Felszólalás adatai

Jó néhány kérdést, amelyet fölvetett és amelyekkel a problémákra reagál, magam is úgy látom, szabályozásra szorul, és azok a lépések, amelyek e tekintetben szigorítanak, azt hiszem, üdvözlendők. Ugyanakkor aggályosak azok a lépések, amelyek enyhíteni látszanak a szabályokat, és ilyen is van. Egyet talán említhetnék, ez a belterületbe vonás kérdésköre, ami bizony a földárbeli különbségeket jelentősen megnöveli.

Egy külterületi ingatlan értéke a földpiacon egészen más, mint egy belterületi ingatlané, és ez bizony lehetőséget kínál különféle spekulációkra. Azt remélem, és azt gondolom, hogy talán ez az egyszerűsítés, amit államtitkár úr így volt szíves mondani, hogy egyszerűsödik a belterületbe vonás, ez nem fog ilyen következményekkel járni. A művelésből kivont területek aránya elképesztő, 1,5 millió hektár Magyarországon valóban, és növekszik, ahogy ezt láttuk. Tehát minden olyan lépés, ami ezt a folyamatot erősíti, rossz, és minden olyan lépés, ami ezt gátolja, jó.

Az a törekvést üdvözlöm, hogy a nem művelést vagy a felhagyást, a korábban művelt területek művelésének felhagyását megakadályozni szándékozik, és erősíti azokat az intézkedéseket, amelyek ezeknek a területeknek a művelését fogják reményeink szerint eredményezni. Ugyanakkor, miután általános vitában vagyunk, föl kell vetni azokat a kérdéseket, amelyek a föld megvédésének egyéb összefüggéseit jelentik, ugyanis nemcsak a nem művelés okoz problémát, hanem a földhasználat mikéntje is, és ez a nagyobb terület. Itt több szempontot érdemes: a használat intenzitása és formája; a gazdálkodás módja, az az iparszerű monokokulturális gazdálkodási rendszer, ami általánosan elterjed a világ számos térségében, katasztrófához vezet.

Magyarországon az erózióval és deflációval érintett területek aránya meghaladja a 60 százalékát a művelt területeinknek, ami erős erózió esetén azt jelenti, hogy gyakorlatilag eltűnt a termőréteg. Nemcsak úgy, ahogy ezt Sáringer-Kenyeres Tamás mondta, hogy rablógazdálkodás révén egy tőkebefektető letermeli a földet, és ez nemcsak az ültetvényeknél vagy nemcsak a csemetekerteknél jelentkezik, hanem látjuk ezt: egy jó termőréteget akár el lehet hordani valamilyen jogcímen.

Tehát nem csak ilyen módon romlik bizony a talajunk termőképessége, egy erős eróziónak vagy deflációnak kitett terület, ami épp az iparszerű gazdálkodás következménye lehet, amely megszünteti az erdősávokat, fasorokat és egyben művel nagy területeket, mert a gépi munka meg az egyéb munka hatékonysága nagy lesz, ez legalább olyan mértékben rontja a talajok termékenységét.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Elveszíthetjük a termőréteget, a termőtalajainkat ilyen módon. Egy erős eróziónak vagy deflációnak kitett terület gyakorlatilag alkalmatlan már a művelésre. De ugyanígy a talajok elsavanyosodása is, ha savanyító műtrágyákat használunk - és ez az iparszerű rendszer gyakran használ ilyesmit -, és nagy mennyiséget akarunk előállítani, mert tömegtermelésről van szó, mondjuk, egy monokulturális termesztésben.

(11.00)

Az erősen savanyú talajokra, azt szokták mondani, ráállni sem lehet, mert mint a sósav, kimarja a cipő talpát, nemhogy növényt nem lehet rajta termeszteni. Beszűkül a spektrum, és semmire nem használható az a terület.

Így is el lehet veszíteni. Tehát a gazdálkodás mikéntje, módja önmagában talajvesztéshez vezet, miközben formálisan ott a talaj, de már nem él a talaj, mert olyan a vegyszerterhelése például, és az élve felépített talaj képes ellenállni az eróziónak, deflációnak. És az öregek ezt mondták nekünk, és bölcsek voltak, mert generációk során ezt tapasztalták. Tehát ha nem él a talaj, hiába kerül be rengeteg szerves anyag, ahogy szokták mondani, és humusz képződik a talajban, ami a szerkezetéhez kell, ez a szerves anyag le sem bomlik. Ott találunk tízéves, húszéves monokultúrás kukoricaterületeken nagy fertőzési gócokat, a gyökér-, szármaradványok bekerülnek a talajba anélkül, hogy lebomlanának, abból hasznos szerves anyag a talajban soha nem lesz, inkább fertőzési góc lesz. Tehát fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy valamilyen módon, sokkal erőteljesebben hatással kellene legyen a törvényhozás is és az egész szabályozás meg az ösztönző rendszerünk is arra, hogy a talajokat arra és úgy használjuk, amire azok adott helyen alkalmasak. Ez a táji alkalmazkodás sokkal fontosabb a talajok megőrzésében, mint ahogy ezt sokan gondolnánk.

