IKOTITY ISTVÁN, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Szószólók! Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a Lehet Más a Politika fontosnak tartja, hogy az Országgyűlés előtt beszámolásra, jelentéstételre, tájékoztatásra kötelezett szervek beszámolói a lehető legszélesebb körben, az Országgyűlés plenáris ülésén hangozzanak el. Egyetlen pártként az LMP képviselte és képviseli következetesen ezt az álláspontot, szemben a házvezetés azon szándékával, hogy a bizottságokba rejtené el a beszámolók megtárgyalását. Garanciális elem, hogy az Országgyűlés plenáris ülése legyen az a fórum, ahol egy beszámoló elhangzik, és nem valamikor évekkel később, mint láttuk például idén tavasszal, amikor a legfőbb ügyész beszámolója a 2009-2013-as évekre vonatkozott most, 2015-ben, hanem úgy hangozzék ez el, ahogyan ezt egyébként az Alaptörvény vagy más törvények előírják.
Többek között ezért is fontos, hogy itt, a terem falai között hangozzék el a beszámoló, mert a nemzetiségeket érintő országgyűlési állapotfelmérés jó alkalom a nemzetiségeket érintő szabályozás értékelésére. A beszámolóval kapcsolatos mondandóm elsősorban erre a szabályozási kérdésre fokuszál. Az Alaptörvénnyel és a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvénnyel újraírt kisebbségi joganyagnak számos, kifejezetten előremutató eleme van. Ennek ellenére továbbra is számos szabályozási hiányossága van ennek a kisebbségi joganyagnak.
Pozitív példaként említhetjük a nemzetiségi önkormányzatok jogállási és működési szabályainak pontosítását. A közvetlen választásokra való áttérés az elektori rendszer megszüntetésével szintén előremutató lépés volt, és az országos választások kötelező kitűzése a helyi és területi testületek számától is függetlenül is üdvözlendő kezdeményezés. Ugyanakkor számos probléma orvoslásra vár. A leglátványosabb visszalépés a kisebbségijog-védelem területén a jól működő specializált országgyűlési biztos pozíciójának megszüntetése volt.
Az Alaptörvény sajátos öszvér megoldást hozott az ombudsman és helyettesi jogállását illetően. Eszerint győzött ugyan Szabó Máténak, az alkotmányozás idején hivatalban lévő állampolgári jogok országgyűlési biztosának az a koncepciója, amit az „egy a biztos” jelszó fejez ki legjobban. Ez szakított az általános hatáskörű parlamenti biztossal és az azonos jogállású ombudsmanok rendszerével, csak az alapvető jogok biztosa készít évente beszámolót az Országgyűlés számára, és a képviselők csak hozzá intézhetnek kérdést. Azaz a közjogi felelősség egyértelműen az ombudsman személyéhez került.
Ebből az általános logikából az következne, hogy az alapvető jogok biztosa minden tekintetben a felettese helyetteseinek. Hogy ez még sincs így, az azért van, mert a parlament kétharmada általi megválasztás révén erős közjogi és politikai legitimációval felruházott helyetteseket hoz létre az Alaptörvény, ami viszont sajátosan ellentmondásos helyzetet teremt. Az LMP évek óta képviseli ezt az álláspontot, hogy a szakombudsmani rendszert nemcsak hogy fent kellett volna tartani, de még tovább is kellett volna finomítani, tehát újabb külön biztosokra lenne szükség.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy jó néhány betétes ma is a pénzénél lehetne, jó néhány devizahitel-károsult még ma is lakásában lakhatna, ha már tíz évvel ezelőtt működik Magyarországon például egy fogyasztóvédelmi ombudsman. Azok a problémák, ahol az állampolgárok a legkitettebbek a jogsértésnek, és ilyen a kisebbségi jogok, sokkal hamarabb és sokkal hatékonyabban felszínre jönnek, ha nem egy megaombudsmani intézmény működik, amelynek igazából mindennel kell egyszerre foglalkoznia, hanem hatáskörében és önállóságában teljesen felvértezve működik egy külön biztos.
A nemzetiségekre visszatérve, az LMP egyetért azokkal a kritikákkal, miszerint ellentmondásosra sikeredett, hogy a nemzeti és az etnikai kisebbség elnevezést az új szabályozás a nemzetiség terminológiára cserélte. Ez az archaizáló, tartalmilag nem definiált fogalom vitatható, az etnikai kisebbségeknek tekinthető cigány és ruszin népcsoport ugyan nem került ki az elismert 13 kisebbségből, ugyanakkor a nemzeti és etnikai kisebbségek között fontos különbségek vannak, és a nemzetiség nem tekinthető a kettőt magába foglaló halmaznak.
(12.40)
Nem véletlenül használja a különbségtételt a nemzetközi terminológia is, hiszen a nemzetiség leginkább a nemzeti kisebbség szinonimája. Meg kell említeni azt is, hogy az új rendszerben az identitás megvallásának, a nemzetiségi közösséghez való tartozás kinyilvánításának problematikája továbbra is fennáll. Változatlanul nincs a közösségek által megítélhető objektív szempontrendszer hozzácsatolva az identitás megvallásának aktusához, így a szimpátiaszavazókat felváltották a szimpátiaregisztrálók, ez súlyos károkat okoz a nemzetiségi közösségeknek, és továbbra is táptalajt nyújt az etnobiznisznek.
