KÓSA FERENC (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Én nagyon ritkán szólalok meg a parlamentben, most is azt gondoltam már magamban, hogy jobb lenne, ha elmennék, mert azok közül, amiket itt hallottam, nagyon sok mindent méltatlannak tartok ahhoz, amiről beszélnünk kellene. Nem így indult a dolog; Mécs Imre képviselőtársunk hitelesen, pontosan és tisztességesen elindított egy tanácskozást, és ettől hihetetlen távolságra kerültünk, került a beszélgetés. Személyesen senkit sem akarok bántani, de egy harmadik szempontot szeretnék felvetni.

Alkalmasint egy vallomással is tartoznék, elmondanám, hogy 1956 után pár évvel az egyik filmes tanárom egy pincében levetítette nekem azt a dokumentumfilmet, amelyen Nagy Imre az utolsó szó jogán arra a kérdésre, hogy kér-e kegyelmet, azt válaszolta: kegyelmet nem kérek, a sorsomat a nemzet kezébe teszem. Ültünk ott nyolcan-tízen fiatal filmesek, megnéztük ezt a filmet háromszor egymás után. Én személy szerint akkor kerültem igazi kapcsolatba a nemzeti gondolkodással és a baloldalisággal együttesen. Számomra és sokunk számára Nagy Imrének ez a végső vallomása - nem a november 4-ei, hanem ez - volt az irányadó, és ez az irányadó erkölcsileg a mai napig is.

Ezért hozzám közel állna az a gondolat, amit Horváth János megpendített. Elő kellene állítanunk valamennyiünknek egy olyan helyzetet, amivel szélesebb körben tudnánk egyetérteni egy ennyire különleges és tragikus sorsban, mint Nagy Imréé, és az ő értékelésében és az ő emlékének, erkölcsi és politikai hagyatékának a megőrzésében. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Tudom, lejárt az időm.

Mivel általános vita van, szeretnék még valamit mondani. Kérdezem, nem vehetek-e el a frakció idejéből.