NÉMETH SZILÁRD ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársak! Bizonyára emlékeznek még a 2002-es nagy közös álmunkra, hogy legyen a nemzet fővárosa a 2016-os olimpia helyszíne. Aztán ez az álmunk egy kishitű pártpolitika, a „merjünk kicsik lenni” szocialista nemzeteszmény áldozata lett. Most úgy tűnt egy ideig, hogy a 2024-es magyar olimpiai pályázat nem válik a pártpolitika terepévé, játékszerévé. A MOB egy olyan apolitikus, sportszakmai támogató szervezetet hozott létre, az Olimpiai Védnöki Testületet, amelyben ismert baloldali közéleti személyek is a budapesti rendezés, a párbeszéd és az összefogás mellett álltak ki. Majd megalakult a Társadalmi Párbeszéd az Olimpiáért Mozgalom is, itt is sokan baloldali érzelműek, mégis látják az esélyt, a lehetőséget, az erőt, az olimpia nagyon komoly gazdaságélénkítő, munkahelyteremtő hatását, sőt az MSZP a Fővárosi Közgyűlésben egyértelműen támogatta a pályázatot. Sajnos, a mai hírek azonban már éppen az ellenkezőjéről szólnak. Sokan nem értjük, nem értik a baloldal pálfordulását, hiszen nincs arra ésszerű és elfogadható magyarázat, hogy miért akarják megbontani ezt a nemzeti összefogást és éppen az olimpiai eszme jegyében.
Tisztelt Országgyűlés! Azt javaslom, ne engedjük, hogy a kishitűség, a pártpolitizálás, a rosszhiszeműség ismét tengelyt akasszon. Ma Magyarországnak olyan kormánya van, amelyik a sportot ‑ legyen az iskolai, szabadidős, rekreációs vagy éppen olimpiai ‑ nemzeti ügynek, a jövő generációja szempontjából stratégiai fontosságú fejlesztési célnak tartja, s ehhez képesek vagyunk az ország, a parlament meghatározó többségének az összefogását, támogatását biztosítani, s képesek vagyunk az együttműködést, a közös cselekvést megvalósítani.
Mi, magyarok igazi olimpiai nemzet vagyunk. Kemény Ferenc ott volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapításánál, s 1894 óta a Magyar Olimpiai Bizottság az egyik legrégebbi és legeredményesebb nemzeti olimpiai bizottság. A világ tíz legeredményesebb országa közül egyedül Magyarország nem rendezett még olimpiát, ha úgy tetszik, az olimpiát nem rendezett országok eredmény-, éremtáblázatán az első helyen állunk. Mindig ott voltunk, ha szabadon dönthettünk részvételünkről, nagyhatalmi kényszer miatt is csak 1920 és 1984 maradt ki.
Az olimpia különös helyet foglal el a magyarok szívében, hazánkban az egyik legnagyobb megbecsülés olimpiai bajnoknak lenni. Budapesten a NOB az Agenda 2020-ban meghatározott olcsóbb, fenntartható olimpiai elvárásának megfelelően visszatérhet a játékok eredeti szelleméhez. Valaha Antwerpen, Stockholm, Helsinki is rendezett olimpiát, pedig mind kisebb városok Budapestnél. Nem tudjuk, nekünk is sikerül-e, de érdemes belevágni. Nem nyerhetjük meg azt a versenyt, amin el sem indulunk. Szerényen, de annál több munkával kell részt vennünk a küzdelemben, magyaros bátorsággal és leleményességgel és természetesen bizalommal. Most eljöhet végre a mi időnk, megérdemelné ez az ország, megérdemelné ez a magyar nemzet.
Tisztelt Képviselőtársaim! Csepel, mint a budapesti olimpia egyik fő helyszíne nagy nyertese lehet ennek az összefogásnak. Nemcsak a munkahelyek teremtése, a turizmus fellendítése, a gazdasági gyarapodás, az infrastruktúra fejlesztése jelenthet esélyt, hanem az olimpia egy új polgári életminőséghez, Csepel szellemi és lelki megújulásához is hozzájárulhat. Így biztosak lehetünk abban, hogy Csepel támogatja az olimpiai pályázatot, támogatja az összefogást, ezért ma itt, a döntés színhelyén, csepeli országgyűlési képviselőként és a Magyar Birkózó Szövetség elnökeként és a hazai sport és a magyar birkózás elkötelezett híveként, sőt talán, ha szabad így fogalmaznom, a birkózás és szülőhelyem, Csepel szenvedélyes szurkolójaként szeretnék még néhány gondolatot megosztani önökkel.
