LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársak és tisztelt Vendégeink, akik a testület részérõl megtiszteltek minket emez éjjeli órán! Természetesnek tartom, hogy az ORTT beszámolója kapcsán kicsit általánosabb kérdésekrõl, a médiatörvény egész megvalósulásának helyzetérõl is beszélünk. Ilyen szempontból azon sem csodálkozunk - ha szabad folytatni Zsigmond Attila Arany-idézetét -, hogy az eperfa lombja helyett itt mi bólingatunk feketén a médiatörvény megvalósulásának helyzetérõl. Én azonban mégsem látom egészen feketének ezt a képet, rengeteg hiányosságával együtt; pontosan azért, mert Zsigmond Attilától megihletve, én is abból szeretnék elindulni, hogy mi az, amit a nézõ és a hallgató várt és várhatott a médiatörvény megvalósulásától, és hogyan is állanak az illetékes testületek eme megvalósulásban vállalt felelõsségük teljesítésével.
Egyetértek azzal, hogy a nézõ és a hallgató a médiatörvénytõl elsõsorban kiegyensúlyozott és szabad - még szabadabb - tájékoztatást várt. Egyetértek azzal is, hogy a közszolgálati funkciók, többek között a kulturális funkciók magasabb színvonalú gyakorlását várta. Hozzátennék azonban még két várakozást, amely szerintem legalább ilyen fontos volt a nézõk, hallgatók, állampolgárok részérõl. Vártak és várnak még nagyobb választékot, nemcsak a közszolgálati, hanem a kereskedelmi médiumok vonatkozásában is, hiszen éppen ezért foglalkozott a médiatörvény többek között a privatizáció lehetõségével és feltételrendszerének kimunkálásával. És negyedik várakozásuk, azt hiszem, az volt - megint csak állampolgárként is -, hogy ezek a médiumok, kereskedelmi és elsõsorban közszolgálati médiumok a közpénzekkel, a nézõ, a hallgató, az állampolgár pénzével jól és felelõsen gazdálkodjanak, áttekinthetõ, ellenõrizhetõ, az ésszerû elvárásoknak megfelelõ, világos és mégis takarékos finanszírozási föltételek között mûködjenek, és a tulajdonosi jogokat gyakorló testületek ezt a mûködést is valamilyen módon kézben tartsák és ellenõrizzék.
Hogyan is állunk eme négy várakozás teljesítésével? Hogy elõrebocsássam azt a bizonyítványt, amit én állítanék ki eme négy tantárgyból, azt mondanám - de próbálom majd indokolni is -, hogy a kiegyensúlyozott és szabad tájékoztatás szempontjából a médiatörvény megvalósulása és az illetékes testületek, így az ORTT munkája szerintem jó eredményt mutat. A magasabb színvonalú közszolgálati mûködés szempontjából bizony igen gyengécske eredményt mutat. A harmadik várakozás, a nagyobb választék kialakítása, tehát a még több mûsorszolgáltató, a még több mûsorral való szembesülés lehetõsége szempontjából az eredmény közepes; hiszen itt a privatizáció föltételei már kezdenek kialakulni, noha késedelmesen. Míg a negyedik várakozás szempontjából igencsak elégtelen vagy legalábbis nagyon gyenge eredményt adnék, vagy pótvizsgára bocsátanám a médiatörvény megvalósulását, mert máig nem látható, hogy a médiumok gazdálkodásában - és ilyen módon a tulajdonosi felelõsség gyakorlásában is - a közpénzeknél elvárható szigorú takarékosság és világos ellenõrizhetõség mûködjön. Természetesen nem gondolom, hogy ez az ORTT mint a mostani beszámolót szolgáltató testület hibája, hiszen nem õ az, akinek közvetlen tulajdonosi felelõssége van a közszolgálati médiumok tekintetében.
