DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mint ahogy a vitában többször elhangzott, ez egy rendkívül nagy terjedelmû törvény, aminek a tárgyalásába az Országgyûlés belekezd. Az elmúlt több mint hét esztendõben, mióta többpárti parlament mûködik, nagyon kevés ilyen nagy horderejû törvényalkotási lépésre került sor.
Örömmel tapasztalhatjuk azt, hogy ennek a nagy horderejû törvénynek a megalkotásakor többségében rendkívül tárgyszerû és rendkívül színvonalas hozzászólásokkal tisztelték meg a hozzászólók a vitatkozókat. A múlt heti ülés alkalmával Salamon László, ma Kutrucz Katalin, Isépy Tamás és Bánk Attila is olyan érvrendszerrel, olyan színvonalas érvrendszerrel és érdemi kritikával vett részt a vitában, hogy úgy érzem, szükséges - most, amikor a vita feltehetõen februárig megszakad, hiszen a parlament téli szünete miatt itt a plenáris ülésen a vita nem folytatódik -, kötelességünk néhány, az ellenzéki hozzászólásokban megfogalmazott kritikára reagálni.
Három kérdéskörrel szeretnék foglalkozni, elõrebocsátva azt, hogy mindenkivel egyetértek, aki azt mondta, hogy ehhez a törvényjavaslathoz módosításokat kell benyújtani. Tehát azt gondolom, hogy ilyen értelemben közös platformon vagyunk, és örülök annak, hogy a hozzászólásokban is ez a közös platform megjelent.
(10.30)
A három témakör, amirõl szólni szeretnék és ami a vitákban megfogalmazódott: egyfelõl a "lemondás a tárgyalásról" címû intézmény, ami a különeljárások között jelenik meg a tervezetben, másfelõl a tárgyalási kihallgatás kérdésköre, harmadrészt pedig a kétfokú fellebbezés ügye.
Ami a "lemondás a tárgyalásról" címû intézményt illeti, itt egy kis zavarban van az, aki a vitát hallgatta, és valószínûleg aki majd a jegyzõkönyveket elolvassa, még inkább zavarban lesz, hiszen Isépy Tamás mai felszólalásában hosszan hivatkozott Pokol Béla véleményére, amely vélemény megjelent az egyik országos napilapban pár héttel ezelõtt, de ugyanezt a érvrendszert, tehát a vádalku-I és a vádalku-II típusú érvrendszert mondta el szó szerint Torgyán József a múlt héten. Nyilván vagy annyira egy húron pendül a szakértõjével, hogy egymástól függetlenül is ugyanarra a véleményre jutottak, és szó szerint ugyanazt gondolják minderrõl, de az is lehet, hogy Torgyán József is Pokol Bélát idézte, de a vita korrektsége megkívánja, hogy ilyenkor idézzünk egy nyilvánosan megjelent publikációt, tehát a forrást megjelölve vitatkozzunk. Én ezzel a forrással szeretnék vitatkozni, Pokol Béla és Torgyán József megjegyzéseivel, akik összemosnak bizonyos dolgokat.
A vádalku-I-nek nevezett intézménynek semmi köze nincs a vádalkuhoz. Az az intézmény, amit 1994-ben a rendõrségi törvény, majd '95-ben a nemzetbiztonsági törvény is bevezetett, amit úgy nevezünk, hogy a büntetlenség felajánlása, semmilyen rokonságban nincs a vádalku intézményével, azzal a vádalkuval, ami - valóban, ahogy néhányan utaltak rá - az angolszász jogrendszerben kialakult.
A büntetlenség felajánlása tulajdonképpen a hatóságokkal együttmûködõ maffiózók megjutalmazására lett kitalálva. Arról szól ez az intézmény - '94 óta létezik a magyar jogrendszerben -, hogy ha egy bûnelkövetõ együttmûködik a hatóságokkal, ezért az együttmûködésért cserébe a hatóságok a számára büntetlenséget biztosítanak abból a megfontolásból, hogy az így elérni kívánt célhoz, tehát ahhoz, hogy az egész bûnbandát leleplezzék - most egyszerûen fogalmazok -, hogy a konkrét bûncselekményt teljes körben felderítsék, e cél fontosabb, mint annak az egy személynek a megbüntetése; semmi köze nincs a vádalkuhoz. Ezt vádalku-I-nek nevezni körülbelül olyan nagyvonalú fogalmazás, mintha erre a pohárra (Poharára mutat.) azt mondanám, hogy ez az asztal-I. Semmi köze nincs a kettõnek egymáshoz.
