APÁTI ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Először is reagálnék Gúr Nándor legutóbbi felszólalására. Valami félreértés vagy keveredés van a képviselő úr gondolatai között, mert az adott évi költségvetési törvényben teszik közzé mindig a következő évre érvényes vagy hatályos közbeszerzési értékhatárokat, legyen szó árubeszerzésről, szolgáltatásmegrendelésről, építési beruházásról vagy éppen építési vagy szolgáltatási koncesszióról. Nem célszerű önmagában emiatt minden évben a közbeszerzési törvényhez hozzányúlni, hogy feltüntessük azt, amit már korábban feltüntettünk, vagy esetleg, ha változás van, azt is bőven elég a költségvetési törvényben jelezni.
Ugyanakkor itt figyeltem és nagyon tanulságos volt a jelen lévő kormánypárti képviselők arcjátéka. Két dolgot tudok feltételezni. Jó szándékú vagyok, és miért ne lennék az, amikor azt mondom, hogy önök naivak a tekintetben, hogy nincsen korrupt politikusbűnöző az önök soraiban. Akinek nem inge, természetesen nem veszi magára, mindenki a maga cselekedeteiért és szavaiért vállalja a felelősséget. Ez nagyon jó esetben származhat naivitásból, információhiányból, tudatlanságból, rosszabb esetben, bár ez sem lehetetlen, nemes egyszerűséggel, pestiesen szólva, adják a vakot, és úgy próbálnak tenni, mintha mi sem történne, mi sem történt volna az elmúlt években.
Hát önök nem hallottak az elmúlt öt évben éppen elég túlárazott presztízsberuházásról, teljesen felesleges látványberuházásról? Vagy önöknek nem gyanús az, hogy különböző megyeszékhelyek, megyei jogú városok döntően az úgynevezett fejlesztésnek hívott presztízsberuházások miatt adósodtak el sokmilliárdos vagy tízmilliárdos nagyságrendben? Tehát amely településeket már 2006-tól, sok esetben 2002-től vagy ’98-tól kezdve sok esetben fideszes polgármesterek vezettek. Hát azért álljunk meg egy pillanatra, tisztelt uraim! Nem úgy néz ki a történet, hogy csak a baloldal vagy csak önök felelősek. Közös az önök sara. De hát meg kell azt nézni, hogy mennyivel kerülnek többe a reálishoz és az elvárhatóhoz, a racionálishoz képest ezek a beszerzések.
Hadd mondjak el egy konkrét példát még 2006-ból: Kocsord önkormányzat által lefolytatott beszerzés, szolgáltatás, illetve árubeszerzés tárgyában informatikai eszközöket kellett beszereznünk. Választhattunk, hogy a központosított rendszeren keresztül szerezzük be, vagy vesszük a fáradságot, és lebonyolítunk egy egyszerű, akkor még lehetett egyszerű, közbeszerzési eljárást. Nettó 21 millió forint állt rendelkezésre. Ez volt az elnyert pályázati összeg. Amikor a központosított közbeszerzés rendszerének egyik ismerőjével, egyik munkatársával találkoztam és beszélgettem, azt mondta, Isten őrizz, hogy ezen a rendszeren keresztül szerezzük be, mert akkor, mire nettó 21 millió forint áll rendelkezésre, biztos, hogy 25 és 30 millió között fog megállni. 2006-ról beszélünk, mindjárt hozzáteszem.
Ebből kifolyólag, mivel nem az olcsóbb beszerzést, hanem az árdrágítást szolgálta volna közös gyanúnk szerint a központosított rendszer, vettük a fáradságot, és lebonyolítottunk egy egyszerű közbeszerzési eljárást. És láss csodát, világ! Úgy sikerült összerakni a 2003. évi CXXIX. törvény hatálya alatt ezt az eljárást, hogy 12 millió 600 ezer nettó forintért be tudtuk szerezni ezeket az eszközöket. A fennmaradt különbözetet pedig az építési beruházás többletköltségére tudtuk fordítani, mivel három év telt el a pályázat beadása, illetőleg a kivitelezés megkezdése között. Ilyen módon gyakorlatilag az ott termelt „többlet” elegendő volt arra, hogy az iskolaépületet fel tudjuk újítani. Ilyen módon a korrupció eleve kizárt volt, hiszen jóval olcsóbban sikerült beszerezni az informatikai eszközöket, mint a rendelkezésre álló keret.
