Felszólalás adatai

VELKEY GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Miniszter Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hadd kezdjem azzal, hogy elég rosszul érzem magam ebben a vitában. Ha szeretjük a törvényjavaslatot, ha nem szeretjük, el kell ismerni, hogy egy nagyon hosszú társadalmi vita és egyeztetés előzte meg e törvény benyújtását és nagyon sok, meggyőződésem szerint tartalmas gondolkodás a minisztérium részéről: egyeztetés kezdeményezése, települési vezetőkkel való találkozás.

Úgy gondolom, hogy rengeteg munka, rengeteg ötlet van ebben az anyagban, és sajnos azt kell mondanom, hogy mégsem sikeres megoldási javaslatokat tár elénk, mégsem olyan javaslatokat fogalmaz meg, ami az általunk is elismert problémákat kezelni tudná. Erre ki fogok térni, hogy miért gondolom így.

Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy tisztelet a munkáért és tisztelet az ötletekért. Úgy gondolom, hogy még több alkalommal fogunk erről beszélni. Szerintem be kellene látnia a kormányzatnak és az előterjesztőnek is, hogy az előttünk lévő javaslat sajnos nem oldja meg azokat a problémákat, amelyeknek a rendezésére készül, hanem újabb és újabb problémákat generál, amelyek megoldására további módosításokat kell létrehoznia vagy kigondolnia. Azt gondolnám most a leghatékonyabbnak vagy a legsikeresebbnek, ha visszavennénk ezt a törvényt, és elindítanánk egy új egyeztetést, egy új folyamatot, amelynek eredményeként ezt a nagyon fontos területet széles konszenzussal elfogadható törvénnyel tudjuk rendezni jó irányban.

Nos, úgy gondolom, abban senki nem vitatkozik, hogy egy nagyon súlyos társadalmi probléma az, amely ezt az egész gondolkodást elindította. Először a jelenségről szeretnék beszélni, mert nagyon nem mindegy az, hogy hogyan értékeljük a jelenséget, tudniillik a jelenség értelmezéséből következnek a válaszaink. Ha a jelenséget félreértelmezzük, a válaszaink is félre fognak vinni.

A jelenség nagyon sok mutatójára hivatkoztak az elmúlt időszakban a szakértők és a vitában részt vevők. Én is úgy gondolom, hogy a legsúlyosabb mutató a rendkívül alacsony aktivitási ráta ma Magyarországon, ezek között is a kiemelkedően európai összehasonlításban az ottani átlagnál is közel 20 százalékkal alacsonyabb alacsony iskolai végzettségűek esetében érvényes aktivitási ráta. Azt is tudjuk, és ebben sincs vita, hogy ez a nagyon hátrányos társadalmi jelenség súlyosabban jelenik meg a hátrányos helyzetű térségekben, azokban a térségekben, ahol a gazdasági növekedés az elmúlt időszakban alig jelent meg, azokban a térségekben, ahol nincsenek dinamizáló hatású, a gazdaságot beindító városok, húzópontok, innovációs központok.

(19.40)

Ezekben a térségekben a '90-es évek elején elindult és felgyorsult gazdasági leépülést sajnos nem követte felépülés.

Itt vitatkoznék Czomba Sándorral, aki azt mondja, hogy a jelenség új jelenség. Nem új jelenség. Ez a jelenség a '90-es évek közepétől előttünk van, és hogyha megnézzük a statisztikai adatokat, akkor azokban a hátrányos helyzetű térségekben, amelyekről beszélünk, a térségekre, akár megyei szintre, de kisebb egységekre is vonatkozó gazdasági növekedés legfeljebb elvétve jelenik meg korlátozottan, vannak olyan országrészek Magyarországon, ahol az 1990-es gazdasági teljesítményt sem érte még el a jelenleg érvényes gazdasági eredmény.