Tehát Pokol Béla és Torgyán József fogalmazásában vádalku-II-nek nevezett intézmény sem azonos a vádalkuval, nem igazán vádalku, de erre rá lehet fogni, hogy mutat bizonyos rokon vonásokat; a pohár- hasonlattal körülbelül annyi, mintha azt mondanám a pohárra, hogy ez a kancsó-II. Valóban valamifajta rokonság van, tehát nincs olyan nagy távolság, mint az elõzõ intézménynél.
Ebben a körben, a "lemondás a tárgyalásról" intézmény körében Kutrucz Katalin is fogalmazott meg kritikákat, a sajtóban is jelentek meg kritikák. Itt szeretnék újra utalni Isépy Tamás felszólalására - egyetértõleg. Valóban ez egy jogfilozófiai kérdés, az a kérdés, hogy a szabályozás során a törvényalkotó bízik-e a jogalkalmazóban vagy sem. Mind a kontinentális Európában, mind a világ jogrendszerében kétféle törekvést figyelhetünk meg.
Az egyik törekvés, amely próbál a szigorú legalitás felé lépni, amely nem bízik a jogalkalmazóban; nem bízik abban a törvényhozó, hogy a jogalkalmazó, a törvényeket végrehajtó bíró, ügyész a törvényalkotó szándéka szerint fogja a törvényt alkalmazni, ezért nagyon szûk keretek közé szorítja a jogalkalmazót. Ilyen példa, mondjuk, a kaliforniai törvényhozásban az, amit a "harmadik csapás" intézményének neveznek. Ha valakit egymás után harmadszor is megbüntetnek vagy felelõsségre vonnak bizonyos bûncselekmény miatt, akkor csak a büntetési maximumot szabhatja ki vele szemben a bíró, függetlenül attól, hogy milyenek a körülmények. Ezzel kapcsolatban sok vita folyik Amerikában is. Mindenesetre az egész szabályozás filozófiája arról szól, hogy a törvényhozó, a parlament azt mondja, hogy én nem bízom a bírókban, nem bízom abban, hogy a bírók meg tudják védeni a társadalmat, ezért nem adok szabadságot a bíró számára, hogy széles körben mérlegeljen az egyéni körülményekre tekintettel, hanem egy lehetõséget adok a számára: hogy kiszabjon egy büntetést.
Ehhez hasonló megoldások megjelennek a magyar jogrendben is. Emlékezzünk vissza, tisztelt Ház, hogy ez év tavaszán tárgyaltuk a büntetõ törvénykönyv módosítását, ahol szintén volt ilyen elem, azzal, hogy a büntetési minimumokat bizonyos bûncselekményeknél felemeltük, behatároltuk a bírói mérlegelési lehetõséget, szûkítettük a bíró mérlegelési lehetõségét. A törvényhozó azt mondta, hogy: bíró, te nem mérlegelhetsz ilyen széles határok között, hanem leszûkítem ezt a határt, ami között a büntetést kiszabhatod, bizonyos büntetés alá nem szállhatsz!
Megjelent ez a fajta szigorú legalitás néhány európai országban, igazából inkább évtizedekkel ezelõtt. Az utóbbi évtizedekben az európai jogalkotásban is azt figyelhetjük meg, amire Isépy képviselõ úr is nagyon helyesen utalt, hogy az opportunitás, a célszerûségi megfontolásokon keresztül a törvényalkotó, a parlament azt mondja, hogy én nem tudok olyan szabályt alkotni, amely minden helyzetre pontosan illik, ezért megengedem, hogy a jogot alkalmazók széles körben differenciálva, széles körben mérlegelve járjanak el.
A "lemondás a tárgyalásról" intézmény egy ilyen lehetõséget jelent az ügyész számára, hogy az ügyész megfontolja, mikor teszi lehetõvé, hogy tárgyalás nélkül valakit elítéljenek.
