SZÁSZ DOMOKOS (SZDSZ): Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Nem elõször keveredem abba a helyzetbe, hogy dr. Salamon László képviselõtársam után kell szólnom. Utoljára ez az ingatlan- nyilvántartási törvénynél fordult elõ, és valószínûleg az sem véletlen, hogy ugyanabba a polémiába kell hogy bocsátkozzunk most is. Nagyon jól emlékszem arra, hogy Salamon képviselõtársamnak akkor is az volt a kifogása a lényegesen nagyobb terjedelmû módosítást igénylõ ingatlantörvénynél, hogy miért kell egy teljesen új törvényt alkotni akkor, amikor szerinte azt módosításokkal is létre lehet hozni.
Akkor is hangsúlyoztam, hogy nem lévén jogászember, nem tudom megítélni azt az arányossági mértéket, hogy mikor érdemes még egy törvényt módosítani, és mikor érdemes egy teljesen újat létrehozni. Viszont az meglepett az elõttem szóló képviselõtársam beszédében, hogy tartalmából nagyon keveset tudtam érteni, pedig igen odafigyeltem az elõbb. Tehát az elõttünk fekvõ módosítás tartalmáról nagyon keveset hallottam - bár van közte olyan, amivel majd jelzem, hogy egyetértek - , és inkább csak arról szólt, hogy mi a csodának új törvényt alkotni, amikor módosítani is lehetne.
Én megfordítom majd a kérdést, és megpróbálok úgy reagálni az elõttünk fekvõ törvényre - tehát nem módosításra, hanem törvényjavaslatra -, amibõl kiviláglik, hogy valószínûleg indokolt, legalábbis egy mérnökember eszével vagy egy normális józan paraszti ésszel, ha szabad ezt mondanom, igenis indokolt az, hogy új törvényt alkossunk. Tudniillik - és most jön az elsõ, amiben igazat adok az elõttem szólónak - nagyon egyetértek Salamon képviselõ úrral, miszerint a '89-ben meghozott XXVIII. törvény nagyon jó törvény, tehát a szabadságjogokat, emberi jogokat rögzítõ alaptörvényként példamutató, gyakorlatában is megfelel, ebben nagyon egyetértünk. Viszont - és ez az, amiben már nem értek egyet - az azóta eltelt sok év gyakorlata, a nemzetközi szerzõdésekben elõálló változások, a magyar jogban elõálló változások már igenis megkövetelik azokat a változtatásokat, amelyek most elõttünk a T/4860. számú új törvényjavaslatban testesülnek meg.
Nincs okunk olyan mértékû változást javasolni - és a javaslat nem is tartalmaz olyat -, ami magát az emberi jogokat érintené. Természetes, hogy az akkorinak a preambulumában is ugyanazok a hivatkozások szerepelnek, a mostaniban is. Hangsúlyozom, az lenne a furcsa, ha ez nem így lenne.
(10.40)
Értelemszerûen az emberi jogok európai egyezségokmánya, mivel egy azóta született dokumentumról van szó, bele kellett hogy kerüljön a mostani indoklásba.
Most néhány olyan dologra hívnám fel a figyelmet, ami miatt én úgy gondolom, mégiscsak helyes, hogy teljes törvényjavaslatot vitatunk, és nem módosításokkal toldozgatjuk-foldozgatjuk. Nem lévén jogász, természetesen más a véleményem, mint a kivándorlási törvénnyel kapcsolatos, elõttem elhangzó vélemény. Úgy ítélem meg, hogyha az Európai Unióban nem ismert fogalomról van szó, akkor egy olyan ország, amely belátható idõn belül az Európai Unió tagja kíván lenni, ne használjon a törvényeiben olyan kifejezéseket, amelyeket leendõ és mostani partnereink egyáltalán nem ismernek. Kétségtelen, hogy ettõl még maga az utazás, a helyváltoztatás joga nem csorbul, de úgy ítélem meg, hogy fogalmakban is közelítenünk kell ahhoz a normához, amelyet az Európai Unió számunkra egyébként elõír. Ilyetén módon a kivándorlást mint fogalmat én megszüntetném - és nagyon helyeslem, hogy megszünteti ez a törvényjavaslat -, használjuk azokat a fogalmakat, amelyekkel szerte a világban a demokratikus országok élnek.
