvánítania, ezt az Alkotmánybíróság, nagyon is akceptálható okokból, alkotmányellenesnek ítélte meg.

De mi történt ezután? Ahogy mondtam, nem a törvényt változtattuk, hanem az alaptörvényt. Az eggyel előző, negyedik alaptörvény-módosításba tudniillik bevettük a magyaros leegyszerűsítéssel a "neked nem anyád, kedves Alkotmánybíróság" tartalmú módosítást, és azt mondtuk, hogy akármit mond az Alkotmánybíróság, mostantól a magyar alaptörvény része, hogy igenis a parlament dönt arról, hogy valaki egyház vagy nem egyház. Ezek után ennek megfelelően lényegében érvényben is hagytuk vagy átvettük az alkotmányellenes passzusokat a legújabb egyházi törvénybe.

Amikor ezt éppen a mai bizottsági ülésen - megint a kijelölt bizottság ülésén - szóvá tettük, akkor a bizottsági elnök úr egy nagyon bájos érvelést alkalmazott, azt mondta, mit volt mit tenni, ezt kellett beleírni a törvénybe, hiszen ez került bele az alaptörvénybe, és képviselő nem tehet mást, mint ha már az alaptörvénybe bekerült, hogy a parlament dönt, akkor ezt a törvényben is érvényesítette. Bekerült - nem beszavaztuk, beírtuk, valahogy bekerült, a csillárról beleesett az alaptörvénybe véletlenül, hogy itt a parlament dönt, hát mit volt mit tenni, engedelmeskedtünk az alaptörvénynek.

De itt nem lett vége az alaptörvénynek, hiszen akkor nem kellett volna az ötödik alaptörvény-módosításban is szólni erről a témáról. Valakiben a kormányoldalon fölmerült az a kormányrészről egészen újszerű felismerés, hogy hátha nem mindenki hülye. Én egyébként üdvözölni tudom, hogy ez a megfontolás most először szerintem, fölmerül a kormányoldalon. Elkezdtek azon aggódni, hogy hátha valaki kiszúrja, hogy módosították ugyan az alaptörvényt is meg a törvényt is, de a lényeg mégiscsak úgy maradt, tehát politikai döntés dönt az egyházak státusáról.

Épp ezért a "hátha nem mindenki hülye" kérdés helyes megválaszolása érdekében itt van előttünk az ötödik módosítás, ami egyszerűen átkereszteléssel oldja meg a problémát. Ha az volt mindenki baja belföldön és külföldön, hogy az egyházi státusról parlament dönt, akkor eztán nem így hívjuk, kész, passz. Eztán majd azt mondjuk, hogy dehogyis, mindenki nevezheti magát egyháznak, mi csak a bevett egyházakról döntünk. Az más kérdés, hogy most azt hívjuk bevett egyháznak, amit korábban egyháznak hívtunk. Igen, mindenki nevezheti magát egyháznak, mindenki nevezheti magát hadseregnek, gőzfürdőnek és helikopternek is, ha úgy tetszik neki, az más kérdés, hogy nem lesznek meg a feltételek, hogy ezt a minőségét kiélje, vagy nem lesznek katonái, vagy nem lesz benne gőz, vagy nem tud repülni, de hívhatja magát végül is, a nagyon nagylelkű magyar egyházi törvény és alaptörvény ezt a későbbiekben meg fogja engedni. De nem lehet belekötni, hiszen kikerült az a passzus, hogy az egyházakról dönt a parlament. Dehogy az egyházakról, ki ne mondjunk ilyen csúnya dolgot! Nem, csak arról dönt, hogy ki az a bevett egyház, méghozzá azon az alapon dönt, hogy bevett egyház az, aki a parlament szerint majd együttműködik ővele.

Itt az a pont, ahol sikerült még tovább rontani az amúgy is rettenetesen rossz negyedik módosításon és egyházi törvényen. Itt tudniillik már az együttműködési - értsd: ki a kezes, ki az engedelmes - föltételt állítják a közösség elé ahhoz, hogy elnyerhesse a bevett egyházi címet, vagyis elnyerhesse azt, amik korábban az egyházak voltak.

(22.20)

Azt írják, hogy az együttműködésre való alkalmasság kritériumait a sarkalatos törvény fogja megszabni. Igen, sarkalatos törvény ez abban az értelemben, hogy a magyar alkotmányosság Achilles-sarka. Legalább ezt a részét próbáljuk kiküszöbölni, hogy mi a kezesség, az engedelmesség, az együttműködésre való úgymond alkalmasság szerint osztogatjuk és nem normatív kritériumok szerint a bevett egyházi címeket. Csak azért nem nevezem ezt egyértelmű Achilles-saroknak, mert ennek az alaptörvény-módosításnak, mint a kollégák elmondták, annyi Achilles-sarka van, mint egy százlábúnak lehet, de ha megengedik, én ennek a százlábúnak ezzel az egyetlen Achilles-sarkával szerettem volna foglalkozni.

ELNÖK: Képviselő asszony, egy kérdésem van. Elegendő-e, ha egy perccel meghosszabbítom, vagy ismételt felszólalást kér?

LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Nem, köszönöm szépen. Ennyit szerettem volna mondani. E miatt a passzus miatt és sok más passzus miatt sem fogjuk tudni elfogadni ezt a módosítást.

Köszönöm, elnök úr, a hosszabbítást.