Felszólalás adatai

DR. GYENESEI ISTVÁN (független): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Én hiszem azt, hogy késői órák ide, késői órák oda, mind a kezdeményezés, mind pedig ez a vita jó ügyet szolgál, és én teljes mértékben egyetértek azokkal is, akik azt mondják, hogy megér ez annyit, hogy térjünk rá majd vissza, folytassuk azt a párbeszédet, amit itt most ma este megkezdtünk. És én is köszönöm elnök asszonynak, Katalinnak, hogy ezt a gondolatot fölvetette, és nemcsak felvetette, hanem volt ereje végigvinni, hogy eljutott ebbe a pontba. Úgyhogy Szili Katalinnak, azt hiszem, sokan megköszönhetjük ezt az eddig elvégzett munkát, a java azonban még visszavan.

(21.10)

Bármennyire is meglepő, tény, hogy a fenntartható fejlődésnek nemcsak a gyakorlata hiányzik, hanem a fogalom ismerete is hiányzik a mai magyar társadalomban. És ha ebből indulunk ki, akkor azért a kihívást is sokkal jobban érzékelhetjük.

Nemcsak az a megdöbbentő, hogy a fenntarthatóság fogalmát alig ismerik Magyarországon, hanem számomra az különösen megdöbbentő volt, hogy akik a fogalmat már hallották, azoknak is mindössze 7 százaléka volt az, aki a fogalom hallatán a természeti erőforrások megőrzésére gondol. Ez még megdöbbentőbb annál, mint hogy nincs gyakorlata. Így én azt gondolom, hogy a legfontosabb teendőnk a fenntarthatóság szemléletének, eszmeiségének a felismertetése, és ennek szükségességének a megtalálása, illetve az ehhez szükséges eszközök megtalálása.

Én különös érdeklődéssel álltam neki a Jövőkereső tanulmány olvasásának, és bevallom, hogy némi fenntartással álltam neki. Kellemes meglepetés ért: úgy éreztem, hogy lelke van ennek az anyagnak. Lelke van, mert akik írták, akik összeállították, azok valamit szeretnének ezzel elérni, és egy picit talán idealisztikussá is tették - jogosak az ilyen típusú kritikák, de lehet, hogy éppen erre van szükség ahhoz, hogy igazán ráirányítsa a figyelmet a teendőkre, a feladatokra.

Én régen olvastam ilyen őszinte, lényegre törő, tudományosan is megalapozott dokumentumot. Egy biztos, hogy megdöbbentő volt és elgondolkodtató is egyszerre és egy időben. Biztos van, akit lebénít. De abban bízom, hogy remélhetőleg a többséget a megoldás keresésére fogja serkenteni, és a hozzászólásokból, a véleménynyilvánításokból is erre tudtam következtetni.

Rádöbbent bennünket arra, hogy az anyagi érdekek miatt elhanyagolt emberi értékek ereje nélkül nincs sem egyéni, sem pedig társadalmi boldogulás. Tehát a kettőt egyszerre és egy időben kell, ha úgy tetszik, felvállalnunk. A fenntarthatóság leglényegesebb elvárása, hogy megóvjuk az éltető erőforrásainkat a jövő számára, s mindezt úgy, hogy közben azért érezzük jól magunkat. Én úgy fogalmaznék, hogy élhető maradjon, élhető legyen az életünk.

Ez az örök vita, hogy mit sem ér az egész odafigyelés, ha az élet minősége megszenvedi ezt. Én azokkal értek egyet, hogy az emberi életet kell élhetővé tenni, és ennek kell minden olyat alárendelni, ami ezt kell hogy szolgálja, de megőrizni az utánunk következők számára is, és netalántán a minőségét a környezetnek is javítani.

Tény, hogy jelenleg az örökölt környezetünket megújuló képességénél nagyobb mértékben fogyasztjuk, s ezt a folyamatot kell megállítanunk. Vagyis az örökölt környezet megújuló képességénél nagyobb mértékű fogyasztást le kell lassítani, és a folyamatot meg kell fordítani.

Alapvető erkölcsi teher, hogy nem csak a versenygazdaság - és ezt mint önkormányzati szakember, mint önkormányzati területen jártas, tapasztalatokkal rendelkező különösen mondhatom -, a közszolgáltatás is olyan modelleket működtet, amely a hasznot kisajátítja, a terheket pedig társadalmasítja, a társadalomra hárítja, ahelyett, hogy mind a kettőt egységesen és együtt megosztaná. Példaként említeném az önkormányzati fejlesztési pályázatokat, ahol az előrelátás leggyakrabban csak a szalagátvágásig terjed. Hogy utána mi lesz, az már legyen a társadalom dolga, a társadalom felelőssége. És mindezt állami és uniós támogatással teszik.

Ahhoz, hogy előrelépjünk, a legfontosabb lenne a követhető példamutatás. A gond az, hogy mind az egyének, mind a családok számára ma rossz példát mutatnak mind az önkormányzatok, mind pedig az állami intézmények, amikről a példát egyáltalán vehetik, vagy aminek a cselekedeteiről, a viselkedéséről a példát vehetik. Tehát ma nincs jó, követhető, követendő példa.

