*

TÓTH TIBORNÉ DR. (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kissé elfogódva, először szólalok meg a Ház falai között, kereszttűzben. Nehéz két tábor közé állni, és nehéz nem politikusként elsősorban, de felvállalva a baloldaliságot, szakemberként nyilatkozni.

Több mint három évtizedes pedagóguspálya áll mögöttem, melynek során közoktatási szakértéstől kezdve szakfelügyeleten át minőségügyi szakértőként és két évtizede iskolaigazgatóként próbálom segíteni a közoktatás ügyét. Jelen hivatásomra is azért vállalkoztam, mert úgy gondoltam, hogy ezen a szinten is kiállhatok a közoktatásért.

Az előttem szóló képviselőtársam dolgaira a gyakorlatorientáltság példáján keresztül szeretnék válaszolni; hogy látja ma a közoktatás helyzetét egy olyan pedagógus, aki élethivatásául választotta ezt, kipróbálva annak minden szintjét, csínját-bínját. Ha lehet, talán még azt is hozzáteszem: az Antall-kormány idején helyettes államtitkári megbízatással, Horn-kormány idején ugyanezzel élhettem volna, de nem tettem azt, mert úgy gondoltam, hogy a gyakorlatban, a pedagóguspályán van a helyem.

Reform-e a mostani folyamat, amelyben a közoktatási törvény módosításáról beszélünk, avagy valami más? Úgy gondolom, hogy a felsőoktatási vonatkozása mindenképpen reform, de a közoktatási nem egészen. Olyan folyamat, amelyben az eddigi dolgainkon próbálunk korrigálni, javítani, segíteni, figyelembe véve a racionalitásokat, a magyar állam jelenlegi helyzetét és azt a szituációt, amelyben a közoktatásnak is bizonyos dolgokkal szembe kell nézni.

Milyen is a jelenlegi közoktatási rendszer? Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de a gyakorlat oldaláról mondom, hogy jó a magyar közoktatás rendszere. Jó, mert az önfejlesztés és az autonómia iskolai megjelenése nagyon sok iskola előtt utat nyitott, lehetőséget nyitott, nagyon sok jó pedagógussal és kiváló intézményvezetővel együtt élni tudtunk a közelmúlt minden egyes oktatási kormányzatának törekvéseivel, abból a jót, az építőt felhasználva. A kettősség a hazai közoktatásban azonban kétségkívül fennáll.

Az országos mérések - sokszor elhangzottak a PISA-, az OECD-mérések -, a kompetenciavizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy van még mit behozni, van még mit pótolni, van még mit erősíteni. Borzasztó nagy különbség alakult ki az iskolák között. Itt nemcsak a vidék és a főváros viszonylatára gondolok, hanem a kistelepülések iskoláinak különbségeire is, vagy egy kisváros és a főváros iskolái közötti különbségre is, amelynek kimutatásában bizonyos eszközökkel élnünk kell.

A legkritikusabb a kistérségi, kistelepülési iskolák helyzete. Azt gondolom, hogy megerősíthetem a sokszor elhangzott állásfoglalást, mely szerint a falvak kisiskoláit mindenképpen meg kell védenünk; az óvodákat és az alsó tagozatokat is.

Amíg képviselőként dolgozom, emellett fogok kiállni, hisz úgy gondolom, hogy a gyerekeknek szülőhelyük vonzásában, a szülőhelyükön kell felnőni; minden híreszteléssel szemben megteremthetők az ottani iskolák fenntartási lehetőségei.

Nézzük a másik végletet! Az iskolák önfejlesztésében és az iskolai nagy reformokkal, a kéttannyelvű oktatás bevezetésével, idegen nyelvi évfolyamok beiktatásával, az Arany János tehetséggondozó programmal rendkívül sok nagyon jó iskola született Magyarországon és működik Magyarországon. Nem hivatkoznék a felvételi eredményeinkre, arányainkra, versenyeredményeinkre. Emellé hozzátenném azonban a díjtípusú megmérettetéseket is, a közoktatás minőségéért díjat akár vagy az európai kiválóság díjat.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az egyetlen olyan magyar középiskolát igazgatom pillanatnyilag még július végéig, amely európai kiválóság díjat nyert három spanyol és három angol iskola mellett; a mai napig az egyetlen kiválóságdíjas iskola - egy kisváros átlag gimnáziuma!

Hogyan lehetett ezt elérni? Elsősorban úgy, hogy ez egy komprehenzív, befogadó iskola, amely a hátrányos helyzetűeket éppúgy felkarolja, mint a legtehetségesebbeket, és olyan belső átjárhatóságú képzést biztosít, amelyben minden gyerek megtalálhatja a neki megfelelő helyet. Ennek kapcsán Európa számos országában adtam elő kiválóságdíjas iskolai konferenciákon. Nincs szégyellnivalónk Európa-szerte sem, hisz úgy gondolom, hogy felvettük a versenyt az angol közoktatás fődíjas iskolájával, a Runshaw College-dzsal vagy akár a spanyol fődíjas iskolával egyaránt. 2005 végén New Yorkban számolhattam be a hazai közoktatás ügyeiről, büszkén vállalva, hogy magyar vagyok és hogy ezt az oktatási rendszert képviselem.