Egy orvosi példát hoznék ide. Selye János Stressz distressz nélkül című könyvében ír arról, hogy mindenkinek megvan a használati intenzitási foka - ide fordítom le, a talajra -, ahol jól érzi magát. Az alulhasználat az embernél is: ott az unalom öli meg. A túlhasználatban - menedzserszindrómának szokás mondani -, a túlpörgésben pedig infarktust kap, és úgy pusztul el. A talajok megőrzésének alapeszköze, hogy megtaláljuk azt az intenzitási fokot és formát, ami az adott talajra jellemző. Ott kell a legkevesebbet kívülről energiát bevinni a talajba, ami rongálja a talajt, a többletráfordítás, másrészt gazdaságilag is ostoba, ha hosszú távon nézzük, az ilyen rendszer, ha nem a természeti adottságokat használja fel.

Egyetértve Varga Gézával, sokkal erőteljesebben kellene ösztönözni a földhasználatnak a tájhoz illő formáit, akár a fokgazdálkodásról beszélünk, ami a folyóvölgyeinknek egy hagyományos használati formája volt; nem küzdeni kell a vízzel, hanem együttműködni, ahogy ezt az öregek csinálták, nagyon okosan, és nem a gátakat emelni az égig, hanem olyan földhasználati formát kialakítani, ami ott működik azon a tájon, amihez a legkevesebb beavatkozásra van szükség, mert ha az ember beavatkozik ebbe a rendszerbe, egyre több mellékhatása van. A Sinkovits Imre-féle viccet idehozom, amikor a gyógyszer mellékhatásaira újabb gyógyszert kell felírni, és ez aztán egy ördögi kör, amiből nem lehet kilépni. Jobban járunk, ha a tájakhoz illeszkedő, alkalmazkodó gazdálkodási rendszereket alkalmazunk.

Egy monokultúrás, iparszerű rendszer lehet, hogy a tőkebefektetőnek jó jövedelmet hoz, mondjuk, a bioetanol-gyártás. A dunaföldvári százezer tonnás bioetanolgyárunk 80 ezer hektár monokultúrát kíván a környezetében, méghozzá tömegtermelő, nagy mennyiségű biomasszát kell kicsikarni abból a földből, ami azt jelenti, hogy rettenetes terhelés éri a területeinket, és a természettel teljesen ellentétes használatról van szó. Arról már nem is beszélek, hogy ez az ostoba, okszerűtlen környezethasználat munkahelyeket szüntet meg a térben. Mi kiszámoltuk azt annak idején, hogy egy ember foglalkoztatásához egy ilyen ostoba használat, ami lehet, hogy a tőkebefektetőnek jó, 174 hektáronként tart el egy embert. Akarunk mi egyáltalán embereket foglalkoztatni egy ilyen rendszerben? Ráadásul ehhez nem lehet semmit se kapcsolni, hogy ennek a vidéki összefüggését is említsem. Erre nem lehet kézművességet építeni, nem lehet vendéglátást, falusi turizmust, kereskedelmet, semmit nem lehet. Hát melyik az a bolond család, amely a száz kilométeren keresztüli kukoricaterületen akar regenerálódni a két hetében, amikor szabadságra megy, és esetleg kéri még, hogy a szárítóüzem mellett legyen a szobája, mert ott szeretne? Ilyen nincs! Ehhez semmi nem kapcsolható. Ostoba használat, és tönkreteszi azt a színes táji adottságot, termelői adottságot, ami a különbségekből fakad éppen. Ezt kell kihasználni, és ez a legjobb talajvédelem.

A másik dolog az, hogy kinek a kezében van a föld. Nemcsak a szabályozás képes megvédeni a talajainkat, sőt elsősorban nemcsak az, hanem az, hogy ki használja és milyen a viszonya a földhöz. Ezért mondtuk azt, hogy négy törvény lenne az, amelyik megalapozna egy tartamos földügyet Magyarországon. Azt mondtuk, hogy kellene a földtörvény, ami a védelem és használat együttesét kezeli, mert ezek összetartozó ügyek, nem lehet megvédeni úgy a földet, ha a használati rendszerekkel kellőképpen nem foglalkozunk. A másik volt a családi gazdálkodásról szóló törvény, merthogy más a viszonya a családnak, a jó gazda gondosságát csak ez a fajta gazdálkodási mód képes biztosítani. Ha egy tőkebefektetői érdek jelenik meg, az a december 31-ei nyereségben érdekelt, a tőke hozadékában érdekelt és nem abban, hogy tartamosan működjenek az erőforrások. Ezt látjuk Dél-Amerikában, milyen módon irtották le az őserdőket, tették tönkre a talajokat, űzték el az embereket. Nem lehet a tőkés nagybirtokra alapozni - ezt szeretném elmondani - a magyar mezőgazdaságot, nemcsak a vidék miatt meg nemcsak a foglalkoztatás, az emberek, a közösségek miatt, hanem a föld megvédése miatt sem, alkalmatlanok erre. Ha erre nem figyelünk, akkor lehet mindenféle szigorításokat hozni, de maga a rendszer nem változik meg, amelyben aztán végül nem védhetők meg az erőforrásaink.