Van néhány olyan praktikus része ennek a törvénynek - és ebben igaza lehet Salamon képviselõtársamnak -, amiket talán módosítással a korábbi törvénybe beilleszthettünk volna, viszont van egy nagyon fontos elv, ami nem annyira jogászi elv, mint a praktikum oldaláról egy elv: nem elég deklarálnunk bizonyos jogokat, azok érvényesülését is biztosítanunk kell. Tehát nem elég kimondanunk azt, hogy szabadon utazhat, szabadon változtathatja a helyét, idegen országban letelepedhet, stb., hanem az ehhez tartozó összes gyakorlati feltételt is biztosítanunk kell törvényben vagy törvény általi felhatalmazással kormányrendeletekben.
Mondok néhány ilyen apró példát. Ha, mondjuk, egy képviselõ március 15-én szomszédos országban nemzeti ünnepünk alkalmával az ottani magyarság hasonló, azonos ünnepén részt kíván venni, koszorúzni kíván, és így tovább, nem elég kimondani a jogot, hogy szabadon utazhat, valamiféleképpen azt is biztosítanom kell, hogy idõben odaérkezzen a koszorúzásra, határon túli testvéreink ne várjanak, ha 9 órás várakozás miatt éppen nem tud odaérni. Elõfordult esetrõl van szó. A törvénynek gyakorlatban is biztosítani kell ezt, hiába van jogom a Vajdaságba elmenni koszorúzni, ha a gyakorlati lehetõségem esetleg nincs biztosítva. Tehát a törvénynek errõl is gondoskodnia kell, az új szabályozás szándéka szerint ezt biztosítaná is. Nem annyira a saját közigazgatásunkkal van a probléma, hiszen a saját határõrségünk, a saját rendõrségünk mindent biztosítanak ahhoz, hogy egy országgyûlési képviselõ eljusson úti céljához, de már nem olyan bizonyos, hogy egy másik ország hasonló szervei biztosítják ugyanezt a lehetõséget.
Számos olyan eleme van ennek a mostani útlevéltörvénynek, a teljes törvénynek, amely nem a jogok biztosítását célozza, hanem az egyébként most már nyolcadik éve természetesnek tekintett jogok gyakorlati érvényesülését próbálja biztosítani, mégpedig aszerint, hogy ezen jogok alkalmazásához vagy megengedéséhez más államok hogy és miként viszonyulnak. Tipikus példája az, amikor vissza kell hoznunk a szolgálati útlevél intézményét. Nem arról van szó, hogy jaj, de jónak tartanánk, mert a szocialista rendszerben ez létezõ útlevél volt - én még emlékszem rá -, hanem arról van szó, hogy más országokban létezõ fogalom, amely a jogaink érvényesülésének gyakorlati lehetõségét biztosítják, és csak ezért van rá szükség, nem azért, mert az emberi jogokhoz szolgálati útlevélre volna szükség.
Ha a környezõ országokban még fennáll az a régi szocialista gyakorlat - mert hiszen csak ott találjuk ezt a fogalmat, hogy szolgálati útlevél van -, és ez a szolgálati útlevél a benne szereplõ "szolgálati" szó miatt bizonyos elõjogokat ad akár szállodában, akár határátlépésnél, akár a vámnál, akár a devizaengedélyeknél, gyakorlatilag az utazás minden vonatkozásában a volt szocialista országokban, meg a távolabbi országokban kedvezményt jelent, ha szolgálati útlevéllel utazunk, akkor helyes, hogy a magyar jogrendbe is beemeljük, mert a magyar állampolgároknak nemcsak a jogot kell deklarálni, miszerint õ szabadon utazhat, hanem annak gyakorlatát is biztosítani kell. Ha ez másképp nem biztosítható, akkor úgy biztosítom, hogy alkalmazkodom ezen országok gyakorlatához.