Ha azt mondom, pályázzuk meg a 2024-es nyári olimpiai játékok megrendezését, akkor egy régi közös álmunk valósággá válásának esélyét ecsetelem. Hadd mondjak néhány példát szeretett sportágamból, a birkózásból, a birkózókról, akik már sokszor bizonyították, hogy nincsen lehetetlen. Egész egyszerűen lenyűgöző, amit ez a kőkemény sport hozott a múltban s ad a jelenben. Ha csak az olimpiákat nézzük, akkor 19 arany-, 16 ezüst- és még 19 bronzérem a dobogós mérlegünk. 1908, azaz Weisz Richárd londoni győzelme óta egyetlen olimpia kivételével az ötkarikás játékok mindegyikén felállhatott magyar birkózó a dobogó valamelyik fokára.
(11.10)
Nagy klasszisok sorjáznak a sporttörténelemben, a két székelyföldi olimpiai bajnokon, az alsósófalvi Keresztes Lajoson és a korondi Lőrincz Mártonon keresztül a többi példaképig. Ott van Kárpáti Károly, aki Kellner Károlyként született, és a berlini olimpiai döntőben éppen a német birkózót győzte le a Führer szeme láttára s otromba bosszúságára. A dicsőséglista folytatható Zombori Ödönön, Szilvásy Miklóson, Bóbis Gyulán, Hódos Imrén át a csodálatos Polyák Imréig, a nemzet sportolójáig. A XX. század birkózójaként is emlegetett Polyák Imre három olimpiai ezüstérem után negyedszerre, 1964-ben Tokióban szerezhette meg az áhított olimpiai bajnoki címet. Megszerezte, mert nagyon akarta, és mert megalkuvás nélkül dolgozott, izzadt érte. Megszerezhette, mert hazája támogatta ebben. Összefogtak, küzdöttek, egy pillanatra sem adták fel, és meglett az eredménye minden magyar büszkeségére és dicsőségére. Aztán említhetném a legendás kétszeres olimpiai bajnok Kozma Istvánt, egy ország kedvencét, egy óriást, akit mindenki csak Picinek becézett; vagy Hegedűs Csabát, a Tuskirályt, München bajnokát, a 100. magyar olimpiai aranyérem tulajdonosát. (Moraj az MSZP soraiból.) A nagy öreg, a mexikói bajnok, Varga János 1963-ban bordáját törte, de iszonyú fájdalmai közepette mégis világbajnok lett. A két csepeli világbajnok, Rácz Lajos törött kézzel, Kovács István kificamodott vállal szerzett érmet az olimpián, mert ők sem adták fel, mert bennük is bíztak, bízhattak a magyar szurkolók.
Önök között itt a padsorokban is ülnek olyanok, akikkel hozzám hasonlóan végigszurkoltuk Kocsis Ferenc és Növényi Norbert moszkvai diadalmenetét, s könnyeinkkel küszködtünk, amikor az ő tiszteletükre és Magyarország dicsőségére eljátszották a Himnuszt. Szöulban Sike András, majd 1992-ben Barcelonában Repka Attila és Farkas Péter sikere is örökre emlékezetes marad. Athénban, az olimpia szülőhazájában Majoros István fejére került a babérkoszorú a szó legszorosabb értelmében. Komáromi Tibor háromszoros világbajnok, olimpiai ezüstérmes is a nagy klasszisok közül való. Ő sem maradt adós, hiszen egy világbajnokságon súlyos bokasérüléstől szenvedve vágott vissza szovjet ellenfelének a szöuli döntőért.
És eszembe jut egyre több név, ahogyan időben haladunk előre: Fodor Zoltán, Lőrincz Tamás, Módos Péter, Hatos Gábor. Érmek, harcok, de cseppet sem hiábavaló küzdések. Természetesen tudom, hogy nem mindegyik képviselőtársam jártas a sportban, de azt szerettem volna megmutatni önöknek, hogy a világban elismerés övez bennünket ezen a területen, és birkózó nagyhatalomként emlegetik Magyarországot.
Ezért tisztelettel arra biztatom képviselőtársaimat, szavazzák meg a pályázatot, és birkózzuk ki a talán soha vissza nem térő alkalmat. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiból.)