Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy akkor, amikor az Országgyűlés egy határozati javaslatban kíván megemlékezni az elmúlt század valamely tragikus eseményéről, sorsfordulójáról vagy éppen valamely üldöztetéséről, akkor nyilvánvaló, hogy egy ilyen esetben egy országgyűlési határozatnak az igazi funkciója az, hogy miként von le a jelen és főként a jövő generációk számára tanulságokat, egy ilyen megemlékezés, egy ilyen szimbolikus gesztus milyen üzenetet hordoz a következő évtizedekre, évszázadokra.

Akkor, amikor a negyvenes-ötvenes évek kuláküldözéséről emlékezik az Országgyűlés, vagy rendeli el, hogy emlékezzen meg Magyarország évről évre, akkor itt három nagy tanulságot, azt gondolom, érdemes megemlíteni.

Az egyik igazából az elmúlt húsz évvel kapcsolatos, nevezetesen, hogy nagy mulasztása a rendszerváltást követő két évtizednek, hogy nem kezdődött meg egy tisztességes szembenézés a XX. század bűneivel, a XX. század nagy traumáival. Szükséges az, hogy meglegyenek azok az állomások, meglegyenek azok a szimbolikus lépések, amikor tudunk bocsánatot kérni azoktól a honfitársainktól, tudunk bocsánatot kérni azoktól a családoktól, akiket a magyar államgépezet nevében aláztak meg, nyomorítottak meg.

A másik nagy tanulsága ennek a tragédiának tulajdonképpen összefoglalható abban, ahogyan piros csíkkal a hátukon megjelölve vezényelték ki Sztálinváros építésére a kulákokat. Ez rámutat arra, hogy hova vezet, ha az államhatalom különböző társadalmi rétegek között különbséget tesz. Ez egy mementó arra, hogy az államhatalom soha nem teheti meg azt, hogy különböző társadalmi rétegeket bármilyen okból egymás fölébe helyez, és gyakorlatilag ezzel az egyes társadalmi csoportokhoz tartozó polgártársak egyenlő méltóságát elvitatja.

Ugyanakkor a harmadik, és talán a leghosszabb távon ható tanulsága ennek a szenvedéstörténetnek nem más, mint maga a következmény, tehát hogy túl azon, hogy konkrét emberek és családok nyomorodtak el, ment veszendőbe egy élet vagy éppen több generáció munkája, a kuláküldöztetés szétverte a magyar falut, szétvert hagyományos közösségeket, a feledés homályába küldött hagyományos foglalkozásokat, a feledés homályába küldött hagyományos termelési kultúrákat.

Szembe kell nézni azzal a veszteséggel, amit az erőszakos iparosítás, a kuláküldöztetés és egyáltalán az az erőszakos modernizációs kísérlet okozott, ami kommunizmusnak vagy államszocializmusnak lett nevezve akkortájt. A nagy tanulság túlmutat a kelet-európai államszocializmuson, túlmutat az ötvenes évek kuláküldöztetésén, ez arról szól, hogy az a modernizációs projekt, ha úgy tetszik, ami belengte a XIX-XX. századot, csődöt mondott, és az erőszakos modernizáció egyet jelentett azzal, hogy hagyományos olyan kultúrákat törölt el vagy próbált meg eltörölni a föld színéről, amik egyáltalán az életnek adtak értelmet egy-egy közösségben, egy-egy nemzetben. Ennek a modernizációnak a tartalékai az ezredfordulóra kimerültek. A nagy tanulság az, hogy az egyén nem lehet szabad önmagában, nem lehet szabad a közösségtől, a hagyománytól függetlenül.

A természet kizsigerelése és a társadalmi tér, tehát így a faluközösségek alárendelése különböző logisztikai, technikai szempontoknak, az ipari tömegtársadalmaknak a természetes velejárója. Éppen ezért akkor, amikor több évtizeddel később visszatekintünk arra, ami Magyarországon történt a negyvenes-ötvenes években, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez nem pusztán az államszocializmusnak az időből, történelemből kiragadott sajátja, hanem ez annak a modernizációs dühnek a következménye, ami nem teljesen maradt abba a kommunizmus bukását követően.

Nem mehetünk el szó nélkül a mellett, hogy a kommunizmus bukását követően, sőt az államszocialista rendszerek létezésével párhuzamosan ennek a modernizációs dühnek voltak más kifejeződései is, vannak más olyan mechanizmusok, amelyek szintén oda vezetnek, hogy a falvak elnéptelenednek, a hagyományos közösségek széttöredeznek, felszívódnak a fogyasztói társadalomban.

