DONÁTH LÁSZLÓ, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság elõadója: Köszönöm szépen, elnök úr. Kedves Képviselõtársaim! Az elõterjesztõ miniszter úr mindent elmondott, ami ezen törvényjavaslat indoklásához fontos, illetve ami az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság szintén egyhangú támogatását lehetõvé tette különféle meggyõzõdések vagy vélemények ellenére is. Tehát a múlt heti ülésünkön egyhangú módon támogattuk ezen általános vitára való alkalmasságot.
Azonban két gondolatot mégis hadd fûzzek hozzá ennek a törvényjavaslatnak a 2. szakaszához, amely kimondottan az orvosi, genetikai kutatás határait szabja meg. Nagy kétségeim vannak a tekintetben, hogy a kultúrtörténetbõl jól ismert homonculus- vagy gólem-kísérletek óta az embert büntetõjogi módon korlátozni lehet abban az eredendõ vágyában, hogy embert hozzon létre. Úgy gondolom, hogy az egyetemes, tehát az egész világra kiterjedõ tiltakozás mindenfajta emberi klónozással szemben az a végsõ rémület, hogy mégiscsak lehetõsége nyílik rá.
Innentõl fogva az egész probléma számomra nem büntetõjogi, pontosabban a büntetõjog nehézkesen megy utána valaminek, ami sokkal inkább ismeretelméleti és morális jellegû probléma. Erre ugyan én a saját alapfoglalkozásom miatt azt mondom, hogy nem kell kétségbe esni, hiszen az Örökkévalón kívül senki sem tud semmibõl teremteni, a valamibõl való teremtés pedig csak hitvány reprodukció mégis mivel a határán mozog az emberi méltóságnak ez az egész kísérlet, embert emberbõl megismételve létrehozni, fontosnak tartom én is ezt a fajta rendet, kicsit keményebben, mint miniszter úr fogalmazott, állandóan érzékeltetve vagy érzékeltetni próbálva azt, hogy a kutató, legyen az genetikus vagy orvos, a maga hivatása szerint hitelesen cselekszik, ha átlépi a számunkra, polgárok számára nélkülözhetetlen méltóság határát. Valami más módon kell tehát ezt számára lehetõvé tenni. Ha sóhaj vagy óhaj szintjén fogalmazom, a társadalomnak kell olyan éretté lennie, hogy bármit is találjon ki a tudós, ne hozzon gyalázatot ama társadalom számára.
Ide kapcsolódik Dürrenmatt miniszter úr számára is jól ismert mûve. A fizikusokra gondolok, ahol az egyik szereplõ, Möbius kimondja, hogy amit az ember egyszer elgondolt, azt soha többé vissza nem lehet vonni ami az ember szívében, lényében megfogalmazódik, azt egyszer valamikor véghez viszi. Így tehát ennek az egész törvényjavaslatnak a valóságos értelme túlmegy azon, hogy büntessen vagy büntetéssel fenyegessen, amennyiben a figyelmét az embereknek fölhívja arra, hogy nem kisebb súlyú, veszélyû kérdéssel foglalatoskodnak egy nyomorult bárány sorsa kapcsán, mint amilyen annak idején lehetett az atombomba.
Ezzel a gondolattal megismételve bizottságunk részérõl az általános vitára való alkalmasságot, köszönöm figyelmüket. (Szórványos taps a bal oldalon.)