GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Mint önök előtt is ismert, az Európai Tanács múlt héten csütörtökön és pénteken, mondhatni: szokásos - legalábbis ami az időütemezést illeti, szokásos - ülését tartotta Brüsszelben.

A Tanács napirendjén két olyan fontos kérdés szerepelt, amely miatt az azt megelőző hetekben már nagyon komoly és széles politikai vita tárgya volt, hogy vajon képesek lesznek-e az Európai Unió tagországai, vezetői megállapodni, képesek lesznek-e új lendületet adni Európának. Ez a két kérdés az alkotmányos szerződés ratifikációjának helyzete, illetve a 2007-2013 közötti időszakra vonatkozó pénzügyi perspektíva kérdése volt.

A magyar parlamentben itt ülő pártoktól és a magyar kormánytól a Magyarországot képviselő delegáció, a delegációban jómagam is, nagyon világos és egyértelmű mandátumot kaptunk. El kell mondjam önöknek, hogy ebben a mandátumban nem volt érdemi vita a parlamenti pártok között.

A Tanács ülését megelőző hetekben a szakértői szinten folytatott tárgyalásokon, amelyek részben Baráth Etele miniszter úr koordinálásával, részben pedig az egyes parlamenti bizottságokban folytak, nagyon világos nemzeti álláspontot alakítottak ki. Ez úgy szólt, hogy az alkotmányos szerződés ratifikációja tekintetében adjunk minél nagyobb és rugalmasabb teret a ratifikációt még be nem fejezett országok törvényhozásai és kormányai számára; adjunk több időt, hogy végiggondolhassák, milyen okok húzódnak meg a francia és a holland nemek mögött. A nemek után elbizonytalanodó európai közhangulatban az egyes tagországok mit tehetnek, mit tegyenek annak érdekében, hogy az Európai Unió működőképességét javító alkotmányos szerződés, illetve a szerződésben foglalt intézkedések hatályba léphessenek.

A másik kérdéskörben, a pénzügyi perspektíva dolgában a parlamenti pártok egymáshoz nagyon közeli, mondhatni: azonos álláspontot képviseltek. Az álláspont lényege abban foglalható össze, hogy a magyar delegáció érje el, biztosítsa, hogy a 2007-13 közötti időszakban az Európai Unió közös forrásaiból a mezőgazdaság, a vidékfejlesztés céljaira, a strukturális politikák megvalósítására, a kohéziós politika finanszírozására elegendő pénz álljon rendelkezésre, sőt a forrásokért folytatott versenyben Magyarország - természetesen lehetőség szerint - a legjobbak között foglaljon helyet. Mi azt vállaltuk, azt ígértük, hogy annak érdekében fogunk megtenni mindent, hogy a 25-ök Európájában az első öt ország között legyen a végül majd elfogadásra kerülő magyar pozíció.

Az Európai Tanács ülése kifejezetten feszült, ideges és sok csalódottsággal teli hangulatban kezdődött. Az egyes országok vezetői ugyan nem hibáztatták egymást az alkotmányozási folyamat megtorpanásáért, sokak által előrevetített, lehetséges kudarcáért, az elemzés érdemi és alapos volt, de teljesen világos volt mindenki számára, hogy nem egyszerű bakiról van itt szó. Nem az történik, ami egyébként megtörténhet bármely nemzeti parlamentben, megtörténhet bármely nemzeti kormányban, hogy egyik vagy másik ügynek időlegesen nincsen meg a többsége, de minden megy tovább; mindenki úgy értékelte, hogy bizony az Európai Unió hosszú történetének egyik legkritikusabb szakaszához érkezett.

Voltak már korábban is figyelmeztető jelek; láttuk, hogy a lisszaboni célok megvalósításában az Európai Unió tagországai messze elmaradtak a kitűzött célok teljesítésében. Láttuk, hogyan növekszik a bővítéssel kapcsolatos szkepszis, kétség; és mint új csatlakozó ország, tudtuk azt is, hogy ez részben ránk vonatkozik, részben pedig az előttünk álló bővítési körökben ott szereplő országokra. És láttuk a francia és a holland nemet, és láttuk, az előkészítő tárgyalásokon mennyi vita veszi körül a költségvetés tervezését, mennyi vita veszi körül az egyes nemzeti álláspontok összeegyeztethetőségét.

Az éjszakába nyúló vitában csütörtökön éjszaka még arról sem sikerült megállapodni, hogy az alkotmányos szerződés ratifikációjával kapcsolatosan mi lehetne az a viszonylag semleges 10-15 mondat, amelyben egyetértenek az Európai Unió tagországai, kormányfői. Mindenki előtt világos volt, hogy ha sürgetjük az egyes országokat, akkor lehet, hogy ez még olaj lesz a tűzre. Ha viszont nem mondunk semmit, az továbbra is elbizonytalanítólag fog hatni Európa polgáraira. Mi az a középút, amelyen egyformán tudnak járni a jelentős többségben nemmel szavazó holland polgárok, és mondjuk, azok az országok is, mint például Magyarország, amelyek nemcsak hogy nem előtte vannak a ratifikációnak, hanem már befejezték, és sikeresen befejezték ezt a ratifikációt?

