Amikor politikus lettem, és elkezdtem járni az országot, beszélgetni emberekkel, meghallgatni sok-sok mindenkit, akkor szembesültem azzal, hogy micsoda rettenetes tragédia volt ez a munkásembereknek, a mérnököknek, akár adminisztrátoroknak, mindazoknak, akik tisztességes munkát végeztek, becsülettel bejártak dolgozni ezekbe a gyárakba vagy akár a leprivatizált téeszekbe. És azt hallották, hogy tiétek a gyár, magatoknak építitek az országot, arra számítottak, hogy onnan fognak nyugdíjba menni, ott élhetik le tisztességben az életüket. Majd pedig azok, akik ezt mondták nekik, azok hétfőn még marxisták voltak, pénteken pedig már csak a tőkét akarták Marxtól megtartani, és vagy ők maguk privatizálták el a gyárat, vagy pedig külföldi kézbe adták, és a külföldiek nagyon gyakran bezárták a gyár kapuját, és eldobták a kulcsot, mert semmi mást nem akartak, pusztán csak piacot szerezni.

Hiányoltam tehát ennek a bemutatását a jelentésből, valamint nagyon hiányoltam a felelősség kérdését, amire itt már előttem is rámutattak. Szintén országjárásokon szokták mondani az emberek, hogy folyamatosan azt hallgatjuk mi, ápolónők, pedagógusok, tűzoltók, hogy nagyon nehéz helyzetben van az ország, és az embereknek vállalni kell a következményeket. De mikor fogják végre azok vállalni a következményeket, akik ilyen nehéz helyzetbe hozták az országot? Erről semmi nincsen. Nincsen szó büntetőjogi felelősségről, hogy erre egyáltalán volt-e valami kísérlet, nincs szó polgári jogi felelősségről, és nincs szó arról sem, hogy esetleg meg lehetne nézni, mondjuk, ezeknek a szerződéseknek a jog érvényességét vagy érvénytelenségét. Hogy nem lehetne-e valamiféle kísérletet tenni, ha nem is az eredeti állapot visszaállítására, mert mondjuk, amit ledózeroltak, azt nyilván nem lehet az eredeti állapotba visszaállítani, de legalábbis valamiféle kompenzációra.

Amit még szintén hiányolok, az a jelenre és a jövőre való tanulságoknak, összefüggéseknek a feltárása, amiből tanulhatunk most, a jelenben, és tanulhatunk a jövőre nézve. Például az okozati összefüggések feltárása terén, ugye, valóban '82-től, illetve '84-től levezeti a jelentés, hogy milyen lelkiismeretlen emberek milyenfajta lelkiismeretlen döntéseket hoztak. De az okozati láncban rámutatnak arra is, hogy hogyan kapcsolódik az ország gyarmatosításának kezdete, és itt hangsúlyoznám, hogy a gyarmatosítás folytatása is erőteljesen kapcsolódik az adósság kérdéséhez. Tehát kimutat a 19. oldalon egy világos okozati kapcsolatot aközött, hogy nem volt hajlandó az első szabadon választott magyar kormány még tárgyalni sem az adósság-visszafizetésről, nemhogy megtagadni az adósság visszafizetését, és ebből következett az, hogy úgy kellett az adósságok visszafizetésére pénzt szerezni, hogy mindent privatizáltak.

