DR. NÁDORI LÁSZLÓ (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Egészen pontosan felszólalásom címe "Lengyelországi tapasztalatok, hazai következtetések". Május elején az IPU magyar-lengyel csoportja meghívást kapott a lengyel szejm testvércsoportjától néhány napos tapasztalatcserére. Ennek a látogatásnak a keretében nagyon tanulságos eszmecserét folytattunk a szejm sportbizottságával, s nagyon fontos információkat kaptunk ettõl a bizottságtól a sport parlamenti helyzetét illetõen. Ezekrõl beszélnék.
Az elsõ a sportbizottság mûködésével kapcsolatos tapasztalatunk. A sportbizottság két cikluson át mûködik már a lengyel parlamentben állandó bizottságként. Valamennyi párt legalább egy taggal képviselteti magát, az erõviszonyoknak megfelelõen. Az állandó sportbizottság fontosabb jogosítványai a következõk: észrevételt tesz törvénytervezetekhez; különösképpen feltárja a törvényekben rejlõ lehetõségeket az ifjúság és a felnõtt lakosság edzettségének, egészségének javítására; továbbá folyamatosan feltárja a nemzetközi együttmûködésben, fõként az európai uniós csatlakozásban és annak elõkészítésében rejlõ lehetõségeket; kiépíti szervezeti együttmûködésben a parlament oktatási és környezetvédelmi bizottságával a kapcsolatát; végül nyílt napjaikat a közvélemény, a kormányellenõrzés bevált eszközeként tartják számon. A nyílt nap ad teret a gazdaság jelentõs szereplõinek informálására, gyakorlatilag korszerû sportmarketing megvalósítására. A bizottság tagjai részt vesznek a sportszervezetek koncepcionális vitáiban, törvényértelmezésekben, egyúttal ezeken a területeken koordinációs feladatokat látnak el.
Nagyon aktív a bizottság. Elismerten mûködik, és a parlament egyik legjobb bizottságaként jellemezték a parlament vezetõi a bizottság munkáját.
A sport értékeinek elismerése megfelelõ garanciákkal jellemzõ a lengyel parlament tevékenységére. Ezt a tényt mindenekelõtt a költségvetés alakulásával lehet jól jellemezni. Míg 1989-ben a sport részesedése a költségvetési fõösszeg 0,34 százaléka volt, addig a rendszerváltozáshoz köthetõen 1992-ben a költségvetési arány 0,11 százalékára csökkent. Míg az 1997-es évben a költségvetési és a szerencsejátékból származó összeg ismét elérte a támogatás 1989. évi szintjét.
Ha most a magyar sport költségvetésének alakulását nézzük, akkor a következõt lehet mondani: a magyar sport 1997-ben a költségvetési fõösszeg 0,15 százalékát kapta, ebbe értendõ a szerencsejátékból származó 12 százalékos részesedés és a totó játékadója. Valószínû, aki ezt kiszámolta, beleérti az önkormányzatok által adott támogatásokat is.
Az arányt tekintve a magyar sport költségvetése a lengyel költségvetés sportra fordított támogatásának mindössze a felét éri el 1997-ben. A lengyel sport 1992. évi 0,11 százalékos részesedése azért nõtt négy év alatt megközelítõen a háromszorosára, mert többek között a sportban dolgozó szakértõ képviselõk és a költségvetési bizottság a költségvetési vitákra rendkívül alaposan készült fel, konkrét érvekkel támasztotta alá azt a veszélyt, amelyet az átmenet veszteségei okozhatnak a sportban, amelynek ellensúlyozása elengedhetetlen a sport értékeinek megmentése érdekében.
(00.10)
A költségvetési részesedés emelkedésében szerepet játszottak továbbá az 1996-ban jóváhagyott testnevelési és sporttörvény konkrét elõírásai, elõirányzatai is. Ezért nevezik Lengyelországban a sport 1997. évi költségvetését válságkezelõnek.
Az 1997. évi kedvezõ támogatást elõkészítette továbbá a szerencsejáték-törvény 1995. évi módosítása, amellyel lényegesen nagyobb részesedést nyújtott az állam a sportnak a megelõzõ évekhez képest. Megjegyzendõ, hogy a szerencsejátékokból származó források révén elsõsorban a sportlétesítmények építése, állaguk megóvása és a fogyatékosok sportja részesült támogatásban.
