DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Hogy az Apostoli Szentszék és a magyar kormány között létrejött megállapodás következményeként több törvényünket is módosítani kell, és hogy ezek sorában is a legelsõk között kell a megállapodás betûjéhez és szelleméhez igazítanunk oktatási törvényeinket, abban semmi meglepõ nincs, sõt, az lenne a meglepõ, ha nem így lenne. Nyugodtan mondhatjuk hát az elõterjesztést illetõen: vártuk.
Ha mégis csodálkozunk valamin, az az, hogy a felsõoktatásról most kezünkben tartott törvénytervezet jóformán csak az állami és egyházi felsõoktatás egymáshoz, illetve miniszteriális irányításhoz való viszonyáról rendelkezik, és hogy az elõterjesztõ ennél ragadt le, a körülményeket is figyelembe véve több mint különleges, minthogy közismert, hogy a magyar felsõoktatást számos feszültség jellemzi, idõszerû lett volna, hogy többet markoljunk, és egy füst alatt több dolog megoldására is kísérletet tegyünk. Persze, az is lehet, hogy az elõterjesztõ abból a közkeletû bölcsességbõl indult ki, amit úgy szoktak fogalmazni: minek már, nem érdemes erre a kis idõre, mert az új kormány az alakulóban lévõ magyar szokásnak megfelelõen majd úgyis megalkotja a maga új felsõoktatási törvényét.
Pedig igazán lenne mit rendbe tenni. A nagyarányú elbocsátások és megvonások következtében a magyar felsõoktatásban mûködõ oktatók úgyszólván roskadoznak a terhek alatt. "Mi - írja nekem szóló levelében a középkori magyar történelem intra et extra muros méltán hírneves, tudós mûvelõje, tisztelt tanszékvezetõ barátom - 450 hallgatóra mindössze nyolcan vagyunk." Majd így folytatja: "Amennyiben a tanszékvezetõ nem parancsuralmi rendszert vezet be, hanem szívén viseli beosztottjai szakmai elõmenetelét, emberi problémáit, akkor maga vállalja a többletet." Így derül ki levelébõl, hogy heti 24 órában tanít, egyéb elfoglaltságait nem említve. "Ilyen óraterhelés mellett kicsit illuzórikus a tudományos munka végzése" - állapítja meg rezignáltan. Márpedig valamennyien tudjuk, hogy ha valamelyik felsõoktatási intézményben szünetel vagy akadozik a tudományos munka, ott gyakorlatilag a felsõoktatás is megszûnik, és ha mindez nem látszik is azonnal, rövidesen szemmel láthatóvá válik, kézzelfoghatóan jelentkeznek negatívumai. Valahogy itt is úgy áll a dolog, miként Liszt Ferenc nyilatkozott saját zongorajátékáról: ha egy nap nem gyakorolok, észreveszem a játékomon, ha két nap nem, észreveszi a kritikus, ha három nap, észreveszi a közönség.
Ugyanígy rendezendõk volnának a doktoranduszok kérdései, akik zúgolódnak adóztatásuk és az óraadás körül mutatkozó gondok miatt. De mindezzel együtt az autonómiák háza táján sincs minden rendben. A legtöbb helyen felbomlott a hagyományos fegyelem, a hallgatóság óhajának megfelelõen liberális vizsgaszabályzatok vannak érvényben, amelyek a lehetõ legnagyobb mértékben veszélyeztetik a színvonalas munkát, a magas szintû szakemberképzést. Az elõadások látogatása mint konzervatív szokás teljesen kiment a divatból, holott mindenki tudja, aki volt valaha egyetemi polgár, hogy az egyetemi évek legnagyobb élményét az elõadások jelentették, az elõadások voltak az egyetemi élet sava-borsa.
Továbbá feltétlenül foglalkozni kellene a Széchenyi-ösztöndíj ügyével is, már csak a sokféle panasz, megjegyzés, észrevétel, kritika miatt is. Általános vélekedés szerint ugyanis arról van szó, hogy a kulturális kormányzat úgyszólván kegyként jelöli ki azokat, akik a többségükben kenyéren és vízen tartott oktatók közül részesülhetnek belõle, akiknek mindezek után azt is illik tudniuk, hogy kinek kell hálásaknak lenniük, mert ha megfeledkeznének róla, legközelebb nem kapnak. Mi ez - ha így van -, ha nem a kliensrendszer klasszikus esete, tudatos építése, az oktatói kar belsõ egységének megzavarása?