Ha megengedik, ezt a részt föl is olvasom a fontosságára tekintettel, és nem titkoltan azért, mert ha ezt a kormánypártok most elismerik, hogy így van, és ez óriási hiba volt, akkor nem értem, hogy miért nem mondják azt, hogy talán még most sem késő, és igenis újra kellene tárgyalni az államadósságot. Mert amíg nem tárgyaljuk újra, addig mindig mindent arra kell szánnunk, a nemzetnek minden kincsét, minden vagyonát, hogy ezt az adósságot folyamatosan törlesszük. Azt mondja a jelentés, hogy "Még a Magyarország után következő második legnagyobb mértékben eladósodott országban, Lengyelországban is teljesen egyértelmű volt az, hogy a gazdasági talpra állás érdekében feltétlenül adósságkönnyítést kell kérni. Nem lehet a szocializmus által felhalmozott hitelállományt legitimnek tekinteni. Antall József miniszterelnök azonban, annak ellenére, hogy nemcsak itthonról, de külföldről is sokan felvetették az adósságmegtagadást, a leghatározottabban visszautasította ennek még a gondolatát is. És mivel a magyar gazdaság súlyos válságba került, viszont a kormányzat mindenáron ragaszkodott a devizahitelek törlesztéséhez, ezért a magánosításra nem maradt már reális alternatíva, mint a külföldi és azon belül is a nyugati tőke részére történő értékesítés, méghozzá gyors, szinte erőltetett ütemben."

Változatlanul ez folyik, ez is fog folyni, és nagyon félő, hogy ez fog történni a földekkel is. Az állami tulajdonban lévő földkészleteinkkel, hogy egyszer csak azt fogják mondani, hogy muszáj törleszteni tovább ezeket az adósságokat, most már nem maradt másunk.

(20.50)

Tehát a tanulságok levonása kapcsán még hangsúlyozni kell megint csak egy analógiát: mi történt a privatizációk kapcsán ebben a szakaszban, amit nagyító alá vesz ez a jelentés? Két nagy csoportjuk volt az embereknek, akik hozzájutottak a nemzeti vagyonhoz. Az egyik az akkori kommunista, gazdasági hatalmukat átmentő menedzserek, vezetők, illetőleg más módon privilegizált helyzetben lévő és a hatalom szeretetét élvező emberek, másfelől pedig a külföldiek.

Nem nehéz észrevenni az analógiát a földkérdéssel megint csak. A földrablásokban, a mohó, profithajhász célú földszerzésekben is ez a két nagy csoport körvonalazódik, egyfelől szintén a hatalom szeretetét élvező bankárok és különböző, vörös-, zöld- és egyéb színű bárók, akik elrabolják a legfontosabb nemzeti kincsünket, a termőföldet, másfelől pedig hamarosan a külföldiek.

Kettő év múlva lejár a földmoratórium, és úgy tűnik, hogy itt állunk feltett kézzel, hogy ide lőjenek, nem tudunk mit csinálni. Hát, hogyne tudnánk mit csinálni! Valamit feltétlenül tennünk kell, mert különben itt fogunk ülni öt év múlva vagy tíz múlva egy hasonló bizottság jelentését bemutatva és elemezgetve, amely bizottság megint csak a felelősség kérdését teljesen megkerülve sajnálkozva, lesütött szemmel fogja azt elemezgetni, hogy hogyan is került a magyar termőföld teljes egészében külföldi kézre, illetőleg profitra éhes, néhány privilegizált személy kezébe, és hogyan omlott össze teljesen a magyar mezőgazdaság és Magyarország is, mert ez az ország teljes összeomlását is fogja jelenteni.

Tanulság még az is, hogy akkor is azt csináltuk, amit az EU elvárt tőlünk. Tehát ha az Európai Unió azt várta, hogy adjuk vissza a kvótáinkat, akkor visszaadtuk, még nagyobb mértékben, mint ahogy azt elvárták volna, mert mások 25 százalékot adtak vissza, mi 75 százalékot. Ha azt kérték, hogy dózeroljuk le a nemzeti kincseinket, a nemzet vagyonát... - milyen érzés lehetett azoknak az embereknek, akik ott dolgoztak, akik azokat a gyárakat, ha nem is fölépítették, mert száz évvel azelőtt építették őket, de ahol tisztességes munkát végeztek, és az életüket élték, milyen érzés lehetett látni, hogy ledózerolják a gyárakat? Én beszéltem ott környékbeli emberekkel, akik elmondták, hogy tényleg a szívük szakadt meg, mikor ezt végig kellett nézniük. Tehát akkor azt várta az EU, ezt csináltuk.