Valóban szétszakadt az ország, és úgy gondolom, hogy amikor erről beszélünk, azt is el kell mondanunk, hogy ez a problémahalmaz nemcsak és nem elsősorban az aprófalvas településű térségekre koncentrálódik, hanem egész térségeket, településcsoportokat, városkörnyékeket sújt. Beletartoznak az amúgy egyéb szempontból, például az infrastrukturális ellátás vagy a közösségi szolgáltatás szempontjából jobb helyzetben lévő kisvárosok vagy óriásfalvak is, és elsősorban azért tartoznak bele, mert a gazdaság dinamizmusa ezekben a térségekben - most az Alföldről, Békés megyéről, a határ menti területekről beszélek - egyszerűen nem mozdult meg az elmúlt évek folyamatai hatására sem. Az aprófalvas térségekben még súlyosabb helyzet van, ott a probléma még összetettebb, még nehezebb.

És akkor nézzük meg, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akik a gazdaság leépülése és fel nem épülése következtében egyrészt kiszorultak a munkaerőpiacról, másrészt pedig nem tudtak belépni a foglalkoztatottak közé. Úgy gondolom, hogy számukra nincs, nem létezik más alternatíva jelen esetben, csak a segély, ha szeretjük ezt, ha nem szeretjük, akkor is ez van. A segély pedig olyan, hogy az éhenhaláshoz sok, az élethez pedig kevés.

És itt vitatkozom nagyon Gúr Nándorral. Attól az embertől egyszerűen képtelenség elvárni, hogy ne vállaljon illegálisan munkát, akinek - és akkor most vegyünk egy konkrét adatot - az átlagos 27 100 forintos rendszeres szociális segélyből kell megélnie és eltartania valakit. Hogy képzeljük el, hogy ez az ember ebből a pénzből meg fog élni, fenn tudja tartani a lakását, a háztartását?! Nem fogja tudni. Ezért mit fog tenni? El fog menni dolgozni, tök mindegy, hogy hova, abszolút nem ítélhető meg morálisan ez az ember, hogyha az illegális, a féllegális, a be nem jelentett munkaviszony irányába - az nem munkaviszony, de ilyen irányba - fog elmenni dolgozni.

Azt gondolom, hogy ezek az emberek mérhetetlen mód kiszolgáltatottak, és még azt is hozzáteszem, hogy erre ráépült ma már egy társadalmi hierarchia, egy rendszer, és azt is tudomásul kell vennünk, észlelnünk kell, hogy a társadalomban egy újrafeudalizálódási folyamat jelenik meg ezekben a kis egységekben, ahol megvannak azok a társadalmi csoportok, vezető személyek, ha úgy tetszik, ebben a hierarchiában, akik nagyon is érdekeltek abban, hogy embereket, emberek tömegeit függőségben tartsák, mert így tudnak belőlük hasznot húzni. És nemcsak az uzsorásokra gondolok itt, hanem azokra is, akik így tudnak olcsó munkaerőt szerezni saját maguk számára az idénymunka-szükséglet kielégítése céljából. Ebből nagyon sokan élnek nagyon jól, és nagyon sokan érdekeltek abban jelenleg, hogy ez a rendszer fennmaradjon, hogy ez a rendszer működjön. Szerintem tehát megérthető, hogyha az állampolgár élni akar, és ha nem tud a segélyből megélni, akkor ezért a szürkében, a feketében, bárhogyan, de munkát vállal.

Szerintem itt van egy másik tévedés, ami nagyon sokszor elhangzott a mai beszélgetésben, méghozzá az az állítás, hogy ezek az emberek a segélyből élnek. Nem a segélyből élnek. A segélyből és a nem legális jövedelmükből élnek, amit megkapnak természetben vagy amit megkapnak pénzben zsebbe, de ebből a kettőből élnek együtt. És azért nem fognak munkát vállalni, mert hogyha elmennek legálisan dolgozni, a minimálbéren való foglalkoztatásban effektíve kevesebb pénzük lesz, mint a segély, és nemcsak maga a segély, hanem mint a segély és a feketéből vagy a szürkéből szerzett jövedelem együttvéve. Nem is várható el ezektől az emberektől, hogy ilyen körülmények között elmenjenek dolgozni. Természetesen nem mindenki dolgozik közöttük, van egy csomó ember, aki valóban nem dolgozik - róluk is szeretnék majd beszélni. Én tehát azt gondolom, hogy az alapvető probléma itt található.