Van-e olyan 15 mondat, amely 15 mondatba ilyen messze lévő álláspontok egyaránt belefoglalhatók? Akkor azt gondoltuk, hogy ez lesz a legnehezebb kérdés csütörtökön éjszaka. Aztán pénteken kiderült, hogy ez nem így van. Kiderült, hogy a 2007-13 közötti időszakra vonatkozó pénzügyi tervek elfogadásában még sokkal több a vita, sőt a vita mélyebb, és az Unió működésének alapjait is érinti.

(13.10)

Az egyes nemzeti álláspontok ismertetésekor kiderült, hogy alapvetően három kérdés körül folyik a vita.

1. Mennyi legyen a nemzeti hozzájárulás mértéke a közös európai uniós költségvetéshez? Talán önök előtt is pontosan ismert, már a tervezési szakaszban kiderült, hogy a tagországok jelentős többsége nem kívánja fenntartani a korábbi tagállami befizetési szint mértékét, azt csökkenteni kívánja. Csökkenteni, de mennyire? Ez volt a kérdés.

2. Milyen módon kerüljön felhasználásra az ilyen módon közössé tett európai uniós forrás, hogyan osszuk meg ezt a forrást a versenyképességet szolgáló célok között, és mondjuk, a strukturális és kohéziós politika céljai között? Természetesen sokak számára adódna a válasz, hogy a jövő a versenyképességről szól, legyen minél több pénz versenyképességre; de ha itt, a magyar parlamentben szólok, akkor muszáj gyorsan hozzátennem, hogy természetesen a versenyképességi célokat megvalósító projektek túlnyomó többsége az Európai Unió legfejlettebb hat-hét tagországában valósul meg, és az ide adott többletfinanszírozás éppen azokat az alapokat érinti vagy érintheti, amelyek a magyar felzárkózást szolgálnák, például a strukturális és kohéziós alapokat.

3. Korábban nem tapasztaltan indulatos vita tárgya lett a mezőgazdasági politika. Az a politika, amely a legegységesebben és a legkorábbról közös európai politika, amely ott van az Európai Unió megalakulásának majdnem az első pillanatától az Európai Uniót alkotó tagállamok közös asztalán. Folytatható-e az a politika, amelynek eredményeként a közös források 40-42 százalékát egyébként az európai összes közös jövedelem 2 százalékát adó mezőgazdaságra fordítjuk? Szerintem így a kérdés egyébként nincs is jól feltéve, mert így félrevezető. Hiszen természetesen nem a 42 százalékot kell hasonlítani a 2 százalékhoz, hanem az 1 százalék 42 százalékát, azaz 0,4 százaléknyi támogatást a 2 százalékhoz. De szemmel láthatólag ez a korábban megkötött megállapodások kinyitásának szándékával az asztalra tett vita a brit álláspont szerint nem másról szól, mint hogy jó irányba megy-e Európa, hogy a közös költségvetést arra költjük-e, amire kellene, hogy ez a költségvetés a múltról szól-e, a múlt megőrzéséről, vagy a jövőről szól-e.

Ez a három nagy kérdés feszítette a vitát, és ebben a három nagy kérdésben végül a 25 tagország nem tudott megállapodni.

Hiba lenne azt gondolni ugyanakkor, hölgyeim és uraim, hogy ez költségvetési vita. Szó nincs róla. Amikor arról vitatkoznak a tagállamok vezetői, hogy a bruttó nemzeti jövedelem 1,06 százalékát adják be a közösbe vagy 1,07 százalékát, azaz 1 század százalékokról beszélünk, akkor nem lehet kérdés, hogy ez nem pénzről szól. Önök nyilván tudják, a tévénézők nem biztos, hogy ha ezt lefordítjuk a magyar költségvetés nyelvére, akkor 1 század százalék 2-2,5 milliárd forintot jelent. Nincs az a magyar kormányzati képviselő, nincs az a magyar parlamenti képviselő, akit ha egyébként megkérdeznének, hogy Európa jövője a magyar nemzeti költségvetésből 2 milliárd forint további hozzájárulást igényel, ezt adja-e vagy nem adja, nem hiszem, hogy bárki azt mondaná, hogy ha ez 2 milliárddal többe kerül évente, akkor itt vétózni kell. Márpedig európai tagállamok egyik-másik vezetője úgy gondolta, hogy ilyen nagyságrendű nemzeti pótlólagos szerepvállalás miatt már fel szabad vetni a vétó kérdését.