Úgy gondolom tehát, hogy a közoktatás racionalizálási folyamatában - amelynek most tanúi vagyunk -, a racionalizálás többszintű végrehajtásában vállaltunk felelősséget, ez az előttünk álló borzasztó nagy feladat. Bízom benne, hogy sikerül megőrizni mindazt az értéket, amelyet a magyar közoktatás eddig képviselt, hisz a közoktatás minőségének fejlesztése arról szól, hogy nehogy elrontsuk azt, ami jól működött az eddigi rendszerben, viszont amely nem annyira jól működött, annak a fejlesztésén próbáljunk meg közösen fáradozni.

Itt a racionalizálás területei között nemcsak a célok és a feladatok, a tárgyi adottságok, az eszközök, hanem a személyi adottságok racionalizálásáról is szó van, hisz valljuk be őszintén: vannak olyan iskolák, ahol öt-hat gyerek alkot egy csoportot - és nem a kistelepülések iskoláit értem ezen, hanem nagyvárosi iskolákat -, vagy ahol például olyan rossz szervezéssel működnek a tantárgyi oktatási órák, amelynek módosítása nagyon komoly vezetői kihívás lenne. Vannak tehát a magyar közoktatásban tartalékok, ezeket most fel kell tárnunk, és racionalizálnunk kell.

A szükséges korrekciókat el kell végeznünk természetesen rendszerszinten is. Ne felejtsük el, hogy a hatékonyság emelése az anyagi-gazdasági hatékonyságot is tartalmazza. A fejlesztés-központúságunkban azonban végig a teljesítményorientáltság kell hogy domináljon, összhangban a társadalmi és gazdasági folyamatokkal, az egészségügy reformjával, hogy csak néhány dolgot említsek.

Versenyképes tudással kell hogy kilépjenek a gyerekeink az iskoláinkból, hisz a gyakorlatban használható tudást kell kialakítani bennük az alapkészségek, kompetenciák megfelelő fejlesztésével és a továbbtanulásra való felkészítéssel, mindenkinek a saját-saját szintjén. Ehhez pedig megfelelő, áttekinthető, gyakorlatorientált, hatékony, rugalmasan és folyamatosan fejlődő és szociálisan érzékeny közoktatási rendszer szükségeltetik.

Hogyan lesz a közoktatási rendszerünk, hogyan lehet ilyen, hogy naprakész ismeretekkel rendelkezünk, azaz folyamatos mérési, értékelési rendszerrel, a minőségirányítási rendszereink működtetésével követjük a rendszerfejlesztést, rendszerépítést? A minőségirányítási rendszer egyéni, monoszintjén a diákok, pedagógusok és vezetők egyéni teljesítményének naprakész ismerete rendkívül fontos. Mikroszinten az intézmények működésének komplex értékelése a tét, mezzoszinten az önkormányzatok és fenntartók értékelési munkába való bevonása a feladatunk, makroszinten az ágazati oktatásirányítási értékelési-mérési rendszer működtetésének hatékonysága is megvizsgáltatik, de a megaszint, az európai uniós kompatibilitás sem hanyagolható el. Ezek között a szintek között az iskolai és az önkormányzati fenntartói szint kidolgozott minőségirányítási programokkal működik.

Csak három területet szeretnék kiragadni az előbb felsoroltak közül. Az iskola működése komplex értékelése központi témánk kell hogy legyen, amely önfejlesztésre, önértékelésre kell hogy épüljön. Ennek a folyamatnak az eddigi gyakorlata nyolc éve alakult ki a magyar közoktatásban, azaz nem egy-egy oktatási kormányzathoz kötött csupán. Itt külső és belső mérésekkel - beleértve a PISA-mérést és a belső méréseket is -, elégedettségi vizsgálatokkal vizsgálhatjuk, milyenek az intézményeink, és korrekciós eljárásokat foganatosíthatunk, ami a közoktatási törvény 40. és 99. §-ainak módosításában fog majd visszaköszönni itt, a Parlament falai között.

Szeretnék majd ezekhez módosító indítványokat benyújtani, hisz úgy gondolom, hogy a pedagógiai hozzáadott érték típusú intézményműködés, -értékelés kulcsfontosságú területe a magyar közoktatásnak; hogy mi történik a lemaradó iskolákkal, a differenciált minimumok szintjének meghatározásával, e törvény előírásai közé tartozik, és hogy mi történjen a jól működő iskolákkal, ez hasonlóan.

Az egyéni teljesítményértékelések sorában rendkívül fontosnak tartanám mind a pedagógus-, mind a munkatársi, mind a vezetői értékeléseket, hiszen a vezető feladata, hogy az intézmények működését optimalizálja. Nagyon nehéz feladat előtt állunk, a segítségüket szeretném kérni ebben, hiszen csak együtt tudunk eredményesen javítani közoktatásunk jelenlegi állapotán.