Kicsit részletezve ezt a bizonyítványt, amit most megpróbáltam kiállítani:
A kiegyensúlyozott és a szabad - szabadabb - tájékoztatás szempontjából, és ez nem kis mértékben épp az ORTT érdeme, léptünk szerintem a leginkább elõre. A többpárti viszonyoknak, ellenzéki és kormánypárti szempontoknak nagyon megfelelõ, arányos, kicentizett, kigrammozott testületek jöttek létre magában az ORTT-ben és a médiumok kuratóriumi elnökségében is. Létrejött a Panaszbizottság, amely szintén ezt a célt szolgálja; és ugyan nagyon frissen, de mûködik már a mûsorfigyelõ szolgálat is, amelynek szintén nagy szerepe lehet ebben a kiegyensúlyozott és szabadabb tájékoztatásban.
Mi az, amit itt eredménynek és mi az, amit mégis problémának érzek? Hiszen nem jeles, hanem jó eredményt igyekeztem adni erre a funkcióra. Én mindenképpen úgy érzem, hogy ezek az így kialakított testületek és struktúrák alkalmasak voltak arra - és itt vitatkoznék Zsigmond Attila képviselõtársammal -, hogy a kormányzati befolyástól távol vigyék a közszolgálati médiumokat. És valljuk be, hogy a médiatörvény hosszas vitája során ez volt az egyik fõ szempont, amire törekedni igyekeztünk. Éppen ez volt az a pont, amelyet a legnehezebb volt a törvény-elõkészítésben is - bár végül sikerült - konszenzussal kialakítani és megfogalmazni. Igen ám, de annak, hogy a kormányzati befolyástól örvendetesen távol vigyük a közszolgálati médiumokat, az volt az ára - nem is tudhattunk volna más árat fizetni -, hogy olyan többpárti grémiumokat hoztunk létre, ahol a döntések óhatatlanul nyilván olyan emberek kezében vannak, akik szakmai szempontokat és az õket küldõ politikai frakciók és pártok szempontjait is jó lelkiismeretük szerint igyekeznek képviselni.
Míg tehát a kormányzati befolyást szerintem lecsökkentettük szinte nullára a médiumok mûködésében, nem mondhatom ezt általában a politikai befolyásra, a pártok befolyására. Ez azonban nem azonos a kormányzat befolyásával! Jóval kevésbé veszélyes befolyás, hiszen a kormányzat a maga hatalmi eszközeinek birtokában veszélyeztetheti komolyan a sajtószabadságot. Mi létrehoztunk egy olyan struktúrát, ahol még ha szándéka volna is - mint ahogy nincsen -, eszköze nincs a kormányzatnak ilyen módon befolyást gyakorolva veszélyeztetni a sajtószabadságot. Az azonban kétségtelen, hogy az a többpárti alkufolyamat, amely meg kell hogy elõzzön minden komoly döntést a médiumok sorsát illetõen, ez valamilyen módon a politika egészét nem tudta távol vinni a médiumoktól. A médiumok kuratóriumaiban, a teljes kuratóriumokban éppen az a szándék hívta életre a kuratóriumi elnökségen kívüli képviseleti rendszert, a civil szervezetek, társadalmi szervezetek képviseletének rendszerét, mert azt reméltük, hogy így a politikai befolyást - még egyszer mondom, tehát nem a kormányzati, hanem az általában vett politikai befolyást - ellensúlyozni tudja a társadalomnak a civil szervezeteken keresztül megmutatkozó befolyása.
Nekem az az érzésem, hogy ez az óhajunk rokonszenves óhaj volt, de ez a remény nem valósulhatott meg kellõképpen. Az ORTT beszámolójából is kiderül, hogy a civil szervezetek talán még nem ismerték fel eléggé mindazokat a lehetõségeket, amelyeket a kuratóriumi delegálás nekik biztosítana. Nem is mindenki él ezzel a lehetõséggel; és talán az az egyéves idõ, amit egy-egy civil szervezet eltölthet a kuratóriumban, nem is elég arra, hogy a médiumok természetével megismerkedhessenek.