A jellemző jelenségcsoportnak még két eleméről szeretnék beszélni, mert a megoldáskeresésben a javaslattevő ezekre az irányokra alapoz. Az egyik az aktív foglalkoztatáspolitika. Sokat beszélünk erről. Az aktív foglalkoztatáspolitikára, ha röviden kellene jellemezni a helyzetet, ha ezekre a térségekre kellene mondani valamit, én azt tudom mondani, szerintem nem durva a megfogalmazás, hogy a politika tehetetlensége érzékelhető az adatok alapján, nincs érdemi eredmény.

Az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök közül két eszközt használunk intenzíven: elsősorban a képzéseket használjuk, a legnagyobb tömegben itt jelennek meg az emberek, másodsorban a különböző közfoglalkoztatási formákat használjuk, aminek többféle iránya van. A képzésekben rendkívül hatékonytalan a forrásfelhasználás, azért, mert a munkaerőpiac nem jelzi, hogy hol van munkaerőre igénye, így a képzési pénzek mögött többségében nincs konkrét munkaerő-piaci megrendelés, a képzési pénzek elfolynak. Egy típusú képzés az, ami hatékony és jól működik - és ez egy pozitívuma az anyagnak -, ez pedig a felzárkóztató, alapkompetenciákat segítő képzés, egy jó eleme az anyagnak, hogy erre koncentrált elsősorban a fiatalok esetében. Ugyanakkor nem szabad sokat várni ezektől a képzési programoktól akkor, ha az szakképzettséget ad, mert a szakképzettséget odaadni akkor van értelme, ha annak elhelyezkedés a következménye, ha mögötte van a konkrét munkaerő-piaci megrendelés. Ha nincs mögötte, akkor az kidobott pénz; ugyanazt a pénzt sokkal hatékonyabban lehetne felhasználni, többek között például a munkahelyteremtés egyéb technikáinak a támogatására.

A másik ügy a közmunka, amit szintén nagyon gyakran használunk. A közmunkaprogramokról általában elmondható, és a kutatások ezt mindig leírják, hogy egyértelműen kimutatható, hogy nem vezet vissza a nyílt munkaerőpiacra. Alapvetően különben, ha európai példákat nézünk, nem is ez a legfontosabb célja. Ezeknek a programoknak, ha tartós munkanélküliekről beszélünk, az alapcélja az, hogy a rendszeres munkától és a rendszeres élettől elszokott embereket szoktassa vissza a rendszeres munkavégzésre, hogy aztán így alkalmassá váljanak a nyílt munkaerő-piaci alkalmazásra. Hogyha ezt nézzük, akkor nem is kell túlzottan nagy produktivitást elvárni a közmunkaprogramoktól, hisz nem ez a céljuk. A probléma Magyarországon az, hogy a közmunkaprogramok nem ezeket az embereket érik el, hanem azokat az embereket macerálják, azokat az embereket szeretnék elérni, akik segélyt kapnak és mellette dolgoznak, többségében a szürkében, őket pedig nem tudja bevonni, azért nem tudja bevonni, mert nagyon nem érdekeltek, hogy feladják a magasabb jövedelmet jelentő kettős finanszírozást egy legális foglalkoztatásért, és nem is rosszallható ez a mentalitásuk, mert az ő életben maradásuk, a gyerekeik etetése, a háztartásuk fenntartása szempontjából ez létkérdés.

Általános tapasztalat az tehát, hogy az önkormányzatok által szervezett közmunkák improduktívak, az ott elvégzett munkák minősége többségében nem jó, a források felhasználása nem hatékony. Én ezért alapvetően az eddigi tapasztalatok alapján nem gondolom, hogy nagytömegű közfoglalkoztatási programokra alkalmas ma az önkormányzati rendszer Magyarországon. Vannak, akik ezt nagyon szeretnék - erről is beszélek majd, talán nem csúszok ki az időből.