(23.30)

Arra szeretnék csak emlékeztetni, hogy az elmúlt száz évben a termelt növények változatosságának, diverzitásának mintegy 75 százaléka elveszett a nagyüzemi termelés következtében. A vetőmagtermesztés és -forgalmazás felett ma néhány, öt-hat nagy multinacionális cég gyakorol ellenőrzést. Ezért is fontos például, hogy Magyarországon induljon el egy nemzeti vetőmagprogram. Ez az öt-hat cég ma a világon a vetőmagpiac 70 százalékát birtokolja, és ezért a családi gazdaságok nem csak Magyarországon vannak eltűnőben. S természetesen lehet beszélni arról is, hova vezetett az, hogy a szellemi tulajdonjogot a hatvanas években globális metszetben kiterjesztették olyan növényfajtákra, amik valójában az emberiség közös örökségének képezik a részét, és ezáltal a régi helyi és tájfajtáktól gyakorlatilag megfosztották azokat a gazdálkodókat, akiknek ősei termesztették ezeket a növényeket.

Amikor erről beszélünk, azt is meg kell említeni, hogy ezeknek a tájfajtahálózatoknak a gondozása - ahogyan Márai Géza fogalmaz - igazi közösségi munka, ezért a helyi szerveződések a gazdálkodói műveltség és kultúra felemelkedését is szolgálják. Erre azért fontos emlékeztetni, mert hosszú távon a legnagyobb bűn, amit az egész társadalommal, az egész nemzettel szemben elkövetett az államszocialista rezsim a kuláküldözések kapcsán, az pontosan ennek a kultúrának, ezeknek a hagyományoknak a megtörése.

Amikor erre emlékezünk vagy erre emlékező országgyűlési határozatot tárgyal a Magyar Országgyűlés, nem lehet megkerülni azt sem, hogy az elmúlt években, évtizedekben is csendben, hangtalanul, de folyt egy hasonló, sokszor pillanatnyi kormányzati vagy éppen oligarchikus érdekeket szolgáló falurombolás. Arról beszélek, hogy amikor a kommunista rendszer adminisztratív eszközökkel törte meg a faluközösségeket, törte meg a hagyományokat, törte meg a helyi kultúrát, az 1990 utáni politika egész egyszerűen a korrupciós nyomás hatására, illetve egy egészen torz modernizációs paradigmát követve egész egyszerűen elzárt komplett kistérségeket az erőforrásoktól.

Amikor az elmúlt két évtizedben falvakat, kistérségeket levágtak a normális kulturális hozzáférésektől, közlekedési csatornákról, valójában folytatódott az a modernizációs düh, ami egyébként a diktatúrát megszülte évtizedekkel korábban.

Amikor tanulni szeretnénk abból a tragédiából, ami a negyvenes-ötvenes években történt, arra is figyelnünk kell, hogy a kistelepülések autonómiáját meg kell őrizni, nemcsak a szó jogi, önkormányzati értelmében, hanem kulturális és gazdasági értelmében is. Azt üzeni nekünk ez a szenvedéstörténet, hogy a mindenkori magyar hatalomnak tennie kell azért, hogy a helyi közösségek regenerálódni tudjanak, a helyi közösségek meg tudják tartani saját szellemi és természeti erőforrásaikat.

Nem szabad megengedni azt, hogy a mindenkori magyar hatalom olyan oligarchákat támogasson, akik csupán a profitot nyerik ki a földből, de a helyi közösségeket, a helyi megélhetést nem segítik. Ezért is fontos az, hogy a magyar politika olyan családi gazdálkodásokat támogasson, a fejlesztéspolitika olyan családi gazdaságokat próbáljon helyzetbe hozni, akik a vidéki közösségekbe fektetnek be. Ezért is fontos az, hogy egy olyan fejlesztéspolitika uralkodjon Magyarországon, amelyik megtöri az iparszerű mezőgazdasági, gazdálkodási léptéknek azt a dominanciáját, ami az elmúlt éveket jellemezte. És nem utolsósorban ezért is fontos az, hogy a magyar kormányzat az Európai Unión belül tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a földmoratórium lejártát követően is a magyar termőföld magyar kézen maradhasson, hogy a föld maradjon azoké, akik azt valóban megművelik.

Összefoglalva: ennek az országgyűlési határozatnak igazából az lenne az ereje, hogy ha az elfogadott vagy elfogadásra váró szövegen kívül annak a szellemét, értelmét is megpróbálnánk megérteni, megpróbálnák megérteni mindazok, akik nap mint nap döntéseket hoznak, és a magyar vidékfejlesztési politikát, támogatáspolitikát is annak érdekében alakítanák, hogy azok a helyi közösségek, amelyek megszenvedték a kuláküldöztetést, azok a közösségek, amelyektől erőforrásokat elvont, elrabolt a kommunista rendszer, újjá tudjanak éledni Magyarországon. Ez szolgálja természeti erőforrásaink megőrzését, és ez szolgálja a helyi közösségek megmaradását, a magyar kulturális erőforrások megőrzését is.

Köszönöm szépen. (Taps.)