Ahol 10-20 milliárd euró összes költségvetési tétel miatt került napirendre a vétó lehetősége, aki ezt tudja, és ilyen nagy számokkal bánik otthon kormányban vagy parlamentben, az sejtheti, hogy szó nincs itt pénzügyi vitáról. Arról szól ez a kérdés, hogy érzékelik az európai uniós tagországok vezetői, vagy legalábbis azok egy része, hogy az európai közvélemény nem elhanyagolható hányada jelentősen elbizonytalanodott Európa jövőjét illetően. Hogy az a dinamizmus, amely dinamizmust a második világháború után a békevágy, a német-francia kiegyezés és egy új, demokratikus Európa megalkotásának vágya serkentette az a múlté. Hogy a régi eszmények már nem mozgatják a közös Európát, új eszményeiben pedig bizonytalan Európa. Hogy képtelenek vagyunk arra választ adni - és nem a távoli Európai Unióban, hiszen mi magunk vagyunk az Európai Unió, legalábbis annak egyik tagországa, ilyen országokból áll össze, még másik 24-ből, mint mi magunk vagyunk -, hogy melyik a fontosabb most: megpróbálni megküzdeni és versenyképesnek lenni, mondjuk, az Egyesült Államokkal, mondjuk, Délkelet-Ázsiával, mondjuk, Kínával, és erőforrásainkat már rövid távon is a versenyképességre összpontosítani, vagy megőrizni az európai szociális modellt, az együtt maradó, együtt tartó szolidáris társadalmak modelljét, hogy e két szándék összeegyeztethető-e, nemcsak történelmi távlatokban, hanem itt és most, a következő két évben.

Az az elbizonytalanodás jelent meg a nem szavazatok mögött és az európai uniós vezetők állásfoglalásaiban, hogy a tagországok többségében - hozzáteszem, hogy úgy gondolom, Magyarország is osztozik ebben a bizonytalanságban - nincsen világos válasz erre. Hogy a tagállamok többsége szeretné megkerülni az egyértelmű választ, szeretné ezt is és azt is; miközben Európa lelassult, és félelemmel tekint Kínára, félelemmel tekint Délkelet-Ázsiára, félelemmel arra az Egyesült Államokra, amely kutatás-fejlesztésben, a tudományos erőforrások koncentrációjában messze meghaladja az európai teljesítményt.

 

(13.20)

A vita talán legkényesebb szakaszában, pénteken éjjel az újonnan csatlakozott országok közül hat ország, köztük Magyarország is, valóban azzal a szándékkal, hogy élére állítsa a kérdést, azt mondta: ha pénzről szól a kérdés, akkor rendben van, szóljon pénzről - mi hajlandóak vagyunk újranyitni a saját pozíciónkat. De akkor legyen hajlandó kinyitni a pozíciót valamennyi olyan ország, aki most nemet mondott. S azt tudom mondani önöknek, hogy a legékesebb bizonyítéka annak, hogy ez a vita nem pénzről szól, hogy erre a felajánlásra a másik oldalról nem érkezett pozitív válasz, hanem megismételt elhatárolódás volt a válasz. Különböző ki nem munkált, sokkal inkább kételyek és félelmek által mozgatott európai víziók csatáznak egymással, hosszú időre az egy helyben járás lehet a közös európai együttműködés sorsa.

Nem kétséges, hogy nincsen más, aki ezt a kérdést meg tudja oldani, csak mi magunk. Mi vagyunk az Európai Unió, így 25-en, nem létezik rajtunk kívül más. Sokkal intenzívebb konzultáció és tárgyalás kell annak érdekében, hogy ezen a küszöbön sikerrel és eredménnyel léphessünk át, amit mi magunk építettünk önmagunknak.

Magyarország számára minden bizonnyal egy aktívabb és kezdeményezőbb szerep lehet az, amely önmaga számára és az Európai Unió számára is sikert hozhat. Különös jelentőséget ad egy ilyen szerepvállaláshoz, hogy két héttel ezelőtt Magyarország vette át a visegrádi négyek országcsoport elnöklését és vezetését, és a következő egy évben Magyarország vezeti a visegrádi négyeket. De miközben a diagnózist egyre jobban tudjuk, nyugodtan mondhatom, hogy a terápia dolgában Európában szinte senki nem áll jól. Különösen figyelmeztető, hogy a kompromisszumot az a Jean-Claude Juncker nem tudta tető alá hozni, aki ma az európai együttműködés egyik legtapasztaltabb, legtehetségesebb politikusa, akinek talán mindőnk közül a legtöbb esélye volt arra, hogy ezt a kompromisszumot megfogalmazza, és azt elfogadtassa.

Ami Európával történik, az mostantól kezdve nem egy-egy kormány dolga, és nem is az éppen kormányon lévő politikai pártok dolga. Hosszú évtizedekre kihathat mindaz, amit a következő években vagy a következő hónapokban dönteni fogunk. Éppen ezért a következő napokban arra fogom kérni az elmúlt tizenöt év miniszterelnökeit, valamennyit, hogy üljünk közös asztalhoz, beszéljük meg, mi a dolga Magyarországnak abban, hogy új javaslatok megfogalmazásával, ezen új javaslatok képviseletével segítsen Európának, hogy ne csak múltja, értékei megőrzésében, hanem sikeres jövőjének építésében is dinamizmust, elszántságot tudjon mutatni.

Magyarország nem lehet csak nézője ennek a folyamatnak, nem lehet passzív szereplője, kezdeményezni kell, tárgyalni kell mindenkinek, akinek fontos Európa sorsa, függetlenül attól, hogy melyik pártot képviseli, hogy korábban melyik kormányt vezette. Eszerint fogok eljárni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)