Itt utalnék a Zsigmond Attila és a korábbi vitában sok más képviselõtársam által is érintett Freedom House-jelentésre, aminek nyilván senki sem örül, ha Magyarország a sajtószabadság szempontjából nem a legeminensebb országok között szerepel. Érdemes azonban megnézni - gondolom, mindenki, aki a kérdéssel foglalkozott, megtette - azt a bizonyos pontrendszert és szempontrendszert, amelynek alapján ezek a kategóriák létrejönnek. És itt fölhívnám a figyelmet egy terminusra. Az a bizonyos osztályzat, amiben mi 9 pontot értünk el - és az nem különösebben jó, legalábbis nem a legjobbak közé tartozik, bár messze nem a legrosszabbak közé sem -, az nem a kormányzati befolyás, hanem a kormányzati és politikai befolyás kategóriája. Nem vagyok tehát biztos benne, hogy amikor mérlegelték a sajtószabadság állását ebbõl a szempontból Magyarországon, akkor többek között esetleg nem arra a problémára gondoltak-e, amire én az elõbb utaltam, hogy a kormányzati befolyást úgy sikerült eliminálni - hála istennek, hogy sikerült -, hogy a helyére be kellett engednünk egy többpárti alkun alapuló, hogy úgy mondjam, politikai irányító vagy tulajdonosi struktúrát.
A Freedom House fölmérésében igen komoly pontszámot jelent az is, hogy bizonyos gazdasági érdekkörök befolyása alól mennyire szabad a média és mennyire nem. Ahogy a kormányzati és politikai befolyás tekintetében 9 pontot értünk el - és itt minél magasabb a pontszám, ez annál negatívabb eredményt jelent -, a gazdasági érdekkörök befolyása tekintetében pedig 8 pontot értünk el. Ez azt jelenti, hogy ha kereskedni akarunk - és kell is mit kereskednünk - a sajtószabadság környékén, akkor egyformán kell figyelnünk, hiszen itt szinte azonos az eredmény a kormányzati és - még egyszer mondom - politikai, pártpolitikai befolyás csökkentésén és a gazdasági érdekkörök befolyásának csökkentésén is. Ebben nyilván vannak kormányzati feladatok, vannak többpárti feladatok, és vannak vagy lehetnek parlamenti feladatok is.
Egy apró megjegyzés még ebben a tételben, tehát a szabad és kiegyensúlyozott tájékoztatás tételében. Többször fölmerül és valóban elgondolkodtató az egyes pártok szereplésének aránya - amit megtudhattunk az ORTT beszámolójából - a közszolgálati médiumokban. Én nem vagyok a kérdésnek szakértõje, de megpróbáltam megnézni néhány más, nagy, komoly demokratikus hagyományokkal rendelkezõ ország hasonló statisztikáját a közszolgálati médiumokban, és ezek eléggé vegyesek. De meg kell mondanom, találtam olyan árnyalt elemzéseket is - és nagyon kíváncsi lennék, majd nyilván a monitoring szolgálat kiépítésével láthatunk ilyen árnyalt elemzést is -, amely megkülönbözteti azt a szereplést, amikor egy kormánytisztviselõ közérdekû információt mond, beszámol, mondjuk, egy intézkedésrõl vagy törvénytervezetrõl, mint amikor politikusként egy politikai vitában szerepel.
(23.40)
Amennyiben tudniillik a közérdekû információkat közli egy kormánytisztviselõ, ott én természetesnek tartom, hogy ott õ adja meg inkább az információt, és természetesen nem egy ellenzéki politikusnak kell ezt a felelõsséget felvállalnia. Amikor viszont politikailag kell érvelni valamilyen döntés mellett, ott tökéletesen egyetértek mindazokkal, akik ilyenkor szükségesnek tartják kormányzati és ellenzéki politikus egyidejû jelenlétét. Itt azonban két dologról, két különbözõ dologról van szó, és érdemes volna azt is majd késõbb, az árnyaltabb vizsgálatok kapcsán megnéznünk, hogy ez nálunk milyen módon áll.
