DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm a szót, tisztelt elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Abban, hogy ennek a valóban nemzeti kérdésnek a tárgyalásánál ilyen kevesen vagyunk, azt hiszem, hogy nem pusztán a távollévõ, jelenleg nem látható - nemcsak azért, mert közvetítés nincs, de a teremben nem látható - képviselõtársaink a hibásak, hanem felvethetõ adott esetben a házvezetésnek az a gyakorlata is, amelyik nem képes különbséget tenni alapszerzõdés és alapszerzõdés között, amely nem képes különbséget tenni, hanem csak nyomja be a javaslatokat, mint a darálóba. Nem képes különbséget tenni például a magyar nemzeti mûkincsek ügyében és más, más szempontból ugyancsak fontos alapszerzõdések között.
Azonban, tisztelt Országgyûlés, legyen szabad emlékeztetni arra a tényre, hogy mindazok a mûkincsek, amelyeknek a tételes számát Németh Zsolt képviselõtársam egy bizonyos kataszter összeállítása szerint 60 ezerben állapította meg, én egy másik forrás alapján - ugyancsak hitelesnek tekinthetõ forrás - alapján 120-140 ezer közé esõ tételszámot tudok idézni; ez a szám Rácskay képviselõtársam elõtt sem ismeretlen. És az a mûkincsállomány, amit Szabad György képviselõtársam, noha ez természetesen lehetetlen, körülbelül 100 dollármilliós tételekben állapított meg, és ami egy virtuális kereskedelmû mûkincs-kereskedelem világpiaci árait tekintve 3 és 4 milliárd amerikai dollár közé tehetõ, nos, tisztelt képviselõtársaim, a magyar mûkincsállomány - amely természetesen nem pusztán mûkincsekbõl, könyvekbõl, könyvtárakból, hanem sokféle berendezési tárgyból állott -, ez a mûkincsállomány nem hadizsákmány. Ez a megszállás kezdetekor rablások és fosztogatások, budapesti polgári lakások, trezorok, pénzintézetek, bankok széfjeinek felnyitásából származik; ez dunántúli területek udvarházainak és kastélyainak kirablásából származik, és hangsúlyozom mindazon kedves hallgatók számára, akik egyáltalában érdeklõdnek még e téma iránt, hogy most én nem a Németországba hurcolt mûkincsekrõl beszélek, hanem arról a mûkincsállományról, ami magyar nemzeti értéket, magyar zsidó vagyont jelentett.
Tehát én a kérdést hátulról teszem fel. Nem az a kérdés, hogy vissza kellene kapni, hiszen vissza kellene kapni természetesen az írott európai jog és az írott európai jogszolgáltatás szelleme és gyakorlata alapján egyaránt; vissza kellene kapnunk az egyre inkább fakuló történelmi igazság alapján; vissza kellene kapnunk ezeket a kincseket természetesen az írásba nem foglalt európai szellemiség jegyében. Azonban, ha vissza kellene kapnunk - és visszakaptuk volna - , akkor ezeket a kincseket a magyar államnak - második lépcsõ - vissza kellene adnia jogos tulajdonosainak, tehát vissza kellene adni mindazoknak a zsidó és nem zsidó, meghurcolt ellenállók élõ családtagjainak és utódainak, akiknek a családjába ezek a mûtárgyak és mûgyûjtemények tartoztak. Ha pedig nem adjuk vissza õket, akkor majd a magyar államnak egyszer éppen azért, mert magyar nemzeti értéket képvisel, meg kellene vásárolni.
Én azonban nem a távoli és beláthatatlan jövõvel szeretném képviselõtársaimat untatni, hanem utalni arra - és ez a lényeg -, hogy itt nem hadizsákmányról van szó, hanem egyszerûen rablás és fosztogatás útján elhurcolt mûkincsek tömegérõl. Egy képviselõtársam utalt már arra, hogy a jelenlegit megelõzõ kulturális kormányzat, illetve kulturális minisztérium, miniszter mulasztásainak is valóban ebben szerepe van-e vagy nincs.