Mindezek felvetése hiányában eléggé egyhúrú, a kelleténél is vékonyabb pénzû az elõterjesztés, amelyet vitatnunk kell, és bár épp a jelzett körülmény folytán lehetett volna kimunkáltabb, a módosítások ebben a tekintetben nem tûnnek ki, véleményünk szerint többféle kívánnivalót is hagynak maguk után.
Csak egyet nem értéssel tudom tudomásul venni például, hogy a tervezet 2. §-a csak a felsõoktatási intézmények által létesített és fenntartott diákotthonokat tartja támogatandónak, és ezt az indoklásban is nyomatékosan húzza alá.
(12.30)
Nem értem, honnan ez a meggondolás, és miért csak azok a kollégiumok érdemesek a támogatásra, amelyek felsõoktatási intézményekhez kapcsolódnak, illetve azok fenntartásában mûködnek. Miért nem a lényeg a lényeg? Miért nem az a fontos, hogy a diákok a kollégiumokban egymást inspiráló közösségben tudjanak lakni, élni, függetlenül attól, hogy ki a létesítõ, illetve a fenntartó? Hiszen a támogatás legfõbb célja mégis az kellene hogy legyen, hogy a tehetséges fiatal magyar állampolgár kedvezõ körülmények közt végezhesse felsõfokú tanulmányait, abból kiindulva, hogy a kvalifikált szakember mûködése, illetve mûködtetése többet hoz az országnak, mint amibe a támogatás kerül - ha változatlanul érvényes az imént idézett mondás, hogy a kimûvelt emberfõ mennyisége a nemzet igazi hatalma.
A kollégiumban lakás ténye önmagában is elegendõ ok kellene legyen arra, hogy az érintettek megkapják a támogatást, ha igazolni tudják, hogy hallgatói jogállást élveznek. Az ilyen és hasonló megfontolás mentén haladva az olyan incidensek is elkerülhetõk lennének, mint amilyenre a mûszaki egyetem hallgatóinak egyik nem egyetemi fenntartású kollégiuma kapcsán került sor, ami miatt soron kívül kellett intézkednie a kormányzatnak.
Kételkedem, hogy vita tárgya lehetne, hogy jobb, ha a diákok együtt, egymást támogatva élnek nagyobb közösségben, mintha elszigetelten, albérletben, ellenõrizhetetlen körülmények között. És bármily meglepõ legyen is, annak kimondása sem volna felesleges, hogy a kollégiumok csak rendeltetésüknek megfelelõen lakhatók és vehetõk igénybe. Ismerek ugyanis olyan felsõoktatási intézményt, ahol minden héten durván sértik meg ezt a szabályt, amennyiben minden csütörtök este dühöngõvé alakítják a kollégiumot, amelynek eredendõen a hallgatók pihenését, nyugalmát és tanulmányi munkáját kellene szolgálnia. Az említett helyen kivilágos kivirradtig tart a dáridó, alkoholtól alaposan befolyásolt ifjak járják a folyosókat, hangoskodnak leírhatatlan stílusban és modorban, nem törõdve azzal, hogy olyanok is vannak, akik pihenni szeretnének, mert másnap elõadásra, szemináriumra akarnak menni.
És még mindig a kollégiumoknál maradva: az sem lényegtelen, vajon mit szólnak a kifogásolt szakaszhoz az egyházak mint olyan intézmények, amelyeket alaposan kopasztottak meg és fosztottak ki a bolsevizmus "gyönyörû" évtizedeiben. Nem szólva arról az egyáltalán nem mellékes és nem lényegtelen körülményrõl, hogy kollégiumot létesíteni ma sem olcsó, semmi esetre sem két fillér.