Ami a második várakozást, a magasabb szintû közszolgálati funkciókat illeti, ott teljesen egyetértek Zsigmond Attilával és minden eddigi hozzászólóval is, hogy bizony - különösen kulturális szempontból mondhatom ezt el - nem lett magasabb színvonalú a közszolgálati médiumok mûsora. Talán magánvélemény, de én a tévében még bizonyos színvonalromlást is érzékelek, de ebben nem biztos, hogy igazam van.
Mit tehetünk, vagy mit tehetett volna a törvény végrehajtása érdekében bármely testület és mi magunk, hogy ez ne így legyen? Én is egyértelmûen látom az összefüggést a közszolgálati funkciók gyakorlása és mindennek anyagi háttere között. És itt térek rá arra, amire Zsigmond Attila is bõségesen rátért: milyen gazdasági feltételek között mûködnek a médiumok és maga az ORTT, mit tudott ebben az ügyben az ORTT tenni?
Én is úgy látom, hogy egy örökölt gazdasági csõd - ugyan különbözõ mértékû csõd - közepette kezdtek el dolgozni új viszonyok között a közszolgálati médiumok. Azonban hadd tegyem hozzá - s lehet, hogy ez közös hibánk, hiszen ötpárti konszenzussal fogadtuk el a médiatörvényt -: a médiatörvény önmagában nem rendelkezett az adósságok rendezésérõl. Lehet, hogy be kellett volna tennünk, de ez nem történt meg. És mint ahogy a vállalati és egyéb átalakulások sorában sajnos vagy nem sajnos, de lehet adóssággal átalakulni természetesen -
államigazgatási irányítású vállalatból is például részvénytársasággá Bs kft.-vé alakulni úgy, hogy az illetõ cég vitte magával az adósságait, tehát ez önmagában nem lehetetlen -, a médiatörvény épp ezért, s egyéb törvény sem adott nekünk törvényes alapot arra, hogy innen a parlamentbõl rendezzük el a médiumok adósságát. Lehet, hogy ez hiba volt, de így történt, tehát ez semmiképpen sem a médiatörvény meg nem valósulása, hogy erre nézve a kormány vagy bárki nem intézkedett.
Világos, hogy sokak által vitatott és vitatható volt az a döntés, hogy bizonyos adósságokat a kormányzat úgy vállalt át, hogy az elõfizetési, illetve a sugárzási díjból átvállalandó kötelezettségei terhére vállalta ezt el. Lehet, hogy ez nem volt jó döntés. De valljuk be, hogy hoztunk olyan döntést is a költségvetési törvény keretei között, az ellenzék nagy részének és a kormánypártoknak az egyetértésével, ahol szintén egy picit eltértünk a médiatörvény- tervezet feltételeitõl, miszerint a Duna TV-hez csoportosítottunk át valamivel több eszközt az elõfizetési díjakból, jórészt a Magyar Televízió rovására. Én - félreértés ne essék - egyetértettem ezzel a javaslattal, meg is szavaztam, csak azt szeretném itt jelezni, hogy több példa volt arra, amikor bizonyos finanszírozási megoldatlanságokat - amit a médiatörvény nem oldott meg - a költségvetési törvény keretében próbáltunk jól vagy rosszul elrendezni.
A végkövetkeztetéssel azonban mindenképpen egyetértünk: kiszámítható finanszírozási viszonyokra van szükség ahhoz, hogy a közszolgálati funkciókat rendezni lehessen. Ez részint közös feladatunk a költségvetési törvényben, de feladata természetesen a tulajdonosi jogokat gyakorló kuratóriumoknak is, hogy a belsõ gazdálkodást is átláthatóvá és kiszámíthatóvá tegyék, hiszen ahogy utaltam már itt az elmaradt várakozások sorában, ebben is van bõségesen még hiány.
