DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Az általam már többször idézett és ma is többször hivatkozott Eötvös József, a magyar államelméleti tudományosság mindmáig legnagyobb alakja, meggyõzõdéssel vallotta, hogy az egyház önállósága az állam irányában egyszersmind biztosítéka mindazon önállóságnak, melyet az alkotmány az állam egyes részeinek ad.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke
foglalja el.)
A magyar alkotmány 60. §-a, mint ismeretes, az alapvetõ jogok között biztosítja a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát azáltal, hogy kinyilvánítja: az állam az egyháztól elválasztva mûködik, biztosítja az egyház teljes függetlenségét is az államhatalomtól. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között 1997. június 20-án aláírt megállapodást - melyet megerõsítés végett most a kormány H/4922. szám alatt országgyûlési határozati javaslat formájában a parlament elé terjesztett - véleményem szerint leginkább abból a szempontból kell megítélni, hogy elõrelépést vagy visszalépést jelent-e az állam és az egyház elválasztása s ezáltal az egyház függetlenségének erõsödése szempontjából.
Miután e tekintetben elsõsorban szabaddemokrata képviselõtársaink részérõl számos olyan megjegyzés hangzott el, hogy a megállapodás nem erõsíti, hanem gyengíti az egyház, a magyarországi felekezetek függetlenségét, érdemes néhány ellenérvet közelebbrõl is megvizsgálni. Ezt kell tenni akkor is, ha józan ésszel nehéz felfogni, miért lenne érdeke a legnagyobb történeti múltra visszatekintõ és legnépesebb hazai egyháznak, a katolikusnak olyan megállapodást kötni, amely függetlenségét nem erõsíti, hanem gyengíti. A többi felekezet esetében pedig azt kell felvetni, miért fogadják el maguk is a megállapodás alapelveit, miért tekintik mintának saját felekezetük és az állam közötti viszony rendezésében, ha ez csökkentené önállóságukat.
E tekintetben nem ellenérv, hogy a reformátusok például saját egyházuk tekintetében nem tartják megvalósíthatónak az ingatlanok ellenértékének járadékká alakítását, mivel a református egyházban tulajdonosnak csak a gyülekezet tekinthetõ, csak az dönthet a javak sorsáról. Magát a megállapodást egyetlen történeti egyház sem opponálta, akkor sem, ha a részleteket másként látja, mint a katolikus egyház. Kétlem, hogy érdekeik megvédéshez egy párt támogatását igényelnék, nyolc évvel az egyházak függetlenségének kinyilvánítása után. Ha a megállapodás opponálását egy párt részérõl a legnagyobb jóindulattal szemléljük, akkor is nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy az érvek igyekeznek ellentétet támasztani az ökumenizmust politikájuk alapelvének tekintõ történeti egyházak között, s felnagyítani néhány kisegyház valóban meglévõ ellenvetését.
Nos, lássuk az érveke! Elõször: az ellenérvek között gyakran szerepel, hogy a kormánynak csak az után lett volna szabad a szentszéki megállapodást megkötni, miután erre a parlamenttõl felhatalmazást és utasítást kapott és a hazai egyházakkal megállapodásra jutott. A parlamenti felhatalmazás és utasítás elõzetes megszerzése kapcsán csak nagyon halkan merem megjegyezni, hogy a legmodernebb alkotmánytani tankönyv szerint "a kormánynak és az Országgyûlésnek a politikai bizalomra épülõ kapcsolata nem jelent hierarchikus viszonyt, alá-, fölérendeltséget. A kormány éppen felelõsségének és felelõsségre vonhatóságának érdekében nem utasítható az Országgyûlés által."
Az indoklás többnyire azzal folytatódik, hogy a megállapodás kész helyzet elé állítja nemcsak a parlamentet, de a többi hazai felekezetet is.