Tipikusan ilyen példája az elõttünk fekvõ törvényjavaslatnak, ami korábban nem szereplõ gyakorlatot valósít meg - ezt nem említette még egyetlen hozzászóló sem -, hogy a magánútlevekbõl kettõ is lehet egy magyar állampolgár birtokában, pontosabban minden olyan személy birtokában, akit a törvény erre feljogosít. Mi lehet az oka? Nagyon is gyakorlati oka van. Miért volna szükségem két útlevélre? Ennek két oka is van. Bizonyos országokkal szemben vízumkötelezettségek vannak, a vízum kiváltása sokszor hat hétig tartó ügylet, addig az útlevélnek ott kell feküdni. Ha most egy világ körüli útra megy, vagy akár üzleti célból több országot is meglátogat, nem engedheti meg magának, hogy hat hétig, három hétig, két hétig legyenek ott a vízumkérelmek bizonyos követségeken. Ezért két útlevéllel megoldható az a dolog, hogy az egyik az egyik követségen van, a másik a másikon, és felére- harmadára redukálom az átfutási idõt, hogy a gyakorlatban is biztosítsam az utazás jogát, mert nem elég deklarálnom, biztosítanom kell. Ez a lehetõség a mostani törvényjavaslatban tipikusan ilyen.
Mondok egy másik példát arra, hogy miért van szükségem két útlevélre bizonyos esetekben. Nem akarok politikai disztinkciókat is tenni innen a pulpitusról, de léteznek olyan országok, amelyek, ha a határon megnézik az útlevelemet, és abban megtalálják egy bizonyos meghatározott másik ország vízumát, akkor nem engednek be. Nem kívánom deklarálni, és a politikai helyzet változhat szerte a világban úgy, hogy ez a helyzet elõáll, hangsúlyozom tehát megnézi az útlevelemet, talál benne egy bizonyos vízumot - ami az én szabad utazásomhoz persze hozzátartozó dolog -, és azt mondja, hogy hozzá nem mehetek, mert ez a vízum ebben szerepel. Tehát ismét arról van szó, hogy nagyon helyesen a törvény abban is gondolkodik, hogy az utazás gyakorlati feltételeit is megteremti, megengedi a magánszemélynek, hogy két útlevele is legyen, kikerülve az általam most felsorolt két esetet.
Van még egyéb apró probléma, és ezekre a törvény mind kitér, lehet, hogy módosítással megoldható természetesen. A Szabad Demokraták Szövetsége nagyon helyesli azt - és tudom, hogy hosszú jogi vita volt errõl -, hogy a szabad helyváltoztatás jogát, ezt a nagyon fontos alapvetõ jogot bizonyos esetekben korlátozni lehessen. Azokra az esetekre nem térek ki, amelyek viszonylag természetesek, tehát büntetés-végrehajtását töltõ, vagy letartóztatott ember - nem tudom a jogi szavakat pontosan -, teljesen nyilvánvaló, hogy bûncselekmény vizsgálata alá vont személy helyesebb, ha nem hagyja el az országot.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke foglalja
el.)
Új kategóriaként jelenik meg, amirõl elõttem szólók és államtitkár úr is már részletesen beszélt, hogy ezen jogot korlátozni teszi lehetõvé az elõttünk fekvõ törvényjavaslat akkor, ha valakinek a köztartozása eléri vagy meghaladja a 10 millió forintot. Itt a második pont, ahol egyetértek Salamon László képviselõtársammal és frakciómban sem volt ellenvetés az ellen, hogy nem feltétlenül az összeg nagysága határozza meg azt, ki mennyire tartozik a köznek, tehát a többieknek, az államnak. Kénytelen vagyok ismét a bibliai öregasszony példájára hagyatkozni, amit valószínûleg minden képviselõtársam ismer, õ szegénykém az utolsó két krajcárját dobja a perselybe, a dölyfös nagy úr pedig egy teli zacskó aranyat, ez valószínûleg az öreg asszony javára billenti a mérleget, legalábbis a példabeszéd szerint igen. Szerintem is kellene találnunk egy olyan megoldást, ami arányosítja ezen jogmegvonás lehetõségét.