És akkor nézzük, hogy mi az a két irány, vagy milyen mentalitással állnak az önkormányzatok hozzá a közmunkaprogramokhoz! Az egyik önkormányzati mentalitás az, amikor az önkormányzat szembesül azzal, hogy ezt macerás megszervezni, ehhez nagyon sok minden kéne, és ehhez nincs elegendő ereje, nincs elegendő tehetsége, ezért csak a legszűkebb körű közmunkaprogramokat intézi - itt is jellemző az alacsony hatékonyság, ezt nem ismétlem meg. A második településtípus az, és általában ezek jelennek meg az egész szociális probléma kapcsán, ahol nagyon agilisak az önkormányzati vezetők, és úgy gondolják, hogy a közmunkaprogramok finanszírozásával forrást vonhatnak be település fejlesztésébe. Ez egy agilis, érthető mentalitás, ebben az esetben megpróbálják bevonni a forrást; kevésbé izgatja őket az improduktivitás, kevésbé izgatja őket a hatékonytalan forrásfelhasználás, mert a legfontosabb céljuk egyszerűen az, hogy a hiányosan rendelkezésre álló, elsősorban fejlesztési forrásokat ezzel a bevont pénzzel egészítsék ki.

(19.50)

Úgy gondolom, hogy ezek jelennek meg az elmúlt időszakban megfogalmazódó önkormányzati kritikai hangok mögött is. Ez az agilis, különben sok szempontból támogatható, ugyanakkor nem a szociális célokat, hanem a település fejlesztését első szinten támogató mentalitás jellemző ezekre.

Van még egy harmadik jelenség, és erről csak azért szeretnék röviden beszélni, mert ez is jellemző, és ebben az irányban kevésbé gondolkodik a program, pedig szerintem nagyon fontos lenne. Az aprófalvas települési térségekben sajnos - és ez összefügg az elmúlt időszak költségvetési problémáival és az ebből következő megszorításokkal is - folyamatosan kilépünk, visszalépünk az intézményi típusú szolgáltatásokból, a közszolgáltatásokból. Ezekben a térségekben pedig nagyon elmaradott, hátrányos helyzetű emberek élnek, akik számára az utolsó mentsvár az intézményes szolgáltatás.

Ha az intézményes szolgáltatás, idősellátás, szociális ellátás, gyermekvédelem, óvodáztatás ezekből a településekből kimegy, akkor semmi nem marad. Vagyis alapvető cél, hogy az állam az intézményes szolgáltatás irányába lépjen. Valóban létezik erre vonatkozó kezdeményezés, a szociális szövetkezések rendszere. Úgy gondolom, hogy ezt alapvetően támogatni kell, és ezt a problémát ez részben kezelheti.

A helyzet tehát nagyon tragikus, és én is visszakanyarodnék arra a kérdésre, hogy miért került ez a gondolkodás középpontjába az elmúlt időszakban. Sajnos egyet kell értenem azokkal, akik azt mondják, hogy nem azért, mert ilyen tragikus a helyzet, hanem azért, mert három éve megtörtént a szociális törvény módosítása. E törvény módosításának az lett az eredménye, hogy megszűnt a rendszeres gyermekvédelmi támogatás, és a fogyasztási egységre alapozó számítási módszer lépett életbe. Ennek pedig az a következménye, hogy a rendszeres szociális segély valóban megközelíti a minimálbért, elérheti a minimálbért, és innentől kezdve demonstratívan jelenik meg a társadalom előtt az ellenérdekeltség.

A probléma azért is létezik ez esetben, mert a gyermekekhez kötődő támogatáshoz való hozzájutás feltétele a munkanélküli lét. Ha valaki nem munkanélküli, akkor az egyéb támogatási formák közül a lakásfenntartásira jogosult, ha az egy főre jutó jövedelme alacsonyabb, de a lakásfenntartásiból lényegesen kevesebbet tud bevenni, és a lakásfenntartásira mindenféle önkormányzati technikák vannak, hogy azt hogyan adják oda. Vagyis lényegesebben kevesebbet tud így bevenni, a lakásfenntartási kevesebb, mint a fogyasztási egységes rendszeres szociális segélyes rendszer.