Természetesen felmerül az a kérdés, hogy a nehezen mozgó médiumgazdálkodások és a feszes gazdálkodási keretek mögött kimutatható-e olyan kormányzati érdek, hogy így a költségvetési árszalagjára fûzve valamilyen nagyobb, de indirekt kormányzati befolyás mégiscsak érvényesíthetõ a médiumoknál.
Én nagyon remélem, hogy nemcsak mameluk kormányzati képviselõként mondom azt, hogy ezt az érvelést õszintén szólva érthetetlennek tartom. Tudniillik ha a kormánypártok jelenlegi parlamenti többségükkel valóban meg akarták volna akadályozni a médiumok kormányzattól való függetlenségét, ugyan mi akadályozta volna meg õket, hogy egy másfajta médiatörvényt fogadjanak el?
Nagyon bonyolult gondolkodásra - és számomra követhetetlen gondolkodásra - vallana az a technika, hogy a médiatörvénynél minden olyan eszközt a kormánypártok megszavaznak és beépítenek, ami az õ befolyásukat voltaképpen ellensúlyozza, és a parlamenti arányoknál jóval kisebb mértékben szabja meg, s akkor ilyen bonyolult módon próbálnak jóval kevésbé mûködõ befolyásokat mûködtetni.
Egyetlen konkrét példám is van ezen az általános feltételezésen túl arra, hogy nem ez a szándék mûködhetett, éspedig az a tény, hogy különbözõ gazdálkodási nehézségek miatt itt a parlamentben kormányzati egyetértéssel, távolról sem az én örömömre, elfogadtuk azt, hogy kitoljuk a reklámidõ és a reklámbevételek korlátozása bevezetésének határidejét; ezzel voltaképpen egy olyan gazdasági forrást hagytunk meg a közszolgálati médiumoknak tovább, mint a médiatörvény tervezte, ami a kormányzattól tökéletesen független.
Ha valaki valóban a költségvetést, illetve a magas pénzügyi kormányzattól való függõséget akarta volna, akkor éppenséggel ezeket a tiltásokat erõsíti, és a költségvetési forrásokhoz való kiszolgáltatottságot növelte volna. Nem ez történt. Nem örülök egyébként, hogy így történt, hiszen az eredetileg elképzelt közszolgálati funkciónak nem válik javára a reklámidõ és a reklámbevétel elburjánzása, de annak mindenképpen ellentmond, hogy itt valaki bonyolult költségvetési és pénzügyi eszközökön keresztül akarta volna a viszonyt újra - mondjuk - szorosra húzni a kormány és a médiumok között.
A gazdálkodási feltételeken túl a közszolgálati funkciók jobb ellátásához mindenképpen szükséges lesz a ORTT beszámolójában is említett közszolgálati szabályzatok megszületése. Ha olykor joggal, és olykor valóban joggal marasztaljuk el a kormányzatot a médiatörvény késedelmes betartásában, akkor talán szabad azt is mondani, hogy itt viszont a médiumoknak és a médiumok vezetésének lett volna kötelessége, hiszen ezzel õk vannak késésben, és úgy tudom, semmiféle pénzügyi feltétel nem hiányzik, hogy egy közszolgálati szabályzathoz õk a maguk javaslatát letegyék. Mindenesetre örömmel hallom, és örömmel olvasom, hogy az ORTT mindenképpen lépéseket tesz a mihamarabbi szabályzat életbeléptetése érdekében.