Ki kell mondanunk azt is, hogy a hatályos szabályok szerint jelenleg nincs lehetőség teljes jogú nemzetiségi parlamenti képviseletre. Ezen dolgozni kell, mert hiába elegendő 20-25 ezer szavazat egy teljes jogú mandátumhoz, ezt a 13-ból minimális közösség tudja csak produkálni, és láthattuk, hogy 2014-ben sajnos egynek sem sikerült. Ráadásul az így szavazó nemzetiségi identitásukat vallók a magyar politikai erőviszonyok befolyásolásának egy részéről lemondhatnak. Ez súlyos szabályozási hiba. Tehát azon nemzetiséghez tartozók, akik e minőségükben is szavazni kívánnak, megfosztják magukat egy olyan vokstól, nyilván a normál listás szavazatuktól, amellyel a pártok közti erőviszonyokat, végső soron a kormány-ellenzék reláció kialakulását befolyásolhatnák. Ezt az igazságtalan gyakorlatot 2018-ig mindenképpen újra kellene gondolni.
Rendezni kell a jövőben a népszámlás és a nemzetiségi választójog kapcsolatának problematikáját is. Az új szabályozás a népszámlálási adatokra épül, eszerint települési választásokat akkor kell kitűzni, ha a legutolsó népszámlálás adatai szerint a településen az adott nemzetiséghez tartozó személyek száma eléri a 25 főt. A mögöttes logika, hogy csak akkor élhessen valaki a nemzetiségi választójogával, ha a népszámlálás során is hajlandó volt megvallani valamely nemzetiséghez való tartozását. Ez biztosítja, hogy csak olyan településeken tartsanak választásokat, ahol az adott nemzetiséghez tartozó személyek száma valóban elér egy bizonyos szintet. Ezzel a megoldással szemben azonban több kifogás is emelhető.
Kifejezetten hibája a szabályozásnak, hogy a népszámlálás során a nemzetiségekhez tartozásra vonatkozó rész kitöltése helyesen (sic!) nem kötelező. Ráadásul a legutóbbi alkalommal még nem lehetett tudni, hogy a jogalkotó népszámlálási adatokhoz fogja kötni a választások kitűzését, ezért a szabályozás aránytalanul korlátozza a nemzetiséghez tartozók önrendelkezési jogát. Továbbá az is problémaként jelentkezik, hogy a népszámlálási adatok nem mutatnak pontos képet egy adott település nemzetiségi összetételéről.
Tisztelt Képviselőtársaim! Erre az állításomra egy kézzelfogható példát is mondanék. Előre jelzem, hogy elfogult vagyok az érintettségem okán. Népszámláláskor 1214 fő vallotta magát bunyevácnak úgy, hogy nem volt ilyen rubrika, tehát úgy kellett odaírni a pontokra a bunyevác szót és elé tenni aztán az x-et. Az 1214 ilyen módon, hátránnyal ez egy meglehetősen nagy szám; főleg azok után, hogy évtizedeken, sőt mondhatni, egy évszázadon át erről minden módon le voltak beszélve bunyevácok generációi.
Tisztelt képviselőtársaim, és leginkább majd a kormánypárti képviselőkre nézek, önök szerint érték-e több száz évi jelenlét a magyar nemzetnek? A bunyevácok itt tartózkodnak Magyarországon és védték a hazát, harcoltak a szabadságért, az elnyomás ellen, építették a magyar kultúrát, fejlesztették a tudományt, az első magyar regényt megírták vagy színészfejedelmeket biztosítottak, a tudósokról nem is beszélve. Érték-e egy egyszeri és megismételhetetlen közösség és annak a kultúrája? Érték-e egy világban ez a sehol máshol nem létező népviselet, zene, tánc, nyelv, emlékezet, le nem írt történelem, identitás? Érték-e mindez, és megőrzendő-e mindez? Mert ha így gondolják, akkor igen, van mulasztásuk és van szégyellnivalójuk. Mert évről évre és hónapról hónapra, mondhatjuk, napról napra fogy ez az érték. Ahogy halnak meg az idős bunyevácok, úgy viszik magukkal ezt, amit önök semmilyen módon nem támogatnak.
Sajnos, a beszámoló sem szól erről, és tudjuk azt, hogy nyilván a támogatási keret sem vonatkozik azokra, akik hivatalosan el nem ismert nemzetiségek. Hogy a számokra is rátérjek, a KSH 2011-es adatai szerint, többször elhangzott már, 645 ezer fő vallotta magát valamilyen elismert nemzetiséghez tartozónak. Ugyanakkor ugyanez a 2011-es KSH-jelentés 125 ezer olyan főről számol be, amely hivatalosan el nem ismert nemzetiség tagja; ez közel a negyede. Tehát ez a jelentés úgy szól 645 ezer emberről, hogy közben 125 ezerről nem vesz tudomást.
Végezetül nem árt megfogalmazni azt sem, hogy egy nemzet csak úgy lehet egységes és megelégedett, ha minden egyes nemzeti és etnikai kisebbségre egyenjogú partnerként tekint a hatalom. A békés együttélés záloga az, amikor minden egyes államalkotó tényező teljes mértékben megélheti saját identitását és érdekérvényesítő ereje nem veszik el a jogszabályok kusza erdejében. A toleranciának és a kisebbségek segítésének kell vezérelnie a politikai döntéseket, és ebben nem lehet helye önös napi érdekeknek, mert akkor az erre rakodó kommunikációs trükkök hatására a társadalom sem láthat tisztán. Ennek biztosítása minden egyes politikai erőnek és minden egyes választott képviselőnek közös felelőssége. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a nemzetiségi szószólók soraiból.)