Felszólalás adatai

GÚR NÁNDOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Miniszter Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy ha végigtekintjük az elmúlt két évtized történését, látjuk, hogy a munkaerőpiacon óriási változások következtek be. Óriási változások, nagy pulzálások, és ma ott tart a rendszer, hogy vannak elmélyült problémák is, amelyek persze nem a mát, hanem az elmúlt két évtized különböző időszakait - politikai színezetektől függetlenül - jellemezték.

Az elmúlt hat évben a foglalkoztatás tekintetében lassú, de emelkedő trendek voltak, persze jelen időszakban a nemzetközi pénzügyi, pénzpiaci válság okán a reálszférában is érződő hatások mutatkoznak. Ezek jelenthetnek a következő esztendőben olyan szintű gondokat, problémákat, amelyek főleg és legkiváltképp azok számára hozhatnak ellehetetlenülést, akik a munkaerőpiac igényeihez illesztetten kellő formában, kellőképpen nincsenek felkészülve, személyes adottságaik nem teszik lehetővé, hogy a munkaerőpiacon helyt leljenek.

A munka világa és a szociális ellátórendszer kapcsolata ilyen értelemben nyilván nem független egymástól, hiszen a szociális ellátórendszerek alapvetően rászorultsági alapon működnek. A munka világában meg az a dolgunk, hogy lehetőség szerint minél több embert ebből a szociális ellátórendszerből a munka világa irányába próbáljunk átvinni. Nem egyszerű feladványról van szó.

Még egyszer hangsúlyozom: főleg és azért nem egyszerű a feladvány, mert a szociális ellátórendszerekben a rendszeres szociális segélyezettek körében nagyon magas azok aránya, akik - csúnya szóval élve - aluliskolázottak, vagy még épp a 8 általános iskolai végzettséggel sem bírnak, vagy olyan szakmai képesítésekkel, amelyek a munkaerőpiac szemszögéből nézve annullálódtak, átértékelődtek, szükségtelennek tűnnek, sok minden egyéb más.

Másik oldalról nézve nagyon sokat változott a világunk a tekintetben is, hogy a munkáltatók, a munkaadók - mondhatom úgy, ahogy gondolom - nem szociális, jóléti intézményként funkcionálnak. A munkáltatók messze többsége, szinte kivételnélkülisége tekintetében az fogalmazható meg, hogy profitra törekszenek, hogy hasznot akarnak éltre hívni. Hasznot pedig olyan feltételek mellett lehet életre hívni, ha olyan munkavállalóik vannak, akik meg tudják termelni a bérüket, meg tudják termelni az ehhez kapcsolódó, viszonylag magas élőmunkaterheket, és még hasznot, hozamot is tudnak mellétenni. Ehhez az adott személyiségjegyeken vagy épp a meglévő képességbeli szinteken változtatni kell.

Ez a törvénytervezet két pontjában nagyon előremutató meggyőződésem szerint. Az egyik pontja az, hogy munkára ösztönöz, a másik pontja pedig az, hogy azok esetében, akik mint az előbbiekben említettem, nem bírnak azokkal a sajátosságokkal, amelyek a munkaerőpiac irányából elvárhatók, azok teljesülési lehetőségét hozza magával. A képzés irányába is mozdít, de nemcsak és abban a tekintetben, hogy valaki megszerezze a 8 általános iskolai végzettségét, hanem a vonatkozásban is, hogy ezzel párhuzamosan, mondjuk, olyan típusú szakmai képesítéseket is szerezhessen és közvetlen munkatapasztalatot is gyűjthessen, ami tényleg lehetővé teszi a számára a minimális iskolai szintű végzettségek megszerzése után az elhelyezkedést.

Az elmúlt másfél évben - mint ahogy a miniszter asszony is mondta - elég sokfajta, sokszínű egyeztetési folyamat zajlott. A szakmai munkálkodás körülbelül másfél évvel ezelőtt kezdődött el e tekintetben, és a szakmai, a civil szféra és sok más egyeztetésen túl az elmúlt hónapokban legkiváltképp a polgármesterek sokaságának körével való konzultációk zajlottak le.

(18.50)

Személyesen is számos ilyen együttléten voltam, és ezek eredménye azt mondatja velem, hogy nem egyöntetűek azok az álláspontok, amelyek itt megfogalmazódnak, akár a saját önkormányzati szerepükkel kapcsolatosan sem. De egy biztos: az élet nem Monokkal kezdődött, az biztos, hogy az ez év tavaszi folyamatokat messze megelőzték azok a szakmai munkásságok, amelyek e témakörben elindultak. De fontosak azok a jelzések - akár a szerencsi kistérség, akár más kistérségek, polgármesterek jelzései -, amelyek e vonatkozásban felszínre kerültek. Fontosak azért, mert megerősítették mindazt, ami a másfél évvel ezelőtti szakmai munka kapcsán elindult, megerősítették azt a tudatot, hogy ez az a típusú kérdés, amellyel intenzíven foglalkozni kell és megoldásokat kell találni. Csak a módja, a mikéntje más a jelen törvénytervezetben, mint ahogy ez év tavaszán ez felvetődött.