(16.40)
Így is lehet tehát ezt csinálni, így is le lehet ezt folytatni, ez valóban a közjót szolgálta, és jó pár ilyen, hasonló esetet tudnék bemutatni, tehát nem azt mondom, hogy teljesen reménytelen a helyzet, vagy hogy aki a közbeszerzések világában dolgozik, az csak korrupt, és csak a csúszópénzt várja, de az a helyzet, hogy valóban nagy a korrupciós fertőzöttség ezekben az esetekben, ami gyakorlatilag a gyarló emberi természetre, bohóságra, kapzsiságra, egyszóval az emberi tényezőre vezethető vissza; bár néhány példás büntetőeljárás és példás büntetés, úgy hiszem, hogy azért sokaknak elvenné a kedvét és a bátorságát az ilyen cselekményektől.
Visszatérve a szakmai részekre, kifogásoljuk és sérelmezzük, hogy az aránytalanul alacsony ár, az objektíven alacsony ár gyakorlatilag minden objektív szemponttól mentes ezen normaszöveg szerint. Korábban azért volt egyfajta iránymutatást jelentő szabály, hogy amelyik ajánlat a legkedvezőbb ajánlathoz képest 20 százalékot meghaladó mértékben volt olcsóbb, az valószínűleg, vélelmezhetően túlzottan alacsonynak minősült, hiszen csak azt a célt szolgálta, hogy esetleg megnyerje vele az ajánlattevő az eljárást, aztán kiegészítő munkával, pótmunkával, különböző megerőltetett fogalmakkal vagy erőltetett módszerek alkalmazásával majd pótolja az esetleges bevételkiesést, ilyen módon ez az ajánlatkérő megtévesztésére irányult volna, gyakorlatilag a verseny tisztaságát is súlyosan sértette ‑ de legalább volt egy egyértelmű iránymutatás, hogy mi tekintendő túlzottan alacsony árnak. Itt ezt kivették, amit, úgy érzem, hibásan tettek, és még bőven van rá lehetőség, ezt a fajta szabályozást így nem szabad hagyni, vissza kell tenni azt a szabályozást, amely valamifajta iránymutatást a túlzottan vagy az aránytalanul alacsony ár megítélése szempontjából jelent.
Érintettem már korábban, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy hiba, hogy a legalacsonyabb összegű ellenszolgáltatás vagy a legalacsonyabb ár alapján csak kivételesen lehet bírálni. Igenis engedni kellene, hogy az ajánlatkérők ezt szélesebb körben alkalmazzák. Higgyék el nekem, hogy ami a nagyon egyszerűtől csak egy kicsivel is bonyolultabb, ott már nem önmagában az ár vagy az ellenszolgáltatás alapján, hanem egyéb bírálati szempontok alapján fognak bírálni, de azért lehet vagy van bőven olyan tágabb vagy szélesebb körű árubeszerzés- vagy szolgáltatásmegrendelés, ahol elegendő lenne pusztán az ellenszolgáltatást bírálati szempontként alkalmazni, nem kellene így feleslegesen megkötni ezáltal az ajánlatkérők kezét.
Ami viszont egy hatalmas belső ellentmondástól feszül, és mindenképpen kezelni és módosítani kell, az a tárgyalásos eljárás szabályozása. Tárgyalásos eljárásra fő szabály szerint eddig is meg ezután is akkor kerülhetett, illetve kerülhet majd sor, hogyha a beszerzendő tárgy jellegéből adódóan nem pontosan körülírható mennyiségileg vagy minőségileg, illetőleg a korábbi nyílt vagy meghívásos eljárás azért lett eredménytelen, mert valamennyi ajánlat meghaladta az ajánlatkérő rendelkezésére álló fedezetet. Ehhez képest mit látunk? A tárgyalásos eljárás során az ajánlatok beérkezését követően az ajánlatkérő szabad akaratából dönthet úgy, hogy mégsem tárgyal senkivel, hanem a beérkezett ajánlatok értékelésével és bírálatával lezárja az eljárást. Ez azért jelent egy komoly belső ellentmondást, egy feszítő belső ellentmondást, mert ezek szerint hogyha az ajánlatkérő mégsem tárgyal egyik ajánlattevővel sem, akkor pontosan körül tudta írni a beszerzés tárgyát, semmi mennyiségi vagy minőségi paraméter nem maradt bizonytalanul a beszerzés tárgyának meghatározásakor, vagyis a tárgyalásos eljárást nem lehetett volna alkalmazni. Tehát ez esetben gyakorlatilag azt írjuk elő, hogy alkalmazhatja a tárgyalásos eljárást az ajánlatkérő úgy, hogy az eljárás elején, viszonylag a kezdeti fázisában hozhat egy olyan döntést, amivel agyonüti a tárgyalásos eljárás kiválasztását, hiszen nem alkalmazhatta volna ezt a fajta eljárási rendet.
