HARRACH PÉTER (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy személyes megjegyzéssel kezdeném. Az egyik képviselőtársunktól elhangzott egy utalás egy volt, idős képviselőtársunkra, Varga Laci bátyánkra. A fél ország tudja, hogy “bácsitö nem volt szabad emlegetni, mint ahogy itt most elhangzott - ezért járt egy üveg vörösbor annak idején. Ma már nincs alkalma elfogyasztani Laci bátyánknak ezt, de politikai örökösei szívesen átveszik a képviselő úrtól.

Még egy elhangzott megjegyzésre hadd reagáljak. A kormány rosszindulatú, mondja az ellenzék, hallottuk az előbb - mi soha nem mondtuk, hogy a kormány rosszindulatú a nyugdíjasokkal szemben. Mi csak azt mondtuk, hogy a kormány ügyetlen, ennek következtében a gazdaság tönkrement, és nincs lehetőség a megtermelt javak elosztására.

Ha megnézzük a felszólalásokat, akkor azt látjuk, hogy olyan számok hangzanak el a kormánypárti oldalról, amelyekből kiderül, hogy elérkeztünk a Kánaánba. Közben a valóság az utcán, a társadalomban az, hogy bizony a nyugdíjasok egyre nehezebben élnek, és egyre rosszabb helyzetbe kerülnek. Minden kormányzati intézkedés mögött van valamiféle világkép, társadalomkép, emberkép; ha ez nincs, akkor viszont nagyon konkrét politikai célok vannak.

Kétféle juttatás lehet a nyugdíjak esetében, az egyik az egyszeri juttatás, a másik pedig a nyugdíjemelés. Ha mondjuk, 20 ezer forint az az egyszeri juttatás, az megfelel körülbelül egy 1700 forintos nyugdíjemelésnek, hiszen éves szinten ugyanaz.

Az ember olyan, hogy igazi hatást számára az egyben kapott, nagy pénz jelent, tehát érthető az, hogy egy nagyobb összegű, egyszeri juttatás nagyobb hatást vált ki. Nem tudom, megfigyelték-e azt, hogy a kampány idején történt ígéretekben ilyen egyszeri juttatások szerepeltek. Sok szó esett már a 19 ezer forintról. Most, a 2004-es kampány idején az előrehozott 54. heti nyugdíjról mint egyszeri juttatásról beszélünk, pedig az a nyugdíjemelés, ami lehet, hogy az összegében nem olyan feltűnő, az évek során sokkal többet jelent az egyszeri juttatásnál.

 

(11.30)

De hát az egyszeri juttatás az, ami szavazásra mozgósít, és ezt a pszichológiai hatást érdemes kihasználni.

Egy pillanatra megállnék a 19 ezer forintnál, mert két dolgot szeretnék helyretenni, amit nem árt, ha higgadtan, nyugodtan és korrekten megnézünk. Az egyik ez az 52 milliárd forintos elvett összeg. Pokorni képviselő úr már kifejtette, hogy a polgári kormány más rendszer szerint juttatta a nyugdíjasoknak azt, amit - hogy őt idézzem - a Horn-kormány saját lelkiismeretének megnyugtatására törvényi formában az utódjára akart hagyni. Ezt a más módot teljesen jogosan oldotta meg a kormány, az összeg több volt, mint a hátrahagyott kötelezettség. Egy dologról azonban eddig még nem esett szó. Ha itt lenne az államtitkár asszony, javasolnám neki, hogy ugyanazzal a főosztállyal számíttassa ki ezt az összeget, amelyikkel én kiszámíttattam, és akkor valószínűleg ugyanúgy 38 milliárd jönne ki, mint nekem. Tehát az 52 milliárd nemcsak szándékában helytelen, hanem téves is. Számít az valamit egy politikai szlogennél, hogy téves? Annyit mondták a képviselő urak és hölgyek, hogy már maguk is elhiszik. Néha érdemes lenne utánanézni ezeknek az összegeknek.

Vagy beszéljünk a méltányossági nyugdíjemelésről, ami az előbb szóba került. Ha itt lenne államtitkár úr, neki is elmondanám, hogy az a méltányossági nyugdíjemelés, amit a polgári kormánynál hiányolt, más néven, de ugyanolyan összegben megjelent. Hiszen szemben a kampányígéretekkel, a krízishelyzet megoldására nem a pár száz- vagy ezerforintos havi nyugdíjemelés az alkalmas. Hanem mi az alkalmas? Az egyszeri, a krízishelyzetet megoldó juttatás. Tehát ne azt tessék mondani, hogy nem volt méltányossági nyugdíjemelés, hanem azt, hogy a problémát jobban kezelő, egyszeri juttatás volt. Miről beszélünk? Kampányról. Miről beszélnénk?