Ez év tavaszán olyan típusú megjegyzések születtek, amelyek arról szóltak, hogy a szociális segélyért munkát kell elvárni. Ez a törvénytervezet nem ezt mondja, sőt sokkal inkább más irányba viszi a dolgokat, azt mondja, hogy teremtsünk lehetőséget, kínáljunk felületet, és a felkínált felület el nem fogadása esetén legyen meg a lehetősége annak, hogy adott esetben a szociális ellátórendszerből akár ki is zárhatók legyenek emberek. Merthogy az érték a munka, az érték az, hogy az emberek maguk is tenni akarjanak, a másik oldalról pedig az, hogy amit ebben az állam, a kormány tehet, azt megtegye és munkalehetőséget biztosítson.

E vonatkozásban egyébként példaértékű a történet, mert az elmúlt húsz évben nem volt jellemző, hogy a kormányzatok ilyen értelemben kvázi munkahelyteremtést hívtak volna életre. Most ez erről szól, hiszen a rendszeres szociális segélyezettek többsége - akiknek fele-háromnegyede az ÁFSZ nyilvántartási rendszerében, egynegyede az önkormányzatok égisze alatt éli az életét segélyezéssel párosítva - munkalehetőséghez juthat; s nem 15 napos, nem is 30 napos, hanem átlagában véve féléves intervallumot felölelve. 80-100 ezer ember féléves időszakot felölelő munkalehetősége óriási, főleg ha belegondolunk abba, hogy a másik oldalról nézve az a 200-220 ezer ember mindegyike munkavégzési hajlandósággal és készséggel bír.

Vannak kétségeim e tekintetben, de hiszek abban, amit Filló képviselőtársam mond, hogy sokan vannak közöttük olyanok, akik dolgozni akarnak. Ehhez kell megtalálni a társakat. Már csak azért is, mert ezeknek az embereknek messze-messze a többsége az országnak azokon a területein él, amelyek egyébként is hátrányos helyzetűek. És ha mondandóm elején azt mondtam, hogy a ma világa, azok a hatások, amelyek érnek minket - akár a pénzpiaci válság okán a reálfolyamatok tekintetében vagy a recesszió esetleges léte - legkiváltképp azokat a térségeket sújtják, amelyek egyébként is hátrányos helyzetűek, ezekben a térségekben van a ma regisztrált rendszeres szociális segélyezetteknek közel a 90 százaléka - abban a 47 leghátrányosabb helyzetű kistérségben, ahol segítség nélkül nem lehet előbbre lépni.

Visszatérve a tavaszi indíttatáshoz: még egyszer hangsúlyozom, mi azt mondjuk, hogy a munkáért bért sokkal jobb, mint a segélyért munkát elvárni. És ha munkáért bért fizetünk, akkor az ember érzetét a tisztes megélhetés tekintetében is helyére lehet tenni. Hiszek abban, hogy egyre többen vannak ebben az országban azok, akik jövedelemből szeretnék az életüket megélni. A munkára ösztönzés és a megfelelő szintű képesítés megszerzésének a szükségessége nem kérdőjelezhető meg.

Azok a specifikumok, amelyekről szóltam, a régiós különbségek, a kistérségi és mikrokörzeti különbségek okán kell hogy speciális támogatási feltételrendszerekkel is párosuljanak: régiós Start-kártya, de nem bontom ki, miniszter asszony szólt azokról a kedvezményekről, amelyek e tekintetben ezekben a mikrokörzetekben megjelenhetnek.

De fontos az is, hogy ez a törvénytervezet egységes adatbázist kíván életre hívni a foglalkoztatásügyi és a szociálpolitikai ügyek kezelése tekintetében, pontosan azért, hogy tisztán lehessen látni, pontosan azért, hogy az egyén is lássa a saját támogatottságát, támogathatóságát, és mindenki más is érezhesse és tudja mindezt. A legfontosabb az én értékrendem szerint viszont az, hogy a szolidaritásnak az elkövetkezendő időszakban is működnie kell; hozzáteszem, az én értékrendem szerint a rászorultság elve alapján, és úgy, hogy ez az egyén egyéni felelősségvállalásával is párosuljon. Magyarra fordítva a szót: olyan helyzetet kell teremteni, amelyben az egyén is érdekeltté és ösztönzővé van téve a tekintetben, hogy munkát vállaljon. Olyan helyzetet kell teremteni, ahol az emberek nem feltétlenül segélyből kívánják az életüket élni. Nem szabad, hogy így szocializálódjanak, vagy az a fajta szocializálódás, ami az elmúlt két évtized sajátossága - még egyszer hangsúlyozom: politikai színezetektől függetlenül -, tovább tudjon erősödni.