Vagyis nem jó az az eljárás, amikor a munkanélküliségi léthez kötődik a gyerekek jogán járó szociális ellátás. Mert ez még inkább azt erősíti, hogy akinek több gyereke van, az ne akarjon dolgozni, mert akkor elveszti az esélyét annak, hogy így megfelelő volumenben hozzájusson a szociális ellátáshoz. Azt gondolom, hogy ez újabb erősítése annak a folyamatnak, amit elmondtam: az a jó az ember számára, ha segélyt kap, minél magasabb segélyt, és emellett a szürkében vagy a feketében dolgozik.

Megjelentek az érzékelhető helyi feszültségek, és ezeknek a feszültségeknek a következtében a társadalom irritációra, erre az irritációra reagál a jogalkotás. Az előttünk lévő javaslat legfontosabb eleme az aktív korúak ellátásának a megjelenése és az ehhez kapcsolódó szétválogatása a korábbi rendszeres szociális segélyezetteknek. A szétválogatás logikája a jogszabályban rögzített. Én inkább arról az oldalról közelíteném, hogy ki az, aki továbbra is jogosult lesz a rendszeres szociális segélyre.

Ha megnézzük, hogy kik irritálták a társadalmat akkor, amikor ez az egész probléma megjelent, akkor én azt mondhatom, hogy nem azok, akik segélyt kaptak, és mellette a szürkében, a feketében halálra dolgozták magukat a napszámért, hanem azok irritálták a társadalmat, akiket ingyenélőnek tekintett, akik bűnözői, egyéb tevékenységből szereztek jövedelmet, akik uzsorások voltak, akik magas jövedelemmel rendelkeztek, de nem dolgoztak. Ezek többsége különben leszázalékolt rokkantnyugdíjas, ezen az alapon kaphat támogatást.

Azt gondolom, hogy azok, akik irritálták a társadalmat meg a helyi közéletet, ha megnézzük a listát, benne lesznek a továbbra is rendszeres szociális ellátásban részesülők csoportjai között, vagy egy jó részük ezek között lesz, másrészt az önkormányzati mérlegelés, a rendeleti eljárás lehetősége pedig két veszélyt vetít elénk. Az egyik veszély az, hogy a helyi közösség előítéletessége megjelenik, ami a helyi romák ellen hathat - mert az előítélet sajnos része a mai magyar társadalomnak -, a másik elem pedig, ami egy veszélyes elem, az, hogy a mindenkori településen meglévő agresszív érdekérvényesítők fogják kiharcolni, hogy az önkormányzat rendelete alapján beleférjenek a rendeleti úton megjelenő rendszeres szociális segélyezettek körébe, így ebből következően számukra a kiskapu meg lesz nyitva.

A legnagyobb problémája a törvénynek a szétválogatás, mert a szétválogatásnak az lesz a következménye meggyőződésem szerint, hogy az önkormányzat nem fog tudni munkát adni azok számára, akik a rendelkezésreállási támogatásban részesülnek. Ezek az emberek pedig a rendszer következtében többségében kevesebb segélyre lesznek jogosultak, vagyis vesztesei lesznek az eljárásnak.

Az eljárás nyertesei lehetnének a települések, ha így forrást tudnak bevonni a település fejlesztésére, de sajnos ehhez nem lesz elég elvégezhető munka, nem lesz elég joggal felkínálható munkalehetőség. Vagyis a szétválogatás következménye a szociális ellátásban való érdemi visszalépés lesz, és ezt pedig nem ellensúlyozzák azok a foglalkoztatási jogszabályokban meglévő, meggyőződésem szerint is pozitív elemek, amelyek egy része - és ilyen a Start Extra - a részletszabályozás problémái miatt valóban nem töltheti be azt a célt és azt a szerepet, amelyet a jogalkotó kívánna, és amelyet elvárna, vagyis nem fogja ellensúlyozni azt a visszaesést, amely az átalakulás következtében ezen emberek számára meg fog jelenni.

Köszönöm szépen a figyelmet.