A népszavazás kérdését alapvetően nekünk, politikusoknak is több szempont alapján kell megvizsgálni. Az első, hogy valóban kardinális kérdést fogalmaz-e meg, tehát megéri-e egy népszavazást lebonyolítani, aztán, hogy a rá adható válaszok valóban megoldást jelentenek-e a kérdés hátterében álló problémára, illetve hogy valóban a nagyrészt szakmailag laikus emberek millióinak a kompetenciája-e abban az adott kérdésben döntést hozni, tehát hogy mennyire lesz megalapozott így a döntés, mennyire képesek adott esetben az összefüggéseket is látni.

Ezek alapján az LMP által feltett kérdések, még ha jó szándékúak is, de alkalmatlanok a népszavazásra bocsátásra, mert nem kardinális kérdést fogalmaznak meg, a kapott válaszokból a probléma nem oldódna meg, hiszen azzal egyéb jelentős befolyásoló tényezőkre nincs hatás, tehát összességében rendszerszinten nem tudnának változtatni, és mert olyan témákban várnak választ, amihez olyan szakmai ismeretek és összefüggéslátás kell, ami a hétköznapi, laikus milliók számára nem adatott meg. Ezért van a törvényhozásnak itt a feladata, hogy bizonyos szakmai kérdésekben a megfelelő háttérrel próbáljanak meg dönteni. Arról pedig, hogy a törvénykezés sajnos nem megfelelően megalapozott, és nem megfelelő szakmai mederben folyik, nem népszavazással kell döntést hozni és átvenni így a törvényalkotást, hanem négyévente a szavazófülkékben lehet megtenni.

Nézzük a kérdéseket részleteiben is! Az első: "Egyetért-e Ön azzal, hogy az alapszabadság kétharmadát a munkáltató a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban legyen köteles kiadni?" Nyilván erre mindenki azt fogja mondani, hogy igen, mármint aki alkalmazott, márpedig belőlük van több, csak nézzük meg, hogy valóban kardinális problémát fogalmaz-e meg. Manapság nem az a legfőbb gond, hogy a munkáltató szabja meg, hogy mikor vegyék ki a szabadságot, hanem az, hogy nem is tudják kivenni a szabadságot. Tehát papíron kiadja a munkáltató, de valójában akkor is bent dolgozik az alkalmazott, a munkavállaló.

Először, úgy gondolom, azt a problémát kellene megoldani, amire már van jogszabály, csak nincs végrehajtása, magyarán, hogy egyáltalán megkapják a szabadságot, és ha már ez megtörtént, van végrehajtás, ellenőrzés, és megkapják a szabadságot, akkor el lehet gondolkodni azon, hogy ennek a szabadságnak mekkora részéről döntsön a munkavállaló, és mekkora részéről a munkáltató. Ennek a kérdésnek a felvetésére igazából nem látunk tehát valós alapot.

De ha már a feltett kérdés tartalmát nézzük, akkor a harmadik, a szakmai szempontból is egy kicsit meg kellene vizsgálni. Ha egy ideális világot nézünk, akkor a cég vezetése a menedzsment feladata, tehát ők azok, akik rálátnak az üzletmenetre, a lehetőségekre, ideális esetben pár hónapra előre az üzletmenetre, be tudják osztani a munkát, a dolgozók dolga pedig, hogy az egyes, saját részterületi munkáikat elvégezzék. Amennyiben a szabadság kétharmada fölött a dolgozók rendelkeznek - ismétlem, itt ideális világról beszélünk, amikor ki is tudja venni -, akkor a legfrissebb szabályozás szerint 15 nappal korábban be kell jelentenie, hogy ő elmegy, mondjuk, három hétre, mert kétharmad esetén ezt megteheti, akkor mondjuk, júliusban, amikor jó idő van, mindenki akkor akar elmenni szabadságra, és úgy döntenek, hogy mindenki elmegy három hétre szabadságra. A cégvezetés pedig, akinek ott vannak a megrendelések, és végezni kellene a munkát, nem tud mit csinálni, elbukja a megrendeléseket, elbukja a megbízókat, akik adott esetben év közben is jelentős mértékben biztosítják a cég fennmaradását és megrendeléseit. És mindezzel a munkavállalói szabadság oltárán lehet, hogy tulajdonképpen föláldozzák a céget, mert ezáltal hamarosan a munkavállalóknak nem lesz munkahelyük. Ezért persze egy kicsit más oldalról is meg kellene nézni.