Nos, az természetes, hogy egy ilyen igen nehéz partnerrel, mint az orosz kormányzat vagy azon belül legalább a Grabal Intézet, egy ilyen igen nehéz partnerrel szemben semmiképpen sem az a kedveskedõ, Európára kacsintgató, gesztust gesztusra halmozó, voltaképpen a nemzeti érdeket nem mindig szem elõtt tartó magatartás üdvözlendõ, hanem sokkal inkább az a fajta szívós, kitartó rendkívül korrekt és határozott küzdelem, aminek mindig voltak nyomai e folyamat során. Azonban az tény - és ez adott esetben az európai integrációra is igaz -, ha valaki tudtára adja a tárgyalópartnerének azt, hogy õ minden áron be kíván lépni, mondjuk, az unióba, akkor annak látatlanban a legmagasabb árat szabják. Ha valaki nyilvánvaló teszi azt a partnere számára, hogy jogtalanul történt ugyan, de mi azért, ha lehet mégsem teszünk meg ennek érdekében mindent, mert Oroszország nagy ország, a Szovjetunió meg még nagyobb volt, akkor elképzelhetõ, hogy a kellõ, következetes, sziszifuszi aprómunka és diplomáciai érdekképviselet híján körülbelül az a válasz alakul ki - nem az orosz dumában alakult ki elsõ vagy második lépésben, hanem az orosz politikai közéletben -, az a tónus és az a felfogás, hogy voltaképpen magától értetõdõen orosz állami tulajdonról van szó, és kialakult az a politikai akarat, amely a számunkra negatív, és mi éppen azt a pozitív politikai akaratot hiányoljuk, amelynek következtében nem értjük, tisztelt Országgyûlés, hogy a kormányzat ezt a kérdést, ezt az alapszerzõdést, pontosabban ezen alapszerzõdésnek a kihirdetését miért hozta be most az Országgyûlés elé.
Mi volt az a sürgetõ körülmény - Szabad György képviselõtársammal teljes mértékben egyetértõleg -, miért kell voltaképpen nekünk azt a pici jelzést megtenni, hogy persze hogy az Orosz Föderáció nagy ország, persze, hogy maximálisan jó kapcsolatokra törekszünk, de azért egy alapszerzõdést még velünk szemben is be kell tartani, és ami a nemzetközi jog alapján ide jár vissza, azt elvárjuk, és éppen a kölcsönös jószomszédsági - persze, ez a szomszédság áttételes - kapcsolatok elmélyítése és erõsítése érdekében vajon melyik oldalról teendõ gesztus? Arról az oldalról-e, ahonnan politikai akarat hiányában nagyon régóta nem kapja meg nemcsak Magyarország, hanem más európai országok sem azt, ami visszajár; vagy pedig valami érthetetlen különbséget tenni nem tudás következtében afféle piruló jófiúként, jó tanulóként a Magyar Köztársaság Országgyûlése gyakoroljon egy gesztustalan gesztust, egy semmit nem érõ automatizmust éppen egy olyan kérdésben, ami nekünk olyan nagyon fontos?
Éppen ezért - egyetértõleg a Fidesz képviselõinek felvetésével - javaslatunk az, hogy mérlegelje a kormányzat azt, hogy itt van-e a kellõ politikai idõ arra, hogy az Országgyûlés a rá jellemzõ higgadtsággal, nyugodtsággal... (Mádai Péter nevet.) ... és indulatmentességgel - mert azért képviselõtársam is tudja, hiszen majdnem mindig itt ül velünk együtt, hogy ez egy olyan kérdés, amiben a Ház tud önfegyelmet, tud higgadtságot, tud nyugalmat tanúsítani, nemzeti érdekrõl van szó. Nos, tehát mivel nem ítéljük úgy, hogy itt ennek az alkalmas politikai ideje, fontolja meg a kormány azt, hogy a kihirdetést egy alkalmasabb és talán a másik oldal részérõl is egy kicsit gesztusdúsabb idõpontra halasztja. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzék padsoraiból.)