Néhány szót a testnevelési és sporttörvényrõl. Említettem, hogy 1996 januárjában új testnevelési és sporttörvényt hagyott jóvá a szejm. A sporttörvény tanulságul szolgál azért, mert a törvény a sport idõszerû szabályozásán kívül két kiemelkedõ fontosságú programot irányzott elõ, és rendelt a programhoz, annak végrehajtásához megfelelõ pénzügyi fedezetet.
A két kiemelt program a következõ volt: az elsõ az iskolai testnevelés óraszámának emelése heti három órára. Figyelemre és követésre méltó mindaz, ami ma a lengyel iskolákban a diákok fizikai nevelése érdekében történik. A problémák hasonlóak a hazai iskolai és diáksport problémákhoz, a különbség azonban jelentõs a probléma kezelését és a megoldás keresését illetõen. Történelmi léptékû az a törvényhely, amely 2000-tõl heti négy testnevelési órát irányoz elõ kötelezõen. Szó van arról, hogy az ötödik órát is be lehet majd vezetni a feltételektõl függõen; ezzel gyakorlatilag megvalósul Lengyelországban a mindennapos testnevelés elve, részben tanórai, részben tanórán kívüli, de mindenképpen intézményes, anyagilag garantált keretben. Mintaértékû ez az elõrelépés.
Nem kétséges, hogy az ifjúság edzettsége javításának, a betegségmegelõzésnek talán leghatékonyabb módszerével állunk szemben. Arra a kérdésemre, hogy mi késztette a kormányt erre az elõterjesztésre és a parlamentet az elõterjesztés jóváhagyására, azt válaszolták: a betegségmegelõzés olcsóbb a gyógyításnál. A betegségek korai elõfordulása ugyanis nem természetes jelenség, tehát elhárítható.
A másik kiemelt feladat a fedett és szabadtéri iskolai sportlétesítmények számának növelése 800 helységben. Új létesítmény megépítése is napirenden van, illetve a régiek felújítása. A feladatot a nálunk is ismert módon, az egyharmados állami hozzájárulással, úgynevezett címzett támogatással oldották meg.
Néhány szervezeti jellegû tapasztalatról. A lengyel olimpiai bizottságot a sportági szövetségek delegáltjai alkotják. Ennek megfelelõen a lengyel sportszövetség és az olimpiai bizottság egy testületet alkot, amelynek elnöke a sporthivatal elnöke. Amikor említettem, hogy ez a gyakorlat nincs összhangban az állami és civil szféra szétválasztását érintõ alapelvvel, azt válaszolták, hogy ebben az esetben feltehetõen átmeneti megoldásról van szó. Hozzátették azonban, hogy az átalakulás gördülékenysége, fokozatossága nem tud elviselni radikális szervezeti intézkedéseket.
Említették a kollégák azt is, mivel az olimpiai részvétel és felkészülés 90 százaléka - pontosan 90 százaléka - központi költségvetési támogatásra épül, fokozott figyelmet érdemel a pénzek felosztása, továbbá a támogatások hatékony felhasználása, ellenõrzése.
Indokoltnak tartják a lengyel szakemberek továbbá a sportszövetségek és az olimpiai bizottság egyesítését egy átmeneti perszonálunióval, mert a lengyel sport napjainkban nehéz, válságkezelõ fázisban van, tehát az erõk összefogására van szükség.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ebbõl a példából a hazai szervezeti következtetéseket le kellene vonnunk; de azt mindenképpen, hogy az erõket koncentrálni kell, a támogatásokat pedig hatékonyan felhasználni.
A finanszírozással kapcsolatban röviden: a pénzügyi mechanizmus sajátosan alakul a lengyel versenysportban. A sporthivatal elnöke szerzõdésben rendeli meg például a vívószövetségtõl az olimpiai válogatott 1997. évi programjának elkészítését. A benyújtott programról szakértõk adnak véleményt, majd a kedvezõ elbírálást követõen a vívószövetség megkapja a támogatást. Egyetlen korlátozó tényezõ szerepel a költségvetésben, nevezetesen az, hogy a támogatásra megítélt összeg 15 százalékánál többet nem lehet adminisztrációra költeni.