Most azt várja, hogy bocsássuk a termőföldünket külföldiek rendelkezésére. Most úgy tűnik, hogy ezt fogjuk csinálni, hacsak nem tanulunk ebből a rettenetes történetből, és nem lesznek olyan emberek, például itt a parlamentben, akik azt mondják, hogy az erkölcsileg felnőtt ember és az erkölcsileg nem felnőtt ember között az a különbség, hogy az egyik a döntéseit kizárólag a hasznosságra alapozza, hogy nekem mi az, ami most éppen bejön - vagy akár a félelemre -, a másik pedig a lelkiismeretére, a szilárd belső lelkiismeretére.

Én arra kérem önöket, hogy erre a szilárd belső lelkiismeretre és a hazaszeretetre hallgatva hozzanak létre most egy olyan bizottságot és nem majd utólag, amelyik a termőföld elrablásának a megakadályozásán fáradozik; amelyiknek a célja az lenne, hogy megállítsa a termőföld megszerzését privilegizált vörös- és zöldbárók által, illetőleg megnézze, hogy hogyan is történt ez a folyamat, és igyekezzen visszaszerezni a földeket, és megakadályozza azt, hogy a földmoratórium lejárta után külföldi kézbe kerüljön a termőföld.

Nagyon jó lenne, ha ez nem pártok közötti csatározásoknak lenne a tárgya, hanem egyetértenének a pártok, mind az öt párt abban, hogy egy ilyen bizottságot most létre kell hozni. Ennek a bizottságnak az is a feladata kell hogy legyen persze, hogy megvizsgálja a mezőgazdaság helyzetét, mert a kettő egymástól elválaszthatatlan. A parasztemberek azért kerülnek olyan helyzetbe, hogy eladják a földjüket, mert nem tudnak megélni a mezőgazdaságból.

Nagyon megrázó volt számomra, mikor egy külföldi kollégámtól hallottam annak a történetét, hogy náluk hogy volt ez. Elmondta, hogy először a narancsültetvényeinket kellett kivágni, mert a megszállók olyan helyzetet teremtettek, hogy ne lehessen eladni a narancsot, hogy ne tudjunk megélni belőle. Azt mondták, hogy zöldséget érdemes ültetni, zöldséget ültettünk. Megint csak a felvásárlók olyan helyzetbe hoztak bennünket, hogy nem tudtunk a zöldségből sem megélni. A következő évben már úgy kellett dönteniük a szüleimnek, hogy a földet kellett eladnunk. Aki pedig nem adta magától, attól elvették.

Hogy melyik országban történt ez, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, biztos több ilyen ország is volt, ahol ilyesmi történt, de nagyon szeretném, hogy Magyarország ne legyen ilyen ország. És nagyon szeretném, hogy ne utólag vonjuk le a tanulságokat, hanem jó előre, és legyen ennek a jelentésnek az a következménye, hogy minél előbb a magyar parlament létrehoz egy ötpárti olyan bizottságot, amely a termőföld magyar kézben tartását irányozza elő.

Sajnálatos, hogy ezek a lelkiismereti döntések nem születtek meg akkor, amikor az alaptörvényről kellett név szerint szavazni, és amikor nem kisebb kérdésben kellett állást foglalni, mint hogy a magyar föld, magyar vízkészlet magyar kézben maradjon-e, és bizony képviselőtársaim a név szerinti szavazásban nyilván nem könnyen mondták ki azt a szót, hogy nem, de kimondták. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, és látták azt, hogy az az Európai Unió, amelynek megpróbáltak azzal a nemmel megfelelni, milyen gyalázatos módon bánik az önök hazájával.

Kérem tehát, hogy ennek a változásnak vonják le a szívükben és az eszükben is a tanulságait, és most már mondjanak igent a magyar termőföld és vízkészlet magyar kézben maradására, és hozzák létre azt a bizottságot, amelynek az a feladata, hogy ezt megvalósítsa.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)