Igaza van Kutrucz Katalinnak abban, hogy nem jelöli meg a tervezet, hogy az ügyész milyen szempontok alapján teheti meg az indítványát, de véleményem szerint ezt szándékosan teszi abból a megfontolásból, amit Csizmadia László képviselõ úr a mai vitában kiemelt, hogy bízik az ügyészekben, hogy az ügyészek szakszerûen, megbízhatóan és a közösség érdekében fognak élni ezzel az intézménnyel. Nekem más véleményem volt, mint MSZP-s képviselõtársamnak. Én azt mondtam, hogy szerintem, ha ezt az intézményt bevezetjük, többek között ez az intézmény is és más elemek is azt indokolják, hogy a patkó két oldaláról is megfogalmazódó igény, nevezetesen az ügyészség valamiféle közjogi felelõssége jelenjen meg a magyar alkotmányos rendben. Tehát hogy számon lehessen kérni az ügyésztõl, hogy vajon valóban a közösség érdekében terjeszti-e elõ az indítványokat, valóban csak olyankor javasolja-e "a tárgyalásról lemondás" intézményének az alkalmazását, amikor arra feltétlenül szükség van, kizárva azokat a korrupciósnak nevezett lehetõségeket, amit ugyan nem ebben a vonatkozásban, de itt is megemlíthetõen Kutrucz Katalin a felszólalásában érintett.
Ami ebben a körben a büntetési tételeket illeti, én teljesen megértem, hogy a büntetõ igazságszolgáltatást kívülrõl nézõ és ezt a mai vitát esetleg figyelõ állampolgárok számára talán sokkolóan hat az a tény, hogy itt olyan tételek szerepelnek, hogy ha valakit ötéves szabadságvesztéssel fenyeget a törvény, akkor két évnél több büntetést nem kaphat, ha hároméves szabadságvesztéssel fenyeget, akkor egy évnél többet nem kaphat.
(10.40)
Csak itt fel kell hívni a figyelmet - ha szabad így fogalmaznom: a laikusok, a büntetõ igazságszolgáltatással nem foglalkozók figyelmét - , hogy itt nem arról van szó, hogy a vádlott öt évet kapna, ha nem ismerné be a bûncselekményt, és ehelyett csak két évet kap, hanem arról van szó, hogy maximum ötéves büntetéssel fenyegeti a törvény - tehát nem a konkrét ügyben a bíró, hanem a törvény absztrakt értelemben maximum ötéves fenyegetést ír elõ.
Az én problémám a tárgyalásról lemondás intézményével az, hogy ha megnézzük a statisztikákat, azt látjuk, hogy a törvényben megjelölt büntetési tétel, ami a tárgyalásról lemondás intézményénél megjelenik, tulajdonképpen a büntetéskiszabási gyakorlat átlaga. Ma, ha megnézzük a bírói gyakorlatot, akkor egy öt évvel fenyegetett bûncselekménynél nagy átlagban két év körüli szabadságvesztést szabnak ki.
Az én véleményem az, szemben azokkal, akik azt állítják, hogy túl enyhe ítélkezési gyakorlat bevezetését teszi lehetõvé - és ezt nem kritikaként mondom, csak véleményként -, hogy ez az intézmény valószínûleg éppen ellenkezõ hatást fog elérni azoknál a vádlottaknál, akik nem ismerik be a bûncselekmény elkövetését, és akiknél az ügyész nem él a tárgyalásról lemondás intézményével. Ezeknél a vádlottaknál a büntetési átlag meg fog emelkedni, mert ellenkezõ esetben senki nem fog élni ezzel a lehetõséggel, mert azt fogja mondani, hogy miért ismerjem be a bûncselekményt és miért fogadjam el, hogy tárgyaláson kívül kiszabnak velem szemben kétéves végrehajtandó szabadságvesztést anélkül, hogy megpróbálnék védekezni, amikor, ha nem ismerem be, bemegyek a tárgyalásra, gyakorlatilag akkor sem szabnak ki ennél hosszabb büntetést. Tehát én arra számítok, hogy ez az intézmény csak akkor lesz mûködõképes, ha az ítélkezési gyakorlat a be nem ismerõ vádlottaknál a súlyosabb ítélkezés felé tolódik el.
A másik kérdés a tárgyalási kihallgatás kérdése, amit szakmai körökben érnek kritikák. Ebben a vonatkozásban is teljesen egyetértek Isépy Tamás szavaival - és ígérem, hogy többször nem fogok elismerõen szólni a szavairól, mert nem akarom bajba hozni a saját pártjában, hogy esetleg meggyanúsítsák, hogy valamit elrontott a beszédében, hogy ennyire egyetértenek a kormánypártiak az általa elmondottakkal (Derültség. - Bauer Tamás tapsol.) -, hogy a tárgyalási kihallgatással kapcsolatban vannak érvek, amik úgy szólnak, hogy jelen pillanatban nincsenek felkészülve a védõk és az ügyészek a kihallgatás feladatának betöltésére. Van ráció ezekben az érvekben, de azt gondolom, irreális azt állítani, hogy ha bevezetjük ezt az új kihallgatási módot, amikor is az ügyész kérdezi elõször a vádlottat és a tanúkat, utána a védõ, majd a bíró, erre a kihallgatási módszerre való átállás nem jelenthet problémát az ügyészi és a védõi kar számára. Ha ez problémát jelent a számukra, akkor már a jelenlegi feladatuk ellátása is problémát jelent.