Befejezésül azokról a tapasztalatokról, felszólalásomnak tulajdonképpen a lényegérõl szólok, amit közvetlenül a hazai gyakorlathoz lehet illeszteni. Többször írtam és hangoztattam az elmúlt évek folyamán, hogy a magyar sport a rendszerváltáshoz kapcsolódóan nem rendelkezett a társadalmi-gazdasági átalakulás nehézségeit enyhítõ sportprogrammal. A lengyel átalakulás sportprogramja organikusan kapcsolódott az 1996-ban jóváhagyott testnevelési és sporttörvényhez. A program fõ elemei tehát az edzés- és versenyprogramhoz, az ösztöndíjakhoz, továbbá a felszerelés- és létesítményigény által felvállalt kiadásokhoz kapcsolódott, ezt finanszírozták különbözõ forrásokból.
Míg a lengyel testnevelési és sporttörvényt az átalakuláshoz kapcsolódó problémák keltették életre - mindenekelõtt a gazdasági nehézségek enyhítésének igényével -, addig a magyar sporttörvény elõkészítése az 1988-1989-es biztató nekilendülést követõen megtorpant, majd lekerült a kormány asztaláról; a parlament egy országgyûlési határozattal helyettesítette a sporttörvényt. Ez a dokumentum mûfajából, jellegébõl következõen nem irányozhatott elõ kielégítõ pénzügyi fedezetet a keletkezõ hiányok pótlására, megszüntetésére és szerény fejlesztésére. Így született meg közel teljes egyetértésben 1993-ban az a dokumentum, amely az átalakulás akkor már élesen kirajzolódó problémáit nem tudta megoldani. Ennek természetes következménye az ellentmondások felerõsödése, a problémák elmélyülése. Így például a sporttörvénynek vitatható értelmezésébõl származó végrehajtása következtében egyes részrendszerek - például a közalapítványok - önálló életet kezdenek élni, a sport egészéhez való viszonyuk tisztázatlan. Ennek, és más kedvezõtlen körülménynek folytán zavartság, bizonytalanság, veszélyérzet jellemzi a sportot, a sportszervezeteket.
Ha nem készítünk a közeljövõben a sporttörvényhez igazodóan országos sportprogramot, ha nem cövekelünk ki szakmailag megkérdõjelezhetetlen igazodási pontokat a sport alrendszerei számára, akkor azok - ahogy erre utaltam - önálló életre fognak berendezkedni, a parlament által nyújtott forrásaikat pedig egy pontosan nem definiálható feladatrendszer megoldására összpontosítják.
(00.20)
Paradoxonként ugyanakkor nõ a veszélye annak is, hogy lényeges területek maradnak ki a támogatási rendszerbõl. Kiindulópontunk változatlan, egy egységes magyar sport létezik három nagy alrendszerrel: versenysport, szabadidõsport, iskolai testnevelés és diáksport. Ezek az alrendszerek szervesen illeszkednek egymáshoz, az átfedések nem esetlegesek, egységes egészként kell tehát a magyar sportot kezelni, értelmezni.
Végül a három nagy alrendszer szervezeti és tartalmi kapcsolatainak, mûködésének koordinálása egy hamarosan elkészítendõ sportprogram keretében, azt feltételezve, az Országos Testnevelési és Sporthivatal kitüntetett, saját létezését igazoló, törvények és kormányhatározatok által kijelölt feladata. Mégis, miközben az OTSH felelõs a költségvetési törvényben jóváhagyott valamennyi pénzeszköz hatékony felhasználásáért, ugyanakkor a két közalapítványban található körülbelül másfél milliárd forintra az OTSH-nak nincs törvényben meghatározott közvetlen befolyása. Ha ezt az abszurd helyzetet a törvény idézi elõ, nyilvánvaló, hogy a törvény tudja csak azt megszüntetni. Bízni lehet abban, hogy törvénymódosítás nélkül, a törvény szellemének megfelelõen és ilyen gyakorlattal fel tudjuk oldani az említett ellentmondásokat.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Köszönöm a figyelmüket, és ezúton köszönöm meg a parlamentnek, hogy lehetõvé tette a lengyelországi utat és ezeknek a tapasztalatoknak a megszerzését.
Befejezésül: én mondtam másként az elõadásom címét. Az eredeti cím az, amit az elnök úr bejelentett, csak közben módosítottam, és ezért van egy látszólagos ellentmondás az ön által jelzett cím és az elõadásom címe között. Tehát az elnök úr tulajdonképpen korrektül járt el.
Köszönöm szépen. (Taps.)