Aztán ha továbbmegyünk, és nézzük például a 96. § (2) bekezdését, itt is egy gyöngyszemmel találkozunk a piac fogalmának a meghatározásánál. Amikor csak vitákat vagy beszélgetéseket folytatunk erről a kérdésről, akkor talán megengedhetjük magunknak, hogy kevésbé fogalmazzunk pontosan, de ezt az innovációs partnerség fogalmánál jó lenne tisztázni, hogy hazai piacról beszélünk, európai uniós piacról, európai piacról, világpiacról, vagy mégis konkrétan a „piac” mint kifejezés ebben az értelemben, ebben az összefüggésben mit jelent. Hiányoljuk azt, amit fogunk kezelni majd jobbikos módosítókkal, hogy valamifajta szabadalmi bejegyzéshez vagy a szellemi oltalomhoz tartozó jogterülethez kötődő fogalom beépítésével lehetne ezen a normaszövegben nem értelmezett fogalmon valahogy segíteni vagy érthetőbbé tenni.
Az eljárást megindító felhívásokat véleményünk szerint változatlanul hirdetményi formában lenne szükséges közzétenni, legyen szó akár nyílt meghívásos vagy tárgyalásos eljárásról. Önök itt is úgy próbálnak valami nagyot alkotni, valami nagy dobást elkövetni vagy megcsinálni, hogy mindent, ami korábban jó volt, megpróbálják a kukába dobni. Ennek nincs értelme! Kiváló hirdetménymintákat hozott létre a gyakorlat, kiváló hirdetményminták jöttek létre a több mint tíz év során, ezeknek az alkalmazását gyakorlatilag törölni, lehetetlenné tenni hiba, ráadásul úgy, hogy önök megelégednek akár 500 millió forintos építési beruházás esetén is egy úgynevezett összefoglaló tájékoztatás előzetes megküldésével, ahol, megint mondom: akár nettó ‑ nettó! ‑ félmilliárd forintig nem kell pénzügyi, gazdasági alkalmassági minimumkövetelményeket vagy kizáró okokat előírni, és gyakorlatilag ez már önmagában lehetővé teszi az eljárásban való részvételt az ajánlattevők, vélhetően a baráti ajánlattevők számára.
Külön ízlelgessék azt a fogalmat, hogy „a részvételi szándék jelzése”, és ezt helyezzék összefüggésbe a mondjuk, 5 munkanapos határidővel, amikor is 5 munkanappal korábban megküldi a hirdetmény-ellenőrzési osztálynak az ajánlatkérő nem a felhívást, a hirdetményt, hanem ezt az összefoglaló tájékoztatót, egy napon belül közzéteszik, gyakorlatilag nettó 4 munkanapja marad egy mikro-, kis- és középvállalkozásnak, amelyik nem professzionálisan közbeszerzéseken, közbeszerzési eljárásokon való indulásokra szakosodott, arra, hogy megfelelő ajánlatot nyújtson be. Ez nyilvánvalóan irreális elvárás, itt túlzottan rövid ez a határidő. Ráadásul az, hogy a részvételi szándékot előre kell jelezni a gazdasági szereplőknek, a leendő ajánlattevőknek, az azt a kockázatot is magában rejti, hogy az ajánlatkérő fel tudja térképezni azt nyilvánvaló módon, hogy mely ajánlattevők jelentkeztek, hiszen látja azt, hogy kiket érdekel az adott szerződés vagy az adott munka, megrendelés elnyerése, ily módon úgy tudja kialakítani az eljárás kereteit, olyan követelményeket, feltételeket tud szabni, amelyeket az elvárt eredményű eljárások ‑ amelyek sajnos igen gyakran fordulnak elő ‑ keretében arra az ajánlattevőre szab, amelyiknek a munkát, a megrendelést oda akarja adni.
