DR. FREUND TAMÁS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Megítélésem szerint az előttünk fekvő törvénytervezet egyik kiemelkedően fontos eleme, hogy a Magyarországon élő kisebbségek kárpótlását kívánja megoldani. Én a továbbiakban a tervezetet a Magyarországon élő német nemzeti kisebbség szempontjából vizsgálom. Frakciótársaim közül más érintettek érdekében már szóltak és még szólnak. A magyarországi németek 300 éves történelmének a legkritikusabb időszaka a 40-es évekre esett. Őseiket a törökdúlást követően elhagyott, lakatlan területek betelepítésére hívták be. Akik kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek bevándorlóként, hamarabb gyökeret vertek új hazájukban. Dacolva minden nehézséggel, a semmiből teremtették meg életfeltételeiket, építették fel jellegzetes házaikat, indultak gyarapodásnak. Általában zárt közösségben élve őrizték kultúrájukat, ápolták szokásaikat, hagyományaikat, konfliktusmentesen éltek együtt a magyar őslakossággal. A magyarországi németség nehézségei a Horthy-rendszer durván kisebbségellenes magatartása miatt az első világháborút követően növekedtek. Az erőltetett, durva asszimiláció, a magyarul nem vagy alig tudó németek magyar nyelven történő iskolai oktatásának erőltetése, a kényszerű névmagyarosítás - nos, mindez jó esélyt adott a Németországban előretörő nácizmus következményeként megjelenő, félrevezető demagógiának. Mindehhez csatlakozott az anyaroszág negatív politikai változásainak a területén kívül élő kisebbségeire gyakorolt tehetetlenségi nyomatéka. Így esett meg, hogy sok megtévesztett kisember a Volksbundba, mint asszimilációellenes szervezetbe lépett be, mely kultúrközösségként szerveződve fellépett a kisebbségi jogokért. Nos, ezen egyszerű emberek többsége nem vette észre, hogy a szervezet vezetői milyen politikához kívánják őket eszközként felhasználni. A háborút követően azokat a Volksbund-vezetőket, akik az eredetileg kulturális szerveződést a náci ideológiának, a náci háborús céloknak kiszolgáltatták, a népbíróság halálra ítélte. A magyarországi németek közül azok, akik valamilyen, a későbbiekben esetleg felróható cselekményt követtek el - nos -, ők javarészt a felelősségrevonás elkerülése érdekében a visszavonuló német hadsereggel együtt elhagyták az országot. Az ittmaradottak pedig ártatlanságuk tudatában ugyan, de szorongva néztek a jövő elé. Nos, én róluk, az ártatlanul meghurcolt tízezrekről kívánok szólni, akik soha semmit nem vétettek magyar hazájuk ellen, akik mindezek ellenére váltak kisemmizett földönfutóvá. Ők, akik többségükben elhatárolódtak a náci ideológiától, akik közül sokakat a Szibériába történő deportálással való fenyegetéssel sem lehetett belépteni az SS-be! 1945-ben a magyar történelemben másodszor mondták ki egy népcsoportra faji alapon a kollektív bűnösség elvét, hoztak ellene kollektív megtorló intézkedéseket. A németség ellen hozott jogszabályok általában azonos módon ítélték meg a fasiszta vezetőket és a Volksbund tagjait. Szellemiségükből pedig az következett, hogy a Volksbund vétkeiért minden hazai németnek bűnhődnie kell, vagyis elmaradt a politikai felelősség és a nezetiségi hovatartozás szétválasztása. A megtortlás a kollektív büntetés különböző változatainak intézményesítésével kezdődött. Az úgynevezett "málenkij robot"-ra 60-65 ezer német lányt, fiút, nőt és férfit hurcoltak el. A legfiatalabbak még a 17. életévüket sem töltötték be, de még a 45 éveseket is alkalmasnak találták. Zsúfolt marhavagonok szállították őket a Szovjetunióba, a