Éppen ezért azt gondolom, hogy legkiváltképp azokban a helyzetekben, amelyek tekintetében nem az egészségkárosodás, nem az életkor olyan szintű előrehaladása van jelen, ahol már a munkaerőpiacra való visszahozatal félelmetesen nagy nehézségekbe ütközik, ott olyan feltételeket és olyan motivációs hátteret kell teremteni, ahol mindenki érzi annak a szükségességét, hogy lehetőség szerint a munkaerőpiacon jelenjen meg. Éppen ezért úgy gondolom, és többen úgy gondoljuk, hogy azok a mentességi feltételek, amelyek négyként foghatók meg - az előbbi kettőn túl a három gyermek egyedül nevelése és az önkormányzatok saját rendeleteinek a szabályozása a másik kettő -, e vonatkozásban talán érdemes elgondolkodni. Nem biztos, hogy ez a jó út, lehet egy verzió, lehet egy indulási alap, de sokkal jobbnak érzem ma azt, amit Filló képviselőtársam elmondott: a feltételek figyelembevétele mellett a gyermekek számától függetlenül vizsgálni ezt a kérdést.

Azt pedig elég eklektikusnak érzem, ha az önkormányzatok önálló rendeletekben szabályozzák egymástól függetlenül és egymásnak ellentmondóan, akár egymás melletti települések szintjén ezt a kérdéskört. Ez veszélyes. Bár az önkormányzati szövetségek egy része ezt kívánja, a másik része meg pontosan azt mondja, hogy ez nem jó. El kell tudni döntenünk, hogy melyik út a jó. Ez egy kínálati felület. Azt hiszem, ahogy Czomba képviselőtársam bizottsági véleményében is megfogalmazódott, közösen kell gondolkodnunk, hogy milyen irányba menjünk, és mi az, ami a törvény végső elfogadása kapcsán vissza kell hogy köszönjön.

De a legfontosabb az, hogy az úgymond köztípusú feladat ellátásába minél több ember bevonásra kerüljön. Ösztönzőket kell betenni a rendszerbe, olyanokat, amelyek a partnerek irányába mutatnak. Az önkormányzatokról beszélek, mert ebben a történetben az önkormányzatok nélkül nem lehet előrelépni. Ha azt mondjuk, hogy az eddigi finanszírozási háttér, ahol az ilyen típusú közcélú munkák kapcsán 10 százalékos önrészt kellett hozzátenned, és most ebben a helyzetben nem ennyit, hanem csak 5 százalékot - de a másik 5 százalékot is a pénzbeli, természetbeli juttatásokon keresztül utol tudod érni -, akkor ösztönzővé tudjuk tenni pozitív értelemben, hogy miért érdemes ezzel foglalkozni.

A másik oldalról nézve: akképpen is ösztönzővé tudjuk tenni, hogy azt mondjuk, ha rendelkezésreállási támogatásban részesíted az embereket, akkor magasabb a saját kötelezettségvállalásod részaránya. Kell, hogy ilyen értelemben is szorított legyen a rendszer. De azt hiszem, azt gondolom, ha forrás van, márpedig a források olyan típusú átcsoportosításán keresztül, ami eddig a szociális segélyekben történő kifizetésekben testesült meg és most nem a segélyek kifizetéséhez illesztődik hozzá, hanem/és a munkára ösztönző jellegét ölti, akkor igenis megvannak a források, és ezek a források - mint ahogy mondtam - féléves átlagos időintervallumot alapul véve mintegy 80-100 ezer embernek - attól függően, hogy 6 vagy 8 órás foglalkoztatási formákat alkalmazunk - tud munkalehetőséget biztosítani. Azt gondolom, hogy ebbe az irányba kell a történetet vinni.

És még három dolog, amiről feltétlenül szólni kell. Nem biztos, hogy akképpen jó, ahogyan ma a törvénytervezet megfogalmazza az elvárásokat.

(19.00)

Én ugyanúgy gondolom, mint ahogy Filló képviselőtársam mondta. Ugyanúgy gondolom, hogy a munkavállalónak is vannak kötelezettségei, és vele szemben is vannak kötelezettségek. Úgy gondolom, hogy a feketefoglalkoztatás teljesen mindegy, hogy a munkaadó vagy a munkavállaló részéről vizsgálódik; ha valaki érintett ebben a történetben, az nem megengedhető. Ha vannak ebben az országban sokan olyanok - és vannak -, akik minimálbérért végzik a munkatevékenységüket mindennap, akkor nem megengedhető az, hogy mondjuk, a szociális segélyezés rendszerében vagy épp a rendelkezésreállási támogatások mellett valaki feketén dolgozva kiegészítő jövedelmekre tesz szert, és ezek a jövedelmek együttesen akár messze meg is haladhatják a minimálbér összegét, sokkal kevesebb munkaráfordítással.

