DR. SZÉL BERNADETT (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Azért indítottam el ezt a sorozatomat, mert úgy látom, hogy a magyar parlamentben rendszerint nem arról és leginkább nem úgy folyik a vita, amelyből az országnak haszna származhatna, de leginkább azt látom, hogy önök, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, sok esetben nem hallják meg a magyar emberek hangját.
Számos szempontból vészterhes időket élünk, és szeretnék kiemelkedő pillanatokat felidézni itt a magyar Országgyűlésben. Felidéztem már Kéthly Annát, Emmeline Pankhurstot is, és most pedig következzen egy olyan beszéd, ami itt hangzott el, nem is olyan messze ettől a háztól, konkrétan a Kossuth tér másik oldalán, most pénteken, a szociális dolgozók tüntetésén. Varga Andrea, az Autonóm Területi Szakszervezet elnöke volt az, aki ezt a beszédet elmondta.
„Fájdalmas felismerés született bennem. Az, hogy nem tudom, mit mondjak. Mert vannak helyzetek, amikor a szavak már nem találnak célba. Vannak helyzetek, amikor a beszédnek már nincs ereje. Vannak helyzetek, amikor a mondatok már nem tudják kifejezni azt, amit legbelül érzünk. És bár úgy állunk itt, hogy torkunk szakadtából kiálthatnánk, mégsem tesszük. Nem tesszük, mert… Mert mi már mindent elmondtunk! Elmondtuk a nyomorunkat, a kilátástalanságunkat, a reménytelenségünket. Elmondtuk a kétségeinket, elmondtuk a félelmeinket. Elmondtuk, hogy a létminimum alatt van az átlagbérünk. Elmondtuk, hogy a létbizonytalanság sok-sok kollégánkat napi szinten fenyegeti. Elmondtuk, hogy megbecsülés nélkül nem lesz, aki itt maradjon és dolgozzon. Elmondtuk, hogy elveszik tőlünk a jól végzett munka örömét. Elmondtuk, hogy az ágazat mind a 93 ezer tagjának szüksége van a megbecsülésre. De azt is elmondtuk, hogy fontos nekünk a munkánk, és szeretnénk azt jól elvégezni. Hogy aki a szociális ágazatban eddig a pályán maradt, az hivatásának tekinti a szakmáját, annak fontos érték az ember.
Mert miről szól a mi munkánk? Az emberről. Nem általában az emberekről, hanem Pistikéről, Piroskáról, Józsiról és Éváról, meg Kati néniről és Béla bácsiról. Róluk, akik ma ebben a társadalomban a legkiszolgáltatottabbak, akiknek a szavazatáért nem hajol le a hatalom. Mi úgy küzdünk a súlyos társadalmi jelenségekkel, hogy közben ezekért a végtelenül kiszolgáltatott, válságban lévő emberekért dolgozunk!
Mi a szegénység ellen küzdünk és nem a szegények ellen! Mi a hajléktalanság ellen küzdünk és nem a hajléktalanok ellen! Mi a saját és családunk gazdasági kivándorlása ellen küzdünk és nem a gazdasági bevándorlók ellen! Vajon ezért nem vagyunk elég jók a hatalomnak? Nekünk már nincs mit mondanunk. Nincs mit mondanunk, ha a szociális ágazat felelős államtitkára úgy nyilatkozik, nem érzi kudarcnak, hogy a kormány újabb többhetes tologatás után levette a napirendről a szakma béremelési terveit, és az ágazat életpályamodelljéről sem születik egyhamar döntés. Nekünk már nincs mit mondanunk, ha azt mondja az ágazatért felelős államtitkár, hogy ma »ebben az ágazatban nagyon sokan dolgoznak, akiket emberek közelébe sem lenne szabad engedni, nemhogy szociális munkára«. Ezt rólunk mondta, rólad és rólad, aki kitartottál éhbérért a hivatásodban. És még azt is mondta az államtitkár, hogy »ez a következménye annak, amikor egy szakmát hosszú távon leértékelnek«. Most nem ezt folytatják? És akkor itt véget ér a párbeszéd!
Ezért arra kérlek benneteket, fél percre hallgassunk el. Több ezer ember dermesztő csöndjébe sűrítsük be minden panaszunkat, minden keserűségünket. Maradjunk most néma csendben, és mutassuk meg a csend erejét! (A képviselő rövid szünetet tart.) És most együtt kiáltsuk: elég volt! Elég volt a hazugságokból és a hitegetésből. Elég volt az ámításból! Elég volt a becsapásból! Elég volt a megosztásból! Kollégák! Barátaim! Elég volt a felesleges beszédből! Itt a tettek ideje! Keressük meg egymást! Szociálisok, egészségügyiek, pedagógusok, rendvédelmiek, vasutasok, vegyészek! Magyar munkavállalók! Fogjunk össze, együtt mutassunk erőt, hogy elérhessük a céljainkat, mert elég volt a becsapásból és a kisemmizésünkből!”
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a beszéd hangzott itt el, önök nem voltak ott, úgyhogy ezért is tartottam fontosnak, hogy ide behozzam a Házba ezeknek az embereknek a szavát és akaratát. Szeretném ezt alátámasztani egy olyan papírlappal, amiből, ha önök nem tudnak olvasni, akkor önöknek, hogy úgy fogalmazzak, nincsen szívük.
Kriszta nénitől kaptam ezt a papírt. (A képviselő felmutat egy papírlapot, amelyen a következő felirat szerepel: „Gyermekotthonok. Átmeneti otthonok. Lakásotthonok. Befogadó otthonok. Gyermekfelügyelők 94-98 ezer forintért. 1 ünnepnap plusz, talán 106 ezer forint. Nem a Corvin nélkül nincs karácsony! Ildi néni, Kriszta néni, Mariann néni és még sokan mások nélkül a gyermekeknek!) Kriszta néni gyermekfelügyelőként dolgozik, 94-98 ezer forintot keres, gyermekekkel dolgozik. Ha ünnepnapot is bevállal, akkor talán 106 ezer forint megvan.
Kriszta néni rákos. Kriszta néni éjszakára kérte a kemoterápiát és a sugárkezeléseket, hogy nappal el tudja végezni a munkáját. Mert tudják, volt régen az a reklámszöveg, hogy a Corvin nélkül nincs karácsony. Kriszta néni azt üzeni önöknek, hogy nem a Corvin nélkül nincsen karácsony, hanem Ildi néni, Kriszta néni, Mariann néni és még sokan mások nélkül nincsen karácsonya azoknak a gyerekeknek (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), akik ezekben az intézményekben vannak.
Tisztelettel kérem önöket, 30 milliárd forintot a 2016-os költségvetésből adjanak ezeknek az embereknek! (Taps az LMP, az MSZP és a Jobbik soraiban.)
(14.40)