Azért nem jelenthet problémát, mert aki ismeri a büntetõ igazságszolgáltatást, az tudja, hogy a bírók sem készülnek a fogalmazói idõ alatt a kihallgatásra. Amerikában az egyetemeken vannak úgynevezett jogklinika tanszékek, ahol berendeznek az egyetemen egy tárgyalótermet, és mind a védõnek készülõk, mind az ügyésznek készülõk, mind a bírónak készülõk már az egyetemen videókamerák elõtt gyakorolják, hogy hogyan kell kihallgatni, hogyan kell kérdezni, és úgy kap diplomát valaki, hogy ezt már begyakorolta. Magyarországon ez nem így van. Sem az egyetemen, sem utána a gyakorlati idõben nem gyakorolják a bírósági fogalmazók és a bírósági titkárok a kihallgatást. Az a fiatal bíró, akit kineveznek bírónak és beül a tárgyalóterembe, onnan tudja, hogy hogyan kell kihallgatni, hogy három évig ült bent tárgyalásokon, és nézte, hogy a többiek hogy csinálják. Kérdezem én: az az ügyész, aki tíz éve ügyész, holnaptól miért nem tud elsõként kérdezni? De a törvényalkotó azt mondja, hogy ha nem tud, akkor is adunk egyéves felkészülési idõt. Egy év alatt miért nem lehet megtanulni a kihallgatást?
A másik érv, ami itt el szokott hangzani, az az, hogy ez a bíró számára egy nehezebb helyzetet eredményez, mint a mai, hiszen kevésbé lesz tervezhetõ a munkája. Azt gondolom, hogy ez az érv sem állja meg teljesen a helyét, hiszen a bíró számára ez bizonyos értelemben könnyebb helyzetet teremt. Egyfelõl a bírónak nem kell ugyanúgy kívülrõl megtanulnia az aktát, ahogy eddig meg kellett tanulnia, hiszen nem neki kell elsõként észrevenni, hogy a tanú, amikor vallomást tesz a tárgyalóteremben, más szavakat használ vagy mást állít, mint ami az adott esetben 30 ezer oldalas nyomozati iratok 23 426. oldalán szerepelt. Ezt ma a bírónak mindig fejbõl kell tudnia, amikor hallgatja a tanút vagy a vádlottat, hogy a nyomozati iratokban mikor mit mondott, milyen szavakat használt, milyen nyilatkozatot tett - ehhez képest most a bírónak nem kell megtanulni. Az ügyésznek meg kell tanulni, de az ügyésznél ez azért nem probléma, hiszen tipikusan õ állítja össze a vádiratot, és már a vádirat összeállításához ezt meg kell tennie.
(A jegyzõi széket Gulyás József foglalja el.)
De ami ennél is fontosabb: ez a fajta kihallgatási rendszer mentesíti a bírót olyan konfliktushelyzetektõl, amely szükségképpen a bírót vádlói pozícióba szorítja. Nevezetesen: amikor kiderül, hogy a vádlott a tárgyalóteremben mást mond, mint amit a nyomozás során mondott. Akkor jelen pillanatban a bíró feladata, hogy számon kérje, hogy miért mondott mást, mint amit korábban mondott, és a bíró egy olyan konfliktusba megy bele amely, konfliktus adott esetben abból következik, hogy a nyomozás során nem szó szerint írták le, amit mondott.
Aki látott már nyomozati jegyzõkönyvet, az ismeri azt, hogy olyan szavak szerepelnek benne, amit a vádlott nem is mondhatott, mert mondjuk egy analfabéta vádlott nem használja azt a kifejezést, hogy "pszichés konfliktusba kerültem az édesanyámmal", hanem egészen máshogyan írja le ezt a folyamatot. Sokszor találkozunk azzal a nyomozati jegyzõkönyvekben, hogy a jegyzõkönyvet gépelõ egyszerûsíti a szöveget, és ebbõl adódik konfliktus a tárgyalóteremben, amely konfliktusnak a bíró lesz részese. A vádlottban a kihallgatás végén az a benyomás alakul ki - és ez a törvényjavaslat indokolásában is szerepel -, hogy a bíró az ügyész pozíciójával azonos pozícióban van, hiszen az ügyész által összeállított vádirat alapján végzi a kihallgatást.