Nagy kérdés az is, hogy a világválság segíti-e kialakítani a korszerű szemléletet, vagy ront az amúgy sem kedvező pozíción. A kérdés megválaszolását meggyőződésem szerint rendkívüli mértékben nehezíti, hogy a gazdasághoz fűződő érdekek elsőbbsége miatt a valós társadalmi érdekeket nehéz felismertetni. Egyszerűen azért, mert belénk rögződött, hogy a gazdasági növekedéstől várunk minden gondunkra megoldást. Ezen persze nem kell csodálkozni, hiszen a társadalom egyáltalán nem lép fel a fenntartható fejlődés igényével. Nem jelenik meg az igénye, nem fogalmazódik meg.

Ehhez kapcsolódóan állapítja meg a tanulmány - és ez számomra rendkívül vonzó - mintegy következményként, hogy így aztán nincs sem politikai akarat, sem kormányzati cselekvés vele kapcsolatban. No, ebből adódik aztán a közös feladatunk.

Talán a legfontosabb fenntartható, fenntartandó energiaforrásunk az anyagban is szerepel, a tanulmányban is szerepel: a szürkeállományunk. Ami megdöbbentő és igaz, hogy idehaza költségként, külföldön pedig értékteremtő áruként jelenik meg. Na, hát ezzel kezdjünk valamit! Ezen kellene fordítani. Ez legalább akkora feladat és kihívás, mint a környezetünk és a környezeti értékeink megőrzése.

És nagyon sok minden hiányzik az eszköztárunkból. A magyar gondolkodásból teljes mértékben hiányzik az önszerveződés - az még csak-csak -, teljesen hiányzik az öngondoskodás igénye és lehetősége. Pedig ezek léte dönti el, hogy van-e, létezik-e hatékony szociális biztonság, és létezik-e az az élhető élet, amiről az előzőekben már beszéltem. Ehhez persze a családok és a civil társadalom jelenleginél sokkal nagyobb megbecsülésére lenne szükség.

A fiskális gondolkodás nem tudja pótolni a család és a közösség erejét, a valahova való tartozás reményének a kialakítását. Ha ez nincs meg, akkor nincs mire építeni. Ha nincs hova tartozni, akkor nincs miért felelősséggel viseltetni, és ha nincs miért felelősséggel viseltetni, akkor nincs mit megőrizni. Nem is alakulhat ki ez a gondolkodás, egyik a másikból következik.

És tovább ront a helyzeten, hogy sokan visszaélnek a közösségi gondoskodás által felkínált lehetőségekkel. Anélkül, hogy ezt most én kibontanám, csak két szót tennék hozzá: érdemtelenül, de rászorulóan csapolják meg azt, és ez is külön kihívásokat jelenthet egy fenntartható fejlődésért vagy fejlesztésért felelősséget vállaló társadalomban.

Rontja a starthelyzetet az is, hogy a család intézményének társadalomfenntartó szerepe ma jelentősen leértékelődött. Hol tanulja meg ezt a gondolkodást a gyermek, ha nem lát maga körül példákat, ha a család hatása és nevelő ereje nem érvényesül vagy nem érvényesülhet? Megdöbbentő adat, hogy Magyarországon minden tizedik ember olyan háztartásban él manapság, amelynek egyetlen tagja sem volt foglalkoztatott az elmúlt években. Ez is hozzájárult, hogy egy erkölcsmentessé váló világban kezdünk élni, és egy erkölcsmentessé váló világban az ilyen típusú értékek, amikről itt ma beszélünk, azok vagy meg sem jelennek vagy jelenhetnek, vagy ha megvoltak benne, akkor lassan kiirtódnak belőle.

(21.20)

A helyes, erkölcsös viselkedés kialakításának a legfontosabb feltétele a családok, a civil szervezetek és az egyházak szerepének az erősítése.

De ne csak kifelé mutogassunk, tekintsünk körül a saját házunk táján is, és valljuk be, hogy hiányzik ma a politikusi felelősség rendszere is. Vagy fordítsuk meg: úgy is fogalmazhatok, hogy a példát adó felelős politikusi magatartás hiányzik. S ha az hiányzik, akkor egy nagyon fontos feltétel hiányzik a társadalomban. A készülő stratégiai programban tehát komoly szerepet kell szánni annak, hogy kialakítsuk azt a belső igényt, amely szerint minden jövőbeni döntésnél mérlegelni kell és mérlegelni lehet a bekövetkező erőforráskrízis megelőzését, olvashatjuk a tanulmányban. És ez egyformán igaz az állam, az önkormányzat, a család vagy a gazdaság területére is. Ehhez azonban az államnak anyagi forrásokat is kell biztosítani, hogy az öngondoskodás és a közösségi gondoskodás feltételei egyaránt megteremtődjenek.

Reményre ad okot, amit az egy évvel ezelőtt alakult Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács jelentésében olvastam, illetve olvashattunk valamennyien. Ezért aztán érdeklődéssel várom - s nem hiszem, hogy ebben egyedül lennék, és csak azok lennénk, akik itt vagyunk, hanem nagyon sokan várják, és valamennyien támogatjuk is -, hogy mielőbb kezdődjön el a fenntartható fejlődés hazai stratégiai irányainak kidolgozása. S ahogy Ángyán képviselő úr mondta, ez pedig illeszkedjen bele a már működő rendszerekbe, illetve legyen hatással azokra, legyenek azok akár társadalmiak, gazdaságiak, politikaiak, szociálisak vagy bármilyen mások. Semmit nem ér egy új stratégia, ha nem illeszkedik a meglévő rendszerekhez, illetve nem befolyásolja azokat pozitív irányba úgy, hogy egymást erősítően működjenek ezek a rendszerek.

Köszönöm szépen.