bizonytalanságba, a kétségbeesésbe. A vagonokból az elhurcoltakat munkatáborba hajtották, ahol embertelen élet- és munkakörülmények vártak rájuk. Sokezren soha többé nem látták viszont hazájukat. A szívósabbak, akik túlélték a hihetetlenül nehéz éveket, testi-lelki sérültként tértek haza, sokan közülük egész életükre részben vagy teljesen munkaképtelenné váltak. Mindezekről az elmúlt évtizedekben csak szűk családi körön belül esett szó. Magam is jól emlékszem, ahogy gyermekként hallgatva nagyanyám elbeszélését, a történtekre visszaemlékezve mindig milyen fénytelenné váltak a szemei és sápadttá az arca. A megtorlásnak további eszközei voltak az internálás, a bírósági elítélés, az alapvető emberi, állampolgári jogoktól való megfosztás, a vagyonelkobzás. Az előírások szerint ugyanis a német nemzetiségű magyar állampolgár először dolgozni volt köteles a magyar hazáért, majd át kellett adnia a magyar állam részére a tehenét, a lovát, a földjét és a házát. Közben minden lehetséges testi és lelki megaláztatást el kellett szenvednie. És végezetül hontalanként, kis batyujával ülve várhatta a marahavagont, amellyel Németországba szállították. A jogszabályok szellemének barbárságát jól példázza, hogy kitelepítéssel bünteti azokat, akik az 1941-es népszámlálási összeírás alkalmával ugyan magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek vallották magukat. Emberek tízezreit egyedül és kizárólag azért fosztották meg az egyik legalapvetőbb emberi jogtól, a hazához való jogtól, mert német anyanyelvűnek születtek. A nagy többségében ártatlan németajkúakat kollektíven és bosszúállásszerűen sújtó jogszabályok végrehajtását az önkényeskedés és a legdurvább túlkapások jellemezték. A mindennapi valóság messze túltett a jogszabályokon. Egyrészt azáltal, hogy a jogszabályok mellett vagy azoktól függetlenül kiadott belső utasítások, parancsok és leiratok még tovább nyomorították a német kisebbséget. Másrészt azáltal, hogy egyes megyei, járási vagy helyi vezetők nyílt diktatúrát valósítottak meg, és éveken át rettegésben tartották a kitelepítésre várókat, később a hazában maradókat. Az idetelepített, néha írni és olvasni is alig tudó vezetők maguk alkották a jogot. Tisztában voltak azzal, hogy a németektől mindent el lehet venni, velük mindent meg lehet tenni, hisz egyetlen és kizárólagos joguk a tűrés, a hallgatás és a csendes, de nem német nyelvű imádkozás. A német anyanyelvűek legcsekélyebb ellenvéleményét és ellenállását nagyon gyakran a legvéresebb fizikai megtorlás követte. A korrupció, az elvtelen magatartás virágkorát élte. Nem egy helyi vezető könnyedén mellőzte a népszámlálás tényeit is, ha a falu egy-egy tehetősebb parasztgazdájától igazán komoly vagyoni értéket kapott. Az egyszerű fennmaradásáért és a hazában való megmaradásért folytatott élethalál-küzdelem külön tragédiája volt, hogy sok helyen megbomlott a német közösségek amúgy sem erős belső összhangja. Viszálykodás kezdődött, és könnyedén hagyták az oszd meg és uralkodj elv gyakorlati érvényesülését. A büntetésekben külön kategóriát képezett a névváltoztatásért járó büntetés. Az első világháborút követően a németséget a legrafináltabb és legváltozatosabb módszerekkel ösztönözték német nevük magyarosítására. Például a közszolgálati dolgozóknak egyszerűen a munkahelyi biztonsága függött a nevüktől. Az intelligens ráhatástól a legdurvább nyomásig minden előfordult ebben a nagy önkéntességben. Nem vitatom, hogy a 40-es években sokan német befolyásra, a hitleri demagógia ígérgetésében bízva kérték vissza német nevüket. Azonban a többség azért élt ezzel a lehetőséggel, mert vállalni kívánták önmagukat, a németségüket, s mert hűségesek akartak lenni őseikhez. Pedig ha tudták volna, hogy ezzel milyen főbenjáró bűnt követnek el! A Kormány 600/1945. számú rendeletének 5. §-a szerint az is hazaáruló, háborús bűnös, népellenes bűnös, aki ismét felvette német hangzású nevét. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy minden más, a hazát a legcsekélyebb mértékben sértő cselekedet hiányában, pusztán és kizárólag az ősi névnek visszavétele miért minősült azonosnak a legsúlyosabb bűnökkel. Az Egyesült Államok kormánya volt az egyetlen, mely határozottan tiltakozott a magyar kormánynál a kitelepítésekkel kapcsolatban. Ennek során nemcsak a végrehajtás módját kifogásolták, de azt is, hogy a deportálás ártatlanok tömegeit érinti. Jórészt ennek volt köszönhető, hogy 1947-től szelídült és szűkült a minden hazai németre lesújtó büntetési roham. A magyarországi németek többsége foggal-körömmel ragaszkodott szülőhazájához, és ha tehette, megpróbálta elkerülni a deportálást. Gyakran - az első világháborút követő idők történelméből - a hazához való ragaszkodás jó példájaként emlegetik, hogy a németek lakta Sopron lakói mindent elkövettek annak érdekében, hogy a várost visszacsatolják Magyarországhoz. Így lett Sopron a haza leghűségesebb városa. A deportáltak közül sokan - ezen szellemiségtől áthatva - szöktek haza Magyarországra, vállalva a mindenből való kifosztottságot és a hontalanságot is. Őket és sok más hontalanná minősített németet, akiknek a deportálására már nem került sor, csak 1950. március 25-én helyezték vissza - vagyoni kárpótlás nélkül - állampolgári jogaikba, ezzel lezárva a magyarországi németség legtragikusabb történelmi periódusát. Ezen tragikus éveknek azonban egyéb, az elkövetkező évtizedekre is kiható súlyos következményei is voltak. Felgyorsították a magyarországi németség asszimilációját, melyet csak súlyosbított a Kádár-rendszer képmutató, szemforgató nemzetiségi politikája. Ezért is sürgető a kisebbségi törvény mielőbbi megalkotása, mert a kisebbségek asszimilációja nemcsak a kisebbség számára jelenti nyelvének, kultúrájának elvesztését, hanem a magyar többség is szegényebb lesz egy kisebbség kultúrájával. A magyarországi németek a későbbi években is ragaszkodtak szülőföldjükhöz, és közülük is aránytalanul kevesen telepedtek át a számukra állampolgárságot, gyors életszínvonal-emelkedést kínáló német anyaországba. Az elmúlt évtizedek során a németség igyekezetével, munkájával rehabilitálta, ha úgy tetszik, maga kárpótolta önmagát. Sokan visszavásárolták házaikat, ezzel visszaadva a német falvaknak korábbi jellegét. Az egy évvel ezelőtt beterjesztett, úgynevezett első kárpótlási törvény nagy keserűséget és visszatetszést keltett mindazokban, akik a 49-es dátum miatt nem eshettek a törvény hatálya alá. A Kormány tagjai egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, ami megkérdőjelezte, hogy belátható időn belül sor kerül-e a második kárpótlási törvény megalkotására. Mindez súlyosan sértette a kirekesztetteket, akik jogtalan diszkriminációként élték meg azt a logikátlanságot, hogy az elszenvedett sérelmekhez képest a kárpótlásra fordított időrendi sorrendben kerül sor. Így volt ez a magyarországi németek esetében is, akik miután az Országgyűlés 1990-ben megkövette őket az ellenük 1945 és 50 között alkalmazott kollektív felelősségrevonásért, joggal remélték, hogy nem követi a korábbi kollektív felelősség elvét a kollektív