(23.00)
A fordítottja nem szokott szerepelni az érvelésben. Milyen nemzetközi szerzõdést köthetett volna a kormány, ha annak tartalmát nemcsak a parlament, hanem a Katolikus Egyház kivételével minden hazai egyház meghatározhatta volna? Azt ugyanis mások mellett én is szeretném hangsúlyozni, hogy a megállapodás a magyarországi katolikusokra vonatkozik ugyan, de a katolikus világegyház szervezetébõl fakadóan nemzetközi szerzõdés. A kormánynak nemzetközi szerzõdések kötésére vonatkozó jogát pedig eddig egyetlen párt sem vonta kétségbe tudomásom szerint, nem is tehette, hiszen az alkotmány 34. § j) pontja azt mondja ki, hogy "a kormány közremûködik a külpolitika meghatározásában, a Magyar Köztársaság kormánya nevében nemzetközi szerzõdéseket köt". E szerzõdéseket a 19. § (3) bekezdésének f) pontja értelmében az Országgyûlés elfogadhatja, illetve elvetheti, de a kormány által megkötött szerzõdéseket nem módosíthatja.
Számomra megnyugtató a külügyminiszteri expozé, amely szerint "az egyeztetések során az egyházak képviselõi tudomásul vették, hogy a Szentszékkel a magyar kormány azért kíván különmegállapodást kötni, mert az nemzetközi jogalany". Kifejezésre került, hogy a kormány más egyházakkal nem szándékozik különmegállapodást kötni, a rájuk vonatkozó szabályozás egyeztetések lefolytatásával a megfelelõ törvényekben kerül kidolgozásra.
A fent vázolt finanszírozási modellel szemben alapvetõ, elvi jellegû kifogás nem merült fel, a megfelelõ törvények pedig e megállapodással együtt az Országgyûlés elé vannak terjesztve. Nincs tehát alapja annak az ellenvetésnek, hogy a szerzõdés elõkészítése nem volt alkotmányos és a többi egyház háta mögött készült.
Másodszor: a két kormánypárt közötti vitában gyakran felmerül az az érv is, hogy a megállapodás nem a koalíciós szerzõdés és a kormányprogram szellemében született. A magyarázkodás helyett legyen szabad - most nem a kormányprogramot, de a kormányprogram a koalíciós megállapodás alapján született - a koalíciós megállapodás vonatkozó részét idézni:
A két párt fontosnak tartja az egyházi tevékenység anyagi hátterének kiépülését. Ezt úgy kívánják elõmozdítani, hogy az elvezessen az egyházak anyagi függetlenségéhez, másfelõl ne sértse mások lelkiismereti szabadságát. Távlatilag azt tartják helyesnek, ha a hívek személyi jövedelemadójuk meghatározott részének terhére maguk gondoskodnak egyházuk fenntartásáról. Belátják azonban - és számomra az itt következõ mondatok is nagyon fontosak -, hogy az egyházak ez idõ szerint még állami támogatásra szorulnak. Arra törekednek a koalíciós felek, hogy az egyházak költségvetési automatizmus révén jussanak állami támogatáshoz.
Én a megállapodást és a benyújtott törvényeket nem tudom másként értelmezni, mint törekvést arra, hogy az állampolgárok az adójuk egy részével valóban támogathassák egyházukat, így a pénzügyi támogatás valóban függetlenedni fog az államtól, illetve az állam éves költségvetésétõl, mert abban is megjelennek az aktuális döntéstõl független automatizmusok. Szerintem az akarja az egyházak függetlenségét gátolni, aki továbbra is fenn kívánja tartani az állam évenkénti pénzügyi döntési jogát, és arról beszél, hogy az államkassza bent ragad a rendszerben.
Mellesleg jó néhány közösen alkotott törvény is megköti a költségvetés kezét bizonyos automatizmusok révén. Például az, hogy a közoktatási intézmények éves normatívájának el kell érni a két évvel korábbi norma legalább 80 százalékát, vagy a felsõoktatásban tartalmaznia kell 500 új Széchenyi-professzori ösztöndíjas minimálbér többszöröséhez kapcsolt összegét. Ezek is automatizmusok, ezek is megkötik a költségvetés kezét.
Harmadszor: a legnagyobb nézetkülönbség azonban abban van, hogy koalíciós társunk vallásilag pártosnak, diszkriminatívnak tartja az elõterjesztést; úgy véli, hogy az örök járadék ráépítése az ingatlanrendezési törvényre tartós pénzügyi összefonódást eredményez egyház és állam között; tartósítja az 1948-ban fennálló rendszert; a járadék eltávolítja az egyházak támogatási rendszerét a polgárok akaratától és a többi és a többi.
