Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Látszólag ilyen kegyelmi pillanatokat él a Ház, talán az idei utolsó hosszú ülésnapunkon néhányan vagyunk jelen az ülésteremben, és szakmai kérdésekről is tudunk diskurálni. Használjuk ki ezt a kegyelminek tűnő pillanatot, mert annál fajsúlyosabb kérdésekről van szó.

(18.50)

Ahogy már az általánosvita-szakaszban elmondtam, igazából a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar ilyen-olyan vagyonelemekkel történő támogatásával kapcsolatban én nem vagyok elzárkózó. Ugyanígy, ha egyházi intézményekhez jut valamifajta vagyon, főleg, ha korábban az az ő kezelésükben állt, én egyáltalán nem fázom zsigerileg. Tehát bőven meg lehet indokolni a hasonló tranzakciókat, és ha szól ezek mellett bármifajta épeszű, gazdálkodással kapcsolatos érv, akkor én azt mondom, hogy ezeket a vitákat le lehet folytatni. Tehát ne kelljen az a látszat, hogy önmagában különböző vagyonelemek átadásával vagy kezelési jogával kapcsolatban lenne problémám.

Azzal kapcsolatban viszont már van, hogy sokszor felemlegettük, hogy hiányzik egy nemzeti vagyonleltár. Ez, ugye, 2010 óta tett ígéret, akkor megígértük, hogy minden alkalommal el fogjuk ezt mondani, én következetes emberként igyekszem ennek a kívánalomnak eleget tenni. És azt is tisztáztuk mindig, hogy nemzeti, illetve állami vagyon nem egy és ugyanaz, két külön kategóriáról van szó, külön szakterület foglalkozik ezekkel a kérdéskörökkel, és nagyon jó lenne, ha ezen szakmai dimenziókban maradva tudna a parlament végre valamit ezekkel kezdeni, hiszen örökös és visszatérő vitáink folynak ezen kérdések kapcsán.

Amit már nehezebben tudok megemészteni, az az, hogy a különböző átadott vagyonelemekre, egyértelműen kiderült, hogy nem vonatkozik a nemzeti vagyonról szóló törvény több passzusa. És fájlalom azt, hogy kormánypárti képviselőtársaim, államtitkárok jellemzően elmondják nekünk, hogy ez nem így van, de a jog makacs dolog, persze vannak értelmezési kérdések benne, viszont az előttünk fekvő paragrafusokból egyértelműen kiviláglik az, hogy átadott vagyonelemre a nemzeti vagyonról szóló törvény legfontosabb passzusainak egy része, nem mindegyik, de egy része nem vonatkozik. Az egyik ilyen a folyamatos tájékoztatási kötelezettséget tartalmazó, a másik pedig egy eredeti állapot helyreállítását lehetővé tevő rendelkezés jogsértés vagy jogsértés kiemelt veszélye esetén. Magyarul, ha azon kapjuk az állami vagyonelemet megkapót és használót, hogy nem úgy jár el, nem úgy kezeli azt a vagyontömeget, ahogy az a szabályoknak megfelelő, akkor egy in integrum restitutión keresztül, az eredeti állapot helyreállításával visszaveheti az állami felügyelet azt a vagyonelemet, amely körül a bonyodalmak adódtak.

Ez tehát egyértelműen hiányzik abból a rendszerből, amelyet önök munkáltak ki, és amelynek értelmében hasonló salátatörvényekkel, ha összeadogatjuk, akkor nagyjából egy ezermilliárdos nagyságrendű, korábban állami felügyelet alatt álló vagyontömeg kerül ki, kiszervezésre gyakorlatilag olyan társaságokhoz, amelyek mindegyikének a jó szándékát én nem akarnám elvitatni, hiszen nagyon sokféle társaságról van szó, nagyon széles az a spektrum, ami előttünk van. De az már igenis irritál, hogy a hasonló salátatörvényekben, csomagokban megjelennek olyan aknák, olyan rejtett elemek, amelyek mellett egy nemzeti érzelmű közgazdász, mint amilyen én vagyok, nem tud elmenni szó nélkül, hiszen mindenféle jobboldali patrióta gazdaságpolitikának alapja kellene hogy legyen, hogy védjük a mikro-, kis- és közepes vállalkozóinkat. Természetesen együttműködünk multinacionális cégekkel, hiszen minden piacnak szüksége van a tevékenységükre, együttműködünk bankokkal, de nem hozzuk létre a bankok és a multik paradicsomát a magyar mkkv-k kárára.

(Folytatás 175/2-ben!)