Térjünk vissza a lényegi kérdésekhez! Azt mondtam, hogy emberkép, világkép, társadalomkép van egy-egy intézkedés mögött. Sokszor elhangzott az is, hogy közösségekre épülő társadalomban gondolkodunk, és az első ilyen közösség a család. Az idős ember is családban él, onnan kap támogatást és ő is oda ad támogatást, tehát nem magányos. Aki a családokat erősíti és védi meg a különböző problémáktól, az az idős emberek számára is teret biztosít. Tehát amikor időspolitikáról beszélünk, akkor ne csak a nyugdíjról beszéljünk, hanem beszéljünk - hiszen minden mindennel összefügg - például a családról is. Vagy más közösségekről: ha éppen hívő emberről van szó, egyházi közösségről, vagy helyi társadalmi közösségekről, szóval olyan közegről, ahol az ember az életcéljának a megerősítését látja. Aki ezeket a közösségeket erősíti, az az idős embereknek tesz szolgálatot. Vagy amikor nemzetben gondolkodunk, a nagy közösséghez tartozás tudata megint csak erőt ad, az értelmes emberi életnek egy része, így ezzel is növeljük az idős emberek terét.

De beszéljünk a nyugdíjról is! 1998-ban megörököltünk egy rosszkedvű társadalmat, egy megtépázott és elbizonytalanodott nyugdíjasréteget. Sokat beszéltek ma már a 12 plusz 8 százalékos veszteségről, arról, hogy 1990-től 1998-ig 20 százalékos reálértékvesztés sújtotta a nyugdíjakat. Azt a célt tűztük magunk elé, hogy megőrizzük a nyugdíjak vásárlóértékét. Sikerült megvalósítanunk a reálérték-növekedést. Az előbb némi vita hangzott el arról, hogy a polgári kormány a rendszerváltás óta először mennyivel növelte a nyugdíjak vásárlóértékét. Azt mondtuk, hogy saját magunk 16 százalékkal. A számok némi különbséget mutatnak. Az általunk előkészített - már csak az utolsó pecsét hiányzott ezekről - nyugdíjemelésekkel valóban felment 22 százalékig. Vitatkozhatunk azon, hogy ki emelte azt, de ne vitatkozzunk. Tény az, hogy a rendszerváltás óta a polgári kormány idején történt meg először a nyugdíjak reálértékének az emelkedése. (Közbeszólások az MSZP soraiból.) Köszönöm szépen, hogy egyetértünk.

De az a kérdés, hogy mi lett volna, ha a 3 százalékos, kötelező emelésen felüli nyugdíjemelést megtartjuk, hiszen bevezettük, gyakorlattá vált. Akkor bizony az már ebben az évben is 20 ezer forintot jelentett volna minden nyugdíjasnak. S akkor hozzá kell tenni, mert bármennyire is rosszul esik a kormánypárti képviselőknek, nem hallgathatunk a megdöbbentően magas áremelésekről, arról, hogy ez évi 44 ezer forinttal növeli a nyugdíjasok háztartási kiadásait. Ha összeadjuk, ez már 64 ezer forint évente. Több mint egyhavi nyugdíj! És most azon vitatkozunk, hogy mikor adjunk egy félheti (Sic!) nyugdíjat? (Közbeszólások.)

Nézzük meg - rövid leszek -, hogy a továbblépésnek milyen eszközei voltak. Ha tovább tudtuk volna erősíteni a gazdaságot - mint ahogy a Medgyessy-kormánynak sajnos nem sikerült -, akkor a felzárkóztatásra, ami uniós követelmény vagy legalábbis igény, tudtunk volna szánni. Az a szociális bizottság, amelyik az Unióban a tíz célt és elvet megfogalmazta a nyugdíjakkal kapcsolatban, beszél az emberi méltóság megerősítéséről. A nyugdíj munkabérhez kapcsolódó járulékfizetéssel kiérdemelt járandóság, tehát mindenképpen a korábbi jövedelemhez kell igazodnia. Nagy torzulás van a magyar nyugdíjrendszerben, ezért nyújtottuk be azt a módosító javaslatot, hogy a különböző szolgálati időkhöz kapcsolódó nyugdíjakat differenciáltan emeljük. Ez egy felzárkóztatás lett volna. Vagy az szja 5 százalékos irányíthatósága a szülők nyugdíjához megint olyan követelmény, ami a család és a nyugdíjas viszonyát szolgálja. A másik igazságtalanság a kis- és nagynyugdíjak közötti különbségek, itt-ott a szolidaritás elvének az érvényesítése - erre is volt konkrét javaslatunk.

Sajnos az időm letelt, nem szeretném már a továbblépés lehetőségeit említeni, de amit megtettünk volna kormányzati helyzetben, azt tesszük most jobb híján módosító javaslatokkal, és szomorúan tapasztaljuk, hogy egymás után söprik le őket az asztalról.

Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki oldalon.)