Legyen kötelező, legyen az ajánlatkérő kötelessége minden eljárásban az alkalmassági követelmények előírása. Ennek a szabálynak a lazítása borzasztóan veszélyes, és nem igazán értettem Lázár miniszter urat ‑ nyelvtanilag persze igen, de tartalmilag vagy a gyakorlatban nem ‑, nagyon sajnálatos, hogy tömegével fordultak elő korábban olyan eljárások, amelyek főleg a pénzügyi, gazdasági referenciáknál az eljárás értékéhez, a becsült értékéhez képest többszörös kívánalmakat támasztottak az ajánlattevők irányába. Jelzem, hogy ezeket a hirdetményeket jogorvoslati eljárás keretében meg lehetett, meg is kellett támadni, és vélhetően meg is semmisítette ezeket a Közbeszerzési Döntőbizottság. El nem tudom képzelni, hogy pláne a nagy értékű eljárásoknál hogyan fordulhatott elő, hogy az ajánlatkérők többszörös mértékű referenciát kértek a becsült értékhez képest.
Legyen köteles az ajánlatkérő ezen kívül az általa ajánlattételre felhívandó gazdasági szereplő kiválasztása esetén kizárólag a kkv-törvény hatálya alá tartozó ajánlattevőket meghívni, legalább - legalábbis! ‑ az ajánlattételi felhívás közvetlen megküldésével induló eljárásokban, azokról a bizonyos három-ajánlattevős eljárásokról van tehát szó.
Ugyanakkor bár az ajánlatkérők mozgástere néhol indokolatlanul tágra van szabva, van egy nagyon veszélyes szabály, amely elvileg az ajánlattevőket, a pályázók vagy az ajánlattevők érdekeit hivatott előtérbe helyezni. Önmagában nem lenne azzal gond, ismerve a magyar vállalkozások gazdasági helyzetét, finanszírozási helyzetét, hogy előleget fizessen az ajánlatkérő az ajánlattevő számára, ugyanakkor hiányzik a jelenlegi normaszövegből az előleg-visszafizetési biztosíték, hiszen ha ne adj’ isten, az adott ajánlattevő bedől, csődbe megy vagy felszámolási eljárás alá kerül, és benyeli, mondjuk, egy önkormányzati ajánlatkérő akár 20, 30 vagy 40 százalékos előlegét, akkor gyakorlatilag a munka sem lesz elvégezve, és az ajánlatkérő is tönkremegy, arra sem lesz lehetősége, hogy más ajánlattevővel szerződjön a munka elvégzésére vagy éppen a szolgáltatás megrendelésére vagy az áru beszerzésére.
Ugyanakkor továbbra sem tisztáznak olyan fogalmakat ‑ volt már néhány ilyen egyébként ‑, hogy „jelentős hátrány”, „költségek megsokszorozódása”; ezt sokkal pontosabban, egzaktabbul kellene megfogalmazni.
Végül, de nem utolsósorban az 5 napos jogorvoslati határidőt borzasztóan rövidnek tartjuk, itt legalább 10 napot, 10 munkanapot lenne érdemes megtartani, hiszen az 5 naptári nap irreálisan kevés, mondjuk, egy hosszú hétvégét vagy akár csak egy átlagos hétvégét figyelembe véve.
Végül pedig hadd hívjam fel arra a figyelmüket, hogy a Közbeszerzési Döntőbizottság előtti jogorvoslatnál érdemes lenne a jogtanácsosi képesítéssel rendelkezőket is bevenni ebbe a körbe, tehát magyarul jogtanácsosnak is biztosítsunk képviseleti jogot, ne csak például ügyvédeknek vagy ügyvédi irodáknak vagy más, a törvényben felsorolt személyeknek vagy szervezeteknek, hiszen semmi nem indokolja azt, hogy a jogtanácsosi kört kizárjuk abból, hogy ilyen képviseletet elláthasson. Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)
(16.50)