Ez nem igazságos. Azt gondolom, hogy éppen ezért konzekvensen és keményen fel kell lépni e tekintetben. Ha valaki a befizetett adóforintokból a szolidaritás elve alapján, a rászorultságra való hivatkozással forrásokhoz, támogatásokhoz jut, akkor annak el kell tudni dönteni, hogy ezeket a támogatásokat veszi igénybe, vagy/és munkatevékenységet folytat. Azt hiszem, ebben konzekvensen kell lépni. A feketét másképp nem lehet visszaszorítani. Egy adott embert egy adott időszakon belül nem lehet háromszor utolérni, erre a hatóságok nem képesek, sőt alulmotiválttá válnak.

Azt hiszem tehát, hogy e tekintetben a beterjesztett törvénytervezetben módosítást kell eszközölni. Én ebben, mint jeleztem, akár Czomba Sándor képviselőtársammal is hajlandó vagyok közös módosító javaslatot beadni. Már csak azért is, mert úgy hiszem, a politika minket nem el kell hogy válasszon e kérdések tekintetében, hanem össze kell hogy kössön. Azokban a pontokban kell hogy összekössön, amelyek az emberek elvárásai és az emberek érdekei szerint valók.

S hogy ne csak a feltételekről és a szankciókról beszéljek, még két dologról szeretnék szólni. A források vonatkozásában, mint ahogy mondtam, az elsődleges felhasználók nyilván az önkormányzatok lehetnek. De nem csak az önkormányzatok; ugyanígy lehetnek a kistérségek is, ha önkormányzati szinten nem lehet bizonyos szintű problémákat kezelni. Ez főleg a kistelepülések viszonyrendszerében képzelhető el. Pontosan ezért vannak, lesznek olyan helyzetek, amelyek tekintetében bizonyos elvárások teljesítését viszonylag nehéz megtenni, ezért is fontos az, hogy azok a közfoglalkoztatás-szervezők mindenképpen és minden formában rendelkezésre álljanak, mármint az a 3 ezer fő, akiről miniszter asszony beszélt.

Összességében záró gondolataim pedig arról szólnak: a cél nemes és támogatandó. Ha 200-220 ezer ember rászorultságán kíván változtatni a törvénytervezet, ha az ő számukra a rendelkezésre álló financiális eszközök is direkt módon mintegy 100 ezer fő tekintetében munkalehetőséget biztosítanak, akkor azt hiszem, ez nem elvitathatóan jó cél.

A két vezérüzenete ennek a törvénytervezetnek nem lehet más, mint amit az első gondolatok kapcsán mondtam: az egyik az, hogy a munkára ösztönözzön, hogy a munkának értéke legyen, hogy mindenki szemszögéből nézve, azokéból is, akik a mindennapjaikat eddig is munkatevékenységgel párosították, elfogadható legyen, hogy persze mindezek mellett a szolidaritásnak, a rászorultságelvű szolidaritásnak helye van. De még egyszer hangsúlyozom: az egyén felelősségvállalását erősíteni kell. Nem lehet hagyni azt, nem lehet támogatni, hogy sok tízezren vagy éppen százezren olyaténképpen szocializálódjanak, amely szocializációnak az eredménye az, hogy az utánuk következő nemzedék gondolatában fel sem vetődik az, hogy munkatevékenységet is lehet végezni.

Azt gondolom, nekünk az a feladatunk és a felelősségünk is, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amely helyzet teremtésének okán a mai felnőtt generációt követő új nemzedék, utánunk futó nemzedék azt lássa, hogy az ő apjának, az ő édesanyjának van dolga ebben a világban, hogy az ő édesapja és édesanyja valamit tesz a holnapért, önmagáért, gyermekeiért, és ha ezt teszi és ezt munkatevékenységgel párosítja, akkor a gyermek is így nő fel, ezt látja, és a gyermek is ezt fogja követendő példának tekinteni. Számomra ez a legfontosabb üzenetértéke, hogy képesek legyünk ilyen értelemben tehát a munkára ösztönözni, és adott esetben a felhalmozott hiányosságokat, képességbeli hiányokat pótolni annak érdekében, hogy a munkaerőpiac számára is elfogadható és fogadható munkaerőt lehessen biztosítani. Mert másképp normális, tisztességes emberi életet élni, munkatevékenység nélkül nagyon nehéz. A fedezet pedig adott, ilyen értelemben a támogatást kérem a parlamenti patkó minden oldalán ülő képviselőtársamtól, hogy ezt a törvénytervezetet így az elfogadásig vigyük végig.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)