Az sem akceptálható minden további nélkül, amit a 3. §-ban az egyházak által létesített, valamint az egyéb, nem állami létesítésû felsõoktatási intézmények támogatásáról mond a javaslat: "A fejlesztés feltételeirõl való gondoskodás a fenntartó feladata, melyhez az állam hozzájárulhat." Hogy a fejlesztés döntõen és elsõsorban a fenntartó feladata kell hogy legyen, azzal még csak egyetérthetnénk, de hogy mindezekhez az állam adott esetben csak mint elõkelõ idegen, viszonyulhasson, elfogadhatatlan. Az idézetben ugyanis a "hozzájárulhat" a kulcsszó, ami más szavakkal kifejezve ezt jelenti: ha úgy tetszik neki, ha úgy esik jól, ha úgy akarják, majd ha szépet álmodik a kormány, ha jó lesz a termés, ha a mûvelõdési és közoktatási miniszternek jó lesz a közérzete, vagy ha éppen csak egyszerûen úgy tartja nagyúri kénye-kedve. Ezzel pedig nem lehet egyetértenünk, mert más szempontok is vannak, és a törvénybe nyilván azokat is bele kellene foglalni. Véleményünk szerint ezt diktálná ugyanis a demokratikus érzület, illetve egyszerûen a józan ész.
Toleráns szabályzatnak tûnik ezzel szemben az 5. §-ba foglalt módosítás. Igazi liberalizmusról tanúskodik, arról a válfajról legalábbis, amely nálunk az SZDSZ mûködése nyomán terjedt el: "A hallgatók világnézeti szabadságához fûzõdõ alkotmányos jogát egyetlen felsõoktatási intézmény sem korlátozhatja, a vallásos vagy világnézeti meggyõzõdés a tanulmányok megkezdésének vagy folytatásának feltételéül nem szabható. Nem esik korlátozás alá hitéleti képzés esetén a hallgatók világnézeti elkötelezettsége". Mindezzel elõször is az a bajom, hogy az én ismereteim szerint a vallás is világnézet, és ebbõl következõen a "vallásos vagy más világnézeti meggyõzõdés" volna a helyes fogalmazás.
A másik, hogy az utolsó mondat lehetõvé teszi, hogy ateista világnézetû ember is folytathasson teológiai tanulmányokat, és ez éppoly jellegzetes megnyilvánulása az SZDSZ-es típusú liberalizmusnak, mint a másság tisztelete melletti parttalan agitáció. Most tehát arról van szó, hogy az egyéni szabadság túlhajszolásával azt is lehetõvé akarják tenni, hogy ráérõ idejükben felekezeten kívüliek is elvégezhessék a teológiát, azaz pappá képezhessék magukat. Ez akár toleranciának is magyarázható. Mi a magunk részérõl csak cinizmusnak tudjuk elkönyvelni, akkor is, annak ellenére is, ha fenntartjuk azt a véleményünket, hogy a teológiai elõadások meghallgatására, az azokból teendõ vizsgákra természetesen mindenkinek meg kell adni a lehetõséget, aki tanulni akar, de nem feltétlenül, nem minden kikötés nélkül, nem minden körülmények között, csakis úgy és akkor, ha azok védelmérõl is gondoskodik a törvény, akiknek Pál apostol szavai szerint "nem bolondság, hanem Istennek ereje a keresztrõl szóló beszéd", tehát nemcsak közvetítendõ ismeretet jelentenek a teológia tárgyai, hanem mély, vallásos meggyõzõdést is.
Mint olyan felszólaló, aki már többször is elmondta e Ház falai között, hogy az autonómiák ügyében, idézve mindenféle autonómiát, Eötvös és a centralisták követõjének vallja magát, semmi kifogásom azok ellen a módosítások ellen, amelyek a mûvelõdési és közoktatási miniszter törvényességi felügyeleti jogáról szólnak. Egyetértünk tehát azzal a 6. §-ban kimondott rendelkezéssel, hogy a mûvelõdési és közoktatási miniszter "a tudomására jutástól számított 60 napon belül megsemmisíthet minden olyan intézményi szabályzatot, döntést, amely jogszabályba ütközik". Helyes. Ám véleményünk szerint a jelen szabályozás így, ebben a formájában mégis félcsípõjû. Szerintem ugyanis az abszolút jogvesztõ határidõt is törvénybe kellene foglalni. Így tehát javasolnám, hogy megsemmisítése vagy bármi, e körben történõ törlésre csak öt éven belül kerülhessen sor, utána már ne.
Semmiképpen sem tudom elfogadni a 12. §-ba foglalt szabályt, amely a következõket mondja ki... (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi, hogy letelt az idõkeret.) Elnézést, nem tudom befejezni.
Köszönöm szépen. (Taps.)