A harmadik és a negyedik várakozásról már csak röviden. Azt mondtam, hogy véleményem szerint a nézõ még szélesebb mûsorválasztékot várt a rádió és a tévé csatornáin is. Ezt szolgálná a folyamatban lévõ feltételek kialakítása a privatizáció érdekében. Én nagyon remélem, hogy az ORTT-ben részt vevõ kormánypártok és a némi aggályokkal bíró ellenzéki pártok képviselõi is most már egyetértenek a privatizációs feltételekben, és az az emlegetett konszenzus ebben a vonatkozásban sem fog tovább késni. Nem azért mondom ezt, mert valamiféle vad privatizációmániásként panáceának tekinteném a médiapiac pluralizálását és további országos privát mûsorszolgáltatóknak a létrejöttét; egyszerûen azért, mert azt hiszem, hogy ez nemcsak a mûsorválaszték bõvítésének, hanem a közszolgálati médiumok ésszerûbb gazdálkodásra való felszólításának az eszköze is, hiszen nemcsak a mûsorokban lesz verseny, hanem nyilvánvalóan a mûsor-elõállítási költségekben is kialakulhat egy ésszerû verseny.
Már most is, azt hiszem, igen tanulságos, mondjuk, a Magyar Televízió számára, ha arányítjuk a mûsoridõhöz és a produkált mûsorok mennyiségéhez, akkor a Duna TV jóval kisebb fajlagos költségekkel - ha szabad így mondani - állít elõ bizonyos mûsorokat, érdemes ezen is elgondolkodni. Nyilván ilyen tanulságok majd a privatizált médiumok tekintetében is mutatkoznak. Másrészt meg az általam elõbb már említett és érzékelt problémát - hogy a pártpolitika egy kicsit túl közel kerül a médiumokhoz - is nyilván oldja és enyhíti az egyéb kereskedelmi csatornák megjelenése.
Utolsóként arról a nézõi várakozásról, hogy a nézõ és hallgató mint állampolgár azt szeretné, hogy a pénzét ne pazarolják a közszolgálati médiumokban, és azt mondtam, hogy itt nagyon-nagyon rossz bizonyítványt állítanék ki. Nem lehet az a benyomása a médiumok gazdálkodását akármilyen távolról figyelõ embernek, hogy megszûntek a párhuzamosságok, hogy megszûnt a túlfoglalkoztatás, hogy megszûnt az egyes mûsorok ínsége rovására jelentkezõ, máshol meglévõ indokolatlan pazarlás. Be kell vallani, hogy a médiatörvény által életre hívott konstrukció eme tulajdonosi jog gyakorlására, tehát az ésszerû gazdálkodás tulajdonosi jogának gyakorlására tulajdonképpen talán a kelleténél kevesebb feltételt biztosít. Ez nyilván megnöveli, nem is elsõsorban az ORTT, hanem a tulajdonosi jogokat gyakorló kuratóriumok felelõsségét, hiszen õk nemcsak - és nem lebecsülve mondom a "csak"-ot - a közszolgálati funkciók ellenõrzésére vállalták a kuratóriumi tagságot, hanem a tulajdonosi jogok minden szempontú gyakorlásának felelõsségét is felvállalták ezzel.
(23.50)
Mik a teendõk, ha igazam van ebben a felemás bizonyítványban? Nyilván elvileg gondolkodni lehetne azon is, hogy a jogállamban illõ volna a határidõket most már a valósághoz szabni. Ez is és ennél fontosabb szempontok is, bizonyos feltételek talán jobb kialakítása meggondolhatóvá tennék a médiatörvény módosítását is. Én is tudom azonban, hogy nagyon érzékeny politikai konszenzus vezetett a médiatörvényhez, és nagyon nehéz volna bármilyen ésszerû szempontból a médiatörvény módosítását javasolni. Félõ, hogy különbözõ politikai okokból még ott sem volna megvalósítható ez a módosítás, ahol esetleg mindnyájan ésszerûnek tartjuk.
Ezek szerint a másik út van elõttünk, és az ORTT beszámolójának vitája erre a másik útra ad is lehetõséget. Meg kell próbálni módosítás nélkül megfogalmazunk javaslatokat a törvény szellemének jobb betartására és a mutatkozó elmaradások és mulasztások valamilyen pótlására. Úgy érzem, hogy a kulturális bizottság javaslata tulajdonképpen erre tett kísérletet, ezért is támogatom ennek a javaslatnak az elfogadását.
Köszönöm szépen.