Felszólalás adatai

DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Először nagyon röviden azt kellene áttekintenünk, hogy mi is a regionalizálás célja, hiszen a közigazgatási hivatalok regionalizációja egy átfogó államigazgatási reformkoncepció része volt. Sok alkalommal elmondtam már ebben az ülésteremben, de úgy látszik, hogy ismét emlékeztetnem kell fideszes képviselőtársaimat arra, hogy először ők vetették fel az államigazgatás regionalizálásának szükségességét. Mégpedig legelőször 1999-ben az 1052/1999-es kormányhatározatban fogalmaztak úgy, hogy meg kell vizsgálni az államigazgatás regionális átalakításának lehetőségét. Némiképp óvatosabb megfogalmazással hasonló mondatot találhatunk az 1057/2001-es kormányhatározatban is. Végül is a Fidesz nem hajtotta végre az államigazgatás regionalizálását, ez a feladat jórészt az azt követő MSZP-SZDSZ-kormányra maradt.

2006-ban nem egyszerűen a területi államigazgatás regionalizációja volt a cél, hanem az, hogy átalakítsuk az önkormányzati szisztémát, regionálissá tegyük, és nem egyszerűen azért, hogy olcsóbb legyen, hanem az volt az alapvető indoka ennek, hogy decentralizáljuk a hatásköröket, lebontsuk a túlzottan központosított államigazgatási szervezetrendszert, lehetőséget teremtsünk arra, hogy számos szakigazgatási területen a kormány, illetőleg a kormányhivatalok, központi hivatalok helyett a regionális önkormányzatok döntsenek.

(18.40)

Ennek a koncepciónak az elfogadtatása természetesen kétharmadot igényelt, 2006 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz és a KDNP nem támogat egy ilyen radikális átalakítást, elsősorban a tradíciókra, nemzeti érvekre hivatkozva. Ebben a helyzetben a kormányzat úgy látta, hogy a területi államigazgatás regionalizálásának lehetősége viszont fennáll, és erre fel is kívánta használni és fel is használta az alkotmány által ma már többször emlegetett 34. § (2) bekezdését.

Azon természetesen el lehet vitatkozni, hogy célszerű-e úgy regionalizálni a területi államigazgatást, hogy közben az önkormányzati rendszer megyei szinten marad. Azonban nemzetközi példák - így például a francia példa - azt mutatják, hogy könnyebb végrehajtani egy ilyen jelentős modernizációt először a területi államigazgatás, az állami közigazgatás szférájában, és utána aztán az önkormányzati rendszerben. A franciáknál 1972-ben történik meg ez a fajta regionalizáció a területi államigazgatásban, és 1986-ban az önkormányzati rendszerben.

Tehát itt a regionalizálásnak egy átfogó koncepciója volt, természetesen megtakarításokat is várt a kormányzat egy ilyen lépéstől, de nem ez volt az egyedüli, és különösen nem ez volt a meghatározó cél.

Amikor megtámadták a 2006. évi CIX. törvény alapján kibocsátott kormányrendeleteket, akkor nem egyszerűen azt vonták kétségbe az indítványozók, hogy regionalizálni lehet a közigazgatási hivatalokat, hanem az egész regionalizációs folyamatot alkotmányellenesnek nyilvánították. Arról ma már szinte senki nem beszél, hogy a 90/2007-es alkotmánybírósági határozat számos államigazgatási szerv, illetőleg rendvédelmi szerv esetében úgy foglalt állást, hogy lehetséges a regionalizáció, úgy alkotmányosan, ahogy ezt a kormány megtette, azonban egyfajta osztó igazságszolgáltatásként úgy foglalt állást végül is az Alkotmánybíróság, hogy mindezt nem lehet megtenni a közigazgatási hivatalok esetében. Érdemes egy ilyen mozzanatot is mérlegelni egy alkotmánybírósági döntés elemzésekor, politikai, illetőleg szakmai értelmezésekor.

Nagyon röviden ki kellene arra is térni, hogy mi a különbség aközött, ha a törvényességi ellenőrzést ellátó szerv fordul az Alkotmánybírósághoz, illetőleg aközött, amikor az actio popularis keretében bárki egy önkormányzati rendeletet megtámadhat mint jogszabályt. A döntő különbség az, hogy amikor a közigazgatási hivatal vezetője fordult az Alkotmánybírósághoz, akkor a rendelet törvényességét is vizsgálni kellett, viszont amikor az actio popularis keretében bárki megtehette, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljon, akkor csupán arra nyílik az Alkotmánybíróságnak lehetősége a felhatalmazása alapján, hogy az alkotmányosságát vizsgálja meg egy ilyen rendeletnek. Tehát egy szűkebb tartományban van lehetősége arra, hogy megfelelő kontrollt tudjon gyakorolni. Ez a különbségtétel első közelítésben nem látszik jelentősnek, de ha valaki az Alkotmánybíróság gyakorlatát tüzetesebben figyelemmel kíséri, akkor látja, hogy a kétféle lehetőség között azért érdemi eltérés tapasztalható.

Tisztelt Ház! Nem arról van itt szó, hogy ki kire hárítsa a felelősséget, mindössze arról, hogy meg kellene oldanunk egy problémát. Van-e bennünk szándék arra, hogy ezt a problémát megoldjuk, vagy nincs? Megítélésem szerint a kormányzat - ezt már az előző felszólalásomban is elmondtam - nagyon komoly engedményeket tett, nem lenne teljesen célszerűtlen, ha bizonyos kisebb engedményt a másik oldal is megtenne, de mint előbb már megjegyeztem, erre jelen pillanatban nem látok lehetőséget, nem látok esélyt.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiból.)