Itt kénytelen vagyok példát mondani. Ha valakinek a köztartozási kötelezettsége 10 millió forint, és azt nem fizeti be, akkor egy havi elmaradása miatt esetleg nem hagyhatja el az országot, egy másik személy - és hangsúlyozom, csak példáról van szó - havi félmillió köztartozásokat halmoz fel, de ezt ezek szerint 20 hónapon keresztül kell felhalmoznia ahhoz, hogy ne hagyhassa el az országot. Talán ezzel érzékeltetni tudom azt a lehetõséget, hogy itt az arányosság valahol nincs rendben. Az én szememben a jogkövetés arányosságát is meg kellene követelnem, tehát az én szememben nagyobb bûnös az a személy, aki 20 havi köztartozással tartozik, mint az, aki egyhavival tartozik, jóllehet ezek mértéke 20:1 nagyságú. Tehát itt a gondolattal magával egyetértünk, miszerint talán valami más megoldással lehetne még kombinálni.
Van egy nagyon fontos gondolat, ami nem lesz meglepetés, hiszen ebben a teremben volt szerencsém több törvény kapcsán is beszélni az ügyrõl, ez pedig az elõttünk fekvõ törvényjavaslatban többszörösen is elõforduló fogalom, az "azonosításra alkalmas okmány".
(10.50)
Mi a helyzet? Az a helyzet, a törvényjavaslat gyakorlati megoldásként például behozza azt, hogy a személyi adatokból és az útlevél adataiból képez egy kódot, és ez a kód gépi olvasásra alkalmas, tehát leolvasható valami olvasó berendezéssel, és úgy véli a törvény, hogy ezáltal azonosítható a személy és az útlevél. Kérem szépen, ez nem így van. Csak valószínûsíthetõ, hiszen a mostani adatok csak az arcképmását, tehát a fotóját írják elõ, meg a személyi adatait. Amikor a határõr elkéri ezt az okmányt, akkor õ csak valószínûsíteni tudja azt, hogy a személy, aki az útlevéllel érkezik, az tényleg az, aki, magyarán, aki a jogosultságot megszerezte.
Más törvények kapcsán elmeséltem azt, hogy ki kell találnunk - pontosabban Magyarországon már kitalálták - azt a módszert, ahogy a személy és a hozzátartozó okmány egyértelmûen azonosítható. Hangsúlyozom, egyértelmûen. Tehát nemcsak valószínûsíthetõen, hanem egyértelmûen. Ez az a technika, amit a menedékjognál, az ingatlantörvénynél, sõt, a cégbírósági törvénynél is elmondtam, amikor is ha egy adott személy ujjlenyomatát és a hozzá tartozó kódot egy okmányba sûrítem, akkor most már nemcsak valószínûsítem, hogy arról a személyrõl van szó, hanem százszázalékos biztonsággal is megállapíthatom. Az adatvédelmi problémák áthidalhatók, hiszen az ujjlenyomatom nem kerül egy központi nyilvántartásba, csak az útlevélben szereplõ kártyára, és a kártyát ellenõrizve tudom megállapítani, hogy az ujjlenyomatomból számított kód és a kártyán szereplõ kód azonos-e, tehát ezerszázalékos azonosításra van lehetõség.
Én javaslom megfontolni ezt az utolsó gondolatot is, amit mondtam, hiszen nemzetközi egyezmény, a schengeni egyezmény, amelynek reményeink szerint valamikor tagjai leszünk, elõírja (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.) azt az azonosítási módszert - csak befejezem a mondatot, elnöknõ -, amirõl az elõbb beszéltem.
Összefoglalóan tehát a Szabad Demokraták Szövetsége támogatja azt, hogy teljes törvényjavaslatot fogadjunk el, és kéri a többi pártot is, hogy kisebb tartalmi módosításokkal támogassa.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)