DR. MIZSEI BÉLA (FKgP): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Főleg arra is tekintettel, hogy az előttem szóló igen tisztelt képviselőtársam ecsetelte a magyarországi németség fájdalmát, hát engedtessék meg, hogy felmutassam az igen tisztelt Országyűlés elé ezeket a lepedőket. (Teleírt listákat emel magasba.) Itt van felsorolva azoknak a lovaknak, négylábú ökröknek - akkor még négylábú ökrök is voltak, ma már nincsenek (Derültség.), négylábúak nincsenek, csak kétlábúak -, kocsiknak, szerszámoknak a jegyzéke, amelyeket 1949 tavaszán a pusztamonostori, a jásztelki és legtöbbet a jászboldogházi kisgazdáktól elvittek. A törvényesség látszatát is megjátszották. Járták a tanyákat, ki milyen nagy kulák volt, aszerint vetettek ki rá egyszer vagy kétszer 25 000 forintos bírságokat: nem hengerezte a búzát, 6 darab gyümölcsfáját nem permetezte, és ehhez hasonló. Hogy miből eredt ez az egész procedúra, azt nem kívánom itt elmondani, mert az hosszú lenne. Legfeljebb annyit, hogy az EPOSZ titkára a párttitkárnak adott egy pofont, összevesztek egy hölgyön este 12 órakor, és reggel 5-kor már ott volt egy rendőrkülönítmény. Ezek voltak a parasztoknak a műkincsei, aranyai, gyémántjai, és egy büdös fillért nem tudtunk nekik adni, mert megjátszották a törvényesség látszatát, meg egyébként sem. Nem egy ilyen eset van az országban, nagyon sok, erről már többen is nyilatkoztak nekem. És most fölvetem a kérdést, hogy még a "nyomorult" földtörvényt is, a kárpótlási törvényt is csak licittel tudtuk megcsinálni. Ezek az emberek nem kaptak utána állásokat, sőt még arra sem kaptak jogot, hogy másokat megkínozzanak: mert 1945 után nagyon sokan kaptak a károsultak közül jogot arra, hogy másokat megkínozzanak. Magam is láttam ezt a hatalmas transzferált jószágmennyiséget 1949 tavaszán, mert gondoskodtak arról, hogy miután kiszabták azt a bizonyos bírságot, három nap alatt jogerős kellett hogy legyen, mert nyilatkozni kellett, a rendőr vitte a parasztot oda, hogy nyilatkozzék, hogy fellebbez-e, vagy nem, és három nap után megkezdődött a transzferálás. Voltak olyan tanyák, ahol egyáltalán semmiféle lábasjószágot nem hagytak. Láttam az összeterelt hatalmas állatseregletet. Öttagú bizottság szaladgált körül a párttitkárral az élén, aki elmondotta, hogy ki milyen nagy kulák, és aszerint értékelték a jószágokat: aki nagyon nagy kulák, hogy minden elvitt jószág beleférjen abba az 50 ezer forintos bírságba. Akkor nagy pénz volt 50 ezer forint. Előttem van az a kép ma is, mert mint volt képviselőjük, csak érdekelt, hogy mi történik ott, de akkor már nem tudtam semmit se csinálni. Hadd mondjam el még azt, hogy amikor megtörténtek ezek a bírságkiszabások, akkor két paraszt följött Pestre Dobi Istvánhoz, besegítettem őket, fogadta őket, s amikor elmondották Dobi Istvánnak, hogy mi történt, akkor Dobi káromkodott egy nagyot, hogy: ezt merték csinálni? S amikor megkérdezték tőle, hogy ezek szerint még az is megtörténhet, hogy Szibériába visznek bennünket, akkor azt felelte Dobi István, hogy nem lehetetlen. Úgyhogy én láttam az ijedt arcú embereket, akik még a Szibériába való elhurcolástól is féltek, láttam a síró asszonyokat, akiknek a gyermekének a szomszéd adott egy pohár tejet. És én ezt a képet nem tudom feledni. Úgyhogy kérem, én ezt a törvényjavaslatot, habár van olyan része, amit megszavaznék, nem tudom elfogadni. Ha hiányzik azoknak a kártérítése, akik már Rákosi alatt is kérhettek volna kárpótlást. Nem tudom megérteni, hogy azok, akik Rákosinak már nem számítottak üldözötteknek, miért nem kérték akkor a kárpótlást. Erre tekintettel, én ezt a törvényjavaslatot nem tudom elfogadni. Köszönöm szépen.