2018-2022. országgyűlési ciklus Budapest, 2020. december 14. hétfő 175/2. szám

Országgyűlési Napló

Éppen ezért, amikor az egyik miniszter úr azért lobbizik Brüsszelben ‑ és aztán a magyar parlament asztalára kerül a jogszabályjavaslat ‑, hogy nagyvállalatokat a 800 ezer eurós értékhatárnál nagyobb támogatással is ösztönözhesse a belföldi befektetésekre, akkor bennem elkezd csilingelni az a bizonyos vészcsengő. Mert a vészcsengő azt mondatja ilyenkor, hogy bár a multi cégeket ennyire kormány még nem szolgálta ki Magyarországon, mint a 2010 óta regnálók, de azért az mégiscsak túlzás, hogy miközben háborúban állnak a világgal, kimennek Brüsszelbe, azért lobbizni és arra motiválni az ottani döntéshozókat, hogy 800 ezer eurós értékhatárnál nagyobb támogatással is tudják azokat a cégeket támogatni, amelyek támogatása révén egyfajta perverz újraelosztást valósítanak meg. Miről beszélünk? Amikor ezeknek a nagy cégeknek nyereségük keletkezik, akkor ez a nyereség náluk marad ‑ nagyon sokszor adózatlanul viszik ki az országból ‑, amikor viszont veszteségük van, akkor nagyon sokszor önök, nem éppen nemzeti és nem éppen jobboldali alapokra szorítkozva, az adófizetőkhöz fordulnak, elveszik az adófizetőktől ezt az összeget, és kipótolják a nagy társaságokat. Egészen elképesztő!

Egyébként lehetne legitim vitákat folytatni arról, mondjuk, az Audi esetében államtitkár úr vagy bármely miniszter felállna és elmondaná nekünk, hogy az Audinál ne azt figyeljétek, kedves ellenzéki képviselők, hogy hány magyar embert alkalmaznak, ne azt figyeljétek, hogy milyen magas bérszínvonalat biztosítanak, mert lehet, hogy akkor még nem lennétek elégedettek, hanem nézzétek meg, mondjuk, azt a beszállítói hálózatot, ami egy Audinak a Győrben megtelepedése által keletkezett, akkor ez megint csak egy legitim gazdaságpolitikai vita lenne. Ez a vita ugyanakkor nem folyik le közöttünk.

Azt látjuk, hogy külföldön azért lobbiznak, hogy megacégeket, nagy cégeket nagyobb összegekkel támogathassanak, a magyar mikro-, kis- és közepes vállalkozások ezt a támogatási volument távolról sem érik el, és eközben az Audi Hungaria Zrt.-vel kétmilliárd forintos állami támogatásról kötnek szerződést, amely kétmilliárd forinttal a teljes ez évi karanténleállásból fakadó veszteséget, kieső béreket kipótolják, száz százalékban, vitathatatlanul teljes egészében, miközben nem találunk olyan magyar cégeket, ahol ez a hasonló támogatási volumen fennállna. Éppen ezért ezt a gazdagok szocializmusának hívják bizonyos szakcikkekben, amikor a profit magánkézben marad, viszont a veszteségeket közpénzből pótolják ki. Az általam említett perverz újraelosztás lényege pedig valami hasonló: a szegényebb emberektől begyűjtött vagy szegényebb emberektől is begyűjtött adóforintokból támogatják, pótolják ki azokat, akik talán a legkevésbé lennének erre rászorulva.

Nem azt mondom, hogy egy Audi Hungaria Zrt. vagy egy multi cég ne részesülhessen támogatásban, nem mondok ilyet, azt viszont mondom, hogy ezeket a stratégiai megállapodásokat, amelyek jellemzően szabályozzák a multikkal folyó támogatási egyezkedést, újra kell tárgyalni, annak szellemében, hogy igenis vállalják azt, hogy Magyarországon olyan multi cég kaphasson támogatást, amely vállalja a bérszínvonalának az emelését, lassú rendezését legalább az európai átlaghoz lépcsőzetesen, adott esetben két évtized alatt, de induljunk el végre. Nem is azt mondom, hogy a nyugat-európai átlagos bérszínvonalhoz vállalják a közelítést, az európai átlaghoz, amelyben a gyengébben teljesítő tagállamok is benne vannak. De az nem járja, hogy a magyar bérszínvonal a V4-országok tekintetében is leghátul kullog, még dinamikáját tekintve sem kiugró a régió országaihoz képest ‑ bárcsak ne így lenne ‑, európai szinten megalázóan alacsony nagyon sok társadalmi csoport tekintetében az elérhető bérszínvonal, eközben pedig az említett dolgozóktól is beszedett adóforintokból multi cégeket, nagy cégeket támogat Magyarország Kormánya száz százalékban, a kicsiket sokkal kevésbé, és még kimennek Brüsszelbe, Strasbourgba a 800 ezer eurós értékhatárnál nagyobb támogatás kikilincseléséhez.

Összességében tehát ez egy olyan folyamatábra, amely nem egy nemzeti, nem egy jobboldali beállítottságú gazdaságpolitika, gazdaságfilozófia képét vetíti elénk, hanem bizony azt, hogy az önök szövetségesei a német autógyártó cégek, az önök szövetségesei azok a multi társaságok, amelyek kottába adják önöknek, hogyan kell számukra paradicsomi gazdaságpolitikai klímát teremteni. Én pedig, még egyszer mondom, az önök jobboldali ellenzékének képviselőjeként egyértelműen és teljes mellszélességgel utasítom el ezt az önfeladó gazdaságpolitikát.

Arra kapacitálom önöket, hogy legyenek bátrabbak. De ha 2022-ben végre egy fordulat áll be a magyar politikai élet egén és horizontján, akkor nagyon bízom benne, hogy sokkal bátrabban fogunk ezekhez a kérdésekhez hozzányúlni, mert ez a folyamatábra előttünk az önfeladás szinonimája. Köszönöm a figyelmet.