Végezetül, tisztelt képviselõtársaim, szeretnék reagálni a kétfokú fellebbezéssel kapcsolatos kérdésekre, arra, hogy a kétfokú fellebbezés szükségképpen elnyújtja az eljárásokat. A múlt heti vitában is volt alkalmam elmondani, hogy a mintegy 17 200, egy éven túl elhúzódó ügybõl 16 900 a helyi bíróságon elsõ fokon húzódik el. Tehát már ma sem lehet azt állítani, hogy a jogorvoslat az, ami elhúzza az ügyeket. A hatásköri szabályok változtatásával a tervezet kísérletet tesz arra, hogy csökkentse a helyi bíróságon elsõfokon elhúzódó ügyek számát. De azt az adatot is látnunk kell, hogy az összes ügy több mint 80 százalékában elsõfokon jogerõre emelkedik az ítélet, tehát tulajdonképpen az elsõfokú eljárásban jogerõsen befejezõdik. Ilyen értelemben az a várakozás, hogy esetleg egy újabb jogorvoslati fórum, egy viszonylag szûk körbe szorított jogorvoslati fórum bevezetése nagyobb fellebbezési kedvet ad a vádlottaknak, nem megalapozott.
(10.50)
Azok az érvek is vitára ösztönöznek, amelyek azt mondják, hogy nem helyes, hogy a büntetõ igazságszolgáltatásban kétfokú fellebbezés van. Azért meglepõ ezeket az érveket hallgatni, mert ma például olyanoknak a szájából lehet ezt az érvrendszert hallani vagy az újságban olvasni, akik például 1994-ben hosszú elõadást tartottak arról, hogy miért kell feltétlenül bevezetni a kétfokú fellebbezést. Egy szóval nem tiltakoztak a Bánk Attila által is említett igazságszolgáltatási csomagnál, hogy a Legfelsõbb Bíróság feladatai között megjelenik egyfelõl a rendkívüli jogorvoslat, tehát a felülvizsgálati kérelmek elbírálása, másfelõl a jogorvoslatok elbírálása. Márpedig ha nincsen kétfokú fellebbezés, akkor egy négyszintû bíróság esetén lehetetlen, hogy a Legfelsõbb Bírósághoz jogorvoslat kerüljön. Tehát akik most azt állítják, hogy nem kellene kétfokú fellebbezés, azoknak tavasszal kellett volna azt mondaniuk, hogy bocsánat, rossz a bírósági törvény, mert benne van a Legfelsõbb Bíróságnál a jogorvoslat elbírálása. Márpedig mi nem gondolkodunk abban, hogy egyáltalán a Legfelsõbb Bírósághoz jogorvoslat kerüljön.
Tehát én azt gondolom, hogy azok, akik '97 õszén a sajtó hasábjain keresztül megüzenték országnak, világnak, hogy õk szakmai alapon nem értenek egyet a kétfokú jogorvoslattal, magyarázattal tartoznak, hogy ezt tavasszal miért nem említették meg a bírósági szervezeti törvénynél. Amikor errõl korábban vita volt az elõkészítésnél, miért nem említették meg? '94-ben miért gyõzték meg a jogszabály elõkészítõit - és többek között engem is a törvényalkotók közül, ha mást nem, még egyszer mondom, engem õk gyõztek meg - arról, hogy miért kell mégis kétfokú jogorvoslat? Ha akkor kellett, most miért nem kell?
Köszönöm szépen a tisztelt Ház figyelmét. Azt gondolom, a vita eddigi menete is meggyõzhet bennünket arról, hogy nyilvánvalóan nem egy hibátlan, de jóra törekvõ törvényt tudunk közösen megalkotni a tavaszi ülésszakon. Bízom benne, hogy március közepére, a ciklus végére a módosító indítványok elfogadásával a törvényhozás el tudja fogadni ezt a törvényt. Bízom benne, hogy elegendõ felkészülési idõt ad az elfogadás és a hatálybalépés között arra, hogy azokon a pontokon, ahol a tárgyi feltételek biztosítása, a jogszabályok megalkotása, illetõleg a személyi felkészülés idõt igényel, ezeken a területeken elegendõ idõ legyen a felkészülésre.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)