Ugyancsak ebből az ostoba iparos szemléletből fakad - bocsánat, hogy így vagyok kénytelen mondani, és elnézést a kifejezésért -, hogy amit nem művelünk terület, az mindig és minden esetben veszteség vagy kárt okoz. Ez nem így van. Kérem, az erdészek mérték ki - és az erdészek alapos emberek, mert hosszú távra terveznek, tudják, hogy évtizedekre hatása van egy-egy intézkedésünknek, különösen az erdőben -, hogy egy fasor vagy egy gyepsáv, egy erdősáv, amit nem műveltünk meg, az nemhogy nem káros, persze, egy magasságnyi távolságra befelé a táblába elvon vizet, tápanyagot von el és a többi, a talajból, meg gyomosít, amit szoktak mondani, de az egyszeres magasságon túl, tehát mondjuk, tíz méter magas egy fasor, akkor tíz méteren túl a táblára bemenve haladunk befelé és nő a termés, mert olyan mikroklímát teremt. Az Alföld fásítása erről szólt. Nemcsak hogy megvédi a talajainkat a deflációtól, eróziótól a bolygatatlan felületek hálózata, hanem kedvező hatással van a védett oldali mezőgazdálkodásra. A páratartalom más, a csapadék más - kimérték az erdészek -, elérheti, ha ötszörös távolságra, mondjuk, ötven méterre beballagsz egy búzatáblába, az 50 százalékos növekedést egy mintatéren a termés, és tizenkétszeres távolságig hat, ott cseng le. Ez mondjuk, 120 méter egy fasornál. Ostoba, aki kiirtja ezeket a rendszereket, mert 5 százaléknyi területet újrakap, és azon is gazdálkodni akar. Ráadásul ezek a felületek olyan felületek voltak mindig is, amikor működött még ez a rendszer, amelyek kevésbé alkalmasak a művelésre.

És hát nem kell a fa tövébe mezőgazdasági növényeket vetni. Sose vetettek, a védett oldalon földutak voltak, ahol a szekér hazaballagott. Milyen ostoba rendszer, ami kiirtja ezt, mert azt mondja, hogy veszteség az az 5 százalék, amit most az Európai Unió, úgy látom, elő fog írni. És Magyarország kézzel-lábbal tiltakozik ez ellen; amit Varga Géza finoman mondott, hogy úgy látta, a magyar tárgyalódelegáció nem ért egyet ezzel a zöldítéssel. Erről van például szó, hogy az agrársivatagot, amit az iparos nagyüzem csinál, azt újra egy élhető tájjá tegyük, és védjük meg a talajainkat. Ehhez az kell, hogy bolygatatlan felületek legyenek a tájban. 7 százalékot javasolt Cioloş, a magyar delegáció erőteljesen próbálta ezt csökkenteni, most 5 százaléknál tart. Én azt szeretném jelezni, hogy talajvédelmi szempontból ostobaság, ha kiirtja ezeket a felületeket, jóllehet - december 31-ével számolva - az egyben művelhető területek nagyobbak, és ez eredményt hoz.

Az egyéb célú kivonás kérdését szeretném én is felvetni. Ez a bányanyitással kapcsolatos ügyek, illetve a művelésből való kivonás megakadályozása. Azt hiszem, itt talán még erőteljesebb szigorra lenne szükség. Én magam is egyetértek azzal, hogy bizony a jó területeinket, azokat a 30, de sok helyen 40 aranykoronás területeket a törvény szigorával meg kellene tiltani, hogy egyáltalán ki lehessen vonni és másra lehessen használni. Ez egy véges erőforrás, ez a megélhetésünket, a nemzet biztonságát jelentő élelmiszer-termelésünk alapja.

(11.10)

Mi lehet az az érv, indok, ami miatt ezt érdemes kivonni? De legalábbis egyetértve Varga Gézával, azt hiszem, hogy egy lényegesen nagyobb illetéket kellene kivenni, ha művelési ágváltásról van szó, ahogy Tamás mondja, vagy ha egyenesen megvásárolja és más célra akarja használni. Sokkal szigorúbban kellene ezzel eljárni. Ez egy véges erőforrás, amit nem lehet a továbbiakban pótolni.

Végül egy dolgot, amit Gőgös államtitkár úr volt szíves említeni, hogy nem lehet korlátozni a tulajdonos tulajdonával kapcsolatos rendelkezési jogát. De igen! Zoli, ezt korlátozzák is, pontosan azért, mert a föld nem ceruza olyan értelemben, mint a más tulajdon, hanem ez egy véges erőforrás, a közjót kell szolgálja és a megmaradásunkról van szó, ezért igen, korlátokat kell szabni. Nem lehet olyan módon használni a földet, ami ezt az erőforrást tönkreteszi, úgyhogy minden olyan intézkedést a magam részéről örömmel fogadok és támogatok, ami a közjó mentén beavatkozik ezen erőforrásunk megvédése érdekében.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az LMP soraiból.)