Néhány kérdés e véleményekkel kapcsolatban is megfogalmazható. Közbevetõleg csak annyit, amire egy kétperces reagálásban már utaltam: 150 évvel ezelõtt, amikor a feudális járadékokat az utolsó rendi országgyûlés kárpótlás mellett megszüntette, az egyházi tized volt az egyetlen járadék, ami kárpótlás nélkül szûnt meg. Nem ildomos tehát máig emlegetni az egyházak mohóságát.
Az új Magyar Köztársaság törvényt alkotott arról, hogy a kommunizmus évei alatt anyagi kárt szenvedett állampolgárokat legalább részlegesen kárpótolni kell. Törvényt alkotott arról is, hogy a vallásgyakorlás alkotmányos jogában az állam által okozott károk is megtérítendõk. Errõl intézkedett az 1991. évi XXXII. törvény. A javak visszaadásának határideje vagy az értük járó pénzbeni kártalanítás határideje 2001 volt. Ez változott 2011-re, hogy a költségvetésre ne háruljanak elviselhetetlen terhek. Ugyanakkor az egyéb volt egyházi javak ellenértéke járadék forrásává vált, amely járadék az egyház hitéleti tevékenységének finanszírozását szolgálja a megállapodás szavai szerint.
A kérdés csak az, hogy lehetséges-e a pénzbeli kártalanítás összegét olyan tõkévé alakítani, amelynek 5 százalékos kamatát az egyház jogosan igényelheti. Ha nem, azt kell megkérdezni, hogy a magyar alkotmány alapján lehet-e úgy különbséget tenni, hogy a világi állampolgárokat megilleti a kárpótlás, az egyházakat nem.
A kárpótlás vagyon után járt a kárpótlási törvény szerint is. Természetesen nem jár azoknak, akiknek nem volt vagyonuk, nem veszítették azt el, nem kérték vissza vagy még meg sem születtek. Így nem értelmezhetõ az az ellenvetés sem, hogy azok az egyházak miért maradnak ki a kárpótlásból, amelyek meg sem alakultak még 1948-ban, vagy nem volt vagyonuk. Az lenne diszkrimináció, ha a sérelmet szenvedett és a sérelmet nem szenvedett egyházak esetén valamiféle egyenlõsdi érvényesülne.
Nem értelmezhetõ ez az állítás azért sem, mert a kérdésben az Alkotmánybíróság már nyilatkozott. Ezt szabaddemokrata képviselõtársaim figyelmébe ajánlom, mert ezek figyelembevétele is kötelezõ egy országgyûlési képviselõnek. Azt mondotta ki az Alkotmánybíróság: "Mivel ez az átadás olyan ingatlanokat ölel fel, amelyeket a jogosult egyházak korábban is a vallásgyakorláshoz való jog megvalósítására használtak, és most is ugyanerre a célra, a tényleges szükségletek mértéke szerint igényelhetik vissza õket, ésszerû oka van annak is, hogy miért nem rendelkezik a törvény ingatlanjuttatásokról olyan egyházak számára, amelyek a tulajdonelvonások idején nem mûködtek vagy ilyen sérelmet nem szenvedtek."
Természetesen lehet vitatni, tisztelt képviselõtársaim - és bizonyára nem is alaptalanul -, a kárpótlás jogosságát. Ha azonban a Magyar Országgyûlés törvényt alkotott a kárpótlásról, akkor kár arra hivatkozni, hogy voltak 1948-ban kevés vagyonú vagy vagyontalan egyházak, amelyek a finanszírozásban most megrövidülnek.
Tisztelt Országgyûlés! Bizonyára jó néhány olyan kérdés van, amelyben megközelítési módszerünk eltérõ. Befejezésül csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy milyen presztízsvesztést jelentene a Magyar Köztársaságnak, ha az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodást a Magyar Országgyûlés elutasítaná. A Vatikán állam feje egyben az egész katolikus világ köztiszteletben álló vezetõje is, aki sok nagyhatalomnál többet tett a békéért és az emberiség boldogulásáért. Erre is gondoljanak, képviselõtársaim, amikor a határozati javaslatot elfogadják vagy elutasítják!
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)