AKAR LÁSZLÓ pénzügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Õszintén sajnálom, hogy ez a záróvita tulajdonképpen az általános vita folytatásává vált. Ezekrõl a kérdésekrõl vitatkoztunk tudniillik hosszú órákon át, és próbáltam is reagálni mindenre a módosító javaslatokról történõ szavazást megelõzõen.
Azt gondolom, hogy a felvetés egyáltalán nem konzekvens, tudniillik a felvetés tulajdonképpen nem arról szól, hogy ezeket a pontokat húzzuk ki - ha esetleg valaki elõtt ott van a szöveg, az láthatja -, hanem igazából arról szól, hogy a megmaradó pontokkal nem ért egyet, mert a megmaradó pontokban van olyan, hogy "figyelembe véve, hogy a magyarországi egyházat '45 után jogfosztó intézkedések sújtották, eleget téve a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl szóló '90. évi XXXII. törvény 23. §-ában vállalt kötelezettségeknek".
(18.30)
Nyilvánvaló, hogy az adott történelmi helyzetben egy olyan megoldást kell találnunk, amely valamennyi követelményt igénybe veszi, azokat is, amelyekkel tulajdonképpen ezek szerint a felszólalók nem értenek egyet, és azokat is, amelyeket végsõ soron ez a komplett preambulum megfogalmazott.
Én tehát ismételten azt szeretném válaszként mondani, hogy a kormány értelmezése szerint az a konkrét javaslat, amit most remélhetõleg a parlament jóváhagy, az igenis ezeknek az elveknek, ezeknek a törvényeknek a követelményeit valósítja meg. A különbözõ megközelítések között nyilvánvalóan valamiféle reális összhangot kellett teremteni, de valamennyi törvény követelményei ebben a kialakult konkrét törvénycsomagban igenis benne vannak. Az egész járadékintézményt úgy kell értelmeznünk, ha úgy tetszik, hogy az nem is a hitéleti tevékenység finanszírozása, azt az szja 1 százaléka szolgálja, amely ezt teljes mértékben megvalósítja, bár azt gondolom, hogy elvileg elég nehezen, és vitatható a felvetõk oldaláról is, hogy ez ilyen szempontból megfelelõ lenne.
Itt egyszerûen arról van szó, hogy bekövetkezett egy jogfosztás, ebbõl következik egy jogos igény, és ezt a jogos igényt valamilyen módon - alkotmányos követelményekbõl kiindulva - ki kell elégíteni. Ennek a kielégítése persze történhetne egy olyan technikával is, hogy az egész pénzösszeget kifizeti az ország. Az ország nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy megtegye, és ehhez képest inkább örülnünk kellene annak, hogy egy olyan konszenzusos megegyezésre lehetett jutni az egyházakkal, hogy ahelyett, hogy a követelést kifizetnénk most vagy az eredeti határidõben, 2001-ben, tulajdonképpen csak a kamatait kell mostantól kezdve fizetnünk. Természetesen ha valamikor a magyar kormány vagy a magyar parlament tíz vagy húsz év múlva úgy gondolja, hogy a kamatok helyett magát a tõkét akarja kifizetni, erre nyilván mód és lehetõség lesz. Azt gondolom, hogy az országnak mégiscsak az az elõnyösebb, ha nem a tõkét, hanem csak a kamatot fizeti a késõbbiekben, ráadásul ezek a kamatok méltányosan is vannak megállapítva.
Tehát összefoglalva: azt javaslom a tisztelt Háznak, hogy ne fogadja el ezt a módosító javaslatot.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)