Igazából olyan panaszt, hogy nem tudja akkor kivenni a szabadságát, amikor neki valóban nagyon kellett volna, én nem is hallottam. Az a panasz, hogy nem tudják egyáltalán kivenni, nem pedig az, hogy nem akkor, amikor ők akarják. Minden kulturált cégnél igenis meg tudnak arról egyezni, hogy ki mikor akar szabadságra menni, be tudják osztani, amennyiben egyáltalán van lehetőségük kivenni. Igazából ezt semmilyen szempontból nem tartjuk jónak, még ha értjük is, és tényleg az támogatható, hogy lehetőleg a munkavállalókat támogassuk, és minél kedvezőbb körülményeket biztosítsunk nekik.

A következő kérdés: "Egyetért-e Ön azzal, hogy az álláskeresési járadék folyósításának leghosszabb időtartama 260 nap legyen?" Ez a kérdés nagyon fontos problémára próbál megoldást keresni. Jelenleg 90 nap a maximum az álláskeresési járadék folyósításának időtartamában, miközben az átlagos munkanélküliségben töltött idő ennél jóval hosszabb, tehát ez tényleg egy valós probléma. Illetve a feketefoglalkoztatás és a munkanélküliségi körülmények miatt még ennek a 90 napnak a kritériumait is, ami ahhoz kell, hogy erre valaki jogosult legyen, nagyon kevesen ütik meg.

Csakhogy vizsgáljuk meg a másik szempont alapján is, tehát hogy a feltett kérdés és a rá érkező igenek megoldják-e a problémát. Ha ki kell tolni 260 napra a népszavazás döntésének eredményeképp a maximális időtartamot, akkor még ott van pár paraméter, amire nem vonatkozik a népszavazás. Például azt senki nem mondja, hogy nem csökkentheti le a kormány még a mostaninál is nevetségesebb összegre az álláskeresési járadékot, tehát igazából nem fog megoldást nyújtani erre a problémára sem; vagy hogy nem szabhat meg olyan feltételeket, hogy igen ám, de csak az mehet el 260 napra ilyen ellátásra, aki mondjuk, 45 évet már ledolgozott munkaviszonyban. Azt gondolom, hogy egyszerűen magára a problémára, hiába írunk ki népszavazást, nem fog az igenek tömkelege sem megoldást adni.

Az a gond, hogy az LMP azt felejti el, hogy egy alapvetően rosszul felépített munkaügyi rendszerben attól, hogy itt-ott egy picit megpróbálunk változtatni, például népszavazás révén, összességében véve a rendszer rossz marad, és semmit nem fog érni ez az egy-egy jobbító szándékú módosítás. A sok rossz között elvesznek az apró jók. Ez tulajdonképpen támogatható lenne, csak értelmetlen, továbbra is ezt tudjuk mondani. Bár a Jobbik egyébként az életkor és a munkában eltöltött évek száma szerint sokkal erősebben differenciálná az álláskeresési járadék ellátási idejét, illetve annak mértékét is, és az időtartamot, tehát a felső határt még jobban kitolnánk, mert van egy bizonyos életkor, ahol már az a 260 nap sem elég.

(19.20)

Végül a harmadik munkaügyi kérdés: egyetért-e ön azzal, hogy 100 napnál hosszabb próbaidőt munkaviszony esetében ne lehessen kikötni? Hát természetesen ezzel is mindenki egyet fog érteni, ugyanis a köztudatba sulykolták a hat hónapos próbaidőt, amit csak kollektív szerződés esetén lehet előírni. Nyilván ennek is megvan a maga veszélye, erről beszéltünk is eleget a munka törvénykönyve kapcsán, csakhogy ha nincs kollektív szerződés, és nincs benne kikötve ez a hat hónap, akkor az LMP kezdeményezésével gyakorlatilag a többség számára még rosszabb körülményeket biztosítanának, hiszen most három hónap, az azt jelenti, hogy mondjuk, 92 nap legrosszabb esetben is a próbaidő ideje, nem pedig 100. Tehát igazából ez még egy ellentétesen ható kezdeményezés is lehetne. Gondolkodtunk rajta sokat, hogy miért pont 100 nap. Arra a következtetésre jutottunk, hogy mert szép, kerek szám. Egyéb meglátásunk nem volt erről.

Tehát igazából a népszavazás intézményéhez méltatlan az, ami a mi véleményünk, hogy egyszerűen reklám-, illetve kampányfogásként bevesse akármelyik ellenzéki párt az érdemi siker vagy az eredmény legcsekélyebb esélye nélkül. Tehát ezért ezt a kezdeményezést a Jobbik nem tudja támogatni.

Köszönöm a szót. (Szórványos taps a Jobbik padsoraiból.)