kirekesztés elve. Mindezek azért is bántották ezt a népcsoportot, mert az volt az érzésük, hogy az egykoron ártatlanul bűnhődöttek a most születő demokráciától sem kapják meg annak az elismerését, azt a lelki feloldozást, hogy a velük történtek durva igazságtalanságon és jogtalanságon alapultak. Mindennek elérése érdekében kezdeményezett annak idején a Magyaroszági Németek Szövetsége aláírásgyűjtési akciót. A kétségek a második kárpótlási törvény idejét, illetve lehetséges elveit illetőleg akkor szűntek meg, amikor Göncz Árpád köztársasági elnök úr az első kárpótlási törvényt az Alkotmánybíróságra juttatta, mely határozatban mondta ki, hogy az első kárpótlási törvény dátumkötöttsége miatt a hatálya alá nem esők számára az Országgyűlésnek második kárpótlási törvényt kell elfogadnia, és ennek az első kárpótlási törvénnyel megegyező jogelvek szerint kell felépülnie. Az első kárpótlási törvény vitájakor szóvá tettük, hogy nem lehet a jogosultak csoportjai számára egyaránt igazságos két külön kárpótlási törvényt alkotni. Figyelmeztettük előre a Kormányt, hogyha különböző időpontban kerül sor a kárpótlásra, akkor a föld esetén a később sorra kerülők hátrányba fognak kerülni az először sorra kerülőkkel szemben. Mindennek ma már kézzelfogható következményei vannak. Ugyanis a szövetkezeti átmeneti törvény a szövetkezetek teljes vagyonát és a földet is felosztja a tagok között 1992 tavaszán. Kárpótlásra viszont jelenleg csak az első kárpótlási törvény hatálya alá esők igényeinek megfelelő terület kerül kijelölésre. Tehát a második kárpótlási törvény hatálya alá eső németség által benyújtásra kerülő kárpótlási jegyekért a szövetkezetekben már nem lesz lehetséges árverés útján földet szerezni, hiszen arra az időre már felosztásra és árverésre kerül a teljes szövetkezeti vagyon és föld. Így a német származásúak a legtöbb helyen majd kénytelenek lesznek a kárpótlási jeggyel a lakóhelytől az ötödik vagy tizedik községben az állami gazdaságok földjére licitálni az árverésen. Konkrét példa: Hajóson a volt felvidékiek már elköltözött leszármazottjainak jelölték ki az összes földet, így a helybéli németeknek még tsz-tagként sem maradt föld. Mindez elkerülhető lett volna, ha a kormányzat az ellenzéki figyelmeztetéseket figyelembe véve körültekintőbben, átgondoltabban járt volna el. Akkor most nem okozott volna ennek a kisebbségnek ismét sérelmeket, és akkor nem kellene ismét azt állítania, hogy az ellenzék és a sajtó csinálja a rosszkedvet. Így nem marad más hátra, mint menteni a menthetőt, nevezetesen, ahol lehet, adjanak az állami gazdaságok csereföldet, vagy pedig a tsz-ek kapjanak állami földet, hogy legyen mit szétosztani. Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Kárpótlási törvénnyel nem lehet a múltat, a könnyeket, a szenvedést meg nem történtté tenni. Meggyőződésem, hogy a magyarországi németség nem azért várja a kárpótlási törvényt, mert azt reméli, hogy nagy értékű kárpótlási jegyekhez jut, hanem azért, mert ezen törvény elfogadásában látja a vele történt igazságtalanságok, a meghurcoltatások jogtalanságának az elismerését. Ezért a tervezet fogyatékosságait kijavítani szándékozó módosító indítványokkal együtt történő elfogadását javaslom. Megítélésem szerint a történtekből okulva közös felelőssége valamennyi politikai erőnek, hogy Magyarországon ne történhessenek többé olyan események, hogy faji vagy politikai alapon az Országgyűlésnek valamikor is ismételten kárpótlási törvényt kelljen alkotnia. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)